Észak-Magyarország, 1990. április (46. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-21 / 93. szám

1990. április 21., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 A látható világ pedagógusszemmel Balogh Jenő festő, rajzpc- clagőgus, a magyar rajztaní- tás kiemelkedő egyénisége —, aki évtizedek óta kutat­ja a látható világ megraga­dásának és kifejezésének módszereit — ez évben ün­nepli 75. születésnapját. Ebből az alkalomból nyílt kiállítás Orbis sensiialium pictus címmel vizuális do­kumentumaiból, Sárospata­kon a Képtárban. A kiállí­tott művekről így ír a mes­ter: „ ... alkotói — tudók, vagy naivak, kicsik, vagy felnőttek — nem konstatál­ják, (nem „másolják”) a megfigyelt és átélt jelensé­geket, hanem igaznak vélt (és eífrfil mást is meggyőz­ni akaró) jelentést adva ne­kik: túlmutatnak a látszón. Az illusztrációk tehát kép­ben felfogott és képben ki­fejezett, képi elvonatkozta­tással létrehozott... gondo­latokat, gondolatsorokat kö­zölnek.” A rajzok sokfélék, ami al­kotóik — a Magyar Képző­művészeti Főiskola hallgatói, valamint fiatal — és gyer­mekkorú tanítványaik — kü­lönböző életkorából, sokféle tehetségéből ered. De egy nagyobb egységet keresve, a kevésbé esztétikai, inkább módszertan-elvi alapos össze­gyűjtött dokumentumok egy hosszú, buktatókkal teli ne­veléselméleti, pedagógiai munkásságról adnak számot. Dusza Erika Széchenyi István időszerűsége Bár Mátyás király halá­lának 500. évfordulója igen jelentős esemény, mégsem törpülhet el mellette egy másik halálozási évforduló: Széchenyi Istváné. Napja­inkban egyre többet hivat­koznak a „legnagyobb ma­gyarra", ezért mi is átte­kintjük életpályáját, mun­kásságát. A Széchenyiek 1629-ben kaptak nemesi rangot, s hamarosan az ország egyik nagyon gazdag családja­ként jegyzik. Széchényi Ferenc (a. második e-re is ékezetet tett!) István apja a Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyv­tár elődjének alapítója. Fe­leségével, Festetich Julian­nával Bécsbe költöznek, s itt születik. 1791. szeptem­ber 21-án István, Szülei­től mély vallásosságot, s érzékeny lelkületet örököl, 17 éves korában katona lesz. 1813-ban kapitánnyá léptélik elő. Milánótól Debrecenig, Párizstól Lon­donig utazgat, fényes és könnyelmű életet él, melyet izgalmas szerelmi történe­tek hálóznak be. Bécsben megrendezi az első lóver­senyt, 1818-ban pedig nagy­hírű régészekkel olasz, gö­rög és török utazást tesz. Annyira bohém és kicsa­pongó életet él, hogy tár­sai csak a bolondos „Stef- ferl” néven emlegetik. Angliai utazása viszont nagy hatást tesz rá, nem is igen van kedve visszatér­ni. Magyarországra. A kül­föld jobb viszonyainak kí­vánása dús fantáziájú re­formötleteket eredményez­nek. Támadja a 300 éves Werbőczy-féle nemesi al­kotmányt, pedig még a köl­tők — Virág, Berzsenyi — is a nemesi haza szerete- tét emlegetik (azaz: a nem­zet csak az elöjogosok kö­zösségét ' jelenti), jogi egyenlőségre senki nem gondol. Reformot egyedül Széchenyi hangoztat, a magyar nemzetiség öntu­datára építve. Francia ér­zelmű demokrácia helyett magas műveltségű, tiszta erkölcsű vezetőségetr kíván, „mely lelkiismereti fel­adatként fogja a szegény nép sorsát emberi fokra emelni.” Nemzeti erkölcse a keresztény erkölcs, mely a felebaráti szeretetre épül. Tervei valóra váltásában igen erős támaszra lel Sei­lern Crescentia grófnő sze­mélyében, kit 1834-ben, ti­zenhat évi ismeretség után vesz nőül. Az 1825-ös Országgyűlé­sen Széchenyi az első, aki magyarul beszél a főrendi tábla ülésén, november 3- án egy évi jövedelmét (60 ezer forintot) egy magyar tudóstársaság (ez lett a Magyar Tudományos Aka­démia) alapítására ajánlja fel (eredetileg egy Pest és Buda között építendő híd fedezésére szerette volna fordítani ezt az összeget.) Szorgalmazza a magyar nyelv érvényesítését (hi­szen a hivatalos nyelv a német és a latin!), egy já­tékszín létrehozására biz­tat, megalapítja a Nemzeti Casinót, s könyvet ír „A Lovakrul”. 1830-ban meg­kezdi a Duna-szabályozás programját, s napvilágot lát a Hitel (ezt követi a Világ és a Stadium). 1833- tól az aldunai munkálatok kormánybiztosa. 1841-ben Magyarországra hívja Adam Clark mérnököt, ki a Lánchíd építője lesz. A to­vábbi években a Tisza-sza- bályozá.s, a balatoni gőz- hajózás megindítása köti le energiáját, megnyitja a Pest—Szolnok vasútvona­lat is. Hamarosan feltűnik egy újabb reformer, az ügyvéd- újságíró Kossuth Lajos. A Széchenyi—Kossuth ellen­tét elég erős, bár Kossuth időnként meghajol „a leg­nagyobb magyar” előtt. Az 1848. áprilisi „független, magyar minisztériumnak" Széchenyi is tagja, azonban néhány hónap múlva a döblingi elmegyógyintézet lakója lesz. Az önvád el­hatalmasodik rajta, érzéki csalódásai vannak. Orvosai 1856-ra meggyógyítják, et­től kezdve folyton ír, zse­niális munkákat termel, s megvádolja a Bach-kor- mányt. 1860. március 3-án házkutatást tart nála a bé­csi rendőrség. Széchenyire két út várhat: börtön vagy tébolyda. Ő azonban egyi­ket sem választja, 1860. áp­rilis 7-én agyonlövi magát. Eszenyi Miklós Korkos Jenő munkája „Tartalmasabb közösségi szellemet szeretnénk kialakí­tani az egyházközösség életében, közelebb hozni az egy hi­tet valló családokat a keresztény célok érdekében” — ezzel a szándékkal jelent meg a miskolc-martintelepi egyházköz­ség Egymásért — Egymással című értesítője. Az 1300 példányban megjelenő lap hű tükre az egyház- község életének. A legfontosabb információk — misék rend­je, első áldozások, bérmálások, templombúcsúk ideje — mellett közli az előző évben megkeresztelt gyermekek, szentségi házasságot kötött fiatalok és az egyházi temetés­ben részesült elhunytak névsorát. Ízelítőt ad a lap a cser­készek életéről, a Rózsafüzér-társulat tagjainak munkájá­ról. A martintelepi híreken túl megismerjük a szirmai egy­házközség 1990-es terveit. Az értesítőben olvashatjuk az aranymisés Kormos Gyula esperes, plébános imáját, aki fél évszázaddal ezelőtt vállalta a papi hivatást. Hálás szívvel gondol vissza az eltelt ötven esztendőre, „mert ép, egészsé­ges testet kaptam születésemkor, mert gondos szüleim So­kat áldoztak értem, mert jellemes tanáraimban példaképet adtál, mert sohasem váltam elégedetlen emberré, mert sok gyereket taníthattam örök igazságaidra, mert mindig ne­mes célokat láttam magam előtt, mert a megbántásokat bé­kével tudtam elviselni, mert a szomorúságokon mindig úrrá tudtam lenni.. <fg) „Oh, mesebeli Afrika.. A magyarok bekukkantottak Dél-Afrikába Azért választottam címadónak a bugyu­ta slágerszöveget, mert ezt többen isme­rik; az idősebbek és a középgeneráció bi­zonyosan. Igazság szerint az Istvánffy- gyűjtötte gyermekmondóka ritmikája zaka­tolt a. fülembe: Amerika, Afrika Papucs­ba jár a liba..., midőn a West magazin magyarokat Afrikába csábító ajánlatát ol­vastam. Csak átvdilllant az agyamon egy daltöredék: Ne higgy magyar a németnek, Akárhogy iis hitegetnek..., de amikor kö­rülnéztem fatornyos falumban és az északi régióban, Borsodban, s a rádió és a tévé is hírüli adta: tizenötezer magyar facér szakmunkás és műszaki értelmiségi kopog­tatott a Dél-afrikai Köztársaság bécsi kö­vetségének az ajtóján, nem állhatom meg. hogy ne szóljak. Amit máson iláfcsz, magad­ra várd! A várományosok egy tizedének van reménye arra, hogy bebocsátást nyer­het az újkori Kánaánba, amelyiket nem a Sínai-hegy lábától élindulva lehet megkö­zelíteni, hanem a terpeszkedő kontinens legdélibb pontjánál, a tenger felőli, ahol egykor Victoria Dei Cano is elhajózott 1521-ben. \ Sorjáznak tehát az emléktöredékek ben­nem, amelyek a bécsi munkaerő-toborzás nyomán törtek a feliszínre emlékezetem­ben. S mielőtt a magyar szürkeállomány legjava nekibuzdulna, hogy valóra váltsa a törvényt: Navigare necesse est! és Ahol jó, ott a haza! részigazsága szerint Szívet cserélne, aki hazát cserél!, hadd elevenít­sek fel néhány momentumot a magyar— afrikai kapcsolatokból. * Amikor a West magazin állampolgársá­got, tisztes keresetet ígér a magyaroknak, csak úgy irányzómra belelapozok régi jegy­zeteimbe. Lám csak, mintha mi sem válto­zott volna közel 100 év múltán, mert az 1895. évi 11. számában a Rozsnyói Híradó ekképpen panaszkodik: „A tavasz itt van, s vele nemsokára megjönnek azok a vész­madarak is, amelyek lassan, de kitartóan nemzetünk apasztását űzik, s népünket teljesen megmételyezik a kivándorlás so­kat, mindent ígérő reménységével.” A vészmadarak sok tekintetben hozzájá­rultak ahhoz, hogy kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. Ha hisszük, ha nem, még Afrikába is jutott belőlük. Igen­csak meglepődtem, amikor az angol—búr háború idejéből magyar vonatkozású hírt olvastam ebben alapban Magyarok Transz- «aoí-ban címmel: „Hosszúróti földműve­sek, akik Amerikába vándoroltak, közöttük Emődi Ferenc ezt ínja a feleségének: Ne félts te engem, édes feleségem, mert no­ha katonának álltam, de a búrokhoz, Oli­vér búr tábornokhoz Szalui Ferenc és Mi­hók István kenyerespajtásaimmal. Akár­mit hallasz felőlem, míg éjféltájban abla­kodra hármat nem koppantok, ne higgy semmi mendemondának, én még élek. Ha ablakodra koppanit valamely cudar éjfél­órában, akkor meghaltam, ahogy magyar embernek dukál, háborúban, dühös csatá­ban, de téged még akkor sem felejtlek el.” így írta Emődi Ferenc 1900-ban, falán ép­pen Mafeking alól, s amíg dörgött az ágyú, az ő szívében halkan zengett a feleségének az emlékéről egy akkord. * Ha már a búr háborúnál tartunk, amikor a cserkészfiliom újra feltűnik a kalapokon, ingeken, ismét egy tréfás da'ltöredék tolak­szik elő az emlékezet mélyéből: Söprik a pápai utcát Masíroznak a katonák, Egy tizenhaitéves barna kislány, a búr, a búr, a búrkalappal, Hindenburg a vaskalappát, a borbély, a fodrász... / Sétál a regiment után. 1914 őszén még ezt a dalt hallgat­hatta Roób József diósgyőri főmérnök, nép­fölkelő hadnagy', és nem láthatta előre hatéves orosz—japán hadifogságát. Mit sem sejtett kalandos hajóútjáról, amely Vladi- vosztoktól Szingapúron, az Indiai-óceánon át vezetett Cape Town (Fokváros) érinté­sével, mivel a Szuezi-csatorna a háborús esemény'ek miatt nem üzemelt. A három hónapig tartó hajóút vége felé már nem a szélsebességet méregette és je- gy'ezíe föl napllójában, mint korábban a csuzimai szorosnál vagy éppen Szingapúr­ban. Itt már félig otthon érezte magát, és alig várta, hogy a Dél keresztje egyre mé­lyebbre süllyedjen a horizont közelében. Történt pedig'' ez 1920 májusában, amikor magyar szempár szegeződött a Cape Town-i kikötőre és a várost övező hegyekre. * * A hetvenes évek derekán újabb adalék­kal bővült az Afrikával kapcsolatos ké­pem. Egy fiatal egyetemista a Villach-i színházi fesztiválról hazatérőben másod­magával elcsellengett az egyetemi színpad gárdájától, s mire felocsúdtak ámulatukból a Stephans-Kirche és a Schönbrunn látvá­nyától, az Ost-Bahnhofon csak a hűlt he­lyét találták szerelvényüknek. Dehogy akartak ők disszidálni! Mit volt mit tenni, intézték ügyüket a másnapi hazautazás ér­dekében. De ha már ottrekedtek, történel­mi eseménymek lehettek szemtanúi. Akkor temették Mindszenity József esztergomi ér­seket. A gyászszertartás liturgiája, a meg­számlálhatatlan nemzetiszínű zászló, a cserkészegy'enruhák és egyéb szokatlan je­lenségek addigi magyarságtudatukkal nem voltak éppen szinkronban. A végtisztessé­get tevő halotti gyülekezet egyik tagja látva tanácstalanságukat, kifaggatta őket. vajon mi szél hozta őket Bécs városába. Hamarosan tisztázódott, hogy se szállá­suk, se zsebpénzük, és csak a másnapi fé­lig legális hazautazást várják. A titokzatos idegen védelmébe vette őket. A Dél-afrikai Köztársaság nagykövetségének épületében hajthatták nyugalomra fejüket és elgon­dolkodhattak azon az ajánlaton, amit al­kalmi ismerősük ajánlott fel nekik ékkép­pen : — Gyertek Dél-Afrikába! Ott biztos jö­vő vár rátok, mert az ember ott abból is megél, ha fehér a bőre! A két fiaital másnap hazarobogott, ne­hogy lekésse az egyetemisták sztrájkját, amelyet a közétkeztetési vállalat ellen szerveztek a botrányos ellátás miatt. * A nyolcvanas évek elején Fa Nándor és ■•társa elhajózott a Fokváros mellett világ­körüli viitorlásútja során. Csak rövid pi­henőt tartottak a XX. század tőkés min- taáillamának partjainál. Lehet hogy vitor­lásuk parányi pontként ott rögzült vala­melyik űrbalygó kamerájának felvételén, amely a feltételezett dél-afrikai atomrob­bantás felhőjéről adott hint. Ugorjunk végül 1990 tavaszáig! Kanadai rokonaink rendre beszámolnak arról, hogy az ENSZ kontingens keretében egyik uno­kaöcsénk Namíbiában szolgál, hogy az ot­tani függetlenség békés átmenetét bizto­sítsa. Ha a szabadsága lehetővé teszi, hol Kenyába, hol Cape Town-ba ítész egy-egy hétvégi kirándulást. De talán ennél is na­gyobb éltnény számára, hogy néhány ma­gyar katonával is erősítheti barátságát, akik szintén ott szolgálnak egy békésebb világ megteremtése céljából. * Bizonyára csak hézagos volt ez a felso­rolás, és nagyon szubjektív: a magyar— dél-afrikai kapcsolatok lassan egy évszá­zadra nyúlnak vissza, összezsugorodott a világ, áthidalhatók a távolságok, korszerű technika áll szolgálatunkban. Jó lenne, ha mindezek a két ország és népeinek békés, hasznos kapcsolatát erősítenék. Nemesik Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents