Észak-Magyarország, 1990. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-25 / 199. szám

1990. augusztus 25., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Pető János rajza Fecske Csaba LÉDA Spártai Tündareosz gyönyörűszép hitvese, Léda fürdik a kéklő vízben, a reggeli hüs zuhatagban. Bőre fehér, finom arcán hajnali tünde pirosság, gyűrűs, ében haj keretében az orr kecses ívű temploma; telt, rubin ajkán mézre találna a tolvaj, gömbölyű melle, akár hólepte hegy orma, világit, barna, hegyes bimbói kacagnak a víz hűvösében, köldöke mint csöpp tengeri kagyló, benne igazgyöngy, és hol a két márvány-comb összehajolva szökellőn formáz gótíírus ivet: e hely tere minden örömnek, dús füvű rét, hol a férfi csikója legelni szeretne, titkos kút, mitikus nyílás, mit rejt a bozót a fürkésző szem elől, ahol elsüllyedni kívánunk mind beleveszni örökre a hús édes mocsarába ... Sápadt már Orion, az arany Hajnal szeretője, Nap tüze gyúl ki az égi mezőkön; Léda szökel'lve, mint kicsi öz fut, keble remeg: két alma az ágon, két aranyalma, királyi gyümölcs; haja úszik utána, bőrét napsugarak csókolják kéjes örömmel Léda nevet, foga gyöngysor a szétnyílt bíbor ajak közt tudja: Zeusz jö hattyúként, s hogy ölébe fogadja őt, örök asszonyi ösztöne súgja, s teste remeg már, pórusait nyitogatja az izgalom, éhes a kéjre, sarkától fejebúbjáig bizseregteti vágya, várja Zeuszt leheverve a parton, szemben a Nappal, várja mohón: Zeusz isteni tőre nyilalljon ölébe A motívumkutatás napja­inkban külön tudományággá nőtt. Ma már zenei és iro­dalmi motívumokról, főmotí­vumokról gyakran beszélünk és írunk. Főmotívumnak te­kintjük, ha egy motívumnak az egész életműben, vagy an­nak egy szakaszában kom­pozíciót meghatározó szere­pe van. A motívumoknak az ismétlések-ismétlődések más és más jelentést adnak, motivikus funkciót csak más részletek viszonylatában és kölcsönhatásában tudjuk fel­ismerni ... A templom-motívum iro­dalmunkban gyakran fordul elő. Jelentésének egyik leg­ősibb rétege az Ószövetség népét megtartó, tudatalakító jelkép: a jeruzsálemi temp­lom. (Maradványaihoz, a Pa­naszfalhoz nem panaszkodni, hanem emlékezni és imád­kozni zarándokolnak el a hí­vő zsidók.) Nálunk a temp­lommal kapcsolatos meditá­ciót. fogalomértelmezést még nemrég is elavult vallomás­nak, illetlen okoskodásnak tekintette a sznobizmus, amely a régmúlt templo­maira oktalan fölénnyel tekintett, kápolnát, templo­mot, katedrálist egyaránt múzeumi ereklyének tartott. A házépítés a hazaépítés le­hetősége, alapfeltétele, de otthonra szüksége van az em­beri léleknek is. Adynál a nemzethalál, a szétszóródás víziója is a templommotívumhoz kötődik. Egy „bánatos erdélyi prédi­kátor" nyomán, aki „zsidók­kal kereste atyafiságunk", 1914. januárjában döbben rá a magyarság tragikus sorsá­ra. Még ki sem tört az első világháború, még rémálom­nak tűnt a szétszóródás, szét- darabolás trianoni sorscsa­pása, és ő már végelszámo­lást végez: Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, Volt útonállók új útbanállóknak S míg úrfajtánk egymást, s a népet falta, Tunya álmainkat jég verte S még a Templomot sem építettük föl. Ady Templom-metaforá­ját Németh László tudatosí­totta, abban az értelemben, hogy a magyarság történel­me során elmulasztotta fel­építeni — az építést tragi­kus sorsa sem tette lehető­vé — azt a Templomot, amelyre hivatott lett volna, amely nemzettudatának, ösz- szetartozásának virtuálisan a jelképe lehetne. Csoóri Sándor mutat rá, hogy ez a Németh László ál­tal tudatosított Ady-metafo- ra, a jeremiási siralom után, éppen Bartókban, Kodály­ban, József Attilában, Rad­nótiban, Illyésben, Németh Lászlóban szelídült „ újszö­vetségivé”, mert Trianon és az embertelenség ellenében a Duna-medence népeinek sorsközösségét, a humánum nagy történelmi utópiáját dajkálták magukban. Nagy László ars poetica, érvénnyel hirdette és váltot­ta valóra a „káromkodásból katedrálist” elvét. Ez a dúlt hitekből és káromkodásból épülő katedrális nyelvi jel­Laboda Kálmán d(%. . -v. így belülről mégis minden más hideg tudós-szivvel üvegen át nézni az éjszakát ahogy hirtelen millió ezüst gyík futja át az ég fekete kárpitját egy-egy roppant dörrenéstől kísérve mig meg nem rázkódik minden s el nem indul a hatalmas égi zogokás széltől hajlítva intenek nemet a bokrok a fák üvegen lefutó vízcseppek formázzák sorsod hullámvonalát hogy végül megnyugodjon minden a föld az ég a fák te is az egész világ Kondor Jenő Hajnali horgászat A faluszéli temető utolsó sírjai már igen 'közel estek a kanyargó kis folyó partjá­hoz. Szúrós akácok, fehérlő, bókoló bodzabokrok jelezték csak a határt. Emiatt a ne­héz tölgyből faragott ember­arcú fej fák dülöngéltek a tarka petúniák, .porosinkák és bagolyszegfűk fölött, amott a tavirózsa szirmai rezdültek egy-egy nagyobb hal' farokcsapása nyomán. Pihent a folyó is, szemnek alig volt érezhető a hatása. A pára most szállt fel a vízről. Még csak derengett. Az öregember — már túl a hetvenen — mozdulatlanul ült a parton. A vékony, de erős kenderzsinór ázott a vízben, egyelőre nem moz­dult a cirokszárból készített úszó sem. — Melegünk lesz ma — nézte a lebegő, el­osztó ködöt, s a szemközti kis bokor csúcsán megpil­lantotta a Nap fehéren át- sejlő karéját. Lehetne akár a bodza virága, de attól még nem kívánkozik le a kabát. Kalapját maga mel­lé tette, s egy leheletnyi szellő a folyó sodrával együtt lebbhntette meg gyér, ősz haját. Szikár, sovány ke­zével hátrasimította, s ek­kor vette észre, hogy meg­mozdult a víz — Pedzi már. — fogta meg a botot, s mi­kor a kis cirokdarab elindult a folyással fölfelé, rántott egyet, s érezte a vergődő hal húzását. Erőteljesen, ám lás­sál emelte a botot a part fe­lé, majd .közelebb húzva dobta ki a partra a jókora aranysárga cigányhalat. Éppen a szákiba, a többi mellé csúsztatta a nyálkás testet, amikor megreccsent mögötte egy ág. Jó reggelt, ez szép fogás volt! — telepedett le a baj­szos fiatalember — állandó horgásapartnere —, s bonto­gatni kezdte, gondosan be­csomagolt üvegszálas botját. Gilisztát szúrt a horogra, s mint a falevél zizegése, sur­rant a finom damil: az úszó máris a hínárok közti kis tisztáson billegett. Rögzítette az orsót, és csak ezután for­dult ismét az öreghez: — Jó a kapás, harapnak? — Lehetne jobb is, csak ez az egy nagy compó van még, Tónikám, a többi szemét hal: apróbb keszeg, meg pa- luszt. Voltak itt valamikor akkorák is, mint a karom. Mekkora csukákat fogtam én hajdan! Csudás pörköltet, csukasavanyót készített be­lőlük szegény asszonyom. Utoljára a nagy árvíz után jelentek meg a nagyobbak, azokat is lehalásztá'k, ennyi haszna volt a román víznek. — Arany víz volt az, bá­tyám. Azóta megszépült a falu, mindenkinek nagy há­za, meg szép udvara van. — Van, van — morfondí­rozott magában az öreg — annak, aki jól tudott helyez­kedni. Te is beírattad kár­nak a disznóólát is, de még egy szopós malacod sem volt soha... Nem érkezett befejezni gondolatait, mert Tóni fel­ugrott, ívben hajlott kezében a bot — ez nagy fogás lesz — csettintett —, de a követ­kező pillanatban már sza­ladt is lei lába alól az agya­gos talaj: bugyborékolva merült el a felkavart vízben. A nap éppen elsimította su­garaival a hullámokat, mi­kor a parttól jó három mé­terre felbukkant a ráragadt hínártól elcsúfított feje. Le­vegőt kapkodva kiabálta: — Segítsen, nem tudok úszni! — Kapd el a botomat! — pattant fel az öreg; de a fiú elvétette, s azt már a folyó közepére sodorta a víz. Tóni csak a hínárt kaparászta, s már kétszer is elmerült, mi­re az öregember lerúgta ba­kancsát és belegázolt a víz­be. Néhány erős karcsapás­sal elérte és megragadta a fiút. — Csak ne csápolj, mind­járt levisz a víz a sekélyebb részre — suttogta elhalóan. Szájukat verdesték az apró hullámok, mire a lábuk ta­lajt tudott fogni. Óvatosan, araszolgatva jutottak ki a partra. Míg az öregember kicsavarta ingét, felráncigál- ta bakancsát, Tóni addig száraz gallyakból tüzet ra­kott. — Köszönöm bátyám — húzgálta remegő kézzel csapzott bajuszát a fiú —, jöjjön, szári tkozzon meg! Itt ma már nem fogunk sem­mit. Az öreg ránézett, nem szólt, csak biccentett. Végig­simogatta tekintetével a fo­lyót, és lassan kiemelte a ficánkoló halakkál teli szálcot a vízből. — Vidd haza, én már úgy­sem sütöm meg. A fiatalember lángoktól kipirosodott tenyerét nyúj­totta volna feléje, de már csak azt látta, hogy az öreg rogyadozva lépked a sírok között, megáll egy félredőlt fejfa előtt és leveszi .kalap­ját. Hosszan álldogált ott. le­hajtott fejjel, ősz haját bor­zolta a szél; majd határozott léptekkel elindult a falu legszélső háza felé. Csak a fejfán, a valami­kor koszorút tartó szegen, billegett :i rárakott kalap. kép, sokak számára tartal­mas és távlatos, tudatalakí­tó szimbólum: sugárzó csoda. Ez a csoda vált valóra a századelőn Bartók és Kodály által a zenében. Üj zenei honfoglalást végeztek, feltár­va feledésre ítélt tiszta for­rásokat és meghódítva az európai modernséget... Csoóri Sándor verse, a Hó emléke rögzíti, az „utol­só földi ítélkezés” távlatából, „egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet néz­ve”, a lepusztulás folyama­tát: „mintha egy katedrális vakolata I hullna csöndben”. Az új, szellemi honalapítás igénye azóta is sokszor fo­galmazódik meg a templom, a temlomépités metafora se­gítségével. Mit is jelent ez a rómaiak­tól örökölt szó: templom? Definíció helyett jelentéskö­reit körülírhatjuk: a szent­mise áldozatának színhelye, „Isten háza és az ég kapu­ja”, Isten szilárd városa, amely hol a magasba törő spiritualitást, hol pedig az emberközpontúságot vagy pedig mennyország illúzióját közvetítette, bizonyos korok­ban csodálatos kifejezőerő­vel, máskor pedig semmit- mondóan. A templom kifejezi Isten népének egységét, a testvé­riséget, az égi cél felé za- rándoklás földi célját. A szent dráma színterének kö­zéppontja — nem geometriai, hanem művészi, vagyis lel­ki-szellemi centruma az ol­tár. A- templomba jön, itt imádkozik, ünnepel és gyá­szol a hívőközösség. Itt ün­nepli az Emberfiát, a világ­mindenség értelmes célját, aki megjelenik — testamen­tuma szerint — a megváltó áldozatban. A templom mindezt a tartalmat jelként érzékelteti. Szent hely a templom, nemcsak azért, mert benne történik a liturgia. Szakrá­lis jelvolta miatt minden időben szentnek tudta az ember, elkülönítve a többi lakó- és középülettől. A templomajtó választja el és köti össze a profán teret a szenttől, bocsátja be a profan térből érkező, spiritualitást kereső embert, akkor is, ha a szakrális térbe akár csak „magánimádságra” érkezik is. Kápolna, templom, székes- egyház ..., csodálatos képso­rok jelennek meg lelki sze­meink előtt. Eszünkbe jut, hogy Széchenyi drámájában választott hősét így jellemzi Németh László: „Minden fej Isten kápolnája. De a Szé­chenyié: székesegyház”. A kápolna, templom, ka­tedrális nagyságával, ará­nyaival, architektúrái szépsé­gével is jelzi rendeltetését. Az építészeti és művészeti szépség csodálatra, bensősé­ges meditációra indítja a né­zőt, a szemlélőt. Templomot emelni mindig is életigen­lést, a jövő iránti bizalmat, a remény ünnepének óhajtá­sát jelentette. A templom­építő a léleknek épít otthont, kifejezi, hogy „Öhajt, remél, hisz és imádkozik”, mert van benne élni „hit, jog és erő”. Cs. Varga István Nem találkozunk ötszáz évig, de én zúgó zivatarzokogásodat látom még az ablakok alatt, í; mert csókjaid megrekedtek a torkomban, és vitorlaemlék hoz az óceánéjszakán, hogy váltadra ájult hajadhoz még egyszer simogatással szóljon a kéz, hogy országnyi sebedet bekösse egy tisztö gyolcsölelés, nem találkozunk ötszáz évig, és kisebesednek rólad az emlékek, mert megyek hozzád, és zuhog a föidzivatar ' a hajamba, a számba, s én kisebesedett váltadéit látva: négykézláb mászva viszem neked utolsó ingemet, és ígérem neked, hogy gyöngymelledet kiveszem a halhatatlan halál kezéből, hogy kacagással mennydörgő szád villámfogai a nyakamba csapjanak, és átszeretkezzek veled egy egész századot, és neked adjam egy lesoványodott ország keserű, és mégis édes csókját. Horváth Gyula Halhatatlan halál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents