Észak-Magyarország, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-07 / 237. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1989. október 7., szombat A betegségnek nincs világnézete Egészségügyi küldöttek figyelmeztetése Dr. Sallai Zsolt Egyetértésre talált és nagy sikert aratott a megyei pártértekczleten dr. Sallai Zsoltnak, a miskolci Semmelweis Kórház osztályvezető főorvosának, az egészség- ügyi pártszervek küldöttének felszólalása. — Nagyon szomorú, hogy körülbelül öt éve sikert aratunk a nyilvánosság előtt mondandónkkal. A hallgatóság valahányszor megdöbben, csak sajnos, az illetékesek nem sokkolódnak. Pedig arról van szó — és nem szeretném dramatizálni a dolgot —, ezzel fejeztem be a fölszólalásomat is, hogy, ha 3—4 éven belül nem következnek be azok a gyökeres változások az egészségügyön belül, amelyeket javaslunk, akkor hiába hajtjuk végre a békés átalakulás rendkívül nagy feladatait, hiába határozzuk el közösen tennivalóinkat, biztosan állíthatjuk, hogy az ezredfordulóra nem lesz elegendő egészséges magyar ember, aki a feladatokat végrehajtsa és közös munkánk gyümölcsét élvezze. — Kérem, idézzen a felszólalásából. — Európában nálunk a legmagasabb a halálozási arány, csökken az élveszüle- tések száma, fogy a lélek- szám. Ugyancsak nálunk a legmagasabb a koraszülöttek aránya, ennek következtében fokozatosan növekszik a szellemi és mozgásszervi fogyatékos gyerekek száma. Sok az abortusz, főként a fiatal lányok körében. (Zárójelben elmondom, hogy vannak bizonyos biztató jelek is környezetünkben: ma már ner.. közösítik ki azokat a negyedik osztályos gimnazista lányokat, akik gyermeket várnak, engedik, hogy leérettségizhessenek.) A fiatalkorú lakosság körében terjed a dohányzás, az alkohol, a kábítószer. Európában nálunk a legmagasabb a 40—55 év közötti férfiak hirtelen halálának aránya. Űjra támad a ,tbc .. . — Vajon miért? — Mert rendkívüli módon veszélyeztetett az alacsony színvonalon élő, alkoholista embercsoport. Az alkoholra vezethető vissza az ideg- rendszer labilitásával összefüggő betegségek számának növekedése és az öngyilkosságok sehol másutt nem tapasztalható mértéke. Minden harmadik magyar daganatos betegségekben hal meg, és tovább' nőtt a balesetekben elhunytak száma is. Mindent összegezve, a ma Magyarországon születő gyerekek várható életkora 8 évvel alacsonyabb. mint nyugat-európai társaiké. — JVÍi az oka ennek az elkeserítő helyzetnek? — Sokan úgy vélik, hogy mindennek oka a pénztelenség. Nem így van, még annak ellenére sem, hogy Európában nálunk fordítják-az állami költségvetés legkisebb hányadát (3,8 százalékát) egészségügyi kiadásokra. Az okok közé sorolható inkább az, hogy a lakosság túlnyomó többsége évek óta állandó, fokozot idegfeszültségben él. naponta 10—14 urát: dolgozik, pihenőnapiain nedig n másodlagos gazdaságban tevékenykedik. Nagy a létbizonytalanság, sok a társadalmi-politikai feszültség. További okok: minősíthetetlenül alacsony a lakosság egészségügyi műveltsége, és az emberek nem törődnek egészségükkel. Visz- szatérve az anyagiakra. A kórházi ágyak száma Magyarországon százezer, ezer lakosra 3 orvos jut. Ezek a számok megfelelnek a nyugati egészségügyi átlagnak, az orvosi létszámot illetően jobbak is annál. Ez is bizonyítja, hogy nem elsősorban pénzügyi kérdésről van szó, annál inkább az egészség- ügyi szervezet rendkívül elavult voltáról. — ön újszerű javaslatokat tett a fogyatékosságok megszüntetésére. — Hangsúlyozni szeretném, hogy a hozzászólásom, így a hibaföltárás és a javaslattevés nem az én egyedüli szellemi termékem. A Miskolc kórházaiban, bölcsődéiben és egyéb egészségügyi intézményeiben dolgozó MSZMP-tagok véleményét mondtam el. És mivel kicsi a valószínűsége, hogy a kongresszuson szót kapok, véleményünkéit, javaslatunkat egyeztetjük az egészség- ügyi dolgozók budapesti küldöttcsoportjával, így nagyobb az esélye annak, hogy valaki elmondhassa. Véleményünk, úgy gondolom, összecseng. Ám, hogy a kérdésre válaszoljak: át kell szervezni az egész egészségügyi kormányzatot, a szociális ügyeket külön kell választani az egészségügytől. Nagyon fontos a társadalombiztosítás teljes és gyökeres átalakítása. Az állam nem vonulhat ki az egészségügy támogatásából, ilyen sehol a világon nem fordul elő. Meg kell teremteni az önkéntes betegbiztosítás lehetőségeit és lehetővé kell tenni, hogy az orvosok kockázati felelősségbiztosítást köthessenek. Fontos, hogy a munka mennyisége és minősége után részesüljenek a kórházak az állami támogatásból. függetlenül attól. kn«v az intézmény Budapesten. avagy Ózdon van. — Javasoljuk továbbá, hogy a szeszipari vállalatok, a dohánygyárak, valamint a rendkívül környezetszennyező vegyi üzemek akár alapítvány, akár egészségügyi intézmények létrehozásával nyereségüknek legalább három százalékát az általuk megbetegített emberek gyógyítására fordítsák. Gondoltunk a saját házunk tájára is. Javasoljuk, hogy az orvosképzésben az eddigitől eltérően, gyakorlatban jártas orvosokat képezzenek az egyetemek. Az orvos vezetők kiválasztásában pedig kizárólagos szempont a rátermettség és a felmutatott eredmény legyen. Fontosnak tartjuk, hogy a szakorvosok ötévenként kötelező vizsga formájában tegyenek bizonyságot alkalmasságukról. — Mindezeket az MSZMP programjába javasolják? — A programjavaslatunk ennél kevesebb és több. Szeretnénk, ha a programba kerülne, hogy mindenkinek ingyenes, alapszintű betegellátás járjon állampolgári jogon ... Ez alatt körzeti orvosi, rendelőintézeti és kórházi ellátást is értünk. A már említett biztosítási formák. valamint a végzett munka színvonalától, menv- nyiségétől befolyásolt intézménytámogatás és bérezés tenné csak lehetővé, hogy végre megszűnjék a mindkét fél számára megalázó hálapénz. Az egészséges életmódra nevelés legfontosabb lépésének tartanánk, ha nyolcosztályos (!) gimnázium minden évfolyamán bevezetnék az egészségügyi ismereteik tantárgyszerű oktatását — Önök, tehát az egészségügyi pártszervek miskolci tagjai úgy vélik, e legfontosabb ügyük élére az MSZMP-nek kell állnia? — Egyetlen párt sem kerülheti ki ezt a kérdést, bárhol is áll a politikai palettán, hiszen a betegségnek nincs világnézete. Mi mindenesetre örülnénk, ha a javaslataink megvalósításában a megújuló MSZMP oroszlánrészt vállalna. Lévay Györgyi A kísérlet során émelyegtek az olvasztárok kohászszemmel Hozzászólás cikkünkhöz „Hogy a virág megmaradjon” cimü környeiet- és természetvédelmi ösz- szeállításunkban (1989. szeptember 25.) a Borsodi Ércelőkészítö Mü új vállalkozásáról, illetve annak tervéről nyilatkozott lopunk hasábjain Lippai István igazgató. Mellette ismertettük Gavallér Istvánnak, az Észak-magyarországi Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Igazgatóság környezetvédelmi igazgatóhelyettesének, e vállalkozást ellenző véleményét is. Az írásból kiderült, hogy nemcsak az elgondolás egészét illetően nem egyeznek a vélemények, de néhány adat sem fedi egymást: így például a BÉM 60 ton na galvániszap feldolgozását ismerte el a tavaszi kísérlet során, míg az ÉKÖVIZIG 90 tonnát emleget. Ezen túl, az okkoriban mért ólomkibocsátás adatai sem egyeznek. Az ellentmondások tisztázására lapunk továbbra is szívesen ad helyt, hiszen az egészségre rendkívül kóros szennyezőanyagok kibocsátásáról van szó, s a már egyébként is túlterhelt Saió- völgyi lakosság és környezete tovább károsodhat egy nem megfontolt döntést követően. Ezt a tényt látszik alátámasztani az a levél is, amelyet Lassán Páltól, a Lenin Kohászati Művek kohóüzem vezetőjétől kaptunk: „Munkaterületünk. az LKM nagyolvasztó részlege közvetlenül érintett a témában, ugyanis folyamatos és állandó felhasználói vagyunk a BÉM-böl érkezett zsugo- n’tvánvoknak. Nyérsvasgyár- tásunk ala—rnyagának 90 százalékát ilyen zsugorítvány képezi. Megütközéssel olvastuk a cikkben, hogy a BÉM veszélyes hulladékok (galvániszap) megsemmisítésére vállalkozva, a zsugorítvány- gyártást találta erre alkalmas technológiának. Annál is inkább, mivel a felhasználásban érdekelt kohóüzemünket. sem az el**"—”’alá- sokba, sem á technológia kidolgozásába nem vonták bele! A zsugorítványgyártás közben fellépő esetleges káros hatásokkal ugyan foglalkoznak a megszólalók, ám a nyersvasgyártás során még intenzívebben fellépő műszaki és egészségügyi problémákkal nem. A tavaszi kéthetes gyártás során a kohóknál olyan jeGondoktól terhes hétköznapjainkban egyre ritkábban van módunk emlékeinkbe fordulva, szabadon kóborolni a múltba. Mégis ezt váltotta ki belőlem Eszenyi Miklós „Kút a járda alatt” című írása, mely a múlthónap elején jelent meg, s amelyben a cikk írója a Déryné u. 3. sz. telken — még a régi középkorból reánk maradt, s azóta részben beépített — talán járda alá került közkút rejtélyét bogozgatja. A kút rejtélyén magam is eltűnődve, emlékeim a színház túloldalára, az 1960-ban elbontott Széchenyi u. 21. sz. ház kertjébe — a mai Déryné-parkba — vittek. A kút — melynek emlékezetem nyomába eredt — az emelet kiugró teraszát tartó lábazat előtt húzódott A kútról meg szerényen, két lépcsőfoknyi kőépít- szerényen, két lépcsőfoknyi kőépítménybe ágyazva — s egy fogantyúval ellátott kerékkel lehetett működésbe hozni. Mi, gyerekek akkortájt ügyet sem vetettünk rá, inkább a kert ápolásában segítettünk. A kút nem sejthette — de akkor még mi sem, hogy 1944 emberpróbáló telén a környék főszereplője lesz, s mint felkapott díva elé, sorban járulnak majd az emberek — no, nem virággal, hanem üres edényekkel, csöbrökkel, kinek milye volt. Dolgát elvégezvén, csendes visszavonultságában tengette napjait. Meghalt 1960-ban. Jeltelen nyughelye — ha jól méricskélem — valahol á transzformátorház és a szemétkonténer között lehet. Nem tisztem tudni, milyen műszaki probléma miatt kellett elhantolni. Úgy gondolom, vizet minden bizonnyal ma is hozna és egy ilyen jóvizű kút — mert az volt —, a Déryné-parknak sem válna kárára, sőt egy-egy csőtörés okozta vízelzáráskor, a környék lakói ismét hálásan keresnék fel. D. ZS. lenségeket tapasztaltunk, melyek összefüggésbe hozhatók a cikkben említett kísérlettel. így például a nyersvas és salakcsapolások alkalmával a kohók öntőcsarnokai szokatlan mennyiségű, a légzést nehezítő gőzökkel telítődtek, amit sem a korábbi, sem az ezt követő időszakban nem lehetett észlelni. Szemmel látható volt a folyó nyersvas és salak felszínéről felszabaduló gőzök áramlása. Az olvasztárok szokatlan fáradtságra, a kellemetlen szaghatástól émelygésre panaszkodtak . . . Vitatkozni lehet Lippai Istvánnak azon megállapításával, amikor a galvániszan- ban levő króm, vanadium előnyeiről szól, arra utalva, hogy ez az acélgyártásnál is kedvező lehet. A megállapítás nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy egyes acélminőségek gyártása kifejezetten alacsony nehézfémtartalmú nyersvasat igényel. Emellett az alkáli fémek a nyersvasgyártás technológiájában és a kohó tűzállófalazatában okoznak problémát, mivel azok gőzei a falazaton egyén alkotókkal együtt tapadvá- nyolcat képeznek, illetve a gázrendszeren keresztül ismét a környezetet szennyezik! A korábbi időszakokban, 20—30 évvel ezelőtt, amikor különböző fajta nyers ércet kohósítására kényszerültünk elkerülhetetlen volt a kohászok egészségkárosodása, arni elsősorban az ércek ólomkibocsátásából eredt. Sajnálatosnak tartanánk, ha a technológia fejlődésével ellentétben visszatérnénk a már egyszer megszüntetett problémákhoz, és az amúgyis vészes olvasztárhiányt, az egészségkárosodás további növelésével tovább súlyosbítanánk.” Nagy Zsuzsanna Mire megvénülünk E gyik lapban pársoros írásiból olvastam, hogy egy öregasszonyt segített a liftbe egy .segítőkész ember a szakrendelőben. Ö .megköszönte a 'liftkezelő jóságát és mert olyan b'izailomlkeltő arca vol't, az idős asszony reménykedve fordult hozzá egy kéréssel: „Nem tetszik tudni ajánlani valakit, aki megvenné ezt a retilküilt?” Ennyi volt a pillanat, amit Létminimum címmel örökített meg írója. És elképzeltem, bármelyikünk édesanyja, bárki nagyanyja is lehetne az öregasszony. Tudom, a tehetősebbek, a módosabbak mondhatnák: „Az enyém ugyan nem...” Talán mondanák is, ha valaki ilyenről beszélne előttük. Pedig nem így van! Ma már a legjobban menő családoknál is előfordul (talán ott még sűrűbben?), hogy öreg szülő, nagyszülő kegyelemkenyérre szorul. Legtöbbször hivatalosan az állam kenyerére. Vagy véglegesen, vagy úgy, hogy csak időszakosan, pár hétre-hónaipra, csupán addig, míg a gyerekék „spanyolba”, vagy világkörülli útra mennek, vagy amíg jobb lakást; gondozónőt vagy bejárónőt nem találnak az öreg(ék) mellé. Mindezt egy szociális gondozó, agilis alkalmazottjától hallottam nagy neveikkel, nagy beosztásokkal is hitelesítve. Nincs itt kivétel: a ranglétra minden fokán megkapaszkodott, s’ivárleltkű számító „praktikus” gondolkodású NBB- tag, városi tanár, falusi tanácselnök, butikos... Mindmind szívesen él a léhetőséggel: szabadulni az öregtől! Miiért nincs idő, hogy délben melegítsen egy tányér levest, mert nincs olyan jómód, hogy a családból valaki otthon maradjon, mert hajtani kell, hogy több, még több, nagyobb és hamarább legyen! És azért az irányítás is rátesz egy lapáttál: ma már neih köteleznek szülőtartásra senkit. Az állam átvállalja a gondozást. Nem kell keresni, hová lett a három gyerek a frissen eladott szülői ház árával. „Anyánk ellessz itt: hcd egyikünknél, hol másikunknál”. Aztán addig-addig pendlizik egyilktől-máslikig, hogy a nagy dobálásban egyszercsak a küszöbön marad. Be is szállítják a szociba, ha felgyógyul, majd horgol, köt, szunyókál, ha nem, itt a modern elfekvő, van idő kideríteni, hogy „annak idején” majd kit is értesítsenek, ha kell, melyik hozzátartozót. ‘A gondozásba vétel előtt persze, ha hivataliból valaki környezettanulmányt készít, gondosan járjon el, nehogy ,, u tán an y útján ak” túlzott buzgólkodásfl miatt. Tehát az anyagiakról egy szót se faggassa a fentebb már említett potentátorokat, mert kioktatják hamarosan: „Ml a frászt üti bele az orrát maga a mi vagyoni helyzetünkbe? És ki mondta magának, hogy kettőnk keresete hatvaniháromezer havonta? Ml köze magának ebhez? Nyomozóhatóság maga, vagy adófélügyelő? Es egyáltalán.. ■ Milyen jogon kérdezi, hogy az én negyvenezer forintod bruttó, vagy nettó. Majd szólók már a főnökének, hogy tolakodó, szemtelen beosztottjaitól kíméljen meg. Maga csak írja be...! Azt írja be! Anyánk nyugdíja háromezer háromszáz és kész! Ezt firtatja a kérdőív is, nem?” Éis a környezettanulmányozó belhúzza fülét, lesüti szemét, és megsemmisülve kullog a következő „családhoz”, de már tényleg csak a nagypapa nyugdíja felől érdeklődik, hogy a végén kiderüljön, milyen kevés az a kis nyugdíj, mennyire nincs ideje lányának, hogy főzzön, és megállapodjanak abban, hogy az ebédet, majd a lakás hátsó részén az utolsó bejárati ajtóhoz vigyék a „szociális gondozottnak”. És abban meg már végképp teljes az egyetértés, hogy nem is olyan drága ez a térítési díj — naponta három forint — a bolondnak is megéri. E nagy anyagi kapaszkodásban joggal kérdezhetjük: miiért a sok szép az életiben: szó ... festmény ... zene ... ? Miért olvassuk, hogy „vannak síró hegedűt mindenkiben, alki csak él...” Miért is ír ilyet valaki? „Majd megöregszel és bánni fogod, hogy bántasz — azt, amire büszke vagy ma. A lclkiismcrct majd bekopog, s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.” (bckccsi)
