Észak-Magyarország, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-04 / 262. szám

1989. november 4., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7

Néhány szó történelemről

és politikáról

Beszélgetés dr. Habsburg Ottóval

Dr. Habsburg Ottóról évtizedekig semmit nem lehetett olvasni a hivatalos újságokban (legfeljebb elferdített dolgokat), most pedig egy csapásra ünnepelt sztár lett kis hazánkban. Az a megtiszteltetés érte lapunkat, hogy Habsburg Ottó, rengeteg elfoglaltsága ellenére — tudtunkkal megyei lapnak először — válaszolt néhány kérdésre. Az első kettő történelmi jellegű, tisztázásra szoruló ténnyel foglalkozik, a másik kettő pedig a napi politika világába enged bepillantást.

— Nemrégiben megjelent egy könyv Tilkovszky Lóránt tollából, mely a „leg- magyarabb magyarnak” nevezett miniszterelnök, grój Teleki Pál rejtélyes haláláról szól. Két verzió létezik: vagy öngyilkosság, vagy gyilkosság vetett véget a miniszterelnök életének 1941.

Dr. Habsburg Ottó, lapunk számára dedikált fényképe

április 3-án kora hajnalban. A könyv 31. oldalán egy idézetet olvashatunk, mely

szerint Professzor Űr Den- verben úgy nyilatkozott, hogy Telekit Hitler utasítására meggyilkolták,

— Soha nem állítottam, hogy Hitler meggyilkoltatta volna a megboldogult Teleki Pált. Tudtam mindig, hogy öngyilkos lett.

— A napokban a rádióban

válogatást hallhattunk 1956. utáni beszédekből, így Kádár János 1957. májusi ország- gyűlési beszámolójából.

Eszerint „Ottó, az úgynevezett trónkövetelő sürgető táviratot küldött Eisenhower elnök úrnak, hogy Szent István királyi koronáját, amit nem tudni, milyen okból az Egyesült Államokban őriznek, küldje el sürgősen neki. „Ez nyomtatásban is olvasható: Kádár János:

Válogatott beszédek és cikkek 1957—1974. 1. kötet, 2. bővített kiadás (Kossuth. Bp., 1975) 26. oldalán.

— Ami a korona kérdését illeti, Kádár állításai egyszerűen nem felelnek meg a valóságnak. Ilyen sürgöny soha nem létezett.

— Hogyan fogadta Profesz_ szór Űr a köztársasági elnöki posztra történő jelölését? Mi az indok, hogy —egyelőre — nem vállalta?

— A jelölés hírét mély hálával fogadtam, de — amint ezt hivatalosan is kinyilatkoztattam —, európai képviselő vagyok és tíz éven át kiépítettem a pozíciómat az Európai Parlamentben. Ügy érzem tehát, hogy ez idő szerint — különös tekintettel a jelenlegi tárgyalásokra — jobban szolgálhatom itt a nemzetet, mintha haza mennék.

— Többször is hallottam, hogy királyság-párti személyek esetleg royalista pártot szerveznek. Mi a véleménye erről Professzor Űrnak, s vállalna-e valamilyen tisztséget egy ilyen pártban?

— Semmi esetre sem vállalnék tisztséget egy royalista pártban, mert az államforma kérdése nem pártpolitikai kérdés.

Eszenyi Miklós

&

l

íjra

f a „Jót s jól

1"

m

Tizenhat évesen már sok min# dent — ha csak nem mindent — tud az ember az életről. Sók mindent tud, s hiszem, ezekben az életévekben teszi igazán jól a dolgát, mert lelke telve van önmagába vetett hittel, jövőbe tekintő reménnyel, mindenekkel szembeni szeretettel.

Tizenhat évesen az ember már túl van az első — hiszi: egyetlen és legszebb — jeges utakat olvasztó szerelmen. S túl van az első, és — hiszi: a legkegyetlenebfo — valóban örök sebet ejtő szerelmi csalódáson. Tizenihat évesen az ember már ismeri a vágyakozás varázsát, s azt hiszi: ő a legokosabb az élet dolgaiban. S valóiban legokosabb lehet, mert már úrrá tud lenni a körülötte zajiló eseményeken, de még nem ismeri az opportunizmus tolvaj voltát. A tizenihat évesek szemei ragyognak, mint az egek csillagai. Mosolyuk töretlen és vidám, s arcukon nem húz. barázdát a beletörődés, szemük szikráját nem tompítja a megalkuvás.

Tizenhat évesen az ember közölni akarja a világgal, hogy az élet szép, sőt, csodálatos. És rohadt és aljas. Tizenhat évesen az embernek mondandója akad — s bár soha előtte és utána nem köt annyira könnyen barátságot, mint ezekben az években —, mégis az állandó pajtási zsivajban is néma marad. Ilyenkor ecsethez nyúl és test, vagy tollat ragad és írni kezd, hogy kiírja, kirajzolja magából ezt a szépcsúf világot, mert őszinte örömmel szeretné boldogságát másokkal megosztani, akárcsak bánatát, melyekről még azt hiszi, ez még mást is érdekelhet).

S ekkor kell egy újság! Egy sziget, orv szellemi műhely. Nem afféle locsifecsi lap, mely remekül elszórakoztat, hanem egy szigorúbb világ szerint épülő fórum, ahol az ember levet(het)i ruháját, s mint orvos előtt a beteg, az író, a költő, a rajzókkal próbálkozó fel meri tárni sebeit, vagy gyógyuló örömeit.

A miskolci Földes Ferenc Gimnázium alkalmi kiadványa — majdnem folyóirata — ilyen volt. A Tóth Bertalan tanár úr irányításával megjelent, •lót s jól!, sokaknak adott lehetőséget a megszólalásra. Aztán — miként Magyarországról mostanság kiderült, szinte divat szerint — még csak hányattatott sorsra sem jutott, egyszerűen betiltották.

De lelhet-e betiltani a szót? Lehet-e parancsra, utasításra, vagy kérésre nem érezni? S meddig lehet még nem megszólalni? Egy évig? öt évig? Tízig? A Jót s jól! életében majd’ másfél évtizedig tartott e némaság. Most azonban újra megjelent és újra megszólalhatott. E megjelenés csendes ünnep az iskolának, Tóth Bertalan tanár úrnak, s nekünk, régenvolt szerzőiknek. De ünnep a némaságra ítélt társaknak ,is.

A Jót s jól! most is — miiként régen — irodaimii diáklap. (Vajon hány hozzám hasonló létezik még kicsiny kis hazánk alma materében?) Szellemiségét — József Attila szellemiségének megőrzésében — minden jóra, szépre áhítozó léleknek ajánlja. Ennek megfelelően verseket közöl. Most például teret nyújt Domonkosi Ágnes, Olajos Imre, Balogh Anita, Gönczy Mónika, Sotkovszki Tamás, Sándor Beáta, Nagy Péter, Hisznyik Dénes próbálkozásainak. Megszólal a lapban Guba Kati, az országos tanulmányi verseny második helyezettje: Pál Erika — Kovács Árpád beszélget vele —. Hámori Mónika, Bényei Szilvia — ö a Kazinczy Szép magyar beszéd versenyének döntőbe jutottja. — Olvashatók Sólyom Balázs, Monos Rita, Bodnár Máhia, Varga Katalin, Tóth Orsolya, Káposztás Réka, Dudás Éva szelíd gondolatai, melyeket egy rendhagyó lillafüredi irodalomóra és Lillafüred felett lebegő József Attila-1 szellemiség varázsa hozott fel a szunnyadó mélyről.

Az ötven oldalnyi kiadványt főként Sér-a Ildikó, Kovács Edina biztató rajzai színesítik. Közöl ugyanakkor egy az irodalmi műhelyben született Bodnár Henrietta szerzeményt (A kotta ihletűje Ady Endre őrizem a szemedet című verse) valamint helyet nyújt Demény Attila Ballagódalának.

Lapozván ezt az új Jót s jól !-t, amely csak szellemiségében őrizte meg a régit, megismerhetem a mai tizenéveseket. Mli-lyenek a ima fiataljai? Nos, örömet hozók és adók, bátrak, majdnem felnőttként is, mint az őszi alma, beérettek.

Balogh Andrea

Egy kitüntetés „margójára”

A szeretet és a megbecsülés folyószámlája

A

z utóbbi időben devalválódtak a kitüntetések. Talán mert sokszor ugyanazok kapták őket, talán mert zsákszámra osztogatták, talán mert a társadalom egy csoportja újra és újra kimaradt a „szórásból” ... Mégis, amikor Páz- mándi János, a Hallássérültek Országos Szövetsége Borsod Megyei Szervezetének titkára az OKBT javaslatára az Ifjúságért Érdemérem kitüntetés tulajdonosa lett, százak és százak örültek a megyében és az országban a hírnek. S amikor mindenki őszinte lelkesedéssel gratulált a Kazincbarcikán élő kitüntetettnek (természetesen főként a szervezet tagjai) egy hátrányos helyzetben levő népesség- csoport megbecsüléséről is beszéltek.

— Tulajdonképpen el sem akartam hinni, hogy ez igaz — mondja a miskolci avasi lakótelepen működő hallássérültek klubjában.

A megyei szervezet a feltételezhetően több ezer helyi hallássérült és beszédhibás közül több mint hétszáz tagot tömörít. Pázmán- di János éppen húsz éve tölt be vezető posztot, titkárként irányítja a szervezet működését, amely a két évtized alatt óriásit fejlődött, az ország egyik legjobban működő, legtöbb eredményt elérő szervezete lett.

— A fővárosból kerültem a megyébe — emlékezik vissza — Már ott bekapcsolódtam az ifjúsági mozgalomba, s természetesen a hallássérültek szervezetének munkájába is. Nem csupán saját egyéni bajomon, hanem családtagjaim sorsán keresztül is hamar fel tudtam mérni, milyen nagy jelentősége van közöttünk az összefogásnak, a szervezeti formának. Ezt a nézetét képviseltem a borsodiak között is. Szerencsére, itt lelkes segítőtársakra találtam, gondolok például Boskó Dezső elnökre és feleségére, akik — de a vezetőség többi tagja is — velem hasonlóan gondolkodnak.

Aki csak néhány órát is eltölt a hallássérültek avasi lakótelepi klubjában, tapasztalja: itt jól érzik magukat a tagok. S ez a meghitt, szinte már-már családias légkör talán többet mond a kívülállónak, mint a sok-sok, különböző versenyeken nyert, s kiállított trófea, vagy a szervezeti élet eredményeinek számos más jele.

— Az a jó, ha a klubban mindenki el tud felejtkezni egy kis időre saját gond- járól-bajáról — mondja Páz- mándi János. — Ámbár — teszi hozzá — ez sokszor nem is könnyű, hiszen igen sok érdekvédelemmel kapcsolatos tennivalónk is van. Ám itt mégis azt kell éreznie elsősorban mindenkinek, hogy társak között van, akik szeretik, megbecsülik, segítik. Nekünk van egy saját kitüntetésünk, a Cházár Amdirás-éreim, amelyet még sok évvel ezelőtt nyertem el. Ennek egyik oldalán ez a felirat áll: „Tégy jót mindenekkel élted végfogytáig”. Én ezt a tanácsot mindig igyekeztem megfogadni, valóra váltani. Talán nem tűnik túlzásnak, ha azt mondom, nekem olyan folyószámlám van az emberek, sorstársaim között, amelyen nem dollárok gyűlnek, hanem a szeretet és a megbecsülés megnyilvánulásai. S hogy ilyen lehessek, abban igen sok segítséget adott és ad jeltolmács feleségem, aki mindenben mellettem áll.

A borsodi hallássérültek és beszédhibásak nem egyszer voltak már kezdeményezői országos megmozdulásoknak. Legutóbb például — lapunk is több cikkben foglalkozott velük akkor — nemzetközi autóstalálkozót rendeztek, egyik segítőjük az Országos Közlekedésbiztonsági Tanács volt. Lehet, éppen ez motiválta a megyei titkár kitüntetését.

— Sikerülhetett volna jobban is ez a verseny — szabadkozik Pázmándi János. — De sok objektív akadály jött közbe. így is megmutattuk azonban, hogy képesek vagyunk ilyen nagy rendezvények megszervezésére, lebonyolítására is. S talán folytatása is lesz a dolognak, a Hiungaroringen ©gv még nagyobb, hasonló verseny lebonyolításával.

Ny. I.

Az írószövetségnek az Irodalmi Üjság 1956-os betiltása óta nem volt saját lapja. Majd’ harminchárom éves szünet után — krisztusi életkor — újból van: október ,13-án utcára került a Magyar Napló, az írók lapja. Főszerkesztője az a Kulin Ferenc, akinek elmozdítása annak idején a Mozgó Világ éléről, értelmiségi körökben elég nagy port vert fel, s egyik főszerkesztő-helyettese is régi „mozgós”: Reményi József Tamás. A lap másik főszerkesztő-helyettese Kis Pintér Imre.

Lapozgatva a lap bemutatkozó, első számát, két dolog tűnik lel. Egyrészt a tördelés oldottsága, lazasága: egy lendületes ecsetvonással festett kopf, azután a szellős oldalak; másrészt — mintegy a frissességet, mozgalmasságot, köny- nyedséget ellentpontozva — tömbszerű, tanulmány hosszúságú, vagy tanulmánynak (is) beillő anyagok. Egy frappáns megfogalmazás szerint: amit a kezemben tartok, az nem más, mint folyóirat hetilap formájában. Vajon menynyire szándékosan? — kérdezem Kulin Ferencet.

— Kétségtelen, hogy ez a szám kicsit súlyossá sikeredett, bár nem függetlenül szándékainktól. Azt akartuk jelezni, hogy melyek azok a témák, tárgykörök, amelyek bennünket foglalkoztatnak, hogy milyen az általunk elképzelt színvonal, s hogy a gondolkodás mely szintje elfogadható számunkra. Ha azonban erről az első számról adott jellemzésben kritika is van, azt annyiban mégis elfogadom, hogy a fajsúlyosabb írások mellett — melyekre föltétlenül szükség van, lesz is — elkelne talán egy kicsivel több oldott hangvételű, könnyedebb írás, gondolván az olvasmányosság szempontjaira. Ezért törekedni fogunk arra, hogy kicsit több humorral, több kisprózával ellensúlyozzuk ezeknek a komoly, bár nagyon értékes tanulmányoknak a komorságát.

— Nádas Péter tárcájából kiragadnék egy mondatot: „Gondolat se mozdulhat, ha nem mozdítja el gondolat." Nos, mintha ez a mondat egy kicsit a lap mottója volna.

— Szerintem is nagyon szép gondolat, és örömmel vállaljuk mottónak. Többször is elhangzott már a lap körüli beszélgetésekben a lap jellegének meghatározásakor, hogy mi arra törekszünk, hogy gondolkodó lapot csináljunk. Nem információk közlésére törekszünk tehát elsősorban, nem is pusztán hangulatok, vélekedések megformálására, hanem a gondolkodásra és gondolkodtatásra. Most ez közhelynek hathat. Hogy mégis hangsúlyozzuk, annak az az oka, hogy ebben a rendkívül felgyorsult történelemben, melyben élünk,

Oldottság és kötöttségek

Kulin Ferenc a Magyar Naplóról

a hírek, az események irgalmatlan sodrásakor nem azért nehéz gondolkodni, mert nincs bennünk hajlam a gondolkodásra, hanem azért, mert nincsenek meg a külső feltételei a távolságtartásnak. A távolságtartásnak mindahhoz, ami körülöttünk, velünk történik, s hogy kissé meditativen szemléljük az életünket, a dolgainkat, örök problémák és metafizikai kérdések feszegetése helyett tehát a huszadik század végének és magyar történelmének bennünket közvetlen közelről érintő, húsunkba vágó problémáival akarunk foglalkozni gondolkodó módon.

— Akkor vágjunk a sűrűjébe. Itt van előttem a címlap. Felül egy óriási szalagcím: „Tehát Európa?", alatta majd' az egész oldalt betölti az „Európa elrablása” néven ismert, pompeji falfestmény fotója; ugyanakkor ennek a lapnak istenigazából újszerű rovata az „Európa”,

— Nos, Európával természetesen sokan foglalkoznak, a Nyugatra figyelésnek van hagyománya. Csakhogy napjainkban nem csupán a magyar társadalom Európa iránti vonzalmáról, nem csupán az európaiság fogalmának hangsúly- eltolódásairól, aktuális tartalmairól van szó. Hanem arról, hogy a nálunk zajló események és folyamatok nemcsak bennünket zökkentettek ki a megszokott kerékvágásból, hanem felzaklatták Európát, Nyugat-Európát is. Ügy tűnik, hogy nemcsak a kíváncsiságát, az érdeklődését keltették fel, hanem egy kicsit felrázták a lelkiismeretét is. A Nyugat, Európa értelmisége legalábbis, kezd rádöbbenni arra, hogy mindaz, ami Ivelet-Európában történt, az nem független az ő korábbi viselkedésüktől, magatartásuktól, Kelet-Európá- hoz való viszonyuktól. Kezdenek rádöbbenni, hogy kicsit megnyugtató is volt számukra a vasfüggöny, a vasfüggöny mögötti biztonságuk, konszolidáltságuk. Ezért rendkívül érdekeltek abban, hogy a nálunk megindult folyamatok kedvező kifejlethez jussanak, s hogy Kelet-Európa véglegesen

integrálódjék Nyugat-Európában. Hogy Európa ne eszmény legyen, az európaiság ne kulturális idea, hanem történelmi-politikai valóság. Mi azt tapasztaljuk, hogy a nyugateurópai írók, gondolkodók, publicisták, politológusok ma ebben a szellemben foglalkoznak Kelet-Európával, s mi most azért nyitunk egy külön Európa-rovatot. mert részesei akarunk lenni ennek a szellemi közösségnek, és részeseivé akarjuk tenni az olvasót. Vagyis létszükséglet indokolja ezt a nagyon erőteljes hangsúlyt. Közben alapos revízió alá kell vetnünk a magyarság fogalmát is. Ez a rovat tehát, miközben kifelé tekint, egyben a legkíméletlenebb nemzeti önvizsgálat rovata.

— Néhány napja egy tanácskozáson az egyik hozzászóló egy idézettel zárta mondókáját. Mit tesz Isten, a Magyar Napló utolsó oldalán, Esterházy Péter jegyzetében most ugyanazzal az idézettel találkozom: „A csillagos ég fölöttem, de milyen erkölcsi törvény bennem?” Az egybeesés nyilvánvalóan véletlen. Annál kevésbé véletlen viszont, akár tünetként is felfogható, a mind több embert kínzó morális éhség.

— Az első szám szövegei közül ez az egyik legfontosabb. Mert valóban arról van szó, hogy ma egy szellemi műhelynek — amellett, hogy vállalja a kulturális hagyományok ápolását — nagyon nyitottnak és jó fülűnek kell lennie ahhoz, hogy észrevegye, mi a ma emberének legnagyobb szükséglete. És éppen ezért, mert végletesen összekuszálódott körülöttünk minden, mindaz, ami a politikában történik és történhet, s mert nincsenek politikai racionalitással végiggondolható esélyeink, a kérdés az egyes ember számára úgy vetődik fel, hogy hogyan éljen, és miként cselekedjen. Azért hangsúlyozom ezt, mert a történelem bizonyos szakaszaiban nem gond az egyes embernek, hogy hogyan éljen, hiszen vannak elfogadott, bevált életformák, normák, csak követni kell azokat. Válsághelyzetekben viszont a kérdés megfordul, és úgy szól, hogy hogyan, miként éljünk, nekünk, magunknak hogyan kell megváltoznunk ahhoz, hogy ember módjára élhessünk, s csak ez után következhet, hogy mi legyen a feladat. Épp az előbbi, kiragadott idézet is arra irányítja a figyelmet, hogy nagy súlya van megint az erkölcsi kérdésfelvetésnek, az egyes ember önmagával szemben támasztott erkölcsi igényessége szinte fontosabb, mint egy jól hangzó politikai program.

Makai Tóth Mária