Észak-Magyarország, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-07 / 158. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1990. július 7., szombat Aki egy kicsit is érdeklődik a képzőművészetek iránt, annak Miskolcon nincs oka panaszra. A Miskolci Galériában — Búza Barna: Szent László király nincs rá jobb szó — hatal- ;f más kiállításokat láthat. De vajon érdeklődik-e valaki? Helyesebben érdeklődnek-e elegen? A délutáni ni órákban kongó termek nem erről tanúskodnak. Magyar művészet sorsa Magyarországon, — mondhatná valaki. Csakhogy a Goya-tól Cézanne-ig című remekmű kiállításnak sem «I volt több látogatója. Akkor, azon a kiállításon is eszembe jutott egy történet a magyar műértésről. Akkor, nem akartam ün- H neprontó lenni, nem mondtam el, most elmondom. Nem biztos, hogy a törtéit net hiteles, de az is lehet- I ne. Szóval, két hölgy áll a Szépművészetiben Cézanne ott látható gyönyörű Csendít élet című festménye előtt. — Beszélgetnek. Tetszik is a kép nekik, meg nem is. — Ki is festette ezt te? Kérdi az ff egyik. tf — Valami Gézáné — mondja a másik, miután ü egy pillantást vet a felit iratra. |f — Na, gondolhattam ifi volna, hogy ilyesmit csak egy nő festhetett — állapítja meg gőgösen az első és már tovább is lépnek a teremben. A fenti esetet tessék akár viccnek venni, bár annak kissé esetlen. Sajnos, meg- i| nő a jelentősége viszont, ha benne, a gőgös jelzőmre is felfigyel valaki. Iga- i§ zából ugyanis az jellemző ránk. Ez a tulajdonságunk néha — vagy gyakran — még a kíváncsiságunknál ft is nagyobb és erősebb. Nemcsak laikusnál, alkalmi ft képtárlátogatóknál, de sokszor szakemberek esetében f§ is. Pátzay Pál mesélte egyszer — Fürdő után című gyönyörű munkája ezen a kiállításon is látható —, j hogy mi volt Balló Ede véleménye El Grecoról. Nagy akadémistánk nem ismert ugyan egyetlen eredeti Grecot sem, de úgy ff gondolta, hogy a spanyol földön óriássá vált görög, fs ugyancsak harmadrangú festő lehet. 'El is indult az- fS tán a Pradóba, az ott taff lálható mesterműveket má- ff solni. Megnézte Greco műveit is. Véleményén viszont nem változtatott, ff Annyit engedett belőle csupán, hogy elismerte: Greco nem harmadrangú festő, hanem másodrendű, ff Ebben a tudatban halt meg. Greco viszont ettől továbbra is halhatatlan. Vagy itt van a kiállításon ugyancsak szereplő Feli renczy Istvánunk, — a múlt század húszas éveiben formázott gyönyörű . Faun-feje az ajtótól jobb- §| ra az első, — aki Bécsben, ff Rómában tanulta a mes- If térségét, s magát nemes egyszerűséggel — kissé bő lére eresztve — csak így ff nevezte, Ferenczy „a” Művész. A miskolci kiállítás egy ff harmadik szereplője, Feli renczy Béni viszont egy szörnyű betegség után meg- némulva, annál kevesebbet beszélt. Jószerével csak ff annyit tudott mondani, fi hogy „igen” és hogy „nem”, de feleségével és barátaival ennyi szó birtokában is igen jól elboldogult. Igaz, ő nem Ferenczy István, fentebb emlegetett szobrászunk, hanem a nagybányai festőiskola nagy alakjának, Ferenczy Károlynak volt a fia, és gyönyörű kisplasztikákat — négy Puttója, fáklyával, hárfával, harsonával, könyvvel a kiállításon is látható —, és talán azoknál is csodálatosabb akva- relleket festett. Vele történt meg, hogy a „felszabaduláskor”, s mikor még beszélni tudott, kihallgatásra kellett jelentkeznie egy címen. Pontosan érkezett a ház elé és lábát illedelmesén törölgette egy összehajtogatott vászondarabba, Ferenczy István: Faun mielőtt belépett volna. A vászon összegyűrődött, s amikor el akarta simítani, vette észre, hogy az összehajtogatott vászon édesapja, Ferenczy Károly egyik „elzabrált” festménye, amelyet eltulajdonítója lábtörlés céljára látott legjobban hasznosíthatónak. A képet Ferenczy Béni nem hagyta ott, — ahogy ma mondanák — „visszaigényelte”, és restauráltatva a nemzeti képtárnak adta. Ha nem tudnánk, hogy betegség, illetve hát agyvérzés következtében bénult és némult meg, azt hihetnénk — joggal —, hogy az eset kapcsán akadt el csaknem örökre a szava. Különben ha már a csa^ Iáddal történt eseményeknél tartunk, hadd írjam ide egyik személyes élményemet is. Ügy 1956—57 táján még magam is láttam Nagybánya egyik festői kis utcájában, egy ház ablakába kitéve azt a cédulát, amelyre a következőket írta ki a ház lakója: „Eladó! 1 vaságy, 1 karos láda, Ziffer, Ferenczy és más nagybányai festők művei.” — Ha nekünk akkor pénzünk lett volna! Talán akkor nem érhetne most bennünket az a vád, amit nemrégiben hallottam, vagy olvastam valahol, hogy magyar embert kép, szőnyeg, szobor, műtárgy csak abban az esetben érdekli, ha: örökli, ha ajándékba kapja, ha valamilyen botrányos eset kapcsolódik hozzá, ha betiltott kép vagy szobor, vagy ha erotikus. Akkor már inkább a megvetésnek az a formája érjen bennünket, amely — és legyen ez az utolsó történet a Ferenczy családról — éppen a Béni édesanyjával kapcsolatos. őt ugyanis a nagybányai művészvilág egyáltalán nem szerette. Jószívű volt, vendéglátó, kedves, meg minden, de népszerűségre mégsem tudott jutni az öreg hölgy. Amikor egy idegen ennek oka felől érdeklődött, az egyik helyi nagyság így fogalmazott: „Ki nem állhatjuk azt a nőt, mert a zongoráját mindig Izsó Miklós: Búsuló juhász kiviteti velünk a plain air- be.” (Ferenczy Károly szívesen festette a nehéz hangszert a szabad ég alatt.) No, mostmár ezek után ismét elgondolkodhatunk azon, milyen mélyen is él bennünk a művészet sze- retete, mennyi áldozatra vagyunk hajlandók érte, akár egy zongoracipelés erejéig is. És itt kell elmondani a genovai temetőben álló fehér márványból faragott „kofaszobor” történetét, amely — igaz, a napfényes Itáliában sem túl gyakori, de azért ott megtörtént. Egy utcai árus, aki mandulát, sült gesztenyét árult a kikötőben, még életében kifaragtatta saját szobrát, saját költségén és felállíttatta előre megvásárolt sírhelyén. Tulajdonképpen — a felirat szerint — egész életében ezért dolgozott, erre gyűjtötte a pénzt. A „parasztasszony” — ma már így nevezik a szobrot —, any- nyira hitt a szobor erejében, hogy a halált is le- győzhetőnek vélte általa. És volt valamelyes igaza. Hiszen minden mű valamilyen mértékben az elmúlás ellen is készül. Az a hit munkál benne, vagy a művészben, hogy az a munka, amely arra érdemes, a maga nemében tökéletes és befejezett, az maga az örök élet, helyesebben az örökkévalóság. Ebben maga Michelangelo is hitt, hiszen ismeretes az az anekdota a nagy szobrászról, hogy amikor egyik munkájával — talán éppen a Mózessel — elkészült, rákiáltott: „Szólalj meg!” Persze, a miskolci kiállítás termeit járva, nemcsak ezért emlegetem az olaszokat. Más jó példa is felemlegethető itt művészet- szeretetükről. Azt is mondhatnánk, nemcsak a más nemzetekre gyakorolt hatásukkal, de kézzelfogható módon is hozzájárultak a magyar szobrászművészet teljesebbé tételéhez. Itt van mindjárt Izsó Miklós 3úsuló juhász című szobra, amelynél kevés alkotás mutatja jobban a magyar nép érzés- és érzelemvilágát. Nos, alkotója halála után ezt a szobrot is egy olasz szobrász, Antonio Petton fejezte be. Ettől függetlenül nekünk, szinte a legkedvesebb. Büszkék vagyunk rá, mert igazán szép, a maga nemében tökéletes és ennek a kiállításnak is egyik legnagyobb látnivalója. Amolyan sarokkő, amellyel meglehetősen romantikus színben, borjúszájú ingben, bő gatyá- : ban és pörge árvalányha- fi jas kalapban vonul be az egyszerűség szobrászművészetünkbe. — A genovai kofa. Mert a Búsuló juhász nem más a mi szobrászművészetünkben, mint a genovai „parasztasszony”. g •Különben nekem, ennél ff kedvesebb szobrom ezen a ff kiállításon alig akad. Talán |f még Holló Barnabás „Megy a juhász a szarná- |s ron...” című munkája versenyezhet vele, nem a Petőfi verssor okán és ; nem is azért, mert valóban m majdnem földig ér a lába, ff hanem mert igazán tökéle- ff tes. Merész képzettársítással azt is mondhatnám oly- ff annyira, mint az örökéletű fáraóasszony, Nofretete fe- ff je, akiről tudott, hogy egyiptomi, mégis tökélete- ff sen európainak tűnik. Amint neki sisakszerű fej- ff dísze árulkodik életteréről, úgy a mi juhászunknak is csak a ruhája. A szobrok viszont abszolút európaiak. Abban az értelemben, amit az európai kultúrkör képvisel. A kultúrkör, amelynek más magyar képviselői, nagyságai is ott vannak ezen a miskolci kiállításon. Ha Petőfi, ha Arany János, ha Pulszky Ferenc portréit nézzük ff (Czélkuti Züllich Rudolf, Senyei Károly, Strobl Ala- ff jós munkái) láthatjuk, | hogy semmiben sem alább- valóak, mint a századforduló évtizedeinek más népeknél fogant szobrai, szoborportréi. Hja, igaz, akkor még Európa része voltunk és eszünkbe se jutott, hogy egyszer más régióhoz is tartozhatunk. Hogy más, ennél jóval primitívebb ízlés fogja meghatározni művészetünk fejlődési irányait. (Lásd. Fe- ' rencz.y Károly lábtörlővé ff degradált festményét.) Lehúzó erő volt ez, visszatartó, amely egy fél évszá- ff zadot egyszerűen megnyo- g morított a magyar művé- ff szetben. Sem Borsos Mik- ff lós, sem Csorba Géza, sem Mikus Sándor nem folytathatta tovább önma- i-f gát. Medgyessy Ferenc, ff vagy Gárdos Aladár utolsó munkái táján valahol megállt az idő. Utóbbi |: még az etruszk síremlékek ihletettségébe.n mintázta ff a három Friedmann test- ff vér portrécsoportját, Bor- ff sós Miklós későbbi munkái ff viszont már egyáltalán nem hasonlítanak arra, ff amit az itt látható Kantár fe nélkül című reliefjén sej- f tetni enged magából. Tanulságnak talán ele- ff gendő is lenne ennyi. A művészet bizony változik. Hol jó, hol szerencsétlen ff irányba, legtöbbször rajta ff kívülálló okok miatt. Ez, f szerencsére ezen a kiállító- fe son, amely a magyar plasztika jószerével csak f ritkán, időszaki kiállításo- | kon látható legjavát vo- f nultatja fel, alig érződik, fe Mintha továbbra is érvényes lenne a jó öreg Pli- nius megállapítása, amely szerint „nem változik sem- § mi.” Holott mi, akik hosz- szú ideig együtt éltünk lépten-nyomon látható köztéri, meg minduntalan elénktolt, kiállításokra hatalmi szóval- érvényesített szobrainkkal, már régen Hegelnek adunk igazat a. szobrászatban is, aki szerint „Minden változik”. Reméljük, mostmár végérvényesen egy nép és művészképviselőinek szabad akarata szerint. Gyöngyösi Gábor Hadd válhassék sokukból embernyi EMBER... Korszakváltás előtt az ifjúság- és gyermekvédelem? Az elmúlt negyven évben a gyermek- és ifjúság- védelmet a teljes létbizonytalanság jellemezte. A terület tulajdonosi jogai sem voltak egyértelműek, bizonytalan és vitatható volt az ágazati hovatartazás helyzete is. A gyermekvédelem szakmai céljai csak a társadalmi környezet széles körű vizsgálatával és a működő ellátási rendszer korszerűsítésével valósíthatók meg. Június 29-én, pénteken, a fóti gyermek- városban találkozott a tíz legnagyobb hazai gyermek- otthon vezetősége, hogy megvitassák a konkrét feladatokat, kölcsönösen átadják egymásnak működési tapasztalataikat. A gyermekváros új igazgatóját, Csáki Lászlót kérdeztük a gyermek- és ifjúságvédelem jövőjéről. — A rendszerváltás szükségszerűen milyen változásokat kell, hogy magával hozzon a gyermekvédelemben és az ezzel foglalkozó intézményekben? — Alapvető fordulatokra van szükség, az eddigi gyakorlat a túlzott gondoskodás irányába vitte el hátrányosan az intézményeket. INövekvő intenzitással arra kell törekednünk, 'hogy a gyerekeket bevonjuk a mindennapi életbe, közvetlenül vegyenek részt a társadalmi lépések lebonyolításában. Fokozott energiával kell az intézményen belüli szolgáltatások mértékét, színvonalát növelnünk. Bentlakásra, oktatásra, munkahelyi lehetőségekre gondolok. — A gyermek- és ifjúság- védelem funkciózarmrokkal küzd: melyek ezek, és hogyan képzeli megoldásukat? — Csak egységes, és működő szociálpolitikára lehetne érdemben építeni. De a részletesen átgondolt, jogi szabályozás is kétséges. A gyermekvédelmi prevenció gyakorlati megvalósítása nem sikerült, hiányos a közép- és felsőfokú szakember- képzés. A gyermekvédelem központi és helyi finanszírozása változó tendenciát mutat. Jelentős előrelépést jelentene a családok támogatása, működőképességük zökkenőmentes biztosítása. Empátia, tolerancia, szolidaritás, e hármas pedagógiai elv alapján kell működnünk, sok irányú fejlesztő tevékenységet felvállalva. — Előzetes és már meglevő fóti tervek... ? — Regionális intézmény létrehozása, érdemi pre- vencia a gyermekvédelemben. Bizonytalan pedagógiai koncepció felszámolása, országos szinten is. Alapvetőnek tartjuk, hogy a gyerekek csak ideiglenesen, átmeneti időre szakadjanak el a szülői háztól, nevelőszülőkhöz kerüljenek, vagy örökbefogadás útján épüljenek be a társadalomba. Az intézményen belül a gyerekeknek fokozatosan biztosítunk munkalehetőséget, ilyen jelenleg a gombatermesztésünk, ami jövedelmező vállalkozás, ugyanakkor az árutermelés és piacgazdaság mindennapos kérdéseibe is bevonja a gyerekeket. Országos beiskolázási tervek is szerepelnek elképzeléseink között, ami részben már megvalósult. Általános és középiskola működik az intézmény területén, számítástechnikai fejlesztési lehetőséget adunk a leg- jobbjainknak. Diákbetéti társaság néven vállalkozási formákat hozunk létre, amelyek a gyerekek és a felnőttek kölcsönös felelősségén alapulnak. — Világméretű probléma, hogy a tizennyolcadik életévüket betöltött fiatalok, akiknek megszűnik állami gondoskodása, hogy állják meg helyüket a kinti életben, miképp illeszkednek be a társadalomba? Vállalnak-e garanciát az ilyen korú gyerekekért? Mit tesznek talponmar adásuk érdekében? — Az ilyen típusú nehézségek leküzdésére hoztuk .létre az intézményes utógondozást. Gyakori tapasztalat, hogy gyerekeink nem akarják elhagyni a gyermekvárost, tizennyolcadik életévük után sem, igénylik SF további gondoskodást, ezért szükséges az intézményen belüli munkahelyek kialakítása. Korábban önellátó módon állat- tenyésztéssel is foglalkoztunk, minden lehetőséget megragadunk, ami a gyerekek mielőbbi teljes önállóságát szolgálja. Az utógondozás egyfajta technikája kíván lenni a megoldásoknak. — iMi a véleménye a miskolci gazdasszony-képzö tanfolyamról? — A magyar iskolában eddig nem foglalkoztunk ilyesmivel szervezett keretek között. Most a miskolci gyermekváros munkacsoportja által készített részletes tematika áll mindannyiunk rendelkezésére. A kétéves tanfolyam jelentőségét abban látom, hogy a gyakorlati élet mozzanataira készíthetjük fel a fiatalokat. — Végül, mit vár az új kormánytól? — Mindenekelőtt működőképességet, életképes javaslatokat és döntéseket. Szász Anikó Enektanárképzés a Miskolci Bölcsészeden A Miskolci Bölcsész Egyesület felvételt hirdet egyszakos énektanárképző szakra. Jelentkezni lehet személyesen Miskolcon az iMSZJB tér ti. V/506. szobában munkanapokon 9—16 óra között, vagy írásban 3545 Miskolc, Ff. 452. címre. A jelentkezőket írásban értesítjük a meghallgatás időpontjáról. Jelentkezési határidő 1990. július 30. A zenei előképzettséggel rendelkező, érettségizett hallgatók jelentkezését várjuk, akik szeretik a zenét és élethivatásuknak érzik az énektanári pályát. Olyan képzést szeretnénk indítani, ami a most induló nyolc- osztályos gimnáziumok ének- zenetanári munkájához megfelelő szakembereket biztosít. Az énektanárképzés a 'Miskolci Bölcsészet szervezetében ugyanazokat, az el- vásárokat tűzi ki az ének- tanár-ijelöltek elé, mint a többi hallgatónak, vagyis a kötelező tantárgyak között szerepel a latin nyelv (I— II. félév) és a görög nyelv (II. félév), továbbá egy idegen nyugati nyelv elsajátítása a perfekt beszéd szintjén. Erre a 'Miskolci ÍBölcsészeten mód nyílik, de nagyon nagy szorgalom kell a stúdiumok sikeres vizsgáihoz. Mindezekkel együtt szeretettet várjuk a zene-énekszerető magyar fiatalságot. Sándor Zoltán vezető tanár Gyárfás Ágnes, az MBE elnöke
