Észak-Magyarország, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-07 / 264. szám

1989. novembsr 7., k«dd ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Képünkön: szárítóshoz fűzik fel a dohányleveleket (MTI-Press) A dohány elterjedése hazánkban JJZ ÉSZAK­A Duna elterelésének gátja a jég A dohány őshazája Közép- és Dél-Amerika. Hazánkba a spanyol .segédcsapatok hoz­ták be. melyek I. Feröinánd és Miksa császárok alatt (1550, illetve 1576) táboroz­tak az országban, és a vég­vári magyar katonákkal is annyira rnegke d ve.l le t ték, hogy rövid idő alatt többfe­lé elterjedt. Másdk szerint Bornemissza Pál. erdélyi püspök 1568-ban hozta be először Erdélyibe, majd Ma­gyarországra. Olyan leírá­sokat is ismerünk, melyek szerint I. Apafi Mihály, er­délyi fejedelem a budai pa­sától kapott ajándékba elő­ször dohányt, melynek él­vezetét másoknak megtiltot­ta. A krónika őt magát erős dohányosnak tünteti fel, de az udvari prédikátor által írt 1663. évi útikönyv sze­rint „utóbb megutálta ezt az élvezetet”. A dohány ezt 'követően igen gyorsan terjedt el. Ál­talában káros hatásúnak tartották, és számos rende­letet, sőt még testi bünte­tést. is hoztak ellene. Szó­székről Is tiltották a do­hányzást. és az egyház bűn­nek minősítette. 1670-ben a gy ulafehér vár i országgyűl és törvényi hozott „A tubák tilla'lmazásáról, és aki behoz­ná, annak büntetéséről”, ki­jelentvén, hogy „aki akár pipával, akár pórul ér vele, ha nemes ember 50, ha pap, 12, ha paraszt. 6 magyar fo­rintot fizessen”. Kevés foga­natja volt a törvénynek, ezért 1686-iban megújították a tilalmat a gyulafehérvári, majd 1680-ben a segesvári országgyűlésen. Élvezetét még szigorúbb pénzbírság­gal sújtották, termesztését pedig jószágvesztéssel bün­tették. 'Erdélyben a törvény- hozás még 1698-ban is til­totta a dohányzást. II. József császár márpár­tolta a dohánytermesztést. Bánsági községekbe eredeti amerikai dohánymagot ho­zatott, ennék termése lett a nevezetes „császárdohány”. 1851-ig az országban felté­telhez és engedélyihez nem kötött, szabad dohányter­mesztés volt. (Az 1848-as szabadságharc előtt mintegy 55 000 holdnyl dohánnyal beültetett terület volt Ma­gyarországon, melyről 50 ezer mázsa dohányt értéke­sítettek.) 1851—1867 között az osztrák egyedárusítási intézmény korlátozta a jo­gokat, majd a Magyar Do­hányjövedék váltotta fel azt. A Magyar Dohányjövedék megalakulásakor főként csak szivar- és dohányfogyasztás volt az országban, így azo­kat gyártották; a cigaretta fogyasztása ékkor még nem volt jelentős. Ez utóbbi csak 1882-től kezdett elterjedni, így a cigarettagyártást ki­terjesztették. francia ciga­rettagyártó gépeket szerez­tek be, hogy az egyre nö­vekvő igényeket ki lehessen elégíteni belföldi áruval. f>r. Nagy Boldizsártól, az ELTE Állam- és Jogtudomá­nyi Kara Nemzetközi Jogi Tanszékének adjunktusától kért 'szerkesztőségünk véle­ményt a bős—nagymarosi vízlépcsőrendszerrel kapcso­latban. A beszélgetés tárgya az a csehszlovák fél által tett szándéknyilatkozat, ‘mi­szerint — amennyiben nem jutnak megállapodásra a magyar féllel, elterelik a Dunát a vízlépcső megépí­tése érdekében.- Ennek keresztülvitelére van-e jogi lehetősége a csehszlovák kormánynak, il­letve lennének-e ennek jo­gi következményei? — Ez példa nélkül álló lenne, ha a Dunát egy ál­lam. a folyó felsőbb folyá­sánál fekvő az alsóbb fo­lyásnál fekvő államtól elte­relje. Már a régi rómaiak­nál is tudták azt, hogy egy folyam az egységet alkot a a forrásától a tengerig, és ilyen módon egyetlen parti államnak vagy parti tulaj­donosnak —, ha egy álla­mon belüli folyásáról van szó — nincs joga arra. hogy egyedül döntsön a folyó sor­sáról. Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága is — amely ép­pen most kodifikálja ezt a témát — magától ér­tetődőnek veszi, hogy a folyó nem hajózási célú haszn álatát, h a sznosítá sát ésszerűen és méltányosan kell megosztani .a felek kö­zött. Az általános nemzetkö­zi jog azt írná elő egy ilyen helyzetben — minimum kö­vetelményként —, hogy az az ország, amely el akarja terelni a folyó vizét, annak egy részét, az feltétlenül lépjen érintkezésbe a fo­lyón helyi érdekű országok­kal, és nem egyszerűen ér­tesítve őket erről a szándé­káról, hanem a tárgyalások során jusson megegyezésre. Ez az általános szomszédjog szabályaiból is fakad, amely­nek alapvető normája akü= vetkezőképpen szól: „Ügy használd a saját területed, hogy azzal ne ártsál más or­szágoknak!” Visszautalok az 1976 májusában Magyaror­szág és Csehszlovákia kö­zött aláírt, és az 55/1978-as (XII. 10.) MT. sz. rendelet­ben kihirdetett határvízi vízgazdálkodási egyezmény­re, amely íehéren-feketén kimondja, hogy a felék kö­telezik magúikat, nem vé­geznek olyan vízgazdálkodá­si tevékenységet, amely a közösen megállapított vízvi­szonyokat kedvezőtlenül be­folyásolhatják. „ ... Vízfo­lyások medrét úgy használ­ják, hogy egymásnak kárt ne okozzanak. Előzetesen megtárgyalják az olyan víz­gazdálkodási tevékenységek kihatásait, melyek a máso­dik cikkelyben meghatáro­zott szelvényekben, a közö­sen megállapított vízviszo­nyokat megváltoztatják. A vízgazdálkodási tevékenység­hez, amely az államhatár vonalának, illetőleg jellegé­nek megváltozását eredmé­nyezné. mindkét szerződő fél jogszabályai szerint elő­zetes jóváhagyás szükséges." Ezenkívül hivatkozhatunk még az 1958. évi 15 tvr.-re, amely a megállapított ál­lamhatár szabályozásának rendjére vonatkozik. Bár nem határterület az a rész, ahol el akarják te­relni a Dunát, és a folyó mindkét partján árterület van. azonban ez egy percig sem jogosítja fel Csehszlo­vákiát, hogy egyedül ren­delkezzék a folyóval. Minden ikodifikáció, így különösen a .Nemzetközi Jo­gi Egyesületnek az 1966- ban e tárgyban elfogadott szabályai kifejezetten rögzí­tik: ez a parti államok közös ügye, amelyről a mondott élvek szerint kell dönteni.- Elképzelhető-e kompro­misszumos megoldás a csehszlovák és a magyar fél között ebben a kérdés­ben? — Azt gondolom, más nem is képzelhető el. Arról szó sincs, hogy a magyar állam akarna egyoldalúan valamit a csehszlovákokra kényszeríteni. Természetesen a csehszlovák féltől a komp­romisszum megkötését kér­jük. A nemzetközi élet alap­vető szabálya, visszatérő je­lensége az állami akaratok kompromisszumokban való találkozása. Abszurdnak és öngyilkos­nak látom a csehszlovák ál­lamnak azt a törekvését, amely az eredeti terv csor­bítatlan megvalósítását szor­galmazza. Igazából nem ar­ról van. .szó, hogy a két ál­lamnak meg kellene alkud­nia valamivel, hanem a lé­nyeg az, milyen mértékben ismerik föl az államokra és a polgárokra leselkedő ve­szélyeket. Magyarul, ez a gi­gantikus beruházás, ez egy ideologikus célzatú mű! Ezt nem a kormány, .még ke­vésbé a vízügyi emberek akarata hozta létre — bár ez mögötte van, mint moz­gató —, valójában ezt a két első titkár baráti jobbja rög­zítette, az ő kézfogásuk eredménye ez. Ezek az első titkárok azóta -eltűntek a na­pi politikai életből, így az erőmű létrehozatalának egy ik döntő motívuma ugyancsak elveszett. Nagyon isokak számára nyilvánvaló, hogy a vízlép­cső a konkrét embereknek, akik a Duna mentén élnék, csak kárt hoz. Ezzel szenti­ben elenyészően kicsiny az a csoport, amelynek tényle­gesen .materiális haszna származik ebből.- Az elmondottakból ki­tűnik, a magyar kormány alappal hivatkozna igazán jogára. Milyen jogi fórum előtt tehetné ezt, vagy ar­ra van-e kárhoztatva, hogy tétlenül szemlélje a Duna elterelését? — Az állampolgárai jólé­tét szívén viselő kormány nem tétlenkedik. A kérdés súlypontja, .hol .léphet föl a magyar kormány annak ér­dekében, hogy a jogsértést meggátolja, vagy orvosoltas- sa? A kétoldalú egyezmé­nyek, amelyekre hivatkoz­tam, azok nem foglalnak magukba olyan rendelke­zést, amely egy harmadik fél, vagy nemzetközi fórum vitarendező eljárására utal­na. Ezek rendszerint a ha­tárügyi bizottságokhoz, vagy határvízi megbízottakhoz utalják az ügyeket. Termé­szetesen a két állam közötti viszonyokban érvényesül az általános nemzetközi jog, il­letve érvényesülnek más szerződések. így például a II. hágai békekonferencián elfogadott számos egyez­mény közül a viták békés rendezésére vonatkozó egyez­mény mind Magyarország, mind Csehszlovákia tekin­tetében hatályban van. Te­hát mi annak az egyez­ménynek a következménye­képpen az úgynevezett „jó­szolgálat ot-köz ve ti té s t”. vagy akár az állandó nem­zetközi választott bíróságot is igénybe vehetjük, feltéve, hogy a csehszlovák fél eh­hez hozzájárul. Ugyanez áll az ENSZ alapokmányának 33. cikkében felsorolt békés vitarendezési módokra — tárgyalás, jószolgálat-közve- títés, kivizsgálás, egyeztetés, választott bíráskodás, Hágai Nemzetközi Bíróság. Kö­zülük bármelyikhez fordul­hatunk. Ehhez .nem kell más, csak az, hogy a cseh­szlovák és a magyar fél eb­ben egyetértsen. Ha nincs egyetértés a fórum megvá­lasztásában. akkor a két kormány tárgyal, és ha va­lamelyik kormányfő feláll az asztaltól, és azt mondja, nincs miről tárgyalni, akkor tovább nincs miről tárgyal­ni, akkor megáll a vita. Ha a csehszlovákok neki­látnak ennek az abszolút, lé­legzetelállítóan nemzetközi jogsértő tervnek a végrehaj­tásához. akkor nyilván a jo­gi rendezés mellett, helyett elsősorban a politikai nyo­másra fogunk koncentrálni, bár a formális jogi .rendezés egyér.telműen sikerrel ke­csegtet, azonban rendkívül időigényes. És feltételezi, hogy a csehszlovák fél hoz­zájárul a fórumok előtti együttes megjelenéshez, ösz- szefoglalva, itt alapvetően nem arról van szó, hogy az egyik állam megmakacsolja magát és merő önzésből, vagy mert egy jobb partnert talált, nem akar megvalósí­tani egy szerződést. Ez nem hasonlítható a szerződés ön­kényes felfüggesztésének, vagy megszegésének eseté­hez. A helyzet az, hogy az elmúlt 15—20 évben — a ví- zierőmű-építés terve 1977 előtt keletkezett — megvál­tozott a világszemlélet. A valódi felelősséget mi nem a csehszlovákokkal szemben viseljük. A legnagyobb szí­vességet akikor tennénk ne­kik. ha egyáltalán nem épül­ne fel egyetlen része sem az erőműnek. Mi a felelősséget a jövő generációjával szem­ben viseljük, akiknek a sor­sát determináljuk, ha meg­építjük a vízi erőművet. Zelei Zoltán Bölcsészkar és egyél! bölcselkedések Az 1989-es év a megye művelődésének történetébe alighanem úgy fog bevonulni, mint a bölcsészeti egyetemi képzésért foly­tatott viták-harcok-mozgalmak éve. A köz- igazgatásban pedig az abaúji és zempléni önállósodási mozgalmak éve. Dr. Bencsik János füstölgését a megyei pártértekezlette! kezdi, azon keseregve, hogy úgyszólván semmit sem végzett. A vidék elmaradottságán búsongva. végül azzal teszi fel a koronát gondolatmenetére, hogy bölcsészettudományi egyetemi kép­zésre van szükség — Sátoraljaújhelyen. Az utóbbi négy évtized fejlesztései és „fejlesztései", bár iaz objektivitás látszatát keltették, ,jórészt szubjektivek voltak. Ma­napság már gyanakvóak az emberek, s minden mögött a rejtett (titkolt) mozgató­kat keresik. Nehezen hiszik el, ha valaki az objektív, az elfogulatlan vitázó szerepé­ben lép fel, annak pózában tetszeleg. Aki ismer, tudja, zempléni vagyok, s er­re mindig is büszke voltam, sosem tagad­tam, sőt, dicsekedtem vele, s tettem is Zemplénért mindig, annyit, ami tőlem — lehetőségeimtől — tellett. Sőt, Zemplénen belül újhelyi vagyok. Szeretem szülőváro­som, de nem elvakultan, mint jónéhányan, akik a szomszédvárra (Patakra) fenik minduntalan a fogukat, s mindenre félté­kenyen pislognak. Ha most büszkeségtől kezdenek duzzadni a lokálpatrióta újhelyi keblek, hogy na lám, nekünk is lehet (sőt, kell, hogy legyen!) felsőfokú tanintézetünk, hiszen nem vagyunk alábbvalóbbak senki­nél, akkor én csak józan belátásra tudok mindenkit inteni. Térjünk meg álmainkból a földre, s csendes józansággal vessünk számot önmagunkkal. A nagy változások korát éljük, de a gondolkodásunk még mindig görcsösen ra­gaszkodik az elmúlt évtizedekben megszo­kott sémákhoz. Pedig amíg ezen nem vál­toztatunk, addig nem tudunk kitörni a zsákutcából, abból a zsákutcából, amelyben most vagyunk. Ideje már, hogy messianisztikus várako­zás helyett a maga valós értékét nézzük pártértekezletnek, pártkongresszusnak. Na- ivság azt hinni, hogy egy új pártértekez- leti (vagy kongresszusi) határozattal min­den megoldódik. Nyugati tökével létesülő üzemek jóra sem elég. Nőm elég az elma­radott térségskwek a kiemelt támogatás, s önmagában az sem old meg semmit, ha bölcsészegyetemet (kart) kap akár Miskolc, akár Üjhely, akár Patak. Az sem elég, ha bármennyi százalékkal emeljük a pedagó­gusok (az értelmiség) bérét. A felsoroltak önmagukban csak annyit változtatnak a társadalom és a gazdaság képén, mint amennyire egy toronyházakból álló lakóte­lepet elviselhetővé tesz a kőrengetegben megbújó barokk templom. Teljes szemléletváltásra van itt szükség. Üj, konstruktív emberekre, akikben van vállalkozó szellem, s akik képesek a tár­sadalmi és gazdasági környezet teljes át­formálására kis falvakban csakúgy, mint városon, megyében, s országos szinten. Az elmúlt évtizedekben tervszerűségről és rendszerszemléletű fejlődésről (fejlesztés­ről) beszéltek. S ami történt, az minden­nek a megcsúfolása. Az állami tulajdon hegemóniája az iparban, a gazdálkodás egyéb ágaiban, a kereskedelemben, az ok­tatásban, a művelődésben olyan összehan­golt akciókat, tett volna lehetővé, amiről más társadalomban álmodni sem lehet. Mégsem így történt. Miskolcnak van mű­szaki egyeteme. S mit profitált belőle a megye ipara? Piaci társadalomban elkép­zelhetetlen lenne az egyetem és territóriu­ma ilyen fokú szeparáltsága, mint ami ná­lunk megvalósult. Ilyen mechanizmusban a jogi kar, a közgazdászképzés, vagy akár a pataki tanítóképzés puszta léte sem meg­határozó. Az egész északi régió tudomá­nyos kutatásának szervezésére lenne hiva­tott a miskolci akadémiai bizottság. Csak­hogy egy reprezentatív székház, meg né­hány ember jószándéka, olykor egy-egy konferencia még csak fel sem borzolja az állóvizet. Oktatásunk színvonala — minden szin­ten — rendkívül egyenetlen. Hiszen miért éppen ezen a téren ne érvényesült volna a kontraszelekció, amely minden területen az elmúlt évtizedek jellemzője volt, a köz- igazgatásban csakúgy, mint a hadseregben, az iparban stb. Minden elfogulatlan szemlélő számára vitathatatlan tény, hogy kevés a jó tanár a megye oktatási intézményeiben. Ha is­koláinkból, közművelődési intézményeink­ből éppen a jók közül a legjobbakat (téte­lezzük fél, hogy a kontraszelekció korsza­ka lezárult) kiemeljük, s egy jövendő böl­csészegyetem (kar) oktatóit belőlük tobo­rozzuk, akkor a jelenlegi helyzeten tovább rontunk. A gyenge és közepes pedagóguso­kat pedig (akik maradnak) hiába fizetjük meg bármennyire, a színvonal törvénysze­rűen csak csökkenni fog, holott éppen az ellenkezőjére törekednénk. S ugyan mivel tudjuk ideädesgetni a végekre az ország más tájáról a legjobb koponyákat? Mert a legjobbak közül kellene válogatnunk, őket kellene elcsábítani, nem a közepeseket, vagy az átlag alattiakat. Mert az itteni diploma csak akkor hasznos, ha értéke nem csupán annyi, mint a felhasznált pa­pír és tinta értéke! Az infrastruktúránk aligha vonzó... Lakás nincs. S ugyan mennyi pénzt tudunk kínálni? Épület? Egy tudományos könyvtár? Üjhely még a léte­ző közgyűjteményeit és iskoláit is alig ké­pes ellátni kvalifikált munkaerővel. Sajnos, Patak szellemi szintje is hanyatlott, hiszen valaha természetes volt, hogy néhány aka­démikus mindig élt a városban. Ma az em­ber úgyszólván egy kezén meg tudja szá­molni, hogy kik azok a bölcsész kutatók, akik neve a megye határain túl is jól cseng. Hagyományokból nem lehet megél­ni. Mégis a Nagykönyvtár, s a település jellege, adottságai leginkább Patakot pre­desztinálják egyetemre. Nem Ojhelyt, nem Miskolcot. A magyar művelődéspolitika sú­lyos hibája, hogy Patakot háttérbe szorí­totta. A szellemi elit szépen elvándorolt, vagy kihalt. S olyan patyomkin akció, mint a „Művelődés Háza” alapvetően sem­mit nem változtatott a város művelődésének arculatán, legalábbis minőségi vonatkozás­ban nem. Tény. hogy a magyar bölcsészképzés je­lentős átszervezésre, meglévő egyetemek tanári kara alapos frissítésre szorul. A magyar tudomány örök vesztesége, hogy az elmúlt négy évtized alatt sokakat zártak el a katedrához jutástól. Egyes szakterüle­tek szinte teljességgel elsorvadtak. Más te­rületek látszólag felduzzadtak, de 'ez is csak látszólagos, — a 'középszer uralmát jelenti. A meglévő egyetemek megújítása, s a tanárok tisztességes anyagi megbecsü­lése sem kis feladat. Ezek mellett egy új egyetem (kar) alapítása, belátható időn belül olyan plusz feladat, amit teljesíteni nagyon nehéz. Hinni lehet benne. A hit és a lelkesedés — ha elfogadjuk a kossuthi retorikát — hegyeket képes megmozgatni. De ehhez azért idő kell, s ne legyünk tü­relmetlenek. Mint ahogy a magyar autópiac normali­zálása nemcsak a magyar autógyártás ré­vén képzelhető el, ugyanúgy ennek a ré­giónak egészséges szellemisége sem csupán bölcsészegyetem létesítésével alakulhat ki, Ahogy műegyetem mellett lehet egy me­gyében ipar csődhelyzetben, ugyanígy a bölcsészképzés megléte sem garantál me­gyei szinten magas szintű, pezsgő humán szellemi életet. Az új értékrend, az új gondolkodás, az új vezetési stílus együtte­sen teremthetnek talajt egy egyetem szá­mára. De a felsőoktatást nem kell feltétle­nül Miskolcra koncentrálni, sőt, Sátoralja­újhely sem a megfelelő, hiszen a szom­szédságban (Sárospatakon) folyó képzés előnyeit is lehet élvezni, kihasználni. Mindenesetre néhány kongresszusi dön­tés. vagy közigazgatási rendelet egycsapás- ra nem fordít meg folyamatokat. A társa­dalmi erózió évtizedek óta tart, megállítása is nehéz. Most leginkább olyan alkalom kínálkozik, hogy az áttelepülő (menekülő') romániai magyar értelmiség legtehetsége­sebb tagjait próbálja idecsalogatni a me­gye. Az irányított bevándorlás, a tehetsé­gek importja országokat tett naggyá, talán egy megye is pótolhatja — viszonylag gyorsan — így az elmúlt évtizedekben el­vándorolt tehetségeit. Megérné az anyagi áldozatot... Dr. Csorba Csaba kérdései Bős-Nagymaros ügyében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents