Észak-Magyarország, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-31 / 76. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. március 31., szombat látókör Hz Észak-magyarországi / Balia D. Károly Indulni százszor, ezerszer Indulni százszor, ezerszer, nyakadban öröklött kereszttel, keresni a meztelen Istent vagy azt, ki tógásan leinthet: a kezét mosó Pilátust, s ha nem találod, keresni másutt. Keresni másutt, míg Krisztus, a meztelen, nem feszül előtted a kereszten, vagy mig a bírót, a tógásat, pálcát törni nem láttad. Keresni, keresni, százszor, ezerszer, hogy Utad általuk fedezd fel, nyomra mindegy, hogy példa vagy ellenpélda vezet: ki megfeszül ­vagy ki mos kezet. Melyikhez viszonyítasz, mindegy. Ők kettő. De az Ige egy. Vannak, emberek, akik csak nézik, de nem látják Protestáns szülők ivadéka a konfirmáció napján kapta­kapja kezébe élete első. tu­lajdonát képező Bibliáját. Magam is így vettem át va­laha Paulik tiszteletes úrtól ,.konfirmációs emlékül” az Újszövetséget, amely azóta — egy véletlen folytán — a sírba vándorolt feleségem nyolcvanévesen elhunyt nagy­anyjával. Pótlása nem min­dennapi volt. Második Bib­liámat a Bácskában járva kaptam Jugoszlávia egykori református püspökétől. Szép szavakkal ajánlotta — név- reszólóan — „a lélek és a magyar nyelv vezetőjét”: „Sanctam Scripturam: cura- torem spiriti et linguae hungaricae ad legendum merito offero. Csete K. Ist­ván episcopus ecc. reforma- torum in Jugoslavia”, azaz: ,,A Szentírást: a lélek és a magyar nyelv vezetőjét ol­vasásra méltán ajánlom. Cse­te K. István, a református egyház püspöke Jugoszláviá­ban.” Azóta — örökségképpen — hozzám került apai nagy­apám családi ereklyének számító Szentírása is — vas­kos fóliáns, amely öt élet­ben maradt gyermeke szá­mára jelentette a hitbeli igazságok forrását. Károli Gáspár szépen zengő nyelve árad lapjairól, s a végén ott a családi krónika: a gyerme­kek születésének, s a korán elhaltak dátumával. Megil- letődéssel veszem kézbe mindenkor, s ha olvasom szövegét, hallani vélem az alsószuhai. meg a putnoki eklézsia hajdani tiszteletes urainak zengő hangját is. fiietembe — még iskolás korban — belépett egy má­sik Biblia is. Címlapján ez állott: „Kis Biblia rövid egyháztörténettel és szertar­tástannal katholikus elemi népiskolák számára. Irta Karácsonyi Sándor.” Ez a könyvecske képekkel volt teli, melyek a paradicsomból ki űzetett Ádámot és Évát; a testvérgyilkos Káint és halott öccsét, Ábelt; a Sodo- mából menekülő Lótat és sóbálvánnyá lett feleségét; az Izsákot feláldozni készülő Abrahámot; Jákob látomá­sát; az égő csipkebokor előtt térdre boruló Mózest; a zsi­dó családot az egyiptomi ki­vonulás éjjelén; Jerikó fa­lainak leomlását; a zsidók pusztai táborát a szent sátor­ral; a türelmes Jóbot; a Gó­liátot legyőző Dávidot; a cethal szájából partra ve­tett Jónás prófétát, s még annyi más ószövetségi jele­netet ábrázoltak. És persze, az újszövetségieket is: a pásztoroknak megjelenő, Krisztus születését hírül adó angyalt; a napkeleti bölcsek látogatását a kis Jézusnál; a Szent osalád menekülését Egyiptomba; a tizenkét éves Jézust a templomban; a Jé­zust megkeresztelő Kereszte­lő Szent Jánost; majd a Jé­zus cselekedte csodákat, vé­gül a kereszthalál, a feltá­madás és a mennybemenetel jeleneteit. A Biblia világának első él­ményeit — kálvinista létem­re — ez a könyvecske kínál­ta számomra falum elemi népiskolájának falai között. Bár nem volt kötelező, ám a faluban nem lévén reformá­tus hitoktatás, mindig ott ül­tem katolikus osztálvtársa- im hittanóráján, s mert a főúr. néhai Sülé János bácsi fölöttébb élvezetesen mesél­te el az egyes bibliai törté­neteket. meg is tanultam va- ilamenmvit. Az elmúlt három évtizedben hánvszor fogal­mazódott meg bennem az óhaj: bárcsak ennyit tudná- nak-i smernének az Ó- és Újszövetségből tanítványa­im! ... Hál’ Isten! A Biblia, e csodálatos, örök igazságokat kínáló könyv most már tila­lom és félelem nélkül kerül­het fel a könyvespolcokra. Nem kell titkon, esti órán kézbe venni, óvakodva kö­rülnézni, ha idézni óhajtjuk példaértékű igazságait. Év­ezredekben számlálható léte és históriája az örökérvé- nyűség biztos záloga. Ez a titka példátlan és nem szű­nő, sőt egyre növekvő ha­tásának is. Az ókori zsidó közösség, a hívők közössége éppúgy a mértékadó igazsá­got látta és találta meg benne, mint a Krisztus utá­ni keresztény korszak gyüle­kezetei, de a reformáció ko­rának nagy megújulása is a Biblia tételein nyugszik. A hívő számára a hit forrása, az isteni igazságok foglalata a Szentírás. de a keresztény morál is ebből merít kétezer év óta. Kezdetben az egy­házatyák magyarázták, ké­sőbb — a kiteljesedett kö­zépkor századaiban — kolos­torok celláiban tudós teoló­gusok fáradoztak tételeinek értelmezésén. Rotterdami Erazmus óta a három szent nyelv (héber, görög, latin) tükrében igyekeztek pontosí­tani szövegét, hogy aztán a reformáció nagy diadalaként „minden népnek az ő nyel­vén” szólaljanak meg igaz­ságai az emberiség, a hívek okulására. Elsorolni is hosz- szú. hány náció fiai adták a hívek kezébe a XVI. szá­zadi Európában a nemzeti nyelvű Bibliát! 1526-tól 1593- ig izlandi, gael, angol, dán, svéd, finn. szorb, lengyel, cseh. szlovén, horvát és ma­gyar nyelven nyomtatták ki az Ó- és Újszövetség köny­veit. köztük a csehek híres králici Bibliáját, s a Juraj Dalmatin fordította szlovén nyelvű Szentírást. Itt és most pedig, az 1990. eszten­dőben aligha kell bizony­gatni e vállalkozások iroda­lomtörténeti és kultúrhistó- riaá korszakosságát. A vi- zsolyi Biblia jubileumán négy évszázad távolából sej­lik fel a magyar reformá­ció korának irodalmi üzene­te. s a nyelviekben való megmaradásé, mely térsé­günkben időszerűbb, mint bármikor is ... Az már túlnő e kis váz­lat keretein, hogy tüzetesen számba vegyük: mit adott a kortársi literatúrának, s az utókornak a XVI. század el­ső felében még az erazmusi filológia jegyében született (Komjáthy Benedek, Pesti Gábor, Sylvester János), majd a század végén a Ká­roli Gáspár munkáját dicsé­rő magyar nyelvű Biblia. S ha e szűkös lehetőség elle­nére mégis utalni kívánunk a szent könyv és az iroda­lom áldásos kölcsönhatására, úgy sok más mellett Tinódi, Sztárai Mihály. Farkas And­rás bibliai históriáit. Benczé- di Székely István vagy Bo- gáti Fazekas Miklós zsoltár- áíköltéseit említhetnénk, s még inkább azt a Balassi­tól Adyig ívelő termékenyí­tő hatást, melynek alapján nyomban megítélhetjük a Biblia szellemiségét, költői képkincset és nyelvet gazda­gító mivoltát. XVI. századi énekszerzőink lantján mind gyakrabban hangzik fel a biblikus-zsoltáros áhitatú, veretes strófákban megszóla­ló ének, hogy aztán Balassi zsoltárparafrázisain át Ady­ig zengjen maradandóan ... Károli Gáspár négyszáz év előtti grandiózus munkájára emlékezve méltán hisszük és reméljük: a Vizsolyi Biblia ma is — miként volt négy­száz éven át — a megma­radás erőforrása a hazai és a diaszpórában élő magyar­ság számára egyaránt. Ahogy Pál apostol üzenetében ol­vassuk: ..Üldöztetünk. de el nem hagyatunk: tinortatunk. de el nem veszünk...” az őket körülvevő világot. Tudomásul veszik az egyes részleteket, felismerik azo­kat, de mindez nem áll ösz- sze bennük egységes képpé, nem vált ki bennük semmi­lyen érzelmet. Vannak olya­nok is, alak a legkisebb je­lenségben, tájban, emberi megnyilvánulásban egész vi­lágot fedeznek fel. Hangu­latok. érzelmek kelnek élet­re bennük, amellyel megpró­bálják megélni a legapróbb dolgokat is. Valószínűleg ők a boldogabbak. Vannak az­tán olyanok is. akik mind­azt amit éreznek, látnak, felfognak, a bennük össze­állt képet megpróbálják rög­zíteni. Festenek, írnak, zenét szereznek. Ilyen ember Tenkács Ti­bor. akit immár négy évti­zede Tokaj festőjeként tar.t számon a művészeti élet és a művészetet kedvelő közön­ség. Aki járt már Tokaj kör­nyékén, tapasztalhatta, meny­nyire megkapó, gyönyörű kornyék ez. A Kopasz-hegy, a Bodrog és a Tisza talál­kozása. a Bodrogköz csücs­kének egyedülálló növényvi­lága mindaz, ami széppé, egyedivé teszi ezt a tájat. Aki látta Tenkács Tibor festményeit, tudja, hogy mennyi szeretettel fordul a festő ehhez a környékhez, a kedves városhoz, az itt élő emberekhez. Melegtónusú ké­peiről szinte sugárzik a hu­mánum, a mélyről jövő em­beri érzés, ami öt ide köti. Nehéz dolga van annak, aki megpróbálja művésze­tét besorolni valamely stílus kategóriájába. Festményei és grafikái inkább témájukkal, a róluk sugárzó érzelmekkel fogják a szemlélőt, és nem pedig a felfedezhető stílus­jegyeikkel. Bizonyára sokat merített Szőnyi István lírai .témaválasztásából, lágy, ér­zelemdús kifejezéséből Két­ségtelen. a nagybányai stílus is hatott rá, és posztimp­resszionista törekvései sem tagadhatok le. Valószínű szá­mára azonban nem a kü­lönböző stílusok jegyeinek képbekomponálása a fontos. Ennél ő sókkal többre vál­lalkozik: arra, hogy megra­gadja azt a környezetet, amelyben már negyven esz­tendeje ól. Tenkács Tibor együtt él. lélegzik Tokajjal és polgáraival. Sokat tett a közösségért, azért, hogy To­kaj a zempléni régió mű­vészeti életének központja létt. Először magánkezde­ményezésként saját portáján fogadta művészbarátait, majd ezt szélesítette ki mű­vészteleppé. A város sokat köszönhet az általa létreho­zott Zilahy Művészetbará­tok Körének is. hiszen fenn­állása óta szervezi és rende­zi Tokaj művészeti bemuta­tóit. és nemcsak képzőmű­vészetit. hanem irodalmit és zeneit is. Tenkács Tibor ebben az évben tölti 77. * évét. Élete arra példa, hogy lehetnek történelmi viharok; rendsze­rék és ideológiák változhat­nak, de az alkotni, tenni akaró ember mindig megta­lálja a módját annak, hogy tegyen valamit a közössé­gért, adjon valamit az utó­Lőkös István Néhány évvel ezelőtt egy miskolci főszerkesztőnek feltettem a kérdést: csinál­hatok-e egy kis közvéle­mény-kutatást? Tárgya az lett volna, hogy az akkori megyei első titkárnak, a titkároknak, a megyei és városi elnököknek, titká­roknak, a megyei szervek vezetőinék. így a rendőr- főkapitánynak, a katonai parancsnoknak, a kórház- igazgatóknak, a Teszöv- tisztségviselőknek és uram bocsá’ a főszerkesztőknek, az egyetem rektorának, a TIT megyei elnökének egyetlen kérdést teszek fel. A főszerkesztő feladata az lett volna, hogy a válaszo­kat minden kommentár nélkül közölje. A főszer­kesztő nem adta meg az engedélyt ahhoz, hogy a kérdés feltevésekor lapja nevét használjam, s közöl­te: az esetleges válaszok akkor sem közölhetők, ha a telefonban magnóra ve­szem őket. A kérdés a következő lett volna: mit olvasott a múlt héten? Elismerem, hogy ez me­rész és rendkívül kényes kérdés. Mert kérdezhettem volna könnyebbet is: meny­nyit nyert az ultin, mikor vadászott tiltott idényben, mikor szundított el a köz­ismerten bőbeszédű párt­titkár előadása közben? Nehezebbre nem is mer­tem gondolni: mikor volt utoljára képkiállításon (amit nem ő nyitott meg), mikor volt hangversenyen, mi a véleménye a jeles színész alakításáról, stb. E kérdések feltevése, s a vá­laszok közlése talán még izgatásnak is minősülhetett volna. Nem tudom, csak Mis­kolcra érvényes-e. hogy a vezetők nem olvasnak. Hogy a napilap egyik fő­Művelt nép? szerkesztője nem tudta, ki volt Upton Sinclair, a nagy könyvkereskedés ma­gyartanár előadója soha nem hallatta Szabó Dezső nevét, hogy a legnagyobb művelődési házait egy fél­művelt muszkavezetőről nevezték el, és hívják ma is, hogy Miskolc olyan kul­tuszminisztert adott az or­szágnak. akit kulturális tá­jékozatlanságáért még a ta­nítványai is (bocsánat a szóért) nap, mint nap ki­röhögtök. Ilyen közműveltségi vi­szonyok között nem csoda, hogy sikerült az ország leg­primitívebb „irodalmi” lap­ját fenntartani közpénzből, hogy az ország egyik lejt nagyobb városában, ahol valaha pezsgő kulturális élet volt, nincs egy igazi klub. A Művészklubban ugyanis főképp isznak, az akadémiai klub pedig tükrö­zi azt a nívótlanságot. mely a Miskolcba soha be nem tagolódott egyetemre egyéb­ként is jellemző. Itt valaha a Nyugat írói olvastak fel, szavalóestek voltak, Sebestyén és Föl- dessy színháza hetenként tartott megbeszélésre érde­mes bemutatót, a bírák szóba álltak az orvosokkal, a tanárok tekintélyes em­berek voltak, volt Rotary Club, Royal Club. Közvé­lemény Asztaltársaság. Mindenki tudott arról, hogy ezen a környéken több tíz­ezer éve él az ember. Még nemrégiben is rendszeres csillagászati megfigyelések voltak. Ma talán a színház és a szimfonikus zenekar képvi­sel figyelemre méltó kul­túrát, s a múzeum és a levéltár tudományos mun­kája — igen kevesek szá­mára — nyújt felüdülést. Úgy tűnik, hogy a poli­tikai rabszolgaságból las­san, de elszántan kikerü­lünk. Velejárója, a kultu­rális elmaradottság azon­ban itt van. örököltük. Ez a hirtelen felduzzasztott város műveletlen tömegei­vel. fél- vagy negyedmű­velt vezetőivel nagyon ne­hezen tud majd kikecme­regni. Pedig van hagyomány, amire építhetnénk. Hogy mást ne említsek. Miskolc mindig is iskolaváros volt. Gimnáziuma a sárospataki­val egyidős, de középkori előzményei is vannak. Az az iparos- és kereskedőré­teg. amely a miskolci kul­túrát megteremtette, sze­rette ezt az iskolavárosi hagyományt. Az egyházak, a cserkészet, a diákegye­sületek, köztük például a Miskolci Joghallgatók Tes­tületé, a gazdakör és a mezőgazdák köre, a külön­böző testületek élénk és európaias társadalmi éle­tet tartottak fenn. Ezt a hagyományt a mun­kásdalkörrel és társaival együtt úgy verték szét, mint a Fő utca pazar üz­letsorát, amelyre már csak szegény Benedek Miklós emlékezett. A Ferenczi-fé- le könyvkereskedés és Szász László kölcsönkönyvtára kulturális centrum volt. S hadd tegyek hoázá még va­lamit: a Népkertben, vagy az Avason le lehetett ülni olvasni, tanulni. Az utcák­nak olyan nevük volt (Sol­tész Nagy Kálmán, Kun József, Csengey Gusztáv stb.), ami maga is nevelt. A hagyományhoz azonban nemcsak a Lévay, Fráter, Tóth Pál Gimnáziumok, az evangélikus tanítóképző és a zárda tartoztak, de az is, hogy a miskolci jogakadé­mia több százéves intéz­mény volt. Időközben Miskolcon és Borsodban volt forradalom és szabadságharc is. A rendszerváltás jó alkalom lenne arra, hogy a mártí­rok és résztvevők méltó emléket kapjanak. Ez is kultúra kérdése! Úgy tudom, hogy csend­ben dolgozó miskolci tu­dósok, érdemes lokálpatrió­ták óriási emiékanyagot halmoztak fel, követve a Miskolc-monográfus Szend- rey. a politológus Zsedé- nyi, az irodalomtörténész dr. Csorba Zoltán és min­denekelőtt mindnyájunk szerény és bölcs mestere, Marjalaki Kis Lajos útját. Az a gazdasági válság, amibe gigantomándás és kó­rosan hazudozó állami és megyei vezetők taszítottak, természetesen csak a tu­lajdonon alapuló gazdaság- élénkítéssel oldható fel. E feloldás első lépcsője azon­ban a széles értelemben vett műveltség megszerzése. Mióta megírtam a Mis­kolci horizont című, akkor meg nem értett cikkemet, bevallom, elkedvetlened­tem. Hallgatva azonban az egymással vitatkozókat, a nyugodt erő és az egyéni autonómia képviselőit, új remény ébred bennem. Er­ről azonban később. Ha módot kapok rá. Rováts Lajos kornak. Bordás István Magyar utca

Next

/
Thumbnails
Contents