Észak-Magyarország, 1990. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-02 / 180. szám

1990. augusztus 2., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Hegyaljáért — felelősséggel Olaszliszkán 1990. június 30-án. megalakult Tokaj- Hegyalja első hegyközsége. A nagyüzemi szőlőtermelés és borászat eddigi elmédetének és gyakorlatának zsákutcá­ja országosan arra kénysze­ríti a kis- és nagytermelő­ket, hogy saját helyzetüket és lehetőségeiket újra érté­kelve próbálják a válságból kivezető utat megtalálni. Az ágazat jelenlegi hely­zetét alapjaiban meghatáro­zó tényezőket, a kiváltó oko­kat többé-kevésbé mindenki ismeri. Kétségkívül a ma­gántermelői szféra az a ré­teg, amely leghamarabb ké­pes alkalmazkodni a változó körülményekhez, és ezt könnyíti (illetve már nem akadályozza), az Európa fej­lettebb feléhez igazodni akaró politikai irányvonal is. A termelők dolgát a gazda­ságnak ebben az ágazatá­ban sem mutatják egyértel­mű útjelző táblák, ezért nem lehet egyetlen lehetséges mó­dozatot sem eleve lefutott­nak tekinteni, annál is in­kább, mert a jövőben felte­hetően sokkal tagoltabb lesz a termelő, feldolgozó, keres­kedő vertikum az eddigi gyakorlatnál. Ezen túlmenő­en a teljes közigazgatás fo­lyamatban levő átszervezése is aktualitást teremt fel­idézni századunk első felé­nek szőlőtermelési igazgatási egységét: a hegyközséget. A hegyközségi szerveződés létrehozását először az 1894. évi XII. te. tette lehetővé és a gyakorlati tapasztalatokra alapozó részletszabályokat az 1929. évi XVII. te., valamint az 1938. évi XXXI. te. álla­pították meg. A hegyközség tulajdonkép­pen a község (város) hatá­rában fekvő szőlők és gyü­mölcsösök tulajdonosaiból, mint tagokból a szőlő- és gyümölcsgazdálkodáshoz fű­ződő közös érdekeik előmoz­dítására és védelmére ala­kult köztestület, melynek legfontosabb feladatai közül kiemelésre érdemes különö­sen: — a hegyrend meghatáro­zása, a hegyrendészet kiala­kítása, — a szőlőkártevők elleni egységes és hatékony véde­kezés biztosítása, kötelező védekezés elrendezése, — a hegyközségi területen szaporítható szőlőfajták meg­határozása, a szőlő- és bor- gazdálkodásra vonatkozó tör­vényi rendelkezések betartá­sának ellenőrzése, — a hegyközségi utak kar­bantartásának ellenőrzése. — a tagok termékeire vo­natkozó származási bizonyít­ványok kiadása, — hitelek szerzése, közös anyagbeszerzés és értékesí­tés előmozdítása, — a helyes szőlőművelés­nek, szüretelésnek, borkeze­lésnek és a termelés jöve­delmezőségének érdekében szükséges közös gazdálkodás szervezése. — pincék, valamint a bor­kezelésre és tárolására hasz­nált egyéb helyiségek ellen­őrzése. A felsorolt kiemelésekből is látható, hogy a hegyköz­ség lényegét tekintve a sző­lőhegyek és borospincék rendjét volt hivatva biztosí­tani, ami egyedüli alapja le­het a végtermék iránt a pi­ac bizalmának megnyerésé­re. Elődeink is felismerték en­nek a jelentőségét, hisz’ a hegyközséget kötelező volt létrehozni mindenütt, ahol legalább 150 kataszteri hold (később 50 kh) összefüggő betelepített szőlőterület volt, és az legalább 10 tulajdo­nos kezén oszlott meg. ösz- szefüggőnek tekintették azt AH » V EGY­r H m múltja, jelene es jovoje a területet, ahol a telepített szőilők között levő puszta, vagy más gazdasági műve­lés alatt álló területek együt­tes nagysága nem haladta meg a betelepített szőlőte­rület felét. A beültetett gyü­mölcsösöket a szőlőterületbe beszámították. Ahol ennél ki­sebb összefüggő betelepített szőlőterület volt, ott a gaz­dák birtokarányhoz igazodó egyszerű szótöbbséggel hatá­rozhatták el a hegyközség megalakítást. A hegyközség törvényesen akkor alakult meg, amikor a megalakulást és a hegyközségi rendtartást az illetékes törvényhatóság jóváhagyta. A hegyközség ügyeit a közgyűlés, a hegy­községi választmány és a hegyközségi elöljáróság in­tézte. A közgyűlés a szervezke­dés természeténél fogva dön­tő tényező a hegyközségi életben is. A közgyűlés ha­tároz minden fontosabb ügy­ben. A döntési rendje bir­tokarányos szavazati jogo­sultságon alapul, melynek során meghatározott birtok- nagyságonként — 800 négy­szögölenként — X szavazati jog illette meg a tagot. Az összes szavazati jog egyhatodrészénél több sza­vazatot saját nevében senki sem gyakorolhatott (megha­talmazottként igen). A hegy­községi kötelékbe tartozó parlag és más gazdasági célra szolgáló földek tulaj­donosai nem szavazhattak az olyan ügyekben, amelyek csak szőlők tulajdonosait érintették. Pl.: szavazhattak a hegyőr tartása esetében, de nem a peronoszpóra elleni kötelező védekezés elrende­lésében. A közgyűlés 5 évi időtar­tamra választja a választ­mány tagjait (6—24 fő), azon birtokosok közül, akik­nek a hegyközség területén szavazati jogúik van. A vá­lasztmánynak hivatalból tag­ja a hegyközségi elnök és a község vezető jegyzője. A választmány olyan ta­nácskozó testület, amely az ügyeket irányítja és intézi. Előkészíti a közgyűlés ha­táskörébe tartozó ügyeket, intézi a törvények és köz­gyűlési határozatok végre­hajtását, és minden olyan ügyet, amely a tagok közös gazdasági érdekeit hivatott előmozdítani; végül irányít­ja és ellenőrzi a hegybíró tevékenységét és általában a hegyrendészet körébe tarto­zó teendők végrehajtását. Határozatait egyszerű szó­többséggel hozza és minden tagnak egy szavazata van. A hegyközségi elöljárósá­got, a hegyközségi elnök és a hegybíró alkotják. Az előbbit a közgyűlés választ­ja meghatározott időre, utóbbit, pedig a választmány alkalmazza. A hegyközségi elnök —, aki rendszerint valamelyik tekintélyes szőlő­birtokos —, javadalmazás nélkül, társadalmi tisztség­ként látja el megbízatását, ami elsősorban a választ­mány határozatainak végre­hajtására, a hegyközség képviseletére és a felmerü­lő vitás kérdések lehetőleg békés úton való elintézésére irányul. A hegybíró ellenben már olyan egyén kell legyen, aki idejét túlnyomórészt hivata­lának szenteli és szőlészeti, borászati szakismeretekkel bír. A hegybíró, tehát a hegyközség tuljadonlképpeni végrehajtó szerve, aki az el­nök utasításai szerint vég­rehajtja a közgyűlés és a választmány határozatait, őr­ködik a hegyközségi rend felett (szőlőművelés helyes­ségének, kötelező védekezés végrehajtásának ellenőrzése stb...) A hegyközséges körzeten­ként egy felsőbb vezető és ellenőrző testületet a hegy­községi tanácsot alakítottak magukból, egy-egy válasz­tott tagot delegálva a ta­nácsba. Tokaj-Hegyalján két vár­megyére kiterjedően Sátoral­jaújhely székhellyel műkö­dött a hegyközségi tanács. Legfontosabb teendői közé tartozott még közrehatni ab­ban, hogy az egyes borvidé­keken speciális fajtabéli bor­termelést előmozdítsák, a tájkörzet érdekeit képvisel­jék. Minden hegyközségi ta­nács tagjaiból egy-egy kül­döttet választhatott az Or­szágos Szőlő- és Borgazda­sági Tanácsba. A hegyközségi szervezet működésének gazdasági alapját a hegyközségi járu­lék jelentette, amit a tagok birtokarányosan viseltek. A járulék összegét a választ­mány állapította meg. de az egy kataszteri hold be­telepített szőlő után legfel­jebb egy pengő lehetett. Egyéb járulékot csak a köz­gyűlés állapíthatott meg. A hegyközségek felvázolt szabályai alapján is megál­lapítható, hogy az, ami Olaszliszkán megalakult, nem a fenti értelemben vett hegyközség, mert nem lehet az. Csupán a még köztünk élő idősebb gazdák emlékei­ből elővett olyan forma, amit sürgősen valós tarta­lommal kell megtölteni, kü­lönben elbukik, mielőtt fel- tamadhatott volna. Jelen­leg hasonló szervezet létre­hozására az egyesülési jog­ról szóló törvény alapján van lehetőség, ez viszont nem teremt kellő alapot a szőlőhegy és borospince rendjének, biztosítására hi­vatott önszerveződő, önkor-. látozó szervezet létrehozá­sára. (Kötelező létrehozás, szőlővel telepíthető helyek meghatározása, származási bizonyítvány kiadása stb ___) F elfedezhető bizonyos pár­huzam a tokaj-hegyaljai termelők helyzetét illetően a hegyközségi törvények meg­alkotáskori és a jelenkori állapotok között. Világhábo­rú és gazdasági világválság, illetőleg politikai és gazda­sági rendszerváltás közepet­te kell a termelőknek új utakat és lehetőségeket ke­resni. Az ágazat válságának megoldása lehet, ha az ér­dekelt szőlősgazda-társada­lom saját kezébe veszi sor­sának irányítását és ők vé­geznek el minden olyan fel­adatot, amit helyettük a még oly jól szervezett köz- igazgatás sem tud megol­dani. Ezeknek a szervezke­dési lehetőségét és önkor­mányzati kereteit kell hegy­községi törvény megalkotá­sával megteremteni. Dr. Barati Béla Mennyit csereberéltem, hoztam-vittem gyerekko­romban a szebbnél szebb nyulakat. Akkoriban — vagy harminc évvel ezelőtt — a csincsilla, a belga óriás volt a favorit. Leg­alábbis a falusi gyerekek körében. És olyan jó volt simogatni azokat a szótlan jószágokat. Nem azon tépelődtünk, honnan vegyünk tápot, premixet, hisz’ ezeket nem is ismertük. Nem gondol­kodtunk azon sem, hogy megéri-e tenyészteni a tap­sifüleseket. Gyerekfejjel arra voltunk büszkék, hogy a nyúl a miénk, nekünk kell takarmányozni, taka­rítani, és ezzel utánozhat­tuk a felnőtteket. Melles­leg hozott azért valami hasznot is. Mert egy-egy váratlan vendég érkezése­kor sem kellett kétségbe­esni. Mit tagadjuk: nya­kon csíptünk a szaporulat­ból egyet-kettőt és meg­oldódott a vendéglátás problémája. (Már ami az asztalra valót illeti.) Aztán a büszkeség: hogy kinek mennyi anyajószága van, milyen a szőre, a sze­me, hogyan viselkedik, mi­lyen a bak? Akinek nem volt nyula, csak tátotta a száját, ha ez volt a téma. Hanem mostanság nem ez a helyzet. Nyúlászko- dásra csak az adja a fe­jét, aki igen-igen ért hoz­zá, vagy nagyon olcsón jut takarmányhoz (esetleg sa­ját földjén megtermeli a lucernát, vagy az abrakot). Mert ma már számolni kell, méghozzá könyörtele­nül. Megéri-e vagy nem. Mindezek akkor jutottak eszembe, amikor a „Kom- lós” Nyúlászklub elnöke — Medve István Miskolcról egy elkeseredett levélben írta meg a nyúltartással kapcsolatos aggályait, pa­naszait. „Nehéz jót és rosszat mondani egyszerre, de úgy ézem, a termeltetők még most sincsenek tisztában azzal a ténnyel, hogy a kistermelőktől nem elég csak etlvinni a nyulat, ha­nem adni is kéne valamit nekik. Most, mikor a felvásár­lási árak, termény- és táp­árak egyre jobban eltávo­lodnak egymástól, egyre kisebb a haszon, ha ugyan ezen bevételt annak lehet nevezni. Az utolsó egy évben be­jártam az országot. Sok Magyar szakemberek fel­fedezése alapján gilisztából is előállítható az az epaolaj, amelyet a vér koleszterin­szintjének helyreállítására alkalmaz a gyógyászat. Az epaolajat általában tengeri állatokból nyerik ki, s elő­állítási költsége igen magas. A készítmény gyártása most Magyarországon is megkez­dődött, méghozzá könnyen hozzáférhető alapanyagból — hiszen a biogiliszta-te- nyésztéssel több ezer család foglalkozik, s nagyobb ré­szük értékesítési gondokkal küszködik. Máris megala­kult az Epaker Mezőgazda- sági Kisszövetkezet, amely 200 millió forintos beruhá­zással Dunakeszin hozza lét­neves, elismert és kezdő tenyésztővel beszéltem. Egyre több az aggály, nem érzik biztosítottnak, hogy érdemes-e tovább foglal­kozni a nyúltenyésztéssel. Sokan abbahagyják, vagy csökkentik az anyadétszá- mot. Ez azzal jár, hogy egyre kevesebben töreked­nek a minőségre. Egy a lé­nyeges, hogy a kapott pénzzel valahogy átment­sék magukat egy várható jobb időre, de a türelem egyre csökken. Nem lesz tenyészutánpótlás, nem éri meg a tenyésztőknek baj­lódni vele.” Olvasónk abban látja a legfőbb gondot, hogy nem lesz, aki összefogja az or­szág nyúlászait. Mert so­kan még az érdekük­ben létrejött szervezetük (MA.HPOF) részére járó tagdíjat sem fizetik be, nemhogy egy-egy gyűlésre elmenjenek. „Páran lé­zengtünk a teremben a közgyűlésen, a vezetősé­günk pénzhiányról panasz­kodott, a tagság pedig se­hol sem volt.” Pedig ré­gebben tanfolyamokat, ki­állításokat szerveztek, jobb minőségű áru előállítására sarkallták a tenyésztőket. Levélírónk most úgy ér­zi, hogy a nemzetközi ki­állításokon pedig már „labdába sem rúgunk”. Persze ebben az anyagias világban már a vágónyúl a lényeg, s a tenyésztők egy- egy kiállításon már csak fehér nyulat látnak, ugyan­akkor a szomszéd országok ebben sorra megelőztek minket. De hát mi sarkall­jon gyereket, felnőttet ar­ra. hogy tenyésznyulaink legyenek sokszínűek, szem­re is gyönyörködtetők? — Másik nagy gondunk a sok felvásárló” — írja pa­naszos levelében Medve István. — Az ő céljuk csu­pán az, hogy minél több vágónyulat vegyenek meg, a tenyésztő elégedjen meg a morzsával: „tápot bizto­sítanak, kifizetik a nevet­séges vételárat, adnak né­ha rossz minőségű te­nyészállatot, félő, hogy a biogiliszták sorsára ju­tunk”. A nyúltenyésztőknek is van már egy vállalkozó szellemű szervezetük (a Kontakt — a szerk.), amely összefogja, szervezi, integrálja ezt a munkát, azonban olvasónk szerint félő, hogy belebuknak. re üzemét, s a jövő évtől itt állítják elő gilisztából a koleszterinszintet csökkentő készítményt. Az elképzelések szerint az üzem teljes felfutása után napi 60 mázsa gilisztát dol­goznak fel a világpiacon az arannyal vetekedő áron jegyzett epaolajjá. Ez a na­pi mennyiség 10—12 kister­melő által évente „előállí­tott” gilisztának felel meg, így lényegében 1000—1500 kistermelő biztos megélhe­tését garantálhatja az új üzem. Ennél is fontosabb, hogy a kapszulákban forga­lomba kerülő epaolajjal az érrendszeri betegségekben szenvedők új készítményhez juthatnak, s exportra is megindulhat a termelés. „Járva az országot, so­kan keresik a tenyésznyu- üat, de keveset kapnak. Ez alapján látszik igazoltnak az a tény is, hogy vágó­nyulat kapnak a tenyész­tők, pedig egy kezdő te­nyésztő, aki még mellette munkanélküli is, nem tud megbirkózni az ebből ke­letkező nehézségekkel. Még ennivalóra sem lesz pén­ze, nemhogy törleszteni. Az az érzésem, túl nagyot akar markolni a Kontakt, nem kellett volna egyből az egész országot behálóznia, elég lett volna egy »törzs- mag« létrehozásával kezde­ni Pest megyében, nem pe­dig országosan. Itt, Borsod­ban is az a hír jár szél- tében-hosszában, hogy rendszertelen, a nyulak mi­nősége sem megfelelő, a szerződés megkötése után pedig a tenyésztő boldo­guljon, ahogy tud.” ' Olvasónk úgy érzi, a sok panasz ellenére, szinte se­honnan sem kapnak segít­séget a nvúiltenyésztők. És valóban, mi is úgy vagyunk vele, hogy lapunk hasábja­in is mostohán bántunk a nyúltenyésztők problémái­val, mondván — ennél százszor is nagyobb baja­ink vannak a megyében. Pedig gyakran látjuk a ketreces kocsit, legutóbb pedig éppen egy kis falu­ban e sorok írója is tanú­síthatja, hogy kosarakba gyömöszölve várták a te­nyésztők a kocsit, szidva a felvásárlást, a szerződést, de még saját magukat is. Medve István szerencsé­re túlteszi magát az önvá­don és Miskolcon egy száz­hatvan tenyésztőt összefo­gó klubban szervezi a te­nyésztést. Még termelőszö­vetkezeteket is felkeres, ki­lincsel tápért, terményért, sőt közgyűlésre is eljár, hogy ott segítsenek, de ki­küldik onnan, mondván, nem tartozik oda. Most egy törzstelephálózat létre­hozásáért talpal a te­nyésztők érdekében. Jövő­re meg a békéscsabai ki­állításon, minél több bor­sodival szeretne részt ven­ni. Szerény lehetőségünk szerint, mi e cikkel sze­retnénk hozzájárulni a nyúltenyésztők sikeréhez, hogy minél többen, minél nagyobb kedvvel folytas­sák ezt az exportban sem lebecsülendő kistermelői munkát. Szupravezető antenna Az antennák akkor fog­ják fel legjobban a rádió­hullámokat, ha méretük azok hullámhosszúságához igazodik. Csakhogy számos alkalmazási területen — pél­dául a repülőgépeken, vagy a műholdakon — nem al­kalmazhatunk kellő hosszú­ságú antennákat, a szüksé­gesnél rövidebbnek pedig jóval kisebb a teljesítőké­pességük. A birminghami (Anglia) Egyetem kutatómérnökei most ittriumbárium-rézoxid- ból olyan, mindössze 2 cen­timéter hosszú elemekből ál­ló szupravezető — mínusz 183 C-fokon működő —an­tennát fejlesztettek ki, amely az 550 megahertzes frekven­cián tizenhatszor érzéke­nyebben fogja fel az őt érő rádióhullámokat, mint a réz­ből készített, azonos hosz- szúságú, hagyományos an­tenna. Uj gyógykészítmény - gilisztából BekecsI Szabó László

Next

/
Thumbnails
Contents