Észak-Magyarország, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
1990. március 31., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Szabó Lőrinc két ismeretlen verse A rossz, az változatos! Éti, t„ Vissza A rossz, az változatos! Óh, de silány az élet, de beteg! Amit lehet még, már nem izlik, amit szeretnék, nem lehet. Mihelyt kész, kopni kezd. Szál szál után válik egymástól és visszaszövödik a semmibe. A rossz, az csak nő! A kevés jó hogy ritkul, a boldogtalan! Éveink ügyetlen kezében csak ólmosodik az arany! Előbb másokkal van az ember. Aztán maga. Aztán csak a helye. Kint s bent versenyt folyik a romlás. S már csak mint emlék érdekel, hogy fiatalon sose tudtam megelégedni semmivel. Az Észak-magyarországi Irócsoport rovata, amely továbbra is minden hónap utolsó szombatján jelenik meg, mostantól két oldalról háromra bővül. A lehetőséget a lap szerkesztősége ajánlotta fel, mi pedig szeretnénk élni vele. Látókörünkbe továbbra is a Kárpát-medencének e felvidéki régióját kívánjuk bevonni Egertől Mezőkövesden, Losoncon, Kassán, Ungváron át Sárospatakig, Miskolcig. Erősíteni ezáltal az ezen a tájon, tájhazában Gál Sándor: élő szerzők kapcsolatát egymással, s írásaikon keresztül megismertetésüket az olvasókkal. Nem titkolt szándékunk az sem, ezzel is szeretnénk segíteni az országhatár átjárhatóságát, határtalanítását. A bővebb terjedelmet fel szeretnénk használni több szépirodalom közlésére, s arra is, hogy interjúk, riportok formájában reagáljunk a köz- és kulturális élet itteni eseményeire. A változásokra, amelyek körülvesznek. Születésének kilencvenedik évfordulóján már kétségtelen: Szabó Lőrinc a magyar költészet legnagyobbjainak egyike, a világlíra zseniális alkotóegyénisége. Még itt Miskolcon, szülővárosában is kimondható mindez immár. Talán legutoljára ebben az országban. Szabó Lőrinc a költészet keresztért jón áll. Nemcsak a magyar irodalomban, de századunk világlírájában is. Költői teljesítményét leírhatjuk úgy is, mint olyan konok és következetes alkotóét, aki állandó igaz- ságra-törékvéssel éppen az egy igazság létezését kérdőjelezi meg: költői alkatát bemutathatjuk, mint a legcélratörőbb egyéniséget, aki pályája beteljesítésével éppen a célját veszíti el; történelmileg a hit szolgálatában álló kálvinista papi nemzedékek neveltjét mutathatjuk fel benne, akiben éppen a hit hiosakfik meg: Istenhez vágyódását a tények rideg tisztelete utasíttat-. ja minduntalan vissza. A másság megtestesülése költészetének maradandó eredménye. Ha költői alakját imigyen látom feltűnni, reprezentálj! atja-é jobban őnála ezt a századot bárki is? a századot, amelyben minden következetes törekvés éppen önmaga ellentétére váltott át; ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától mást fedez; ahol a tett állandó ellenkezésbe ért a morállal és ahol az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság terepévé lényegül át. „Magányod barlangját kard kutatja át.” A formák és normák a költő szeme láttára semmisülnek meg, bárha versében létükhöz is ragaszkodik: .minden látványosan önmaga ellentéteként is létezik. Egyidejűleg is, utólag méginkább. Példát? Vegyük csak a legegyszerűbbet! Egy fűz a tóparton mi lehet más, mint csakis egy fűz a tóparton ' De ez a látvány addig forog-változik a versben a tükörkép segítségével, amíg már nem is fűz és nincs is tópart, de van: egymás gyilkolására (vagy mentésére?) egymásnak feszülő képzetek viaskodása. Mégse allegóriát lássunk versében, nincsen szó benne semmilyen „magyarázatról”. Az allegória csalimesét takar: értelmet kerestünk az értelmetlenségben. A század első felében világnézetek tettekben leplezték le magukat — második felében ebből eszmélkedik az emberiség. Adorno híres kérdése (lehet-e Auschwitz után verset írni?) annyiban partikulárissá vált, hogy Auschwitz nemcsak tény, de metafora is: az Auschwitzoíc jelképe. A nyelv alapvető elidegenedésének metaforája: az ember jelzője ekkortól az „embertelen” lett. Az egész világon. A posztmodern elmélete ezt a másságot tudatosítja, azt az eszmélkedést jelenti, amit a világnézetekből kibomló tették vál tanak ki az emberiségből. Ha van költő, aki a tett és eszmélkedés másságot kiváltó tényeit a kétségbeesés pokláig átérezve fel tudja mutatni — Szabó Lőrinc az. Hányféleképpen félreérthető volt, amíg a század önértelmező eszmélkedése meg nem világosíthat ennek a költészetnek az értelmezhetőségéről. Epikussága, látszólagos lineáris okoskodásai történeteket, azonosulásokat olvastattak ki műveiből is: szélsőségeket, sőt még bizonyos fajta rajongást is. A mindig kívül állót történetei okán könnyű volt mozgalmaikhoz kötni: a szenvedélyes végiggondolást azonosította az el fogúit kortársi közvélemény az odaadással. Történelmi sérülések ütöttek egymásra e költészet recepciójában. Az egymásnak feszülő tettek idején könnyű az embert ütni, nehéz szavát meghallgatni, üzenetét mérlegelni. Csak éppen a mindig csalódott ember csalimeséit volt nehéz Szabó Lőrinc történeteiben is értelmezni. Ki figyelte: a Vezér, a Semmiért egészen vagy Az elkap zeit halál és a többi és a többi vers egy- egy céltudatos építmény, amely nemcsak előre, de vissza is számlál: épít és bont — elemez és érvénytelenít. És nemcsak a nagy versekre vagy a köl tő életében publikált költeményekre érvényes mindez: jelen van az olyan szössze- netekben is. amelyeket a hagyatékból az MTA Könyvtári kézirattára őriz az Ms. 4651,292. számú gyűjteményben. Ezek közül két — eddig publikálatlan — darabot adunk közre a mostani évforduló tiszteletére. Az időben így női ez a költészet: ami alkalmi gesztusnak tűnt fel a kortársak, sőt néha még magának az alkotónak szemében is — időben más távlatot kap,* értelmezhetősége kinyílik. Ha nemsokára, a karácsonyi könyvvásár idején kézbe veszik a Vers és valóság című vaskos magyarázatgyűjteményt, amelyben halála előtt a költő maga értelmezte összes versét, kandi szemekkel olvashatják a költemények kiváltó okait. Ajánlom, ne álljanak meg az olvasásban ezen a szinten. Kapcsolják hozzá majd saját tapasztalataikat is. Mai eszemmel, .felszabadult gondolkozásommal akkor csodálhatom igazán a költői mű zsenialitását: hogyan nőtt a mű a költő egyénisége, élete, gondolkozása fölé. Hogyan nő a halhatatlanságba. Ugyanakkor a magam részéről még egy másfajta kinyílást is érzékelek ebben a költészetiben. Éppen az oly okos csalimese- jellegre merőlegesen. Nem megsemmisítve azt, de a biztos bizonytalanság ellenében. Mert Szabó Lőrinc költői teljesítményét leírhatjuk úgy is, mint olyan reménytelen alkotóét, aki az „egy igazság” széthullásának következtetéséből az egy igazságának védelmét vállalja magára, .megvíva a személyiség szabadságharcát; költői alkatát bemutathatjuk úgy is, mint a legbizonytalanabb egyéniséget, aki célját elveszítve a költői pályáját akarja beteljesíteni: történetileg pedig a hitetlenség rideg mélypontján láttathatjuk úgy is, amint költészetében sajátos üdvtant izzít ki: kagyló a gyöngyöt. A posztmodern is magáénak vallja a hagyomány szentesítette míves kompozíciót, a műben centrális erők jelenlétét feltételező alkotói magatartás pedig talán visszautalná a klasszikus modernség alkotói közé, korábbi korszakba, épp azok társaságába, akiktől elvonatkoztatta magát: Ady- hoz, Babitshoz, Eliothoz vagy a költő Kosztolányihoz. Kérdés: költészetének megoldásokat óhajtó távlatai ballasztot jelentenek-e költői léte történeti értékelésében, avagy eljövendő korok éppen ezt, a biztos kételyen nyíló reménységet értékelendik majdan. A jövő nevében természetesen nem beszélhetünk. A kritikus mégis tendenciákat kiemelhet: én magam így vélem kiemelni ezt a tendenciát. Most, hogy a Vers és valóság kötetet sajtó alá varázsolom, Szabó Lőrinc életművét nem folyamatában, hanem szinkroni fásában élhettem át. Eddig azt írtam meg, hogyan alakul, változik ez a költészet, hogyan jönnek létre szinte kötetenként változatai. Most. meglepetve látom: milyen egységes ez a költészet. A csalimese és az üdvtörténet egyszerre él, teljesedik ki, akár egymástól függetlenedve is. (Persze megtévesztő lehet: az első négy kötetet a Te meg a világ nagy csúcsa után alakította újraközöl hét övé.) Mindkét olvasat érvényes a másik figyelembe vétele nélkül. Mégis, azt hiszem, a kétféle tendenciájú olvasat nak az egyszerre való érvényessége jelentheti Szabó Lőrinc költői nagyságát: korszerűségét a század önszemlélő posztmodern eszmélkedésében, és kapcsolatát a költészet egyetemességével metafizikai érzékenysége okán. Nem megoldásokat ad ez a költészet, de elszánt eltévedést és hiánytól szenvedő keresést. Sokat említett formai erőssége: ennek a sokféle másságnak az összefogása a kompozícióban. Sokat magyarázott merész szabálytalanságai a hitetlenség szabályosságán ütött sebek, az üdvözülésért kiáltó szenvedés jajdulásai. Kabdebő Lóránt Arányos : MMNi ..............................-■■■ M tr Ém Mtr ml reszesetiest Ha a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség helyzete kerül szóba, évtizedek óta a kultúra, a közművelődés, az irodalom felöl közelítenek csupán e problémakörhöz. Ám akkor sem oly módon, hogy a meglévő kérdéseket miiként kellene megoldani, hanem, hogy mindez — mármint a nemzetiség, vagy nemzetiségek ilyen vonatkozású szükségletei — milyen anyagi terheket jelentenek az államháztartás számára. Ilyenkor általában mindig az derül ki, hogy a nemzetiségi intézményrendszer, a lapok, a színház stb., milyen mértékben ráfizetésesek, s hogy mindezen intézmények csupán nagyarányú állami dotációval tarthatók fenn. Természetesen ez igaz, ezt senki sem vitatja. De azt hiszem, ez nem is olyan kérdés, amely vita tárgyát képezhetné. S mégis! A csehszlovák társadalom jelenlegi átalakulásának zajlásából olyan vészteljes hangok hallatszanak ki, miszerint a magyar nyelvű lapok, intézmények számára az eddig megadott állami dotációk megszűnnek, vagy aránytalanul lecsökkennek. Ha ez bekövetkezik, akkor ennek az lesz a következménye, hogy az eddig meglévő lapjaink közül több megszűnik azon egyszerű oknál fogva, hogy e sajtótermékek megjelentetése önerőből — értem ez alatt az anyagiakat — megoldhatatlan. Ahogy erről már más helyütt is szó volt, elsősorban a gyermek- és ifjúsági lapok helyzete vált kritikussá. De hasonló okokból kifolyólag a Kassai Thália Színpad több, mint húsz éve húzódó önállósítása is a mélypontra jutott. Persze nincs könnyebb, vagy kedvezőbb helyzetben a Cse- madok és a Hét sem. A Madách Kiadó gondjai is hasonlóak. Mindezek mellé odasorolhatók a műkedvelő együttesek tucatjai végig az országban, nemkülönben a művelődési központok és a könyvtárak is. Az ország jelenlegi kormányzata, mint ismeretes, olyan örökséget kapott, amelynek gazdasági vonatkozásait egyelőre még homály fedi, feltáratlanok, igazodni sem lehet hozzájuk, s így reális terveket sem lehet fölvázolni az ismeretek hiányában. Az előrejelzések azonban arra engednek következtetni, hogy az ország gazdasági helyzete egyáltalán nem rózsás, s úgy tűnik, a jelenleginél lényegesen súlyosabb terhek elviselésére kényszerít majd bennünket — s nem is a távoli jövőben. S mint mindig, ha egy országon belül gazdasági gondok jelentkeznek, az anyagiakat a „kevésbé fontos” területről vonják el. Az ilyen „kevésbé fontos” terület a kultúra általában. A nemzetiségi kultúra pedig különösen. Ezt 'a történelem során — a mi történelmünkben hatványozottan — már több alkalommal a saját bőrünkön is kénytelenek voltunk megtapasztalni. A jelzések jelenleg is ebbe az irányba mutatnak. Mert hát ex a legegyszerűbb, a legkézenfekvőbb megoldás. Vagy legalábbis annak tűnik. Ám a dolog azért mégsem ilyen egyszerű. Hogy miért? Erre a miértre a válasz nem is olyan nehéz. Ha a társadalom — társadalmunk — ter- ciális szférája ilyen mértékben függ a primális — tehát a gazdasági szférától —. akkor a kormányzat felelős vezetőinek nem volna ártalmára egyszer azt is mégvizsgálni a döntések meghozatala előtt, hogy az ország gazdaságának egészében miként van jelen például a szlovákiai magyarság?! Aktuális lenne vizsgálat tárgyává tenni, hogy milyen a szlovákiai magyarság gazdasági potenciálja. Hogy a mezőgazdaságban, az iparban, valamint a szolgáltatásokban a szlováikiai magyarság gazdaságilag aktív népessége mit és mennyit termel meg? S ha ezt a nem nagy erőfeszítést igénylő számadást egyszer a felelős állami vezetés elvégezné, azt követően meg lehetne vizsgálni, hogy e javakból például a terciális szférában a kormányzat megfelelő arányban juttatja-é visz- sza ezen javakat létrehozóihoz?! Vagy legalábbis olyan mértékben, amely az ország minden polgáráéval azonos. Gyanítom, e fenti — feltételezett — összehasonlítás igencsak meglepő adatokat hozna napvilágra. Mert itt már nem csak a lapokról, a közművelődésről, színházról kéne statisztikát készíteni, de olyan művészeti ágazatokról is, mint a film, a zene, a képzőművészet, vagy a televízió különböző művészeti lehetőségei és műfajai. Esetleg önálló nemzetiségi könyv- és levéltár, saját múzeum, képtár hiánya is szóba kerülhetne ... Mert mindezek nálunk negyven év óta a hiánylistán szerepelnek, sok mással egyetemben. Hiányoztak és —- úgy tűnik — még sokáig hiányozni is fognak. Nem is beszélve egy nemzetiségi tudományos kutatóintézetről . .. Amikor ez az új kormányzat, — ismét hangsúlyozni szeretném — egy katasztrofális örökség terhét kénytelen viselni, s ilyen körülmények között készíteni’ el valamiféle kibontakozási tervet, a nemzetiségek vonatkozásában azt is számításba kell vennie, hogy ezen etnikumok gazdasági potenciáljának színvonalán — az ország anyagi javainak gyarapításával összhangban — részesüljön abból, ami elosztásra kerül. Meggyőződésem, hogy ha a szlovákiai magyarság gazdasági potenciáljának arányában részesülhet az ország javainak elosztásakor, akkor a jelenleg magasnak tűnő néhány milliós dotáció nem is látszik majd olyan soknak. Sőt. meglehet, csupán töredéke lesz annak, ami az áltatunk termelt javak szerint megilletne, vagy ami abból elosztható. Ám az arányosság betartását és betartatását elemi jogunkként szükséges mindig és mindenhol deklarálnunk. Ha így viszonyulunk e kérdéshez, akkor kiderül, hogy az állami dotáció nem könyöradomány, hanem a megtermelt javakból való arányos részesedés. Kassa, 1990. január.
