Észak-Magyarország, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-15 / 12. szám
1990. január 15., hétfő ESZAK-MAGYARORSZAG 5 A betegségpolitikától az egészségpolitikáig Juhász Judit és Robert László közreműködésével hangzott el a Kossuth rádióban 1090. január 5-én, délután a magyarországi pántók és egyesületek képviselőinek beszélgetése az egészségügyről, szociálpolitikáról, programokról és javaslatokról. Időszerű és szükséges beszélgetés volt ez, ami 55 percbe próbálta betesűríte- ni elmúlt 45 évünk egészségügyéneik és szociálpolitikájának kritikáját, gondjait, a jövő kilátásait és terveit. Szó esett benne sok mindenről, sokféle nézőpontból, mégis nehéz volna azt állítani, hogy akár a múlt megítélésében, akár közös jövőnk célkitűzéseinek alakításában csak megközelítően is sikerült volna a múlt tanulságainak jövőformáló biztos ítéletét, vagy egy markáns, jól követhető jövőprogram egyeztetését létrehoznia. Viszont, mint minden vitának, ennék is voltak igen figyelemre méltó hangadói és jó szándékú hozzászólói. Nekem, aki közel három és fél évtizede vagyok elkötelezett szolgálója egészségügyünknek, és a szó szoros értelmében erkölcsileg és anyagilag is szenvedő alanya mindannak, ami történt velünk e . téren, tetszett az újító szándékú hang, ami áthatotta a résztvevők mondanivalóját. Okos és figyelemre méltó egészségügyi és szociális programja van az MDF-nelc, amely -következetes pénzügyi politikára alapozza tennivalóit. Tetszetősen következetesnek érzem azt a pénzügyi ellenőrzési igényt is, amit a Kisgazdapárt szóvivője fogalmazott meg. Csakis egy önálló és társadalmi ellenőrzés alatt álló pénzpolitika vezethet ki bennünket abból a megalázóan . koldusszegény helyzetből, amelyben élnie az egészségügynek is épp oly sanyarú volt, miként a betegeknek is részesülniük annak „áldásaiból”. Szomorúan igaz az is, amit a Fidesz képviselője mondott az egészségügyísen dúló korrupcióról, amelyben a „legmagasabb szintű egészségügyi ellátást” biztosító több tízezer orvos és ápolónő hatalmi csoportok (a bürókraiták és a privilégium-lovagok) súlyával megterhelt keresztként hordozták vállukon a betegek, a rászorultak sorsát, miközben a sajátjukat is alig volt erejük cipelni. Egyetértők az MSZP képviselőjével, aki szerint egészségügyünk problémái nem ragadhatok ki más problémáink közül, s amelynek részletes cselekvési programját egy majdani parlamentnek és kormánynak kell kimunkálnia. De nem felejthetjük el azt, hogy ennek iránya csak akkor lesz jobb a réginél, ha nem íróasztalok mellett találjuk ki azt, és ha mentes lesz a pártok hatalom- birtoklási érdekeitől; ha egy nép, egy nemzet sok- sok tanulság levonása révén létrejött hosszú távú egyutt-tenni akarásaként születik meg; amelyben minden párt egységre törekszik. Az új egészségügy életre hívásának során az elhangzottakon kívül még megannyi fontos részlet- kérdésre kellene megoldást találnunk. Űj szemléletnek kell például áthatnia az egészségügy dolgozóinak és tevékenységeik élvezőinek egymáshoz való viszonyát is. Az évtizedeken át ingyenesnek deklarált egészségügyi ellátásban ugyanis egyre élesedő ellentmondás alakult ki az igények es a szükségletek, a mindent igénylők irrealitása cs a kiszolgáló kiszolgáltatottsága között. A Csáki szalmájaként dézsmálható egészségügy megítélésének hibás szemlélete a legalacsonyabban fizetett szakmunka, majd segédmunka szintjére degradálta az orvosi tudást és igyekezetét, az ápolónői munkát pedig valóságos rabszolga-tevékenységgé, amelyet csak megszólni, kifogásolni lehetett. Közben pedig szép csendben megfeledkeztünk arról, hogy a nekik juttatott alamizsna a legkeserűbb kenyér volt. amin ebben a társadalomban bárkinek is élnie kellett. A minden nadrágszíj- meghúzáSkor odavetett szociális szólam, mely szerint „az egészségügyi ellátás továbbra is ingyenes marad”, jól tudjuk, menynyire nem volt igaz. Ezért érezzük szükségesnek annak programba iktatását is, hogy az egészségügyi munka is kapja vissza végre fokozatosan lerombolt becsületét, és anyagi biztonságé rzését. A tudás értékéért, az áldozatos munka megbecsüléséért és tiszteletéért nem lesz könnyű munka eredményes harcot folytatni. Meri; itt elsősorban neirw csák a reálisabb bérekről, a teljesítmények tárgyila- gosabb megítéléséről van szó. A tudás megszerzésének lehetőségeit is igényeljük, mert azókat sem osztották az esélyegyenlőség elvei alapján. A különböző szintű (városi, megyei, fővárosi, országos) intézetek más-más képzési és anyagi alapokat juttathattak dolgozóiknak, holott a munkahelyek megválasztásában és elnyerésében épp annyira nem a rátermettség és az alkalmasság volt a döntő tényező, miint amennyire a továbbjutás, a presztízs megszerzését sem a szakmai-emberi értékek határozták meg elsősorban. Legyen végre a munka minősége, mennyisége és a szellemi kreativitás a pozíció elnyerésének, elismerésének és a megélhetésnek is a meghatározója. A meghatározó tényezők közül pedig száműzzük végre a jó kapcsolatokat és a protekcionizmust. Legyen mindenki számára adott a tudás gyarapításának leheltősége, ne determinálja azt más, mint a rátermettség és a társadalmi szükségesség. Legyen több mód arra, hogy késedelem nélkül sajátíthassunk,— de turista útlevéllel és túristaiitletményünk- bői, — a vti'lágban, lehessünk mindenütt, azonnal ott, ahol van új, amit eltanulhatunk. Az orvosi tevékenység számtalan területén kell a leghamarabb behoznunk évtizedes lemaradásainkat, hogy tényleg legmagasabb szintű legyen az az ellátás, amit ígérünk a betegeknek, a tár-, sadalomnak. Tűzzük hát zászlónkra egy új, igaza-bb értékrend kialakítását, a betegek és az egészségügyi dolgozók emberibb viszonyának megteremtését azért, hogy végre igazán az igények szerint biztosíthassunk ellátást annak a társadalomnak, amelyet ezen a téren is félrevezettünk oly sok éven át. I)r. Bcrkcssy Sándor, az MSZP Miskolc Városi Elnökségének tagja Csiszolatlan beszélgetés a búgatásról, a herélésröl, magas’politikáról Húsa háztájiból Modzagporózon a hajdani kan Felemelték. Mármint a hús árát. Nem is meri az ember leírni, mennyibe kerül egy kiló sertéskaraj, vagy comb, nehogy felidegesedjen a Tisztelt Olvasó, éppen eléggé megviseli az, ha fizetni kell a húsboltban, ahová egyre ritkábban tér be manapság. „Még jó, hogy lehet kapni”, — mondja ilyenkor morózu- san a pénztárnál és csak úgy, hangtalanul, gondolatban, vagy kimondva keresetlen szavakkal illet sok mindent, mindenkit,, de leginkább a kormányt, de kap a jóból a termelő is, akinek jóvoltából a hús az üzletekbe kerül. Mert a vásárló jobbára tájékozatlan. Háztájiban duzzadó pénztárcákra gondol, mert úgy véli, hogy a hasznot — ahol a legtöbb sertést termelik — ott vágják zsebre. Például Mező- nagymihályban, ahová Himer Mihály, kistermelő gazda telefonhívása invitált minket, s akinek tenyészkanjával meglepő dolgok történtek. Eme nevezetes, faluszerte jóhírű jószágot ott találtuk az óljában, pedig mint alább majd kiderül, máshol lenne a helye. — Leszázalékoltak, és mert a nyugdíj kevés, valamivel foglalkozni kell. A sertést választottam. Így nőttem fel, hennem van az állatszeretet. Kapok, veszek egy tenyészkant, és járok a faluba, -ahová hívnak, és nekem az a fizetség, ami a búgatásbói összejön. Ezt a jószágot itt, mert elnehezült, kiheréltét- tem az állatorvossal. Ö azt mondta, hogyha akárki papírt kér, akkor ad igazolást, hogy ővele heréltettem ki. Hat hét a várakozási idő, az ivartalanítás után. Ez letelt. Kivezettem, madzagon, mint a kutyát a felvásárig épülethez, ahol átvették. Kora reggel felraktuk az autóra, majd kilenc óra felé hozták visz- sza, mert összeverekedett a többivel, és ránézésre megállapították, hogy nincs kiherélve. — Kinek adta le? — A mezőkövesdi áfész- nek. — Az állatorvos igazolását mutatta nekik? — Az állatorvos nem volt, otthon akkor. De különben is, a felvásárló megbízójával beszélt az állatorvos. Megmondta, hogy & vágta ki. Tanú rá a szomszédom is, hogy kivágta. — Most hogyan áll az ügy? — Majdnem, hogy kinevetnek ! — Az orvos mit mond? — Azt, hogy tiszta hülye mindenki. Szó szerint ezt mondta a doktor úr, hülye mindenki, nem tudja senki hogy mit csinál. Én rögtön felhívtam a felvásárló épületből az áfész osztályvezetőjét. Ö azt mondta: gyere be, aztán egyezkedjél velük a vágóhídon. Hogy én egyezkedjek a vágóhídon, hogy vegyék át?! — Nem mindegy, hogy kant, kocát, vagy süldőt vágnak le? — Nem, mert a herélés után pihenni kell a jószágnak. Ha nincs meg a megfelelő idő, akkor szaga van a húsnak. Ezt az állatot itt, 47 forintért vették át, tessék elképzelni. Holott 1 kiló karaj, 170 forint. Leselejtezett anyakocát 60-ért, süldőt 59,50-crl veszik dl. — Tehát abból él, hogy tenyészállatot tart. — Ebből, meg a kis nyugdíjamból. — Érdemes még sertést tartani? Nem vágták ki -az anyaállatokat iitt a faluban? — Hét, sokat kivágtak, legalább 30 anyakoca kiment. — Miért? — Miért? Hát, -mert most nagy bizonyit-aia-nság van, hogy lesz-e piac. vagy nem. viszik, nem viszik, és biztos, hogy emelik majd a tápárakat. — Ráfizetéses volt a tartás ? — Majdnem, hogy a nullával egyenlő. Nem érdemes tartani. Azért csináljuk, mert mit tehetnénk mást. — Mikor volt a -legtöbb anyakoca a faluban? ’ — Az ötvenes években, mikor még N-agy-mihálynak nyája volt. Akkor kiengedtük egyben a nyájat, a disznót. — Most meg kivágtak harmi-nc anyakocát. — Legalább -harmincat, ha nem többet. Most is elvit-ték két' -anyát. Sok-a-n mondják, nincs értelme, csak a munka a jószág mél-lett, a haszon meg semmi. Mintegy a végszóra kopogtat ránk Szabó József, aki jóhírű. megbecsült termelő, s akinek portáján -az évek során igen sók sertés nevelődött. A kan dolgában jött tájékozódni, így aztán - szót válthattunk -a sertéstartás hogyanjáról, mikéntjéről. — Nem szoktam zsákbamacskát árülni, ami a szívemen, az a számon. Én bele volnék ebbe nyugodva, mármint a sók munkába, ha megérné. Ebben nőttem fel, a jószágtartásban. Az állami gazdaságtól jöttem, a tehenészettől. Ami engem a 'leg- ntagyobban sért, már úgy mondom, az állammal szemben, hogy a takarmánynak az árát ők szabják meg, a sertésnek a fölvásárlási árát ők szabják meg, mi pedig annyira tehetetlenek vagyunk, hogy az igazat -megvallva, nem -is a haszonért csináljuk. Csak -azért csináljuk. mert benne van a vérünkben. A legnagyobb -baj, hogy minket nem -kérdeznek meg, hogy mennyiért adnánk azt a -hízót, ha már meghizlaltuk. Ök adják az abrak-takarmányt 600—700 forintos árban, mi nem mondhatjuk azt, hogy adják olcsóbban. Ügysem adnák. Azt -mondják, hogyha valaki valamit leszerződik, annak eleget kell tenni. Na, mondom. hogy jön az ki, hogy én hiába kérek magától 500 forintért takarmányt, nem adja! Akkor miért adjam oda magának 60 forintért, amikor már ^ 70-ért is, vagy még többért elkelne, ha csak úgy, balkézről eladnám. — Most mennyit fizet a mezőkövesdi áfész? — Kilencvenöt kilótól mondjuk 130 kilóig fizetnek 59.50-et. Az áil-laítforgalmi 65-öt, csak -ott az a gond, hogy az állomásra 'kell kivinni -a jószágot. — Józsi bátyám, Mihály kollégája ait mondja, .a faluban hagyománya van az állattartásnak. Mikor volt a legjobb év, amikor haszon is volt -belőle? — Akkor volt érdemes a legjobban, mikor az ember olyan erőben volt, hogy bírt dolgozni. Én az állami gazdaságba jártam, ’61 óta. 75- ben még a portámon -négy fejőstehenem volt és három fias disznóm. Még -a munkám mellett. Mert volt erő, bírt az ember dolgozni. Persze. akkoriban jobban megérte. — Mostanában miért olyan rossz, hogy most, már végképp fel kell hagyni vele? — -M'i-t mondjak? Hát, gondolatom szerint az, hogy mindig azt beszélik, hogy emelik a sertés árát, hogy ennyit -adnak, annyit adnák, így emelik, úgy emelik az árat. De csák a tartás kerül többe. Majdnem a nullán vagyunk. Csak a munka van vele. — Hogyan ibartanak most sertést a faluban? — Mit mondjak? Amikor a -legelőt, a -sertéslegelést elvették tőlünk, mert azt mondták rá. hogy drága a legelő, én azt mondtam, mert volt egy gyűlés a 'tanácsházán, ahol szóltam. Azt ne mondják már, hogy a legelő drága, mert én éltem a múlt rendszerben is, mármint a Horthy-rendszer- ben, ami-kor ha egy embernek legelőt -kellett váltani, egy évi legelő belekerült egy pár választási -malacba. Most, -amikor azt mondták, hogy 650 forint a legelő, nem hajtotta ki senki. Ebben nem a népnek volt igaza. Mert -már 10—15 évvel ezelőtti is 700—800 forint volt darabja a kismalacnak. Én azt mondtam, hogy szabják meg 2 ezer forintban a legelőt, hogy bírjuk a pásztorembert is fizetni. Tehát én azt tartanám a leghelyesebbnek, ha minden esztendőben volna sertésszámlálás. És azt kellene szabállyá tenni, hogy barátom, ha kihajtod a legelőre, kihajtod, ha nem hajtod, nem hajtod, de -a kétezer forint legeiődí- jat meg kel-1 fizetned. És akkor választhat az ember. Hogy jobb lesz-e, ha kihajtom, vagy ott benn tartóim a kövön, mert minden sertés ott megy tönkre. Mert nem mindenkinél van kifutó. ahová a disznót ki lehet, engedni nappal, ha az idő engedi. — Mennyi legelője volt a falunak annak idején? — Tehénnek most is van. Az utolsó évben igaz, hogy a nyáj legelő is ott volt, ahol a t-ehénlegelő. Elöl -volt a -kútnál. Lassan már tönkremegy a kút is. Az -artézi kút, amit valamikor a társulat fúratott. Szóval, rendbe kéne néhány -dolgot tenni. Most nagy politikai változások vannak, meg minden. Egyik párt ezt akarja, másik párt azt akarja a mezőgazdasággal, de nekem az az érzésem, -hogy eszükbe sem jut, megkérdezni a paraszt embert, a falusi embert. hogy tulajdonképpen ő mit akar. — Józsi bátyám. Ha -most azt mondanák, hogy földet osztanak, kellene, vagy nem kellene a parasztnak a föld? Hol lenne jobb? Bennmaradni a tsz-ben, vagy kivenni a földet? — Nekem tartalékföldem volt, amit az apám kapott '45-ben, mert én hadifogságban voltam négy évig, '48-ba-n jöttem haza. Abból örököltem volna az apám után — mert 12 holdat kapott, meg nekem volt három — ötöl. de jött a téeszalafculás. Nekem -most már nem -kéne egy marókkal sem. — És a többieknek? — Azoknak sem. Beszélgettem már itt emberekkel, nem akarom megnevezni őket, régiek, majdnem nagygazda családból származók. Egyikük azt mondta, hogy ő rögtön kivenné -a földet, mihelyt lehetne. Visszavenné a 36 hold földet. Mondom is .neki, idefigyeljen, hát ki dolgozna abban? Magának is van kertje, dudva is nő benne, mért. már nem bírja, mert tőlem 7—8 évvel idősebb. Azt mondja erre, majd lesz szegény ember, aki dolgozna! Ezek az emberek még most is arra pályáznak. hogy majd lesz szegény ember. De kire gondolnak itt? Ilyen emberre, mint én? Nekem pedig eszembe van, ha visszavenné mindenki a földet, meg a gyárat, -akkor az állam -miből fizetné az én nyugdíjamat? — Mi a véleménye, kellene a föld, vagy nem? — Hát, én úgy gondolom, 70 százalékig az, hogy nem. — Politizálnak az emberek a faluban? — Nem nagyon foglalkoznak ezzel. Nem hallom ezeket a dolgokat. Hogy is hallanám, cukrászdába, kocsmába nem járok. Nem mondom, volt vita a gazdaságban, ahová ebédelni járok. Én ott is azt mondtam, hogy ,h-a jön a szavazás, én oda szeretnék szavazni, ami rosszabb nem lesz, mint eddig volt. Volt, aki adott erre, de volt, aki azt mondta, hogy nem tudsz gondolkodni. ha így -beszélsz. Én nem tudok gondolkodni? Azt mondta: ide figyelj, én régen ismerlek téged, de hogyha nem ez a rendszer lett volna, ami most volt, a Kádár- korszak, hanem megmaradt volna a régi Horthy-rend- szer, tudod te, hol volnál azóta? Mondom, hogy tudom. Valamelyik határnál volnék őrnek. Mert a magamfajta, 60—70 éves szegény ember őrizte régebben a nagy-gazdák földjét. Magyarán mondva, éhbérért dolgozott. Elment -hol az egyik, hol a másik gazdához. elvégzett a jószág körül, és megkínálták reggelivel, itt-ott. A két gazdával még az áremelések előtt beszélgettünk. Véleményük, -mondandójuk még az akkori állapotokat tükrözi. Azóta, mint tudjuk, valamelyest változott a helyzet. Felemelték például a felvásárlási árat 15 százalékkal, a -tartáshoz óhatatlanul szükséges tápok árát pedig 30—40 százalékkal! Hogy mit hoz a jövő? A takarmány előállítási költségeit növeli például a műtrágyák árának 70 százalékos emelkedése; úgyszintén drágulnak az állat-gyógyszerek is. A folyamat persze nem áll meg, hiszen a villamos energia áremelése februártól tovább növeli a takarmány és az abrak termelési költségeit. Kérdés, vajon meddig bírják még szufléval, türelemmel, szorgalommal a termelők, ott a háztájiban, ahonnan, mint tudjuk, a vágott sertések -nagy többsége -kerül a hazai piacra, és külföldre. Meddig lesz még hús az üzletekben? Szarvas Dezső
