Észak-Magyarország, 1990. június (46. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-25 / 147. szám

£7 XLVI. évfolyam, 147. szám 1990. június 25. Hétfő Ára: 4,30 Ft ’’Ebben az ünnepi órá- # ban a tudománynak, és az igazság szolgála­tának szentelem magam.” — mondták az eskü szövegét a Nehézipari Műszaki Egye­tem Állam- és Jogtudomá­nyi Karának végzős hallga­tói. Doktorrá avatásuk előtt esküvel fogadták, hogy hű­ek lesznek a Magyar Köz­társaság alkotmányához, a magyar néphez, s tudomá­nyukat az egyetem adta szel­lemben, embertársaik javá­ra, a nép és a haza dicsősé­gére használják fel. Az ünnep természetéhez tartozik a látványosság ke­resése. Ám az igazi ünnep mégiscsak a lélekből fakad. Hiszen szépen felöltözhet mindenki, énekelhetünk Himnuszt, Szózatot, bárha szép is, ám mégsem jut min­dig' igazán közel hozzánk. Akkor a legszebb, ha tet­tünk is valamit azért, hogy ünnep legyen. Ha miattunk is történik az egész, így nemcsak kívülállókként szemlélődünk. Persze tudunk örülni mások örömének is, ám a legigazibb mégis a sa­ját célt elérő, eredményt felmutató, a múlt szorgal­mával a jövőt meghatározó öröm ... Nagyon sokat dol­goztak, tanultak a (már múlt időben) volt egyetemis­ták. Megérdemlik az ünnep­lést, az ünnepel... Az elmúlt szombaton ün­nepi Egyetemi Tanácsülésen köszöntötte dr. Kovács Fe­renc rektor a doktorrá ava- tandókat. „Summa cum la­ude” doktori oklevelet ket­ten — Levencsik Tamás és Szalai Tünde — vehettek át, „Cum laude” oklevelet 13-an kaptak, „Rite” minősítéssel pedig 23-an lettek az „ál­lam- és jogtudományok dok­torai”. (410 Újabb földrengés Iránban Űjabb heves, de a csü­törtökinél gyengébb föld­rengés rázta meg vasárnap Irán Kaszpi-tengeri térségét, erőssége a Richter-skála szerint 5,7-es volt. A há­rom nappal korábbi föld­rengés 7.3 pontos volt. Az ÍRNA iráni hírügy­nökség közlése szerint az újabb természeti csapás földcsuszamlásokat okozott, és több fontos utat eltorla­szolt. Áldozatokról és anya­gi károkról még nincsenek értesülések. Irán déli részén is meg­mozdult a föld vasárnap, ám ez a 4,7-es erősségű rengés inkább csak pánikot keltett, áldozatokról, sőt ko­moly anyagi kárról sem érkezett hír. Az ország északibb részén azonban az útakadályok alaposan meg­nehezítik a mentőcsapatok dolgát, több hegyi faluba csütörtök óta még mindig nem sikerült eljutni a se­gítségnek. A külföldi segélyek egy­más után érkeznek Iránba, amely az 1979-es iszlám for­radalma óta egyfajta önkén­tes elszigeteltségbe burko­lózva élt. Teherán főképp orvosi segítséget, továbbá talajgyalukat, terepjárókat kér. Az iráni fővárosba va­sárnap már a második szovjet egészségügyi mentő­csapat érkezett, 57 orvossal, gyógyszerekkel. Franciaor­szágból 200 orvos segít a bajbajutottakon, s egy brit mentőcsapat is a katasztrófa helyszínén teljesíti küldeté­sét. Japán, Kuvait és az Egyesült Államok is útnak indított Iránba segélyszállít­mányokat. Tarlóégetés csak engedéllyel A hagyományos gyakorlat szerint a ímezőgazdasági nagyüzemek többsége a be­takarítást követően tarlóége­tést végez. Ez a művelet visszatérő lakossági pana­szokat okoz, ugyanakkor közismert, hogy a tarlóége- tés jelentős levegőszennye­zés mellett a talajban és a talaj felszínén élő szerveze­tekben — hasznos talajbak­tériumokban, növényzetben —, s az állatvilágban is nagy károkat okoz. Az 1990. május 1-jétől ismét megváltozott levegő­tisztaság-védelemmel kap­csolatos jogszabályok, az előző évek gyakorlatától el­térően, a tarlóégetés enge­délyezését az első fokú le­vegőtisztaság-védelmi ható­ság a területileg illetékes környezetvédelmi és vízügyi igazgatóságok hatáskörébe utalták. A tarlóégetés csak növényvédelmi céllal végez­hető és az engedély mellé növényvédelmi szakember szakvéleménye, nyilatkozata is csatolandó. Az első fokú hatóság a tarlóégetés felté­teleiről, a betartandó (kör­nyezetvédelmi szabályokról az aratás előtt körlevélben tájékoztatta a mezőgazdasá­gi üzemeket, és azt a taná­csokhoz is eljuttatta. (MTI) POLITIKAI NAPILAP r Negyven éve... Dr. Isépy Tamás, igazságügyi államtitkár, a borsóstanyai tábor egykori kitelepítettje szól az em lékezökhöz. (Bal oldalt.) Acélkereszt-mementó a Hortobágyon. (Jobb oldalt.) Acélkereszt a Hortobágyon Ultimátum a kormányhoz Érvek A zt mondja a román mi­niszterelnök, hogy a Bukarestbe rendelt bá­nyászok nem romboltak, nem rombolhattak az egye­temen, szerkesztőségekben és ellenzéki székházakban, mert a helyszíneken — ahol szétverték a drága és már külföldi segélyként kapott berendezéseket — bányász­szerszámokat, ásót, csá­kányt, bunkót, védősapkát, meg bányász ruhadarabokat találtak, ami kétségtelenül azt bizonyítja, hogy nem jártak ott. Mert ha ott jár­tak volna nem hagytak vol­na maguk után ilyen nyil­vánvaló és félreismerhetet­len bűnjeleket. — Nocsak! Kissé furcsa érvelés ez, nem is azért, mert feje tetejére igyekszik állítani a logikát, hisz azt már megszoktuk. Meg aztán logikát amúgy is nehezen lehet felfedezni az ottani eseményekben, még feje te­tejére áhítottat is, hacsak nem akarjuk ismét fenntar­tás nélkül elhinni, amit ar­rafelé mondanak. A minisz­terelnök viszont bűnjelnek nevezi az ott talált tárgya­kat, nem tárgyi bizonyíté­koknak. s bizonyára tudja miért. Bűnjelet ugyanis bű­nözők hagynak maguk után, s ezért akár egyet is érthet­nénk megfogalmazásával, ha érvelése nem sántítana így is. De sántít! Sántít, mert egy felelős vezető olyasminek a kisebbítését szerelné ezzel az állításával elérni, amit nem ott és nem ezzel lehet. A bűnjeleket ugyanis akár kék foltok formájában Bukarest utcáin széltében-hosszában lehetett látni az arcokon, hátakon, fejeken, sőt érezni is lehetett — nem kellett volna ezért a szóban forgó helyszínekre hivatkozni. Hogy miért, mikor és hol rombol­tak Bukarestben a bányá­szok, azt ép ésszel amúgy sem lehet megmagyarázni. Mert ez, egyszerűen nem az ő dolguk! — Az ilyen logikai buk­fencekre különben emlékez­hetünk egy fél esztendővel ezelőtti eseményekről is. Ak­kor egy bukaresti lakos ma­gyar kenyeret mutogatott, mondván, vagy inkább kér­dezvén, miért nem osztották ezt szét hamarabb? Az ot­tani érvrendszernek megfe­lelően arra is furcsa válasz érkezett. — A magyarok szá­raz kenyeret küldtek. Ejnye! (gyöngyösi) Ma éppen 38 éve, hogy a miskolci otthonokból kihur­colt családok százai megér­keztek a Hortobágyra, Bor­sóstanyára. Ma éppen negy­ven éve, hogy a Hortobá­gyon egy bukásra ítélt re­zsim megnyitotta a kény- szer-munkatáborokat, ame­lyekben 1953 végéig, amíg csak Nagy Imre miniszter- elnök meg nem szüntette azokat, több mint negyven­ezer ember sínylődött, vagy halt meg, nem bírván to­vább a megpróbáltatásokat. A jubileumra a Magyar Po­litikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) és a Magyar Sza­badságharcosok Világszövet­sége a Hortobágyon, a Ki- lenclyukú híd mellett em­lékművet avatott szombaton. * „Emlékezz magyar! 1950— 1953. A hortobágyi kényszer­táborokba elhurcoltak emlé­kére.”; „Nehéz dolog hitvá­nyabbak uralma alatt élni. (Demokritosz)Azt tettük, amit tehettünk. Noha tud­tuk, mit kellene tennünk. (Bethlen); „Tisztelet az ál­dozatoknak, megvetés az el­követőknek.” A déli harangszó, avagy a lélekharang e feliratok fö­lött is zeng. Mint ahogyan a hajdúsági Pofosz-vezető köszöntő szavai is, aki sza­badkozik: a debreceniek, a hajdú-bihariak nem tehet­nek arról, hogy itt, a Hor­tobágyon, megtörténhetett az, ami megtörtént... S zeng Sybéliusz „Jöjj béke!” himnusza, majd zeng a Szó­zat is a feliratok fölött. S a diósgyőri vasúti sínből, a kövekre emelt acélkereszt, az emlékmű felett. A sín a marhavagonban történt szál­lítást, a szikla a Hortobágy- tól idegen testeket jelképezi. * Fónai Jenő, a Pofosz el­nöke kér szót. Vádol a volt politikai foglyok, az inter­náltak, a kitelepítettek, az elhurcoltak, a meggyalázot­tak nevében. S szól ’56 és Nagy Imre szerepéről, je­lentőségéről. Majd a máról. Ami számukra még nem az, amit vártak, amit szeret­tek volna. S a talán leg­többet vállaltak, a legtöb­bet szenvedettek nevében — micsoda megdöbbentő for­dulata az emlékműavatás­nak — ultimátumot intéz Antall József kormányának, külön kérve a sajtót ennek felemlítésére. Mert a civi- lizáltan, Európa-módon vég­rehajtott rendszerváltás nem azt hozta eddig, amit vár­tak ... Ezért kérik a címer- vita lezárását, a jelvények és címek, nyomtatványok „köztársaságbeli” alkalma­zását; a gazdasági élet tény­leges fellendítését; az úgy­nevezett 2. vonal tényleges leváltását; a 33, vagy 45 évig nyomorban éltek teljes (Folytatás a 2. oldalon) Az új silók várják a gabonát (Cikk a 3. oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents