Észak-Magyarország, 1990. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-09 / 134. szám
1990. június 9., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Minden higiénia nélkül „A 15. szám alatti háznak, évek óta nincs kerítése (az ottlakók íeltüzelték), így életük a város nyilvánossága előtt zajlik ... a városunkba látogató külföldiek előszeretettel állnak meg itt, és fényképezik városunk „idegenforgalmi nevezetességét”. Ők gyönyörködnek bennük, mi pedig szenvedünk ...” Többek között ez állt abban a levélben, mely a miskolci Nagy Sándor utca problémáit megoldandó gyűlésre invitált minket. Az öregek napköziotthona felé igyekezve megálltunk a 15. számú ház előtt. Az udvaron a hatalmas szemétdomb és a roskadozó épület között három gyerek játszott tetőtől talpig szurtosan, kissé hátrább, szépen fejlett disznó turkálta a földet. Gyerekszoba 500 méterre a belvárostól KELLEMETLEN SZOMSZÉDOK ientett lakók elhelyezéséről is. De olyan lakás nincs, ahová költözhetnének. A tanácstag mégsem tud egyetérteni az elhangzottakkal. „Ezek az emberek, akik itt élnek, hatvan-nyolcvan éve, nem nyelhetik le, hogy hát itt vagytok, így vagytok és így is maradtok.” De hogyan költözhettek be ennyien — bevallás szerint húszán, a nyilvántartás szerint negvvenketten — az 50 négyzet- méteres lakásba? Az igazgatási osztály képviselője „megnyugtatja” a jelenlevőket. A bejelentési kötelezettség áll, de nem vizsgálják. A szállásadó aláírhatja akár harminc embernek is a bejelentő- lapját. Itt Kékesi van egyedül abban a helyzetben, hogy felmondhatná ezeknek az embereknek a lakáshasználatát, de hát dehogy mondja... „Ezt mar nem lehet kibírni!" A találkozó helyén már kisebb csoport várta a gyűlés kezdetét, köztük egy cigány házaspár. Első gondolatunk az volt, hogy talán ők képviselik a „másik oldalt”. — Nem, nem! — Aranyos István élénken és őszintén tiltakozik. — Mi a Füzes utcán lakunk, s főleg a közművesítés miatt jöttünk ide. Merthogy a szomszédos utcákban van gáz, csatorna, szóval, ami kell a normális élethez, főleg ha már itt lakunk Miskolc közepén. Nálunk azonban sem egyik, sem másik! A Nagysándor 15-tel kapcsolatban pedig csak any- nyit mondhatok, hogy mi szégyelljük ma' gunkat helyettük is. Mi is cigányok vagyunk, de amit lehet megteszünk, hogy szépen, tisztán élhessünk! Hogyan tudnak ott élni a kerítés nélküli házban, nem tudjuk megérteni. Egyébként Kékesi Karcsi, az egyik tulajdonos, nem cigány. A gyűlésre, a meghívott számtalan intézmény közül, csak néhánynak a képviselője jött el. Talán nem tartották igazán fontosnak az itt már fogalommá vált 15. számú ház ügyét? Pedig nemcsak az ott- lakókról volt szó, hanem például a több, mint 10 éves építési tilalomról, s a már fent említett közművesítési hiányosságokról, melyek meggátolták a környék fejlődését — valós árukon eladhatatlanná lettek a házak —, s elősegítették, hogy a komfort nélküli lakásokhoz — jogcímmel vagy anélkül — lumpen elemek jussanak hozzá; tovább rontva ezzel a terület értékét, a közhangulatot és a közbiztonságot. A beszélgetés, bárhonnan indul is, mindig csak a 15-ös porta problémájára tér vissza. A 11. szám alatt lakó tanárnő remegő hangon kér szót. — Szociológusok nagyon szépen leírták számtalan szociográfiában, hogy mire való a családi ház. Hát én azért lakom itt, hogy a három generáció együtt élhessen, és hogy az idős nagymamának legyen segítsége ... — Remegek az idegességtől jelen pillanatban is, és ez folyamatos, ki fogok készülni ... Ezt nem lehet elviselni, kérem. Nem lehet elviselni. Kérem, tegyenek sürgősen valamit! S hogy mit nem lehet elviselni? Azt, hogy a 15. szám alatt lakók gyerekei in- zultálják, dobálják az idősebbeket, hogy' napközben ordít a magnóból a lakodalmas rock, hogy a kertből ellopják a megtermelt. zöldséget, gyümölcsöt, sőt még a kiteregetett ruhát is. De megszokhatatlan a járdától, mintegy két méterre egyre csak magasodó szemétkupac, s az ebből áradó bűz; az udvaron gyakran meztelenül szaladgáló, s „dolgukat végző” gyerekek látványa is. A panaszáradat szinte feltartóztathatatlan. Annál nagyobb a csend, mikor a szakemberektől várják a válaszokat. Végül elhangzik: az építési tilalmat Tel fogják oldani. S hogy mi lesz a kritikus házzal, illetve lakóival? Magántulajdonról van szó, a hatóságok — úgy tűnik — tehetetlenek. — Annyit emlegették itt a Köjált — — mondta az intézmény képviselője —, de tudomásul kell venni, hogy a Köjál magánszemély ellen nem járhat el. Nem mehetek be úgy a házba, hogy engem oda ne hívjanak. Csak ha a tulajdonos kér lakáskivizsgálást 200 forintos okmánybé- lyeg ellenében. Akkor igen. Vagy, ha fertőző beteget jelentenek onnan, s fertőtleníteni kell. A résztvevők bosszús morajára még hozzáteszi: — A Köjál amúgy sem tudja elhordani a szemetet. Ha panaszként, írásban beadják, akkor legfeljebb a városgondnokságnak, vagy a közterület-fenntartóknak továbbítjuk. Kezdődik az egymásra mutogatás? Vagy tényleg ilyen kibogozhatatlanul kusza jogszabályháló védi a szomszédok életét tönkretevő lakókat? Válasz ott, és akkor nem születhetett, de a tanácshoz beérkezett kérvény segítségével a hatóságok helyszíni szemlét tarthatnak a lakásban. Tehát: találkozunk egy hét múlva. Beszédes helyszín A helyszíni bejárásra tíz órakor gyülekezett a „csapat” az öregek napköziotthonában. Az utca lakói figyelik az „idegeneket”, tudják kik és miért jönnek. Jönnek hozzánk, mondják, sorolják panaszaikat. Kérik: tegyenek már valamit! Segítsenek! Kíváncsi és várakozó tekintetek kísérnek bennünket, ahogy három rendőr „felvezetése” mellett elindulunk a Nagy Sándor utca 15. szám alá. Megérkezésünkre kiszaladnak a ház, éppen otthon tartózkodó lakói. Előkerül Kékessi Károly, az egyik tulajdonos is (a másik börtönben), akit mindhárom rendőr ismerősként köszönt. Nem először találkoznak. Lassan már ailig férünk, az udvar „rendezettebb” részén. Körülöttünk mindenütt szeméthalom és hatalmas gaz. Az épület omladozik. Kintről is látszik, dűlőfélben a hátsó fal. A vakolat hámlik. Meszet, meszelőt bizonyára nem, vagy nagyon régen láttak ezek a falak. Az ablakok hiányzó üvegét furnérlemezzel, fóliadarabbal „pótolták”. Nézünk egymásra, aztán mégis rászánjuk magunkat. Bemegyünk sorban a lakásokba. Az elsőben alig pislákoló fénnyel világít egy 40-es égő. A fal melletti gyerekkocsiban kisbaba szunyókál. Hősugárzó melegíti a szobát. Az egyetlen háztartási gép, a hűtőszekrény, rossz. A 17 éves háziasszony négy éve él együtt élettársával, látszik, szokott takarítani, de a plafonról csüngő pókhálót nem érte el. Az udvar másik végén levő két lakás hasonlóan rendezett. Az viszont mindenütt érződik, hogy az épület nem szellőzik, vagy nem szellőztetik, pedig van család, ahol 7—8 gyerek is él. Az építmény legvégéhez „gyerek-játszószobát” toldottak. Benne egy gyerekágy, meg egy dikó. A hátsó fal nem éri el a tetőt, besüt a nap. A málló falat még a naptárból kiszedett női aktok sem takarják el. A „legmegrázóbb” élményt Kékesi Károly lakása nyújtja. A padlón minden, ami nem odavaló. Mosatlan edény, szeny- nyes, emberi ürülékkel teli vödör, műanyag bili, lavór, benne a valamikortól mosásra váró szennyesruha, kerékpáralkatrészek ... szóval szanaszét minden. Fotós kolléganőnk az ablakból szeretne fényképezni. Megemeli a sötétbarnára párolódott, eredetileg fehér függönyt, s fejére hullik az ablakkereten még egyáltalán megmaradt olajfesték. Kifelé támogatni kell az iszonyatos bűz miatt. Ki mit tegyen Ismét az öregek napköziotthonába tartva, van min töprengenünk. Az utca mindkét oldalán szép lakások. Nem a legutóbbi évtizedekben épültek, ám gondozott és tiszta mind. Virág, cserje, ápolt kiskerttel. Ott pedig dudva, gaz, szemét... A helyszínelők véleményéből idézünk: A Köjál képviselője szerint „borzasztó ez látványnak is. Fertőzésforrás ... A trágyáié ott van szabadon ...” A mezőgazdasági csoport képviselője úgy véli, hogy „az emberi, a szociális és az egészségügyi szempontokat együtt kell mérlegelni. A kutyák oltási bizonyítványát kértem, hozzák be. Ha nem, elvitetjük az ebeket az állategészségügyi szolgálattal. Hátul meg lehetne oldani az állattartást, ha gödröt ásnak a trágya elhelyezéséhez ...” A körzeti egészségügyi szolgálat képviselője adalékkal szolgál a látottakhoz: — Elég sokszor figyelmeztettük őket, ígértek mindent nekem is, és a doktornőnek is ... sajnos, amint látták, egyáltalán nem sikerült zöldágra vergődni velük. Olyanokat csinálnak, hogy azt akár öncsonkításnak is mondhatnám. Kénytelenek vagyunk táppénzen tartani őket, mert itt vannak bejelentve. Ha jönne a táppénzes ellenőr, biztos nem találná otthon. Ha igen, tökrészegen. Az épület életveszélyessé nyilvánításának a műszaki osztály képviselője nem sok értelmét látja. Ebben az esetben ugyanis tanácsi pénzen kellene a házat lebontatni és gondoskodni az ide bejeKözbeszól valaki: „ ... miért mondaná fel? Abból iszik.” Hi akkor a járható út? — Az, hogy állandóan maceráljuk a tulajdonost, meg az ott lakókat — véli a tanácstag. — Más megoldás nincs. Visszatérő ellenőrzések nélkül, meg eljárás nélkül továbbra is úgy fognak élni, mint eddig. Itt csak közösen jutunk előre: az állattartás, a kerítés, a szemételhordás ügyében. Biztassuk az ott élőket: tegyél rendet a portán, állj be a sorba! Ha úgy érzi, hogy őt állandóan ellenőrzik, hogy szemmel tartják, akkor lesz eredménye. Nem? A rendőrség képviselője alapos ismerője a helyzetnek, de sok jóval nem biztat. „Mi annyit ígérhetünk, hogy itt visz- jj szatéröen ellenőrizni fogunk, és a jelenlevőknek is minden segítséget megadunk. Feljelentést kell tenni, minden szabály- sértést ki kell vizsgálni. Ha a büntetést nem lehet behajtani, van mód átváltani elzárásra ... Akkor pedig beküldjük színes tévét és videót nézni Kékesi urat, mert ott az van... ennyit tudunk segíteni. Az tudnivaló, hogy az eszközrendszerünk leapadt. Az egyenruhánkon kívül mára nekünk semmink sincs.” A zárszó mégis a 13. szám alatti közvetlen szomszédé: ...én azt mondom, ha már ennyien összejöttünk, hathatós intézkedést kell hozni.” Lehet? A jelenlevők végül megállapodtak abban, hogy ki-ki a maga területén megteszi a szükséges és lehetséges intézkedéseket. Üjabb helyszíni ellenőrzéseket tartanak mindaddig, amíg — a tanácskozásról készült emlékeztető szerint: — „a ' Nagy Sándor u. 15. szám alatt élő csalá- || dók életvitele a társadalmi nívó minimumát el nem éri.” Harmadik alkalommal írunk a Nagy Sándor utca lakóinak gondjairól. Bizonyára megyénk más településein is előfordulnak ilyen, vagy ehhez hasonló esetek. Az általánosítható tanulságok megismerése, végiggondolása mindannyiunk gf számára szükséges. Ezt bizonyítja többek között az a levél is, mely a helyszíni bejárást követően érkezett a Nagy Sándor utcában élő egyik óvónőtől. „Mi is építkezni szeretnénk a tizenhat éve gondozott területünkön, csakhogy itt is építési tilalom van. Hova tovább, merre menjünk, miből? Nem kérünk cserelakást, telket. Csak a saját telkünkön szeretnénk egy otthont teremteni. Mert itt, igv kilátástalan az életünk, a jövőnk ... §§ Csörnök Mariann—Faragó Lajos Fotók: Farkas Maya