Észak-Magyarország, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-15 / 64. szám

1990. március 15., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Iskolások március 15-ről... ...a jelenről és a jövőről Zsedényi Béla Volt egyszer egy jogtanár. Magas, ősztilfihajú, monoTtlis ember, akire már korábban felfigyelt a középiskolás diák, mert az utcán úgy olvasott, hogy a vonalzó kiállt a könyvből. Erre nyilván azért volt szüksége, hogy ne tévesszen sort. Ez a férfi megjelent a vá­rosháza második emeletén lévő jogakadémiai tanteremben, körül­nézett s megelégedetten állapította meg: tele vannak a padsorok. Szépen tagolt magyarsággal megszólított: Urahn-! s folytatta: mikor először voltam Párizsban, repülőgépre ültem. Onnan ismerkedtem a várossal, a bulvárokkal és a sugárutakkal. Láttam, hogy ez egy rendezett, kiszámítható hely. Emlékezetembe véstem a tájékozódási pontokat, s az elkövetkező napokban már nem tévedtem el az ut­cákon sem, a távlati, égi képből tu'dtam, merre kell, merre lehet menni. Nos, az a tárgy, amit most előadok önöknek ilyen távlati képet akar adni a joghoz: „Bevezetés a jogtudományokba.” Nem véletlenül hallgattuk többen, mint más professzorokat. Amit mondott, érdekes volt, intellektuális élvezetet adott s ma, ötven évvel később is eligazító. Zsedén-yi Bélától nem adatokat tanultunk, bár óriási műveltségről tanúskodó példái sokunkat ösztönöztek mind több ismeret megszerzésére, olvasásra, gondolkodásra. Kissé kilógott a sorból, az igencsak provinciális régi Miskolc tár­sadalmából, melyről különben máig érvényes, s szellemes könyvet írt, A Johannita rend lovagja volt, régi felvidéki családból szárma­zott, de tulajdonképpen sohasem asszünilálódott a Horthy-éra .űri rendjéhez. Bár résztvett a közéletben, újságja is volt (amely a há­ború alatt közölte az angol rádió magyar adásainak hullámhosszát és időpontjait), mégis magányos maradt. Monoklival, de könyvvel a kezében. A háború alatt ö hívta Bajcsy-Zsilinszkyt Miskolcra, aki a Ko­rona Szálló Fehértermében nagy beszédet mondott. Ha söröztünk, sokszor leült néhány percre az asztalunkhoz. Min- - két, akik kor szerint a fiai lehettünk volna, úgy kezelt, mintha egyenrangúak lennénk. S úgy gondolom, ezt így is gondolta. Tu­dása, műveltsége, kulturáltsága teljesen összefonódott, egybeolvadt demokratizmusával. Még a nemtetszését is úgy fejezte ki, mintha csak véleménykülönbségről lenne szó. Ellenszenve nem azok ellen irányult, akik más véleményen voltak, hanem azok ellen, akiket karrieristáknak, nemzetárulóknak tartott. O volt a közjog professzora. Megingathatatlanul vallotta alapelv­ként a legitimitást (elvetette a kormányzóságot!), de ezen nem valamilyen aulikus királypártiságot értett, hanem a nemzet által hozott, hozandó törvények demokratikusságát. Soha nem felejtem el azóta sem tanítását. E szerint demokratikus törvény az, amit a nép ért. Ami bonyolított, zavaros, az nem vihető szavazásra, amit csak a szakemberek egymás közt vitatnak meg, annak nem lehet köze a népakarathoz. Nem szökött cl Miskolcról, pedig bármelyik európai egyetemre elmehetett volna. 1944 őszén érte a megtisztelő megbízatás, hogy a debreceni nemzetgyűlésen ö, a nagytudású, fzig-vérig intellektuel képviselheti városát. Azok a munkások, szervezők, akik a nem­zetgyűlésbe jelölték, tudták, hogy tudására szükség lesz az új vi­lágban. Így Is lett. A nemzetgyűlés elnökévé választotta, s az is maradt az új parlament megalakításáig, melynek tiszteletbeli ala­pon tagja lett. Ügy tudom, nem titkolta aggályait, lzig-vérig polgár volt. Kultú­ráját sértették meg. Nem véletlen, hogy koncepciós per áldozata lett s a börtönben — Ismeretlen körülmények között — meghalt. Igazi rehabilitációja az lenne, ha mint az 1945-ös nemzetgyűlés el­nökének emlékét az országgyűlés megbecsülése jeléül törvénybe Iktatná. Városa, Miskolc pedig azzal tisztelné meg önmagát, hogy utcát, teret nevezne el róla, hogy lakosai büszkén emlegessék: ez a nagy ember, ez a tiszteletreméltó polgár: Zsedényi Béla, köztünk élt, a képviselőnk volt. S azóta minden miskolci képviselőnek O a mércéje. Kováts Lajos ★ A szerző megjegyzése: Az emlékezés megjelenése előtt, az országgyűlés februári ülés­szakán megemlékezett dr. Zsedényi Béláról, a kiemelkedő államfér­firől, ,az első nemzetgyűlés elnökéről, a jogtudósról. Az előbbi sorok írásakor ezt még nem tudtam, csak az egykori miskolci jogtanárról, a nemesszívű emberről kívántam megemlé­kezni. Az iskolákban, oktatási intézményekben eddig is minden esztendőben megem­lékeztek március idusáról, a forradalom bőseiről. Az idei ünnepilés azonban mégsem lesz ugyanolyan, mint a ko­rábbiakban. Nem csupán külsőségeiben (lesz más, de a gyermekek gondolaitviilíágá- ban is új érzések jelennek meg a nemzeti ünnep kap­csán új színt kap a „piros betűs” nap. Erről tanúskod­nak azok a gondolatok, mon­datok, melyek az allább meg­kérdezett általános iskolá­sokban megfogalmazódtak. Nem igazán kiforrott, elmé­lyült és önáLló gondolatok még ezek, ám azit bizton jel­zik, hogy foglalkoztatja őket a múlt, a jelen és a jövő. A miskolci 7. Számú Álta­lános Iskola tanulóinak egy csoportja, hetedikesek, nyol­cadikosok válaszoltak kér­déseinkre. Arról tudakozód­tunk, hogy nekik mit jelent ez a nap, hogyan ünnepük meg, s hogy eddig vajon miért nem kapott méltó he­lyet ünnepeink sorában? Megkérdeztük azt is, hogy szerintük a forradalmárok 12 pontos követelései közül melyek azok, amelyek még napjainkban is aktuálisak, megoldásra várnak? íme néhány szemelvény a vála­szok közüli. „MEGMUTATTUK, HOGY Ml IS LÉTEZÜNK A FÖLDÖN” „Hogy mit jeltent nekem ez az ünnep? — Ezt nem le­het csak úgy leírni. Olyan boldogság bizsereg az ereim­ben, hogy azt nem lehet el­mondani. Élletemet adtam volna azént, hogy én is ott lehessek.” „A magyar nép, ha csak rövid időre is, vég­re szabad llatt. Ennek a nap­nak az eseményei példaként állhatnak a következő évti­zedek, évszázadok emberei számára, ha elnyomásban él­nek, és sorsukon maguk sze­retnének változtam.” „Büsz­ke vagyok azokra, akik a jobb magyarságért harcol­tak. és kokárdával a kabá­tomon büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem.” „Egészen pontosan nem tu­dom megmondani, de az jut eszembe, hogy én .is ugyan­olyan magyar vagyok, mint ők voltak.” „Most már csak a piros-fehér-zötd zászló lo­bog majd, a piros színű nél­kül.” „A magyarok nagy ré­sze nem volt mindig talp- nyáló. Most ugyanez a harc folyik az oroszok elilen, csak vér nélkül.” „Szerintem ez is csak egy ünnep a sok kö­zül. A felszabadulásról is ki­derült, hogy megszállás volt, úgyhogy ebben sem lehetünk biztosak.” „Örülök), hogy az iskolá­ban az udvaron lesz az ün­nepség. Azt lse bánnám, ha esne az eső.” „Szerepelni fo­gok, és kokárdát viselek.” „Szép rendesen felöltözöm, és megpróbálom az esemé­nyeket felidézni magamban.” „Végignézem a televízióban a felvonulást, s az iskolai ünnepélyen szeretném min­denkivel elénekelni a ma­gyar nemzet himnuszát." „Ha megengedik a szüleim, elmegyek a felvonulásra, s viszek egy szál szegfűt Pe­tőfi szobrára.” „Lehet, hogy kihasználom a szabadnapot, s lemegyek az udvarra fo­cizni. Biztos több család megy majd kirándulni, meg külföldre is ezen a napon.” „MAGYARORSZAG LEGSZEBB ÜNNEPÉT ELHANYAGOLTAK” „A magyar nép legszebb ünnepe, megérdemelte végre, hogy „piros betűs” legyen. Azok nem ismerték el, akik hittek az oroszokban, hogy segítenek. Osak az a baj, hogy itt ás maradtak, s ők irányították az országot. Ezént volt piros betűs ünnep november 7., s ezért nem március 15.” „Az eddigi ve­zetők nem akarták, hogy ün­nep legyen, mert akkor a nagyobb tüntetéseken hábor­gatták volna őket a vádak­kal!.” „Ideje, hogy nemzeti ünnep lett, ment akkor is olyan változásokat akartak, mint ma.” „A rendszer osto­basága miatt az orosz ünne­pekét tartatták fontosnak, ment ők mentettek meg min­ket. De most ennek vége, meg tudunk a saját lábun­kon is állni. Ennek bizonyí­téka, hogy kivonják a szov­jet csapatokat, s kikiáltották a köztársaságot.” „Most már nem a Szovjetunió után me­gyünk, hanem a Nyugat után.” „Az előző, kommunis­ta rendszer politikai szem­pontból fontosabbnak tekin­tette a szocializmus és a „testvérországok” ünnepeit, az igazi magyar ünnepről alig vettek tudomást. Sok nemzedék így nőtt fel, ami nem helyes. A kommunista rendszer félt egy esetleges újabb forradalomtól, ezért próbálta elterelni az állam­nak kiszolgáltatott polgárok figyelmét erről az ünnepről. Ám az ellenzéki pántok fel­nyitották az emberek sze­mét. A politikai változás az okozója és „újrateremtője” e nemzeti ünnepnek. Ennek sokan örülnek és igazuk van, hiszen bekövetkezett az, ami­re igazán büszkék lehetünk.” MIT KIVAN A MAGYAR NEMZET? Minden megkérdezett diák egyetértett abban, hogy a 12 pont követelései közül több még ma is megoldásra vár. „A 10. a legaktuálisabb, hi­szen megkezdték a szovjet csapatok kivonását.” „Sze­rintem ne húzzák az időt 1991-ig, rögtön hagyják öl az országot!” „Nem valósult meg a törvény előtti egyen­lőség : mindenkit egyenlően bíráljanak el, az egyszerű embert is úgy, mint a mi­nisztert. A politikusoknak ne adjanak ingyen villákat. Mindenki annyi fizetést kap­jon, amennyit dolgozik.” „A közteherviselés sincs még- meg: a vezető poszton lévők a kisemberekre hárították a terheket, a föladatokat, míg ők csak az összeharácsolt vagyonkájukkal foglalkoz­tak.” „Néhol még mindig van cenzúra, felügyelik, át­értékelik az emberek véle­ményét.” „A Kacsát nem cenzúrázzák.” „Jó lenne, ha a 12. pont követelése is tel­jesülne, kapja vissza Ma­gyarország Erdélyt, hiszen elnyomják az ottani magya­rokat. Bár ennek válósággá válása elég távoli.” „Ha az új vezetők folytatják a meg­kezdett, régi politikát, akkor még 100 év múlva sem tel­jesültnek a 12 pontban ösz- szefoglalt eszmék, célok.” Kovács Judit „Meghalt Kossuth apánk.. Kossuth-reminiszcenciák dióhéjban II A századelő iKossuth-kultusza egyre mé­lyebbre süllyed az emlékezetben; a rajtunk átzúduló történelem éppen elég hordalékot sodort magával, hogy a Kossuth-portré is elhalványuljon. A turini remete nagyapó­ink generációja számára még a nemzeti identitást jelentette. Bíztak hazajövetelé­ben, politikai eszmerendszerének győzelmé­ben. Az 1848-as első népképviseleti ország- gyűléstől az il©49-es Függetlenségi Nyilat­kozatig, illetve a szabadságharc leveréséig bekövetkezett eseményekről a tankönyvek és a történettudomány alapművei kielé­gítő ismereteket közvetítenek az utódok számára is. A Kossuth-portré nemhivata­los kontúrjait azonban csak akkor tudjuk felvázolni, ha a szájhagyomány, és a ke­vésbé ismert sajtó emlékei között talló­zunk. Kossuth nevének említése folytán a bol­dog „békeidők” szemtanúit szeretném meg­idézni, akik számára még élőbb volt a Kossuth-hagyomány. Talán megbocsátható, hogy az időalagútban Kossuth halálával kezdem a mozaikkép összeillesztését. * Gémes Józsefné, szül. Mauks Mária 1969- ben, 8.2 éves korában Blaha Lujzára emlé­keztetve szólaltatta meg a címadó dalt: Meghalt Kossuth apánk / örök gyászt ha­gyott ránk, / Mint a madár az ég alatt, Kossuth Lajos árván maradt, / Szegény Kossuth apánk. Az ózdi munkásasszony így emlékezett az ;l902-ben tartott március 18-i ünnepség­re: „A dalárda szereplése előtt szólót éne­keltem a Gyári Olvasó Egyletben. Hanu- szik Antal, gyári tanító zongorán kísérte a dalomat. Akkor ünnepeltük Kossuth szü­letésének 100. évfordulóját. Előző este nagy lampionos felvonulást rendezett a dalárda. A közeli bányatelepekről dísz­egyenruhás bányászok, karbidlámpával a kezükben jöttek be Ózdra.” így folytattam a dalt; Sír a magyar ember, /Hulló köny- nye tenger, / Tenger könnyből tenger bá­nat, / Ki nem szűnik, inkább árad Fájó keservében. Az iskola, az önkéntes amatőr művészeti együttes volt a színtere a hazafias nevelés­nek. Nemcsak a közönség sírt, a tanító sem titkolta érzelmeit. Lássuk csak: „Emlékszem Kossuth temetésére is” — mondta Sike Lajos (sz. 1885), borsodnádasdi gyári munkás — „Első nap jött a hír, hogy meghalt Kossuth. A tanítónk ’48-as érzel­mű volt. Amikor megtudta a hírt, egész nap sírt. Akkor jött a távirat, hogy él Kossuth. Akkor a tanítónk jókedvű volt. Mégis igaz volt a hír; valóban meghalt 1894. március 20-án. Itt is csináltak vala­mi jelképes temetés-félét. Református pap jött fel Ózdról, ö tartotta a gyászbeszédet.’’ * Kossuth már több, mint negyven éve emigrációban élt, amikor élelmes üzletem­berek szerették volna Kossuth hangját im­portálni hazánk számára. Edison jóvoltából már 1680-ban bemutatta Rozsnyó város la­kosságának Pinkovica Rezső a hangjelzőt nyilvános helyen, de tíz évnek kellett el­telnie, míg az érdeklődés Kossuth hangja felé irányulhatott. A Rozsnyói Híradó 1890. évi 27. számában értesítenek arról, hogy „Simon E. e napokban mutatta be Kassán Edison-féle fonográfját, melyet nemrégen hozatott Amerikából. Simonnak az a terve, hogy Helfi Ignácz - közbenjárását kieszkö­zölje, hogy Kossuth Lajos belebeszéljen a fonográfjába. Kijelentette, hogyha Kossuth Lajos teljesíti ebbeli kérését, akkor 1000 forintot ad bármely hazafias célra.” Magam sem tudom, hogy végül sike­rült-e a 88 éves Kossuthot mikrofonvégre kapni, mert magam is meghallgatnám üze­netét. A történelemformáló nagy egyénisé­gek közül nekünk az jutott osztályrészül, hogy pl. i960 tavaszán hallhattuk, hallat­tuk Lenin beszédét archív felvételről. De bennem a hangja összeolvad egy unos- untalan idézett szállóigével: „Valami ván, de nem az igazi!” * Ha a hangját nem is küldhette el Turin- ból Kossuth, jeles államférfiak látogatása alkalmából üzent Kubinyi Géza, rozsnyói főszolgabíró és földbirtokos társán keresz­tül. „A napokban tértek visszá olaszországi útjukból” — írta a iRozsnyói Híradó 1890. évi 50. száma — „melynek egyik célja Kossuth Lajos nagy hazafinál teendő tisz­telgés volt. A legfigyelmesebb előzékeny­séggel fogadtattak. Kossuth a lehető leg­jobb egészségnek örvend; erőteljes, mozgé­kony és szeretetre méltó jókedvében van. Beszélgetett az elkeresztelési ügyről és az antiszemitizmusról, s oda nyilatkozott, hogy mind a két ügy csakis a polgári házasság behozatala által oldható meg leghelyeseb­ben”. S ha még a nemzetiségi kérdésről is megkérdezték volna, bizonyára a Batthy- ány-kormány köznemesi nemzetiségi poli­tikájára hivatkozott volna, miszerint Ma­gyarország nem magyar népeinek „az al­kotmány sáncaiba” való felvételét kell biz­tosítani. Mintha csak a saját tengelyünk körül forognánk száz év múltával is; ugyanazok a problémák a magyar közéletben, mint akkor voltak. Antiszemitizmus és nemzeti­ségi autonómia kérdéseire kell választ ad­nia napjaink törvényhozóinak. Ha Kossuth apánk letekint az égből, bizonyára derű­sebb lesz az arca, ha látja, miként birkó­zunk a kardinális törvények szentesítésé­vel. * Akinek nem volt pénze az utazásra, hogy elzarándokoljon Turinba, az itthon dudorászott magában, mint a Gömör me­gyei Balogh völgyében élő Ibos András. Közöttünk 1977-ben esett szó a szabadság- harcról és Kossuthról. Ügy beszélt il848/*49- ről, mintha a közelmúltban történt volna minden. Legelőször énekelt: Pesttől fogva Szolnokig jár a vasút, a vasút, / Azon ment el a követünk, a Kossuth, a Kossuth, / El­vitte a ko-ko-ko-ko-koronát, A magyar­nak minden ékes pompáját. Később, ahogy nagyapjától, apjától hal­lotta, még mutogatta is a Balogh völgyé­nek lankáit: „Onnan jöttek be a kostökö­sök, a hurbanisták, a szlovák szabadcsapa­tosok, akik a magyar szabadságharc ellen harcoltak. Kostök lógott a derekukon, ab­ban volt a puskapor.” Most, amikor visszagondolok az ellen - forradalmi erők megjelenésére, Hurbán. Stur és Hodza által táplált szervezkedések­re, alig csodálkozom azon, hogy a Stur társaság napjainkban demonstrációt szer­vez a „tiszta szlovák állam” megteremtése érdekében, és a többség nevében azt is el­várja, hogy a magyar anyanyelvű lakosság a „Hej Slováci...” himnuszt énekelje, s az Isten áldd meg a magyar. . . csak a Duna és az Ipoly jobb, illetve bal partján csen­düljön fel. Kossuth Apánk! Jó lenne, ha itt lennél közöttünk kiújuló sebeink gyógyítása érde­kében; ha a makacs gondjainkat megold­hatnánk. Bírjuk üzenetedet, őrizzük kép­másodat, tetteid, lelkesítő szózataid vissza­köszönnek a „ház” falain belül, és a pane­lek világában. Lehet, hogy közös erővel, közös bölcsességgel könnytelen sírásunk­nak, fájó keservünknek is vége szakad, ha őszintén tudunk egymásnak testi, szellemi és lelki megújulást kívánni európai polgá­rokként. Akkor tovább él a szellemed kö­zöttünk. Nemesik Pál

Next

/
Thumbnails
Contents