Észak-Magyarország, 1990. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-04 / 182. szám

1990. augusztus 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Az Erenyői Általános Iskola ürügyén Ha Magyarországon egy újszülött a világra jön, már a szülőszobában a karjára erősítik a nevét jelző sza­lagot, hiszen a sok egyfor­ma ordító apróság között a név az egyetlen megkülön­böztető jel. Felnövekedvén, személyiségük szinte min­den más jegyét fontosabb­nak érezzük, mint a nevet, de mások számára mindig döntő bélyegünk marad. Csak akkor döbbenünk a név meghatározó voltára, ha valami módon megfosz- tatunk tőle, amint ezt Jó­zsef Attilával tették neve­lőszülei — kijelentvén, hogy az Attila név nem létezik —, Pistának szólítva Öcsö­dön az érzékeny városi gyer­meket, aki — miután olva­sókönyvében felfedezte a hun vezérről szóló mondát — megtagadott személyisé­gét érezte nevének létezé­sével visszatérni. Madách Imre Tragédiájá­ban is az emberi szuvere­nitás, szabadság, személyi jog kifejezője a név, amely- lyel együtt az emberhez méltó személyes életet és alkotó tevékenységet is meg­tagadják Michelangelótól, Luthertől, Platóntól, számok­ká alacsonyítva le őket a falanszterben. Az erenyői iskola fordított utat járt be, mint a madá- . chi hősök, hiszen a számok­tól jutottunk el a megérde­melt és óhajtott névig, ami­kor a 38-as Számú Általá­nos Iskolából hivatalosan is Erenyői Általános Iskola lett. Hivatalosan, mondom, hiszen a fiatal emberöltő régiségű iskolát eddig így hívták az emberek, ellent­mondva, ama hivatalnoki személytelenségnc ., lélekte- lenségnek, amely a miskol­ci iskolákat, szakítva a he­lyi és országos hagyomá­nyokkal — számokkal kü­lönböztette meg. A pár éve elindult moz­galom, hogy az iskolák a középiskolákhoz hasonlóan és a régi iskolai tradíciók­nak megfelelően nevet, pon­tosabban elnevezést szerez­zenek maguknak, elért a diósgyőri történelmi múltú szőlődombok közé. . Erenyő- be is Az itt épült iskola — szakítva azzal az általános és kissé egysíkú gyakorlat­tal, hogy kiemelkedő irodal­mi-történelmi személyiségek nevét veszik fel az iskolák, a legkézenfekvőbb, mégis manapság még messze nem gyakori módot választotta: azt a patinás földrajzi ne­vet kérvényezte, amely he­lyét jelöli. Ez a gyakorlat találkozik az ember igen ősi elnevezési gyakorlatával, jelesül: egy objektumot a környező hellyel megnevez­ni. Különösen jellemző ez az iskolákra, hiszen évszázado­kig pataki, debreceni, pápai iskolákat, kollégiumokat em­legettek, s a köznapi be­szédben ma is pécsi, pesti, szegedi egyetemről beszé­lünk. A világ iskolatörténe­tének mai napig talán leg­híresebb intézményei, az ox­fordi és a Cambridge-i kol­légiumok földrajzi helyek nevét viselik, az oxfordi éppen az ökörgázlóról elne­vezett városért. A XX. szá­zadi magyar iskolatörténe­lemben — kiváló természet- tudós tanárai és diákjai ré­vén — legnagyobb hírre szert tett Fasori Gimnázium egy pesti utcát tett világhí­rűvé. Az Erenyői Általános Is­kola azonban nemcsak egy — szőlőműveléséről már év­századok óta ismert — föld­rajzi nevet választott, ha­nem ezzel — ha hihetünk a történettudomány eddigi kutatásainak, feltételezései­nek — egy középkori ma­gyar főúr, méltóság, hadve­zér nevét is. Általános az a nézet, hogy Erenyő, az Er- nye bán néven ismert XIII. századi történelmi személyi­ség nevét őrzi, mivel neki, de valószínűleg inkább fiá­nak Ernye fia István ná­dornak birtoka volt. Az első ránk maradt ok­levél 1250-ben IV. Béla ki­adásában említi Ernét, mint főlovászmestert és szolga- győri ispánt. Az előző a ki­rályi udvarban viselt ma­gas méltóság, az utóbbi a vármegyékben viselt rang volt, amellyel a király em­berei az uralkodót képvi­selték a közel 70 vármegyé­ben. Az oklevél nyomban iga­zolja is azt a bizalmat, amelyre Ernyét ezekkel a fontos politikai méltóságok­kal méltónak találták. Ez a diploma szinte novellisztiku- san, mégis a szemtanú pon­tosságával meséli el, ho­gyan mentette meg Ernye a muhi csatában, 1241-ben IV. Béla életét. Az oklevelek a továbbiakban is főként ha­di, sőt hadvezéri dicsőségét említik. Ernye bán, akinek birtokai Szatmár, Szabolcs, Varasd, Heves, Bihar me­gyében is bizonyosan vol­tak, vidékünkhöz sok szállal kötődött. Egy korai oklevél borsodi ispánként említi, er­ről többet azonban nem tud­hatni. Birtokkal több helyen is bírt Borsod vármegyé­ben: Sajóecsegen, Felbarcán, Varbón, Derecsen, Kazin- con és környékén Héten, Parasznyán, Hernádnémeti- ben, Mályinkán, Vatta kör­nyékén, talán Nagycsécsen és Zsolcán is. Diósgyőri bir­toklásáról nincs pozitív ok­leveles adat, de az a tény, hogy fia, a nádorrá lett István már az általa újjá­épített várban tartotta leá­nya esküvőjét 1304-ben, és a falu melletti, illetve Dé- desen két kolostort is ala­pított több diósgyőri szőlő­adománnyal, feltételezi, hogy már ápja is birtokolt itt. Ezt erősíti az az 1271-es ok­levél is, amelyben az egri egyházmegye legtekintélye­sebb nemesei között említik, mint aki tagja annak a bi­zottságnak, melyet a király küldött ki az egri püspök­ség — többek között Bor­sodban is levő birtokainak kivizsgálására. Ernye bán, akinek fia Di­ósgyőr ura, az ország leg­nagyobb méltósága, s aki­nek unokái elveszítik mind­azt, amit a kiváló nagyapa és apa szerzett, a szegényes forrásanyagban is kora nem mindennapi személyisége­ként rajzolódik ki előttünk. Már tőrön. eredetű neve is férfit jelent, s az oklevelek­ben is viriliter (férfihoz méltóan) jelenik meg, s ez korában elsősorban szemé­lyes bátorságú katonát és hadvezért jelent. Ez a ma­gatartás történeti korsza­koktól elvonatkoztatva is el­ismerendő. Neve így nem dehonesz- táló egy mai iskola nevé­ben sem, sőt olyan megkü­lönböztető jel, amely azt az intézményt az ország és a világ egyetlen ilyen elneve­zésű iskolájává teszi. A név azonban nem mindenható. A történeti korszakokban nem egyszer nem csak megkü­lönböztetést, de társadalmi, politikai, sőt nemi- kiváltsá­gokat is jelentett, hiszen a rómaiaknál a családokban a lányoknak csak egy — rá­adásul mindnek ugyanaz — a neve volt, míg a férfiak hármas nevet kaptak. A magyar családi névhaszná­lat is -né, a férfiak kivált­ságára utal. A feudális kor­ban a nemesi hangzású és előnevű név már társadal­mi kiváltságokra is apellált. A mostani névadás azon­ban csak az iskola megkü­lönböztetését szolgálja, és a benne tanulók és tanulan- dók feladata lesz, hogy az Erenyői nevet tartalommal, hírnévvel megtöltsék. Gyulai Éva történész — muzeológus Török Erzsébet: Parkrészlet Szintén zenész ■ ■ ■ ■Piros-sárga karszalagos el­lenőr száll fel a miskolci •buszra. A látszólag békés csoport tagjai méltatlankod­nak és hirtelen gorombák­ká válnak. Arra hivatkoz­nak, hogy éppen a vonat megérkezése után indult a busz, nem volt idejük je­gyet váltani. A kalauz le­inti az olcsó kifogást, min­dennapos tapasztalata mi­att. Az MKV alkalmazottja egyre határozottabb, ugyan­akkor a páciensek durvasá­ga már-már fülszaggató, öt­letes, de talán hamis indok kerül terítékre: „Budapes­ten én is ellenőr vagyok, de akii nem ad jegyet, azzal nem erőszakoskodom, ha­nem leszállítom!” — így a szakmabéli. A miskolci kar­társ nem esik kétségbe a kolléga láttán, sőt, az uta­sok előtti példamutatásra készteti, de mindhiába. To­vább folyik az eredményte­len vita, a kérlelhetetlen hölgy kétszázötven forint­ban állapítja meg a nagy­család büntetését. Igazán méltányos az összeg, hiszen létszám szerint legalább ezer forint lenne a bírság. Okos enged, szamár szenved? Eb­ben az esetben nem így tör­tént. Pontosabban ezt csak az ellenőr tudja, aki foly­tatta munkáját, személyét azonban sértő utóhatások érik. „Biztos zsebrevágtad volna a pénzünket!" A kel­lemetlen útitánsak még a molett formáira is tettek néhány modortalan meg­jegyzést. E „bátorság” lát­tán, sőt ezen felbuzdulva, más is vérszemet kap, s megtagadja a jegyek felmu­tatását. A kalauzhölgy nem sokat kaszíroz ezen a járaton. Le­het, hogy neki is könnyebb az intelligens emberekkel „elbánnia”? Szász Anikó Belfepallitas­aiántásokkal Reprezentatív bélyegkiál­lítás nyílt Miskolcon a Mabé- osz Észak-magyarországi Te­rületi Irodájának kiállítóter­mében Miskolcon, a Széche­nyi út 83. szám alatt. A ke- reztény világ a bélyeggyűj­tés tükrében címmel. A mis­kolci filatelisták kiállításuk­kal tisztelegnek II. János Pál pápa jövő évi látogatásának, továbbá a világban élő emigráns magyaroknak, köz­tük dr. Miklósházy Attilá­nak, a külföldön élő magyar katolikusok püspökének, Miskolc szülöttének. Ajánl­ják egyben a Szent Gábor Bélyeggyűjtők Egyesületének tiszteletük jeléül. Minden látogatót szeretet­tel várnak hétfőtől csütörtö­kig 8 és 16 óra, pénteken 8 és 15 óra között. A 24 ke­retasztalon 288 albumot mu­tatnak be. Csoportok érdek­lődése esetén tárlatvezetés is lesz, ám kérik, hogy ezt elő­zetesen jelentsék be a 15-274-es telefonon. Szombat volt, Fülöp nap­ja, az idő későre járt, sűrű­södő csend lapult az utcák­ra. Autóbuszok, taxik nem zötylködtek, villamosok nem iklattyogtak, ó, ti régi szép napok, sehol sem. Egy ege- résző fehér kutyus bandu­kolt a Vitéz utca egyik ol­dalán, egy kölyköző fekete cica prüsszögött rá túlról. Ettől kacaghatott volna már a kisváros, de nem kacagott, mert egy még erősebb, még humorosabb jelenetre, tör­ténetre várt. hogy jól ikika- caghassa magát az augusz­tusi telehold alatt. Balázsék lefeküdni készü­lődtek. Ártatlan römiparti- tól álltak fel néhány köny- hyed, csevegő mondattal, halkra, egészen suttogóra fogott szavakkal kísérték ki vendégeiket, és köszöntek el tőlük, s miután romit, ká­véscsészéket, zsengés főtt­kukorica- és nyárikörte-ma- radékokat összeszedték és elpakoltak, ágyat vetettek. Balázsné dőlt elsőnek az ágyra, de csak egy kisbu- gyiban, és csak a derekára libbentett lepedővéggel, olyan melege volt a nyitott ablak alatt is. Balázs is kí­vánta már az ágyat. Min­dent levetett magáról, s már a bal lábán állt, a job­bat akarta pizsamanadrágja szárába dugni, lendítette is, amikor megszólalt a tele­fon az előszobában. — Ilyenkor?! — kapta Balázsné a mellére a fehér lepedőt. — Ügy hallszik — .mond­ta Balázs a tréfás nagyböl­cset, s a félig felhúzott pi­zsamanadrággal az előszo­bába sietett. — Halló! — szólt bele a készülékbe. — Halló! Balázs lakás? — kérdezte egy hang. — Igen. Balázs lakás. Tes­sék! — Itt Géza. Bakos Géza. Te vagy ott, Balázs? — Én vagyok. Géza! Szer­vusz! Parancsolj! — Szervusz! Egy szíves­ségre lenne szükségem. gyón megkérlek. Tedd meg nékem ezt a szívességet! — Ki az? Mi történt? — lépett Balázsné is az elő­szobába, de ő talpig lepedő­ben. — Mindjárt elmondom — takarta le Balázs a mikro­font fólkézzel. — Indulok — mondta az­tán a készülékbe. — Várni fog valaki a ven­déglőnél — mondta Géza a vonal túlsó végén. Balázs öltözött. Két szóból értette meg az utána forgolódó asszonyával. — Talán csak nincs va­lami baj — szeppent meg Bálára. — Nincs, nincs! Tudod? Férjhez ment á lányom. — Na, hál’istennek! Gra­tulálok! Szerencsét! Boldog­ságot! — Köszönöm, Balázs! Szó­val egy jó órája, hogy vé­ge a mulatságnak a Vitéz utcai nagyvendéglőben. Sen­ki se maradt ott, mindenki hazament már. Ellenben ott maradt még néhány na­gyobb holmi. Néhány nehe­zebb ajándék. El kellene hozni. —• Most? — Igen, most kellene, ha lennél olyan szíves. — Kocsival? — Kocsival kellene. Na­hogy hová megy, aztán le­kapta az előszobái kis kulcs­tartóról a kulcsait, és indult. Nemigen járta, annak el­lenére azonban szerette azt a nagyvendéglőt, ahová haj­tott. Szerette apró, kecses homlokcirádáiért, rézkilin- cses tölgyfakapujáért, csupa lomb, csupa zöld nyárikert­jéért, szőlőlugasos teraszáért, cigányzenekaráért, harmat pincérlányaiért és egyálta­lán : kedves, meghitt hangu­latáért. De nem csak szeret­te. Történeteket is tudott róla. Az ódon lehelletű boltíves bejáraton behajtott az Aro- val, a keskeny, macskakö­ves udvaron megfordult, majd kiszállt a kocsiból. Körül akart nézni, de ak­kor máris ereszkedett lefe­lé a terasz vásott márvány lépcsőin, jövögetett vele szembe a bottal járó öreg portás. Ismerte Balázs az öreget. — Jó estét! — nyújtott néki kezet szelíden. — Jó estét! — nyújtotta kezét az öregúr is. — Engem itt várnak — kezdte Balázs a beszédet. — Várják?! — nézett ma­ga mögé a portás úgy el­csodálkozva, mint aki hir­telen eszmélt rá arra, hogy becsapták. — De hiszen itt rajtam kívül senki sincs!... Ettől Balázs ütődött meg. De nem annyira éppen, hogy beleszakadt volna a szó. — Valami ajándékokért jöttem — tisztázta. — Ja! így már más — enyhült a botjára támasz­kodó öreg portás hangja. — Parancsoljon! — invitálta Balázst a nagyvendéglő zöld szobája felé. — Itt vannak! Mind a maguké! — lendí­tette botját odabent a két asztalra rakosgatott holmik felé. — Viheti őket — tol­dotta meg szavait, minek utána odébb döcögött. Balázs nem tétovázott. Várták, nem várták, ő tud­ta, hogy mi a dolga. Hoz­záfogott, és lehordta a ko­csihoz a televíziót, a lemez­játszót, a rádiót, a két vil­lanyvasalót, a villanyradiá­tort, a mosógépet, s a fehér babakocsit. Lehordta, és fel- pakolta őket egyenként és gondosan az Aróba. Akkor aztán újra körülnézett. Hát­ha mégis várja valahol va­laki őt. Ezen elmosolyodott. Na, és a portás bácsi? Ö hová lett? Mert úgy eltűnt, mint a kámfor! Senkit se látott Balázs ott az udvar homályában. Bent pedig? Hát mit keresett volna még a sötétben .kongó vendéglő­ben ? ... Beugrott a kocsiba, becsukta maga után az aj­tót, és indított. A motort túráztatta, amikor egyszerre csak az öreg portást pillan­totta meg a lámpák fényé­ben. — Álljon -meg! — kiál­totta az öregúr féléje. — Mert ez is a maguké —tá­masztott egy jól öltözött fia­talembert a kocsi oldalához. — Ügy itta a pálinkát bent a sötét konyha egyik sar­kában, mint más a forrás­vizet a lomb alatt. — Hová vigyem? — kér­dezte Balázs tanácstalanul. — Ahová az ajándékokat, oda! — kacagott a portás. Balázs csak lépésben haj­tott, mert a fiatalember ül­ve is szédelgett, idekapott, odafogott, és erősen be akart mutatkozni Balázsnak. — Én... Én... — Nyughasson! Még ki­esik a kocsiból — szólt rá Balázs. — Jó! De... Én.•. Én... Magát vártam ... Balázs kacagott. Kacagott volna a kisváros is, de nem látta, nem hallotta, Balázs­tól pedig még Balázsné is csak mostanság tudta meg, hogy a jól öltözött fiatalem­ber, aki az ajándékokkal együtt érkezett meg Gézá- ékhoz, az ifjú férj volt. Réthy István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents