Észak-Magyarország, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-03 / 233. szám

1989. október 3., kedd

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5

P?

/.it

SZÍ

.tá

in:

>CÍ >1' rá yg iú s t el cO

yi

yi

iil

bl

at

ié

i

0

■i(

,r

St

1

>1

\é

■i

!*

ilO'

3»

31 :

Néhány nappal ezelőtt számos újság szerkesztőségében a telexgépek figyelemreméltó hírt kopogtattak, amelynek lényege az, hogy egy New York-i cég elnöke, Szigethy Béla és dr. Gömze László, a Hollóházi Porcelángyár igazgatója a piaci versenyképesség fokozása érdekében kifejezik együttműködési szándékukat, amely szerint a porcelángyár részvénytársasággá alakúi ót, és a részvények száz százalékát a The Riverside Company által szervezett befektető cég megvásárolja. A hir sok helyen bombaként robbant, hiszen százszázalékos eladásról van szó, de főként itt, szőkébb hazánkban kavarta fel az indulatokat, mondván: miért kell eladni egy jól prosperáló, jó hírű gyárat? A kérdésre Hollóházán kértünk választ. Beszélgető partnereink . Zsofcsók Aladár, a vállalat párttitkára, Győri Istvánná, a szakszervezeti bizottság titkára, Odrobina András, a vállalati tanács elnöke, Vaszlavik László villanyszerelő csoportvezető, a vállalati tanács tagja, Mahalek István gazdasági igazgatóhelyettes.

rf

,i' Zsofcsálc Aladár: í)

ii — Azt hiszem, a kérdésre elsősorban a il gazdasági vezetők tudnának választ adni. !■ Számomra ez nagyon nehéz, fájdalmas kér- I dés. Nem azért, mert párttitkár vagyok, ha- i nem azért, mert én itt voltam akkor is, z amikor kimondtuk: miénk a gyár, most )• már magunknak dolgozunk. Ez persze réti gén volt. És erre nagyon sokan emlékeznek a régiek közül. Most meg eladjuk a gyárat. Legalábbis ez a hír járja. Bár a tele- , vízió már kész tényként röpítette világgá, hogy eladták a gyárat, az igazság az, hogy i' csak a szándéknyilatkozatot írták alá. X dolgozók az első pillanatban lelkesedtek. l elsősorban az ígért bérfejlesztés miatt, ami

■ úgy szólt, hogy a mindenkori infláció íelel- ' ti plusz 10—15 százalék, illetve a részvény- j vásárlás lehetősége. Manapság azonban erő- i, teljesebben hallani aggódó hangokat is. So■ kan féltik a munkahelyüket. Félnek attól,

] hogy a gépesítés, korszerűsítés következté■ ben a munkájukra nem lesz szükség. Jó- ! magam egyetértek azzal, hogy szükséges a j külföldi tőke bevonása a magyar gazda- 1 ságba. így segíthet Hollóházán is abban,

| hogy előre lépjünk, hogy fejlődjünk. A tőkés cég képviselője mintegy 2 millió dol: lárt ígért a műszaki, valamint a kereskedelmi tevékenység fejlesztésére. Elmondta.

; hogy elsősorban a minőségi termékek fejlesztése irányába akar haladni, bár úgy gondolom, hogy adott esetben elsősorban a piac határozza meg. hogy mit gyártunk majd itt Hollóházán. Szerintem ez a gyár tömegáru termelésére struktúrájánál, felépítésénél fogva nem alkalmas. Persze lehet, hogy a tulajdonosnak más lesz a véleménye. Az viszont bizonyos, hogy a gyár léte, vagy nemléte, a nyugdíjasokat is beleszámítva, közvetlenül 1500 embert érint, s mintegy 5—0 ezer ember sorsát, életét befolyásolja. Amit most a tőkés ígér, az egy dinamikus fejlődés lehetőségét mutatja.

— Ha valaki nők millióért megvesz egy gxjárat, az nyereséget akar kivenni belőle, de érdeke az is, hogy alkalmazottai, munkásai jól éljenek . . .

_ A biztosíték nagyon fontos lenne. Egyebek között a kollektív szerződés garantálása Valamilyen formában le kellene fektetni az elképzelt fejlődés útját is. Ha a jövendő tulajdonos valóban azt célozza meg, hogy piacot szerez a kézi festésű hollóházi porcelánnak, és kihasználja a két műszak lehetőségét, akkor szerintem nem kell munkásokat elbocsátani. Két műszakos termeléssel ugyanis lényegesen magasabb értéket lehetne elérni, és nyereségesebbek lehetnénk. Mert az a nyereség, amit mi most produkálunk, évente 20—30 millió forint körül mozog, és kevés ahhoz, hogy önmagunk erejéből dinamikus bérfejlesztést valósítsunk meg. A százszázalékos eladás az, ami nekem dilemmát okoz. De kell a külföldi tőke, mert hazai nincsen. Am. ha teljesen eladjuk magunkat, egyben ki is szolgáltatjuk magunkat. Nemcsak én töprengek ezen, hanem sokan még ebben a gyárban.

— A többség az eladás mellett van vagy ellene?

— A többség az eladásra szavaz. Bár számosán megkérdőjelezik a döntés helyességét. Nincs olyan ember a gyárban, aki ne gondolkodna azon, mit hoz a jövő. Az aggodalom benne él az emberekben, ezt természetednek érzem. Hiszen itt Hollóházán és környékén más munkalehetőség nincs. Mindenkinek it.t van a családi háza, amit nem vehet a hátára . . .

Eladó a gyár

Győri Istvánná:

— Az ígért bérfejlesztés csábító, és az emberek azt mondják, jöjjön az amerikai töke, mert ebből a bérből már nem lehet megélni. Am a százszázalékos eladással úgy érezzük, hogy elveszítünk valamit. Amikor a munkásgyülés volt, nagyon sok kérdést feltettek az emberek, és persze a tőkés is kérdezett. És aki odafigyelt, a válaszokból megértette, mit hozhat a gyár százszázalékos eladása. Az embereket sok minden aggasztja: a szociális helyzet, és egyáltalán az, hogy a vezetés, a gyár hogyan működik majd. milyen átszervezések lesznek. Kiderült, aminek mint szakszervezeti titkár igen örülök, hogy a dolgozók igenis féltik érdekképviseletüket, hogy a gyáros egyáltalán kivel tárgyal majd. Igaz, válasza egyértelmű volt: egyedül a szakszervezetei viseli el mint szervezetet.

— Szociális értelemben, bérben mii Ígért a jövendő tulajdonos?

— A munkásgyűlésen az infláció feletti 10—15 százalékos bérfejlesztést ígért, természetesen azt is hozzátette, nem ingyen. Ez együtt jár a jelenleginél magasabb munkaszínvonallal, magasabb követelménynyel. Természetesen bennem is munkál a félelem. Harminchat éve dolgozom ebben a gyárban. Sokakkal, sokat dolgoztunk. És most nap mint nap megkérdezzük önmagunktól: érdemes volt, nincs más lehetőség, csak a százszázalékos „végeladás”? Miért nem tudtuk, miért nem tudta a vezetés ezt elkerülni?

Odrobina Andrus, a vállalati tanács elnöke :

— Azt hiszem, hogy erős akarat nyilvánult meg az átalakulással kapcsolatban. Ez onnan indul ki, hogy Szigethy Béla úr személyesen járt Hollóházán, s hogy úgy mondjam, egy kicsit beíűtötte a dolgozókat. Szimpatikussá vált körükben. De az emberekre is jelentős nyomás nehezedett az eladást illetően. Abban bizonyosak vagyunk. hogy Szigethy úr ígéretét végül is nekünk kell majd valóra váltani, nekünk kell annak fedezetét kitermelni. Hogyan lehet kitermelni? Lehet úgy, hogy csökkentem a létszámot és a jelenlegi termelési értéket hozom, vagy növelem a termelésemet, és ennek megfelelően több bért fizetek, illetve külföldön megpróbálok magasabb áron értékesíteni. De az utat majd megválasztja a jövendő tulajdonos. Azt hiszem, hogy az ország gondjai kicsiben jelen vannak itt. Hollóházán is. Harminchárom éve vagyok itt a cégnél, részese voltam a teljes átépítésnek, a gyári rekonstrukciónak. Dolgoztunk, sokszor erőnkön felül. És mindig megmagyaráztuk, miért nincs bérfejlesztés, miért kell nekünk rosszabb körülmények közölt élnünk, miért nem tudunk annyit fizetni, mint az iparág más vállalatai. Abban a hitben éltünk, hogy egyszer majd tisztességes megélhetést biztosíthatunk az itt dolgozóknak, illetve családtagjaiknak. A remélt jólétet azonban nem tudtuk elérni, és nem is valószínű, hogy önerőből szándékunkat meg is tudjuk valósítani. Ezért szimpatikus a dolgozók előtt ez az újabb ígéret, aminek úgy tűnik, most fedezete van. Hogy ez a vállalat nem ment tönkre, hogy nem vált fizetésképtelenné, azt hiszem, azzal értük el, hogy dolgozóinkat kizsákmányoltuk. Ez az út már nem járható.

— Tehát a jelenlegi vállalati struktúrában, abban a gazdasági környezetben, amelyben ez a gyár pillanatnyilag elhelyezkedik, reménytelen a bérfejlesztés, a szociális helyzet javítása. Tételezzük fel

azonban, hogy ez a struktúra megváltozik, egy teljesen önálló gyárat képzeljünk el...

— Azt hiszem, hogy a külföldi cégek vezetői tudnak valamit, amit mi nem tudunk itt, Magyarországon. Az országnak is, és Hollóházának is szüksége van e tudomány megszerzésére. Mi itt negyven éve gyártunk porcelánt. Ez a negyven év nem volt elegendő a hírnév megszerzésére, nem volt elegendő ahhoz, hogy felzárkózzunk a jól menő vállalatokhoz. Nem volt ró lehetőség. Mire kezdtünk magunkhoz térni, akkor a gazdasági szabályozók változtatása úgy megnyomorított minket, hogy mindig visszazuhantunk a gödörbe. Azt hiszem, külső segítség nélkül kilátástalan a jövő. Az itteni vezetés ezt jól látja, hiszen készültek gazdasági számítások is. Hogy mire lennénk képesek önerőből? Ha a bér januártól felszabadulna, bizonyos fokú haladást lehetne elérni, de soha nem tudnánk behozni jelentős lemaradásunkat. Nem jutunk hozzá a további fejlesztéshez szükséges tőkéhez sem, hiszen tudomásom szerint a bankok a jelenleginél is magasabb kamatra adják majd a hiteleket.

— Ki, vagy kik kezdeményezték az eladást. mi erről az Ipari Minisztérium véleménye?

— A minisztérium kezdeményezte. Valószínű, hogy van valamilyen lista, amelyre felkerültek azok a vállalatok, amelyek eladhatók. Gondolom, az érdeklődők a minisztériumtól kaptak és kapnak tájékoztatást. Két üveg-, és porcelángyár van benne ebben a körben. Ügy tudjuk, felölünk is többen érdeklődtek, de a vállalati tanács csak Szigethy úrral került kapcsolatba.

— Ha végül is megköttetik'az üzlet. Ön mire számit?

— Szigethy úr elmondta, hogy másfél, kétmillió dollárt akar befektetni Hollóházára. Korszerűsíteni akar, és fejleszti az üzlethálózatot is. Elmondta azt is; azt szeretné, ha elégedett lenne a társaság, mármint a hollóháziak, mert a sztrájkból neki nincs haszna. Az az érdeke, hogy jobban menjen a termelés, a munka. Persze, csodák nincsenek, ezt mi is tudjuk ...

Vaszlavik László:

— Beosztásomból következően naponta megfordulok a munkások között. Elsősorban a bér, a fizetés foglalkoztatja az embereket. Az eladással kapcsolatban a magánvéleményemet mondanám el. Ilyen horderejű ügyben akkor lépnék az emberek elé, ha konkrét dolgokról 'tudok beszélni. Tudniillik rengeteg rémhír, összevissza információ kering a gyárban, feszült, ideges mindenki, s ez senkinek sem jó. Mert dolgozni kell. bárhogyan is alakulnak a dolgok. Az a véleményem, hogy a százszázalékos eladást meg kellene gondolni. Jómagam 1950-ben jöttem ide. Sok száz társammal együtt igyekeztünk úgy dolgozni, hogy gyerekeinknek, unokáinknak is munkalehetőséget biztosítson ez a gyár. Most gyakorta hangzik a kérdés: ha az átalakulás megtörténik, ha szőröstül-böröstül megvesznek minket, hogyan lesz tovább? Ma úgy vélem, nincs ember Hollóházán, aki meg tudná mondani, mit hoz a jövő. Ezért van nehéz helyzetben a Hollóházi Porcelán- gyárban a vállalati tanács. Ha nem jól alakulnak a dolgok, az emberek, akik itt élték le az életüket, akik ide jöttek, vagy itt építkeztek, itt alapítottak családot, itt szeretnének továbbra is dolgozni. Számon kérik majd rajtunk a döntésünket. Sokan mondják manapság: igen, kevés pénzt kaptunk, de azért biztonságban éltünk. Ide tartozik az is, hogy az idejött fiatalok, akik érdeklődtek e szép szakma iránt, itt le is telepedtek. Szépen felépítkeztek, persze kölcsönből, OTP-hitelből, amit fizetni kell.

Akármerre megyek az üzemben, mindenki csak kérdez, és mindenki várja, végre mondjunk valami biztatót. És megkérdezik azt is: miért van szükség idegen tökére, saját erőnkből miért nem jutunk előbbre, hogyan dolgoztak a mi vezetőink például itt, Hollóházán? És egyáltalán: miért keli eladni a gyárat?

Mahalek István:

— A feltett kérdésre egyszerűen lehet válaszolni. Három évvel ezelőtt a Hollóházi Porcelángyár szanáláson esett át. A szanálás végén, az addigi lehetetlen pozícióból olyan működési feltételek közé került a gyár, amely jó stratégiai és taktikai elemek alkalmazásával, hosszú távon biztosíthatta volna a Felső-Hegyközben élő emberek megélhetését. A szanálás óta eltelt három év, és rá kellett ébrednünk arra, hogy a vállalat gazdasági, gazdálkodási mutatói bár önmagukhoz képest előremozdulást mutatnak, ám miközben mi személvvonati sebességgel haladtunk, addig más gyárak, elsősorban a magyar porcelángyárak, gyors- vonati sebességgel húztak ei mellettünk. Tehát az a kettősség jellemezte az elmúlt három ével, hogy miközben önmagunkhoz képest a fejlődésünk egy tisztességes dinamikát mutatott, relatíve elmaradtunk a többi porcelángyártól. Míg mi 1986-ban, a szanálás befejezésének évében, a szakma át- lagbérszinvonalának 85—87 százaléka körül voltunk, mostanra ez a szám a 70 százalék alá süllyedt. Igaz viszont, hogy az elmúlt három évben a vállalat nyereséges volt. Látni kell azonban, hogy ez a nyereség egyértelműen abból adódott, hogy dolgozóinkat az ipari átlag alatt fizettük meg. Hogy milyen nehéz a helyzetünk, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az évtizedben először, az idén tíz százalék fölötti bérfejlesztést hajtottunk végre, ami a korábbi egy—két százalékos bérfejlesztéshez képest nagy előrelépés volt, s azt hittük, hogy ezzel a lemaradást sikerült mérsékelnünk. Akkor döbbentünk meg, amikor kézhez kaptuk a szakma első öt hónapra vonatkozó jelentését. Kiderült, hogy a szakma átlagosan 30 százalékkal emelte ugyanezen idő alatt a bérszínvonalat. Mindez oda vezetett, hogy ma már egyetlen vezető sem vállalhatja el, és nem hiszem, hogy bizalmat kapna, ha 'továbbra is csak az említett mértékű bérfejlesztést tudná biztosítani. Számításaink azt igazolják, hogy ha nekünk azt a bérszínvonalat, vagy azt a bérköltségtömeget, amellyel pillanatnyilag a vállalat gazdálkodik, nem kellene növelni az elkövetkezendő években, akkor jövedelmezőségünk viszonylag szépen javulna. Am a bérszínvonalat, javítani kell. mert akkora elmaradásunk van, hogy más választásunk nincs. Ez pedig azt jelenti, hogy a következő két—három évben a vállalat nyeresége nem növelhető. A bérköltséget és annak társadalombiztosítási járulékát is dinamikusan kellene növelni. Nálunk a nyereség kicsi, áribevétel-arányosan a tízszázalékos szintet sem éri el, s ebben az inflációs időszakban gyakorlatilag felélnénk a vállalati vagyont. Amint már említettem, a bért mindenképpen fejleszteni kell, tehát befektetni, fejleszteni nem tudunk. Képtelenség összehangolni a rövid és a hosszú távú érdekeket, ezért kénytelenek voltunk elfogadni az amerikai cég ajánlatát. Hogy mivel van többje az amerikai cégnek, mint nekünk? Hát van neki kétmillió dollárja, amit egy éven belül befektet, egyebek között fejlesztési célokra, kiépít egy olyan kereskedelmi szervezetet a piac közelében, amely jól ismeri a piaci információkat, tudja. hogy mi kell az amerikai vevőnek. Profi kereskedelmi szakemberek, akik értenek hozzá, hogyan lehet eladni a hollóhazi márkanevet, a hollóházi termékeket. Meggyőződésem, hogy a Hoilóházi Porcelángyár az amerikai tulajdontól eltekintve is magyar vállalat lesz, magyar jogszabályok szerint fog adózni. A tulajdonos nem az igazgató-, nem a gazdasági igazgató, s nem a vállalati tanács elnöke miatt veszi meg ezt a gyárat. Gondolom, Szigethy úr, ha akarna, jobb menedzsereket tudna idehozni. A gyárat az itt dolgozó szakmunkások miatt veszi meg, akik a hollóházi termékeket előállítják. Számára ugyanis csak akkor érték igazán a hollóházi gyár. ha itt marad a Zemplén hegység közepén, Észak-Magyar- országon. Hogy én személy szerint mit várok a dologtól? Természetesen én is szeretnék jobban élni. ám a jelenlegi módszerekkel, a jelenlegi felállásban nem látok kitörési pontokat, nem tudom, hogyan emelkedhetne fel a gyár. Az a véleményem, hogy a felerősödő és működő tulajdonosi szemlélet segít abban, hogy mindannyian előbbre jussunk.

Kép és szöveg: Szarvas Dezső