Észak-Magyarország, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-27 / 23. szám

1990. január 27., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9

Szerkesztőváltás a Napjaink élén

(Hozzászólás Gulyás Mihály nyilatkozatához)

A Napjaink működési zavarairól elmondtam és leírtam már mindazt, amit a maga idejében ki kellett mondani. Akkor némák maradtak azok a hangok, amelyek közül csak most szólalt meg néhány a nyilvánosság előtt, az Észak-Magyarországban. Érthetően semmi sem késztet, hogy belebonyolódjam régi, ásatag dolgokba. Gulyás Mihály (1962—11975 között a Napjaink főszerkesztője) nyilatkozatát olvasva azonban a legutóbbi Látókör-összeállításban (1989. dec. 30.), mégis szót kérek. Gulyás ugyanis egy állítólagos személyi ellentétről beszél a Napjaink 1976-ös szerkesztőváltása kapcsán. Beállítása pontatlan, mégsem helyreigazí- tási szándékkal fogtam tollat. Legfeljebb annyit hadd fűzzek hozzá: a Napjaink közügyéit egy olyan korszak fókozta le magánviszállyá, amely a főszerkesztők egyszemélyi felelőssége és egzisztenciális függősége révén cenzúrázta az irodalmat, amely a politikai másként- gondolkodókat pszichiátriai intézetbe zárta, s hadd ne soroljam tovább. Ügyhogy még szerencsés is az, akit csupán személyeskedő hírébe kevertek. Szomorú, sivár, kedvetlen korszak volt az, a jól ismert motívumokkal. A Napjaink konfliktusai a kulturális élet politikai beágyazottságával, az irodalmi önkormányzat hiányával függtek össze.

Ahogy most végigpergetem magamban az emlékek ikarcos képeit, szomorúan élem át újra a 16 évvel ezelőtti kudarcot: a laptulajdonos (megyei tanács) a

kulturális politika eszköze és kiszolgálója lett saját lapja érdekei ellenében, a Napjaink szerkesztősége pedig oldott kéveként hullott szét, feladva belső szolidaritását és önbecsülését, nem tudott közösséggé válni, hogy az irodalmi értékek és érdekek mentén az esedékes változásokat kikénvszerítse.

A Gulyás Mihály által emlegetett szerkesztőváltáskor személyi kérdések torlódtak rá a Napjaink tartalmi-formai megújítására. Az utódlásnál nagyobb — az igazi — tét a formátumváltozás volt. A lap nagyalakú újságformáiban jelent meg, szűkös terjedelemben. Lépésváltásra volt szükség, s ennek ritmusa látszólag jól alakult: 1974 tavaszán a megyei tanács döntött a változásról, a szerkesztőség nyárra elkészítette a terveket, azt hittük, semmi akadálya, hogy 1975 januárjától új formában, bővebb terjedelemben jelenjünk meg. Őszre azonban váratlanul (?) mindent eluralt a „káderkérdés”, személyi garanciára volt szükség, hogy a nagyobb terjedelmű, új formátumú. hatékonyabb lap nem tér majd le a kulturális politika vonaláról. A formátumváltásra végül is csak négy év késéssel, 1978 januárjától került sor; ezzel kezdődött a Napjaink lecsúszása. S ahogy elszalasztó- dott a teremtő munka, úgy uralkodott el közöttünk a megalkuvás, rossz hangulat, félelem.

Lehetne tehát, de nem Gulyást akarom kiigazítani. A tanulságok miatt idéztem csak emlékezetünkbe ezt az egyébként gyors feledésre

méltó korszakot. A Napjaink körül kialakult mai helyzet ugyanis sok tekintetben hasonlít az 1975 előttihez. Szerkesztő (le) váltás várható újra a Napjainknál, miközben átalakulóban van a folyóiratok kiadásának, támogatásának és irányításának az egész rendszere. Megint személyi és szerkezeti kérdések torlódnak tehát egymásra. A személyi kérdés régi keletű, ítélje meg ki-ki, mióta időszerű. Üj viszont a szerkezetváltás: a kultúra eddigi „államosított” kereteinek lebomlásával, s a szákmai önkormányzatok megjelenésével függ össze. Nem Napjaink-ügy csupán, hanem országos változás, ennek keretében érdemes újrafogalmazni, átgondolni a térségben megjelenő lapok — a Napjaink mellett a Borsodi Szemle és a Borsodi Művelődés — helyzetét, feladatait, perspektíváit. Nem egyenként, s nem a lapok (vagy szerkesztőjük) sorsa felől, hanem összefüggésükben, a régió szellemi- kulturális-publikáoiós igényeiből kiindulva. Nem gazdasági kényszerlépésként, hanem új távlatokat nyitó, teremtő munkaként.

Hosszú mozdulatlanság után a szél megindult. A Napjaink körül frissül a levegő, valami változás készül. A módszerek azonban a régiék, semmi jót nem ígérnek. Megújulás helyett fejvadászat kezdődött a lap főszerkesztője ellen, hallani lehet róla, hogy érvek gyűlnek és dolgozatok készülnek annak bizonyítására, amit már mindenki régen tud és közszájon forog. Közben

semmi jele annak, hogy az irodalom önkormányzati szellemben maga rendezze ügyeit. Félő. hogy az egész „megújulás” nem lesz több személycserénél. Pedig most nem a „hatalomváltás”, hanem a regionális folyóirat- szerkezet újragondolása a legégetőbb. Nincs helye semmi rögtönzésnek, kapkodásnak. érzelmi megközelítésnek, egyéni ambíciók megszűretlen érvényesülésének. Szükség van viszont minden véleményre, higgadtságra. hogy felszínre jöjjenek az ötletek, köztük akár elvetélt, útszélre vetett korábbi koncepciók is, a Napjaink, a Borsodi Szemle, a Borsodi Művelődés berkeiből. Szükség van rá. hogy még a döntés előtt hallathassák hangjukat, harcoljanak a létükért azon lapok szerkesztői, amelyeket a híresztelések szerint megszüntetnek. Szükség van valamennyi egyéni készség ismeretére. hogy a közösség kiválaszthassa belőle a legmegfelelőbbet. Létkérdés, hogy megőrződjenek, ha nem is feltétlenül ugyanazok a lapok, de eddigi értékeik mindenképpen, és megőrződjön a funkcióik szerint tagolt, különböző pe- ' riodicitású és formátumú lapokból álló folyóiratszerkezet. A véleményék felszínre hozása, ütköztetése és egységbe foglalása kétségkívül kitolhatja hetekkel-hónapokkal a főszerkesztőváltás (amúgy is jó ideje húzódó) megoldását, ugyanakkor új minőségű folyóiratstruktúra, új kiádási-szerveződési feltételek teremthetők, amelyek e lapok jövőjét is biztosítanák.

Közös gondolkodásra,

szakmai fórumra van tehát szükség, valamennyi érdekelt (laptula.idonos. kiadó, nyomda. szerkesztőségek, publikálok, s lehetőleg az olvasók) bevonásával, hogy a politikai mesterkedések miatt megosztott érdekközösséget a régió javára, szellemi életünk továbbmoz- dulásáérl visszaállítsuk.

Zimonyi Zoltán

jakoby Gyula

Jiakoiby Gyula (Kassán, 1903-ban született, meghalt ugyancsak Kassán, 1985-ben), a magyar piktúra nagyjai közé tartozik, s mégsem vívta ki magának életében azt a rangot Magyarországon, amely öt megilletné. Egész életét egy tragikus esemény határozta meg - Apja 1906- ban családostul kivándorol Amerikába, ahonnan egy év múlva térnek vissza. A hajón gyermekbénulást kap, s bal keze sohasem lesz egyenértékű a jobbal. Jakoby így vallott erről: minden szempontból egy kisebbség tagja vagyok. Egyrészt mint nemzeti kisebbség tagja, azután mint művészi kisebbségé és végül testileg fogyatékos egyén. Nehezen viselte ezt a hármas terhet. Ez lehetett az oka harcos, sőt nehéz, ám őszinte természetének. Egész életében magányos volt. ezért is nevezték „kassai remetének”.

A művész az impériumváltás után magánúton tanul a miskolci gimnáziumban. Sokszor illegálisan lépi át a határt, előfordult, hogy csempészbandával vág neki az útnak. Pesten először a Közgazdasági Akadémián tanul, majd a Képző- művészeti Akadémiára kerül, Réti István osztályára. 1928-ban végleg szülővárosában telepedik le, a festészetnek szenteli életét, s alig mozdul ki a városból.

A felszabadulás után, mint annyian, kénytelen reszlovakizálni. Csak halála elő'tt néhány évvel íratja át személyazonossági igazolványának nemzetiségi rovatát, pedig magyar mivoltát sohasem tagadta meg.

Állandóan bántotta, hogy a magyar képzőművészeti életben nincs jelen, önálló kiállítást 1959-ben rendezett Budapesten, majd még egyszer 1984—85-ben, amikor Miskolcon is láthatóak voltak képei.

Balassa Zoltán

Senki nem gondolta a háború kataklizmája, a forradalmak bukása és Kassa el- csatolása után, hogy ilyen hamar magához térhet kisemmizettségéböl egy város. Váratlan aranykor volt ez, melynek kivívása elsősorban a Kassai Napló nevéhez fűződik.

A Morvái (Maczner) Samu által szerkesztett Felsőmagyar országnak 1919-ben helyébe lépő napilap bázisa a kisebbségi sorsra szorított kispolgárság volt. A lap egyre erősebb szépirodalmi anyagát az emigráns írók (Barta Lajos, Balázs Béla, Komlós Aladár) és a kibontakozó csehszlovákiai magyar irodalom (Merényi, Mihályi, Mécs, Márai, Sebesi) szolgáltatta; a később beindult rovat, a Kassai Napló Vasárnapja pedig már jeles magyarországi szerzőktől is közölt írásokat (Móricz, Karinthy, Babits, Szabó Lőrinc). Ignotus 1923-ban belső munkatársként, majd szerkesztőként Kassára hozta Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Szép Ernő alkotásait.

Az emigráns irodalomnál azonban kétségtelenül fontosabb volt a kisebbségi irodalom igényének megképződése. A jelentkező új hangok közül a legegyénibb, igazi tehetségre valló pályakezdés a Márai Sándoré volt. 1920. május 5-én indult a Kassai Naplóban Merényi Gyula: Rosa Mystica c. kötetéről írt kritikájával, melyben a verset „intellektuális formába sűrített energia”- ként, „tett”-ként értékeli. A következőkben Márai „tettekben” bővelkedő, azonban szo- rítóan komor hátterű első pályaszakaszát követjük végig, szükségszerűen érintve a szlovenszkói irodalom létkérdéseit is.

Márai Sándor Grosschmid Géza ügyvéd, a kisebbségi sorsról 1931-ben könyvet iró keresztényszocialista szenátor fiaként 1900- ban született Kassán, Grosschmid Sándor néven. Szász polgár őseitől hagyományként a monarchikus-patríciusi szellemiséget, a szabadelvű polgári magatartást örökölte. A Mészáros utcai szülőház tanítását csak erősítették az „ideális közép-európai életszem- lélet”-ről gyerekkorában Becsben és Hiet- zingben szerzett benyomásai.

A kassai gimnáziumi évek múltán Eperjesre kerül kollégiumba. Hiába növeszti majd a 30-as években jelképpé szülővárosát, oda élete során alig néhányszor tér vissza. Annál inkább későbbi írásaiban: Kassán játszódik A féltékenyek, a Kassai

őrjárat és a Kassai polgárok; diákköri élményeit pedig a Bébi vagy az első szerelemben, a Zendiilőkben, valamint az Egy polgár vallomásai első kötetében dolgozza fel.

Érdekesen példázza a hagyományok erősségét Márai — ekkor Ember Tamás néven a kassai lapokban szintén verseket publikáló — öccse. A későbbi világhírű filmrendező Radványi Géza pályája csúcsán, a Valahol Európában bemutatója után csak ennyit tudott mondani Palotai Borisnak: „Mi kassaiak!”

Eperjesről 1917 nyarán Pestre érkezve azonban még a „poros, megunt” Kassára emlékezik. Ez a szülői háztól, s a társadalmi osztálytól való erkölcsi-ideológiai eltávolodást is jelentette. Pesten megnyílt előtte a világ. A színházakat, s az irodalmat bújja, mégis magányosnak, kiszolgáltatottnak érzi magát. Élvezettel olvassa Krúdy. Heltai Jenő, Molnár Ferenc munkáit, az Otthon Körben pedig Kassák és Nagy Lajos hatására a kommunizmussal ismerkedik.

Közben már írogat is: a Zászlónk, majd a Budapesti Napló közli tárcáit, s ekkor írja első elbeszéléseit is.

Újságírói tevékenysége a Tanácsköztársaság alatt rendszeressé válik, cikkeiben azonosulás, várakozás és személytelen objektivitás váltakozik. Várakozása a „valamit várás”, a tanácstalanságából, magányából kimozdító esemény várása — alapjaiban nem mutatható ki stabil ideológia. A bttkás után — valószínűleg helyesen — mégis az emigrációt választja: apja támogatásával német egyetemen kíván tanulni.

1919. októberében Prágán keresztül Lipcsébe megy, ahol először találkozik az expresszionista művészettel. 1920-tól 1923-ig él Németországban, rövid ideig Frankfurtban, majd Berlinben. A Frankfurter Zeitung cikkírója olyan szerzők társaságában, mint Hauptmann, Thomas Mann, Zweig. Berlinben Székely Istvánnal, a Hyppolit későbbi

rendezőjével lakik együtt, aki a. Vossiche Zeitung újságírója, állandó társa pedig Hanns Erich, a „legnagyobb német lap vezércikkírója”. Népes magyar kolónia veszi körül: itt van Korda Sándor, Ábrahám Pál, Szilárd Leó (Einstein mellett), Alpár Gitta, s itt van Márai két öccse is, a „maóriak”. pénztelenségükben Korda Zoltánnal, Székely Istvánnal Lengyel Menyhértet „vágják meg”. Mindeközben rendszeres levelezésbe kezd Magyarországon Füst Milánnal, Heltai- val, Nagy Lajossal. S hogy szülőföldjétől való elhatárolódása is mennyire időleges volt, egyik későbbi visszaemlékezése jelzi: „Ugyanazokat a cikkeket és tárcákat adtam közzé a Frankfurter Zeitungban, melyeket előbb egy kassai lapban (a Kassai Naplóban: J. L.) jelentettem meg, s legalább olyan fontos volt nekem, mit szólnak kísérleteimhez Kassán, mint a frankfurti kritikusok véleménye . .Kapcsolódásai pedig csak szaporodnak. A Kassai Napló előzményeként számon tartott Felsőmagyarország egykori felelős szerkesztőjének, Morvái. (Maczner) Samunak a lányát, Maczner Lolát veszi feleségül. 1923 nyár végétől, Párizsba költözésétől kezdve pedig egészen 1928-ig kisebb-nagyobb rendszerességgel küldözgette írásait. Párizsi naplóit előbb a Kassai Naplóba, majd 1925-től az Újságba.

Franciaországban idegennek érezte magát, idegenként kezelték német kapcsolatai .miatt, Németország Hitler nyomasztó jelenlétével mind kevésbé emlékeztette ideálisnak tartott weimari jellegére. Megnyugvást és izgalmat, örömet és értelmet egyedül az utazásban talált — Olaszországban, Angliában, a Közel-Keleten töltött el hosszabb időt. Nem a megérkezés, már inkább az eltávozás, de legfőképpen maga az utazás érdekli. a függetlenségnek, az egyéniség szuverenitásának sajátságos biztosítása ez. Első emigrációja 1928-ban ér véget, hazatér Magyarországra. 1932-ben apja is követi, aki Miskolcon királyi közjegyzőként dolgozik. Márai Budára, a Krisztinába költözik, a

Mikó utcában lakik, nem messze Kosztolányitól. Hamarosan a Pesti Hírlap cikkírója lesz, könyvei sorra jelennek meg.

Az elutasított polgárságba való visszahát- rálása 1934-ben válik végérvényessé — az Egy polgár vallomásainak második kötetében már kifejeződik elhatározása. Ha Cs. Szabó László szerint az első kötet egy „dezertálás története", akkor a második az exp- resszionizmus, valamint a létrevízió eszközeivel véghezvitt kiszakadás, zendülés elégtelenségére ráébredő, a művészetben, a minőségben feloldódó polgár genezise.

Ez azonban már a 30-as évek esemény- történetéhez kapcsolható. A kassai „aranykor” pedig csak 1925-ig egyértelmű minősítés. Határponttá ez a dátum is csak úgy tehető, ha a tárgyalt időszak legerőteljesebb egyéniségeinek pályájához, annak fordulataihoz igazítjuk. Ha Márait vesszük, ez az év lehiggadásának, de inkább tudatosodásának, a művészi igényesség, az esztétikum eluralkodásának kiindulópontja. S innen kezdve találkozhatunk a már 1918-as pesti ténykedésétől problematikus újságíróíró szerepkör Kosztolányit példának állító vállalásával is. Az eddigi kötetei (Emlékkönyv, Emberi hang, Panaszkönyv, A mészáros) csak a költészet terén mutattak tehetséget, az „igazi” Márai 1928-ban a Bébi vagy az első szerelemben szólal meg először.

Ha egy másik, hasonlóan ígéretes pályakezdést keresünk, Fábry Zoltán esetében 1925 a szépirodalomról már-már lemondó kritikus értékelésbeli elbizonytalanodását jelenti. A radikális polgári humanista erőteljes balratolódásának, majd a kommunista szemlélet érvényesítésének következményeként kiszorul a polgári lapokból, a lassan lezüllő Kassai Naplóból is. S itt az utolsó láncszem: a „szlovenszkói értékirodalmat” képviselő napilap deklarált függetlenségét 1925-től a kényszerű pártpolitizálás váltotta fel, s fokozatosan jobbra haladva elvadult korábbi önmagától — egészen 1929- es bukásáig.

Márai pályakezdését és Kassa „aranykorát” tehát csak 1925-ig tárgyalhatjuk (az emberirodalom tételéből következően Fáb- ryval összevetve) — s lehetőségeink szerint a fénykorát élő Kassai Napló tükrében.

Jenéi László