Észak-Magyarország, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

1989. szeptember 30., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5

Pártunk nélkül

nincs politikai stabilitás"

Szemelvények Pozsgay Imre miskolci beszédéből

E héten kedden, megyeszékhelyünk vendége volt Pozsgay Imre, az MSZMP elnökségének tagja, államminiszter, aki megyénk kongresszusi küldöttei előtt fejtette ki nézeteit az MSZMP közelgő kongresszusával, programnyilatkozatával, egy megújuló párt jövőjével kapcsolatosan, majd kérdésekre válaszolva politikai, társadalmi életünk egyéb időszerű feladatairól, s nem utolsósorban saját politikai közéleti szerepéről beszélt. A pártvezető közel 3 órás beszédéből, válaszából most közreadjuk az általunk legfontosabbnak, legérdekesebbnek ítélt részleteket.

Mondanivalóját az október 6-án kezdődő pártkongresszus, s kimenetele várható esélyeinek taglalásával kezdte Pozsgay Imre:

„— ... érdemes-e egyáltalán jósolgatni, valamiféle prognózist csinálni a mai kiszámíthatatlan magatartások világában egy ilyen nagy horderejű eseményről? Egy valamit mindenképpen érdemes felemlegetni. Hosszúhosszú évtizedek után először a tagság volt a kezdeményezője ennek a kongresszusnak az összehívásában. Először vállalt és vállalhatott olyan szerepet ennek a pártnak a tagsága, amikor is nem csupán egy redukált feladatkörben, hanem egy erőteljes politikai kezdeményezésben vehet részt, vesz részt. Hiszen nem egyszerűen arról van szó, hogy rádöbbent saját pártjáért, meg az országért való felelősségre, hanem arról is, hogy e felelősség jegyében cselekedni is óhajt.

Ennek a hangsúlyozása és ilyen mértékű felemlegetése a tagsági kezdeményezésnek nincs ellentmondásban azzal a ténnyel, hogy az utóbbi három és fél évtizedben, vagy három évtizedben soha ilyen nagymértékű kiválás nem volt a párt soraiból, soha ilyen nagymértékű erózió nem érte el a párt sorait, mint éppen ebben az utóbbi egy esztendőben, de különösen az utóbbi néhány hónapban. Ügy hiszem, nincs a két dolog között ellentmondás, sőt, ez a két jelenség együtt mutatja, hogy mennyire gyötrelmes dolog — elkötelezett párttagsággal együtt dolgozva, munkálkodva — egyszersmind fölismerni azt, hogy sok tekintetben ez nem volt valódi politikai párt, hanem egy konglomerátum, egy óriás, amelyik a tagjait nem telté'lenül és nem mindig szer/ezetileg és politikailag '.adta egybekovácsolni, hanem valamiféle, a mindenkori alakzatot felvevő, megismétlem ezt a kifejezést, konglomerátum szerinti mozgásban. így tehát a pártot is elérő válság halása alatt én kél természetes magatartást látok. A párt legelkötelezettebb és nemzetért is felelősséget érző tagjaiban az aktivitást. És persze azokat, akik nem tudták tisztázni ehhez a mozgáshoz való viszonyukat. Ők hosszú idő után először úgy döntenek, hogy kiválnak ebből a mozgalomból. Remélhetőleg nem örökre, vagy remélhetőleg nem a szembeállás oldalára kerülnek. Ezt a két tendenciát azt hiszem, kár lenne a kongresszus előtt számításon kívül hagyni, és nagy-nagy öncsalás lenne, önámítás, ha e két jelenséget megvizsgálva az erózió és a kiválási mozzanatokat leegyszerűsítenénk és valamiféle bajkeverés, vezetésen belüli ilyen-olyan viszályok, orientációs zavarok következményének tekintenénk csupán, mert ez végtelenül leegyszerűsítené a dolgokat. Akkor csak egy újabb monolit vezetést keílene összekovácsolni, és öt perc múlva mennének a dolgok a régi módon, és a régi rutinos bejárással. Hál ilyenre — azt hiszem —, nincs lehetőség a mai világban.

Ezt követően a nemzeti politikai egyeztető tárgyalások eredményéről, az Országgyűlésen előterjesztésre kerülő sarkalatos törvényekről szólt az államminisztcr.

— Nem egyszerűen közjogi aktusról van szó — báláz sem utolsó dolog egy nemzet történelmében —, hanem egy esély megragadásáról, arról a kérdésről, hogy sikerül-e a békés átmenet egy alkotmányos jogállam követelményei szerint. Sikeres lehet-e ez a fordulat, amelyre vállalkoztunk,

— és megismétlem —, békés jellege lehet-e ennek? Ebből a szempontból, éppen mért a kiegyezés együtt jár bizonyos osztozkodási és hatalomátrendezési szándékokkal, az a látszat keletkezett

— persze nem teljesen alaptalanul —, hogy egyik oldalon a hatalmukhoz ragaszkodó, hatalomgyakorló körök képviselői ülnek a tárgyalóasztalnál, a másik oldalon pedig a demokrácia építői, akik szívós, keservesen erőteljes munkával a szükséges engedményeket kicsikarják, az építőköveket kiszedik ennek a hatalomnak a kezéből és ők felépítik a demokrácia épületét, és abba majd beleveszik a népet, s az a népé lesz és átadják nekik a hatalmat. Nincs semmi megbotránkoztató ebben a megközelítési módban, az ellenzék természetéhez tartozik, hogy így kell felfogni a dolgokat. Ezen nekünk sem kell megütközni, az ellenzék az ellenzék, hogyha már a szereposztás megtörtént. Egy társadalomban azonban nekünk nem szabad erre a helyzetre bénult kacsaként reflektálni és egyszerűen tudomásul venni. Politikai pozíciónkat meg kell fogalmazni, leírni: miszerint a demokrácia, benne az alkotmányos jogállam felépítése ez közös mű, és ezt a művet éppen az MSZMP és éppen a párt legaktívabb kezdeményező tagjainak közreműködése nélkül nem lehetett volna el sem kezdeni, nemhogy létrehozni. Ezt azért mondom, mert, ha ezen a kongresszuson túl leszünk — márpedig én azt remélem, hogy eredménnyel és egy reform erejében megerősödött kongresszus megy itt végbe —, akkor ez azt jelenti, hogy hosszú idő után az alkalom is megadatik megszabadulni attól a frusztrált belső meghasonlással és lelkifurdalással járó állapottól, amelybe ez a párt, illetve annak tagsága került az elmúlt évékben, különösen a válság hatására és a válság egyik következményeként.

Pozsgay Imre, a politikai tárgyalásokra utalva, ,a következő, nagyon elgondolkodtató megállapítást tette:

— Ez a tárgyalás természetesen nem tölthette be az alkotmányozó gyűlés szerepét. és nem tölthette be a parlamentet, helyettesítő szerepet, de a ilehető legnagyobb politikai eredményt hozta az MSZMP számára, ha a nemzeti megközelítési módból nézzük. Ugyanis az MSZMP a maga pozícióit nem a tárgyalóasztalnál vesztette el. Tekintélycsökkenése, válsága, az iránta megnyilvánuló bizalom

csökkenése nem a tárgyaló- asztalnál kezdődött, ott'inkább némi erősödést sikerült bizonyos fokig elérni. A vesztett pozíciók előtte alakultak ki. Ezt a tendenciát is számításba véve, kellett közjogi megalapozást teremteni. Az új korszaknak. mind önmagunk számára, majd pedig a társadalomban is — remélhetőleg

a választási küzdelemben elérjük — meggyőződéssé kell erősíteni, hogy az MSZMP, vagy annak utódja, az új párt nélkül nincs politikai stabilitás Magyarországon és nincs politikai perspektíva ebben az országban. De ehhez szervezetileg. programjában, morális tartásában megújult pártra. egy új szocialista pártra van szükség. S ebben az esetben ez a párt nemcsak a tárgyalóasztalnál, huzavonák árán, és bizonyos helyen, helyzetekben makacsságot is tulajdonítva tud eredményeket elérni, hanem a választópolgárok között is.

Napjaink felerősödött ítár- sadalmi, politikai ellentmondásait, a változás, a változtatás nemzeti, sőt kontinensnyi méretű igényét objektív fényezők, követelmények motiválják. Erről a kérdésről így vélekedik a pártelnökség tagja:

— Ha körültekintünk Kö- zép-Európában és Kelet- Európábán, egy valami teljesen világossá vált a hetvenes éveik közepétől, a nyolcvanas évek elején pedig érzékelhetővé is, hogy az adott szerkezetben nincs felhajtóerő, nincsenek az emberi cselekvésnek kellő mértékű erejű mozgatórugói, nincs teljesítmény, és az országok, amelyek ebben a kísérletben részt vesznek, a periféria felé sodródnak, és egy tartós válságállapotot fogtak ki. Kivétel nélkül, még az is, amelyiknek a látszata stabilitást mutat.

Hogy csak a „látszatvilágból” Csehszlovákia stabilitását megemlítsem, mert: ugye itt, a szomszédban ilyen élményeket is szerezhettünk. Nos, Csehszlovákia 1937-ben, az utolsó békeévben, a müncheni egyezmény előtt, a világ hetedik ipari hatalma volt, most a 34. Azt hiszem, ennél beszédesebb számot nem kell ebből a szempontból elmondani. Ez a kísérlet nem folytatható tehát.

Ez nem azt jelenti, hogy értéktelen volt az erőfeszítés maga, amiben az emberek százezrei, milliói vettek részt. Csak az eredményről, a végtermékről beszélek. A másik, a válság az integrációját. is megkérdőjelezte ennek a térségnek. És hovatovább nincs olyan politikai erő — a Szovjetunió belső válságát és peresztrojkával járó szülési fájdalmait is látva —, amelyik ezt a kísérletet akár erőszakkal is folytatni tudná.

A pártkongresszus egyik alapvető dokumentumának a programnyilatkozat tervezetéről — az addigi viták tükrében — a következőket állapította meg Pozsgay Imre:

— Sarkpontjait, alapelveit és koncepcióját tekintve, a legtöbb küldöttcsoport — egy-két platform álláspontját most nem számítva — elfogadhatónak tartja ezt az ajánlást a kongresszusra. Kellő arányban és érzékkel, az eddigi viták tapasztalatait hasznosítva, biztosítani tudja ez a program, hogy a kongresszuson létrejövő új párt. ebből a tagságból építkezzen. Ugyanakkor éppen sarkpontjainál, elvileg kijelölő álláspontjánál, lecöve- kel.t: gondolatoknál és koncepcióknál fogva választási lehetőséget ad a tagságnak, hogy ebbe a pártba akar belépni, amelynek ez a programja. Ugyanis megadja az elhatárolódás lehetőségét anélkül, hogy ilyen, vagy amolyan adminisztratív, vagy egyéb szervezeti eszközökhöz kellene nyúlni, és ilyen, vagy amolyan üzengetésekkel, vagy felszólításokkal a tagságot állás- foglalásra bírni. Mert maga a programnyilatkozat-tervezet egy merő kihívás! Hiszen szakít az egész, különlegesen küldetés tudatos bolsevik és sztálini tradíciókkal, s ebben az egyetlen vezető párt koncepciójával. Ebből következően az úgynevezett működő szocializmus pártállami formájával, ahol a pártakarat direkt módon állami akaratként jelent meg, és törvényrővel hatott még akkor is, ha nem törvényesítették. Szákit ez a koncepció, a programnyilatkozat tervezete a marxizmus fetisizált és legitimáló formájával, azzal az ideologikus formával, amelyik hivatva volt szentesíteni ezt a küldetéstudatot, és ezt a kül- detéses szerepfelfogást, és mint tudományos előzményt, és ismeretforrást tekinti a marxizmust, amelyiknek már eleve legitimáló szerepe van, mert hiszen itt az elmélet, s aki ennek birtokában van, az a tudás birtokában van, zsebében hordozza a bölcsek kövét, és joga van arra, hogy a társadalmat jólétre kényszerítse. Ez jelentős változás. Egyébként ez az a magatartásmód, amely a legnagyobb vereséget, csapást mérte a marximusra. Ezért van. hogy Kelet-Európábán kevesebb vonzerőt tud a marxizmus gyakorolni, mint Nyugat-Európa egyetemi tanszékein. Ott még vannak marxizmus tanszékek, és nyílnak is.

Modellváltás, rendszerváltás?

— Én magam is efelé tartok, hogy ezt a skolasztikus szőrszálhasogató vitát — hogy ez most modellváltás, vagy rendszerváltás, talán félre kellene tenni. Mit ajánl a program követendő célként és magatartásként? Ezt nézzük, és akkor ez önmagában tisztázhatóvá teszi az emberek számára, hogy egy akcióegységbe kell tömörülnünk és nem valamiféle hitvitában összefogást teremtve. Világos a programnyilatkozat tervezetéből éppúgy, mint az eddigi vitákból, hogy ami itt volt, az nem tekinthető szocializmusnak. Egy kísérlet volt, amely egy nyers kommu- nisztikus és államszocialista formák között valójában megszüntette a civil társadalmat, Legalábbis annak belső önrendelkezési lehetőségét, és éppen azokat a közösségi alapokat tette- lehetetlenné, amelyre maga a szocializmus teóriája mindig hivatkozott. Hiszen az embereket elszigetelt egyénként állította egymás mellé, hogy az állam kezelhető „tárgyai” lehessenek bizonyos, főleg munkaerő és felhalmozási célra, én most gorombán mondom ki ezeket a dolgokat. Ezek a felismerések fájdalmasak voltak, és sokunk számára hosszúhosszú évek alatt érlelődtek.

Demokratikus szocializmus. Napjaink .gyakran emlegetett, hangsúlyozott kifejezése. No, de milyen tartalmat takar, pontosabban, milyen tartalmat ígér?

— A demokratikus szocializmus, mint az értékek vállalása és az értékekért szervezett demokratikus társadalom jelenik meg, és nem, mint valami oltárkép-szocializmus, amelyhez közelíteni kell szakadatlanul és elérhetetlenül és a következő ebből adódik, és ebből jön, hogy jogállami formák között, a szabadság technikái alkalmazásával, az emberi szabadságra építve kell a társadalmi berendezkedést előmozdítani, átalakítani és ebben a párt maga is vállalja az állampolgárok általi megmérettetést. Tehát nem eleve küldtetéstudatból és mindenható szerepkörből, hanem ennek a megméretésnek a jegyében vállalja feladatait. Az egy más kérdés és fontos egy párt cselekvése szempontjából, hogy olyan tagságra van szüksége, amelyik hittel és meggyőződéssel tudja ezt vállalni. beleértve azt a gondolatot is, hogy nélkülük nem lehet stabil Magyarország. Csák ez a _ kijelentés nem lesz elég a jövőben, ezt az állampolgárnak még igazolnia kell, például a választásokon.

Mindez azzal a következménnyel is jár, hogy a pártnak a közhatalmi funkcióból ...

— Igen, a direkt közhatalmi1 szerepkörből kilépve mozgalmi pártként kel'l énnek a pártnak működnie. Es ezékben az elvekben fatálisán hasonlít a programunk más pártok, politikai mozgalmak proramjához. Különösen. ha a gazdaságpolitikát, a tuiajdonreformot is bekapcsolva szemléljük ezt a programnyilatkozatot, valamint a párt jellegének meghatározását. Ez mindmind azt mutatja, hogy szinte végzetes hasonlóság van a többi pártok, politikai mozgalom programjával, amiben semmi meglepetés igazán nincs, ugyanis egyszerűen arról van szó. hogy aki ma politikai szerepre jelentkezik ebben az országban, kénytelen ugyanarra a problémára keresni a választ. Hogvan lehetne együttműködő, kooperatív és koordinációra képes társadalmat létrehozni állampolgári akaratra építve, és hogyan lehetne a gazdaságot racionalizálni és működőképessé tenni. Minden program egyetlen alapproblémára vezethető vissza, erre a válságra, azért nem meglepetés, hogy a hasonlóságok megvannak. Mi az, amiben mégis — tudálékosan kifejezve — a differencia spe- cifikája fölfedezhető, a.speciális aspektusa ennék a mi pártunk számára ajánlott programnak. Nyíltan vállalja a történelmi előzményekből a szociális igazságért folytatott kísérletet, főleg az emberek erre való elszántságát és a benne rejlő morális értéket, s ezzel bizonyos értelemben felmenti a párttagságot az elmúlt negyven év felelőssége alól, viszont az értékek világában ezt a párttagságot mulatja föl. Ezt sokan nem hajlandók ebből a programból elismerni, pedig ennek a programnak éppen ez az egyik lényege, mondanivalója. Tudniillik, éppen a bol- sevisztlkus és oligarchisz- tikusan szervezett pártrendszernek a logikus következménye, hogy a tagság valóban csak egy redukált szerepben léphet föl, többnyire voltak korok, amikor egyedül csak azzal, bogy állandó helyesléséről biztosíthatta a felsőbbséget. Vagyis,

tartósan elkülönült a döntésért való felelősség, a végrehajtásért való felelősségtől. Magyarán szólva, a döntésért nem felelt senki, és minden felelősséget a végrehajtásra tett át a vezetési szerkezet. Ki ne emlékezne a szlogenre, hogy vannak jó határozatok, derosz- szul hajtják végre azokat, vagyis egyfajta voluntarista döntési rendszer összes következményét áthárította a tagságra. Itt az ideje, hogy a tagság visszavegye a becsületét, és a döntésért való felelősséget visszaadja azoknak, akik döntöttek. Ez nem bűnbakkeresés, de anélkül ez a tagság attól a frusztrált, meglbasonlott állapottól nem tud megszabadulni. Ilyeh szempontból nézve, és ilyen alapon vizsgálva a a programnyilatkozat-iterve- zetet — és a kongresszustól remélve alapkoncepciójának és .sarkpontjainak, fővonalénak megerősítését, — úgy vélem, hogy ez egyúttal tehát egy új párt identitásának, egy önazonosság megteremtésének lehetőségét, teremti meg. Ebből a szempontból — hadd tegyem hozzá, hogy ez a tisztességes, korrekt, amire utaltam előbb. — Hiszen egy elvi állásfoglalás alapján lehet dönteni arról: valaki ehlhez a párthoz tartozónak, tekinti magát, vagy egy másik párthoz tartozónak. Ugyanis a többpártrendszer egyik sarkalatos kérdése az is, hogy a pártból való kiválás más emberi megnyilvánulás, amikor egy monolitikus és monopoliszbikus párt egyedül van a színtéren. Akkor fölér az exkommunikációval és az azzal járó összes következménnyel, többpártrendszer esetén pedig csak az egyén választásán múlik a dolog, és személyes jellegű a döntés, személyes természetű a morális aspektusa is ennek a dolognak.

Mi a véleménye a plat- forinszabadságról?

— Véleményem szerint, továbbra is meg kell tartanunk a platformszabadság elvét, hogy a csoportok a maguk elvi álláspontját külön elvi keretben is megfogalmazhassák, és valamiféle dialektikus, vitakész kapcsolatot, szövetséget a platformok között. Persze, csak az elvi határokkal meghatározott kompromisszumot tartom — és nem a kiterjesztett kompromisszumot! — elfogadhatónak. A kiterjesztett kompromisszum azt jelenti, hogy több párt van az egy pártban. Az elvi alapon megfogalmazott kompromisszum pedig azt jelenti, hogy áramlat és platformók maradnak, és azok szövetsége egy párt. És azt is szeretném elmondani, hogy nem könnyű a korábbi korszak után ezt a problémát a tagságnak megemészteni. Nem lesz könnyű dolga a tagságnak, következésképp, nem kell semmiféle türelmetlenség és valamiféle imitáló kihívás ebben a tekintetben. Közös cselekvéssel kell, hogy úgy mondjam. kiizzadni magunkból azt a tudást, ami kell ehhez az új helyzethez. Hiszek benne, és remélem, hogy a többség azt a racionalitást, hogy egy új helyzetre és egy úi fordulatra kell fölkészülni, elfogadja, mert máskülönben magunkat kapcsoljuk ki a történelemből.

Összeállította: Hajdú Imre