Észak-Magyarország, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-02 / 207. szám
1989. szeptember 2., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Egymás* nevettek huszonöt alatt A tévé volt az utolsó csepp a pohárban Huszonöt év ikeserűsége csordult ki a hetvenéves Ir- csi néniből, amikor elromlott a televíziója. Az egyetlen társa, mely magányos napjaiban, álmatlan éjszakáiban némi vigaszt nyújtott, elterelve fiigyeimét fájdalmairól, magányosságáról. Az öreg szerkezet felmondta a szolgálatot, megjavítása lehetetlen, újra pedig nem futotta a csekélyke nyugdíjából. Mihez kezdjen, mi lesz most már ővele? Életében először segítségért folyamodott. Orvosa azt tanácsolta, forduljon a Vöröskeresztihez, hátha ők tudnak tenni valamit. Megtette. Hosszú hetek teltek el telefonálgatással, kiüncseléssel, s mint mondja olykor köny- ny.eket fakasztó megaláztatással, míg végre egy napon megjelent a szerelő. Nem mondta, ki küldte, elvitte a rossz tévét, s még egy másik kiszuperáltat is, melyet időközben kapott Ircsi néni, s hamarosan a kettőből ösz- szekombinálva lismét a vasgyári szűk .nyári konyhában állt egy, melyet azonban ismét csak rövid ideig élvezhetett az idős asszony. Ez is felmondta .a szolgálatot. Újabb telefonok, újabb kérésék, melyeket már egyre jobban .restellt, de hát nincs már ami az élethez .kapcsolja, csak ez, a televízió. Végső kétségbeesésében hívta fel szerkesztőségünket, hátha mi tehetnénk valamit. Várakozva néztem a találkozásunk elé, vajon m:i lehet a .tévé-ügy -mögött, mely ilyen elkeseredést váltott ki belőle. Megtudtam. A televízió körüli hercehurca csak egy parányi csepp volt élete megaláztatásokkal, mellőzésékkel teli poharában, mely már nem tudta elnyelni ezt az utolsót, ezt a kívülállónak talán jelentéktelennek látszó t. EGY ÉLET TÖRTÉNETE Ircsi néni története a felszabaduláskor kezdődött. Udvarolt neki annak idején egy huszonegy éves fiú, Lajos, akivel azt tervezték, hogy összeházasodnak. Énre azonban csaknem tíz évet kellett várniuk. — Lojziiit halálra ítélték — emlékszik vissza szemét félig lehunyva Ircsi .néni — egy meggondolatlan politikai baklövése miatt. Ügy éreztem, vége az életemnek, nincs tovább. De nem így volt. Dolgoztam, megfeszítve, varrtam látástól vakulá- sig, s az idő nagy úr, ha el nem is felejtettem Lojzit, megbékéltem a sorsommal. Összeismerkedtem egy másik férfival, s összeházasodtunk. Rendes embernek látszott, ám az édesanyja nagy befolyást gyakorolt rá, nem állt ki mellettem soha. Néhány év után elváltunk. Ügy látszik a sors tudta, mit tesz. mert .kis idő után véletlenül összetalálkoztam vele, Lojzival. Hát, te élsz? — dobbant meg a szívem, s már nem bántam a válást, a több éves megaláztatást első házasságomból. Egy.be- kettünk, s még nem tudtam, hogy az igazi .megpróbáltatások csak most kezdődnék. — Lojzi elmesélte, hogy halálos ítéletét tíz év börtönre változtatták, s elhurcolták a Szovjetunióba. De nyolc év után, Sztálin halálakor hazaengedték. Tudta, hogy itthon ás nehéz lesz újrakezdeni á múltja miatt, de bízott az emiberékben. Azelőtt a kohászaltnál volt tisztviselő, de ezt az állást nem kapta vissza. A kőbányába tették fizikai munkára, bár már akkor is beteg volt a szíve. Csinálta, amíg tudta, végülis leszázalékolták, mert nem bírta tovább. Ekkor a Mártidba tették, ami ha lehet, még nehezebb munka volt, mint az előző, de mit tehetett? Akkoriban felkérte az egyik faliújságfelelős a gyárban, hogy írja meg a szovjetunióbeli éveit. Természetesen úgy gondolta, hogy csupa szépet és jót. Ám Lojzi azt mondta, hazudni nem tudok, azlt meg, am.i volt, úgyse teszik ki a faliújságra. Újra Visszahelyezték a kőbányába. Dobálták ide-oda, soha nem lehetett tudná, melyik nap mit tartogat. Számtalanszor felkeresték rendőrök, nyomozók is, zaklatták, faggatták. Az ’56-os események után is ráfogták, hogy ott volt a Zacinál, az akasztásnál. Egy fényképet mutogattak, melyen hátulról látszott egy férfi, sildes sapkában. Azt mondták, ö az. Soha nem is volt ifven sapkája. Teljesen 'ki'készüllt, kimerült, s persze vele együtt én is. Ezer forintból tengődtünk, s — úgy látsziik előző életemben rossz anyós lehettem — újra megáldott egy ilyennel a sors. Anyósom házából egy kétszer három méteres odúiba (így neveztük) kellett költöznünk, hideg nyirkos falaiért 300 forintot fizettünk havonta. Évekig éltünk így, s nap nap után fogyott erőnk, romlott egészségünk, s csökkent; .a hitünk. A férjem már végül olyan rossz állapotba került a szívével, meg az érszűkü- letes lábával, hogy a gyárban is belátták, nem dolgozhat tovább ezeken a kimerítő helyeken. A portára akarták tenni, igen ám, de oda erkölcsi hizonyítvány kellett. Az meg nem volt a férjemnek. Újabb hercehurca, újabb megaláztatások. ILYEN ÜGGYEL MÉG NEM TALÁLKOZTAK — Summa summárum, a férjem erkölcsi nélkül halt meg. Járt fűhöz, fához, Budapestre, az Igazságügymi- rüsztériiu.mlba, illetékestől illetékesig. Eredménytelenül. Azt mondták néki, hogy mivel a szovjetek ítélték el, azok fis rehabilitálhatják. Forduljon a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságához. Igen ám, de az onnan történő hazatérésekor a hivatalos papíron — gyorsan ellő is keresii — az áll, hogy hadifogoly. Akkor most mi a helyzet? Az itteni pártbizottságon is jártam — már halála után — de ők is azt mondták, hogy ilyen üggyel még nem találkoztak. Persze azt is mondták, hogy elindítják az ügyet a bíróságon. Ügy egy évbe telik — mondták —, míg valami eredmény születhet. Tessék mondani, hol leszek én már a'tókor'. A portánál már elsírtam magam hazafelé menet. A portás azt mondta, miit alkarok én, mikor Nagy Imre rehabilitálására is 30 évet kellett várni! — Férjem utolsó évei kín- nal-keservvel teltek. Levágták érszűlkületes lábát, s egyik nap öngyilkosságot követett el. Szerencsére időben észrevettem, hogy nyitva van résnyiire a kredenc fiókja — ott tartottuk a szívgyógyszereit —meg olyan furcsán lélegzett. Kimosták a gyomrát, életben maradt, de már nem látta életeimét. Emlékszem, az együtt töltött huszonöt éve alatt egyszer nevettünk, mikor már nem volt lába, hogy a könnyünk is kicsordult. Azt már nem tudnám megmondani, hogy min, de aztán még jobban rádöbbentünk nyomorúságunkra. „MINDIG VAN AZ AGYAM MELLETT EGY MARÉK ALTATÓ” — Kicsim — mondja Ircsi néni — már hat éve egyedül vagyok. Gerincrepedésem, csontritkulásom, érszűkületem van. Állva se jó, ülve se jó. Nincs senkim, nincs gyerekem, rokonom, teljesen rá vagyok szorulva az idegen emberék jófindu,- latára. Szerencsére sokan vannák ilyenek. De sajnos jócskán van a másik fajtából is. S én már a legkisebb rossz szótól, lenézéstől is sírok. Nincs kibe kapaszkodnom, a betegségem megbéklyóz. Ezért fordultam magukhoz. Ne haragudjon ezért rám. De tudja, mikor lefekszem, s nem bírók elaludni a fájdalmaiktól, megfordul a fejemben: minek is élék még ... este mindig az ágyam mellé teszek egy marék altatót, ami örökre megszabadíthat a szenvedéstől. Elbúcsúztunk, mert időközben meghozták Ircsi né- niinék a szenet. Embert kell keríteni, aki behordja. Lesz vagy 300 forint... Ráadásul a felhőszakadás is akkor kezdődött. Nehéz szívvel hagytam ott, s utam a Vilikészbe vezetett. Megígérték, hogy segítenék. Azóta kaptam egy telefont tőlük: intézkedtek. Kovács Judit Volt egyszer egy pár kis- cipő. Az egyiket úgy hívták hogy Baloska: ő volt a cipőkislány, a másikat pedig úgy hívták, hogy Jobboska: ő volt a cipőkisfiú. Kicsik voltak: ketten együtt elfértek a tenyeremben. Egy virgonc kisfiú viselte őket — nappal. Rengeteget dolgoztak: futottak, lépcsőt másztak, konzervdobozt rugdostak és pettyes labdát. Néha ugyan csak álltak egyhelyben, ám az is fárasztó volt, hiszen a kisfiú teljes súlyával rájuk nehezedett. De sohasem panaszkodtak, még akkor sem, ha kőbe rúgtak vagy a sarkuk megkopott. Az a kis eleven lurkó reggeltől estig nyűtte őket, s ők örültek ennek, és nagyon szerették kicsi gazdájukat. Este az előszobában a fogas alá tette őket a kisfiú, ott pihenték ki a napi fáradalmat. Egymáshoz bújva aludtak édesdeden: nyelvüket kidugták, fűzőjük kibontva hevert. Néha, amikor elkerülte őket az álom, beszélgettek. — Mi újság, Baloska? — kérdezte a cipőkisfiú. — Semmi különös. Egy kicsit sajog a talpam, hegyes kőre léptem. — Képzeld, ma lyukas zokni volt a kisfiú lábán. Észre se vette. — Már lyukas az új piros zoknija? — kérdezte Baloska. — Dehogy a piros zokni! A kék. Tudod, az a gyönyörű kék színű, amit ma viselt. — De hiszen ma piros zokni volt rajta! — Ejnye, ejnye! — méltatlankodott Jobboska. — Mondom, hogy a kék zokni lyukas. Nem vagyok én színvak! — Én pedig állítom, hogy ma, reggeltől estig az új piros zokniját viselte! — Biztos vagy ebben? — kérdezte Jobboska. — Biztos! — mondta határozottan Baloska. — De hiszen akkor ... — Bizony, bizony .... — Felemás zoknit húzott föl reggel. — A bal lábára pirosat, a jobb lábára kéket, ami ráadásul még lyukas is. Halkan kuncogtak. — Emlékszel, amikor minket fordítva húzott a lábára? — kérdezte a cipőkislány. — Emlékszem, hogyne emlékeznék: téged a jobb lábára, engem a bal lábára. Majd szétrepedtem, úgy feszített a lába! — Szegényke! Gondolom, mi is szorítottuk őt. — De most már nagyon ügyes. — Azt meghiszem! És milyen rendes velünk szemben. Úgy szeretem, amikor beken puha krémmel és kifényesít. Olyankor úgy érzem, mintha újjászülettem volna. — Csakhogy... — sóhajtott egyet a cipőfiúcska. — Csakhogy? N — Nem vetted még észre? Egyre nagyobb a lába. A nagyujja már majd kilyukasztja a bőrömet. — De, észrevettem én is, csak ... csak nem akartam szólni róla. Azt hittem képzelődöm. — Mit gondolsz, mi lesz velünk, ha már végképp kicsik leszünk a lábaira. Elhajít bennünket? — Nem tudom, Jobboska. Jobb nem is gondolni rá! El se tudom képzelni az életünket a kisfiú nélkül. Jobboska sóhajtott egy nagyot. Azután Baloska sóhajtott. Ugyanarra gondoltak mindketten: arra az időre, amikor a kisfiúnak már nem lesz szüksége rájuk. Olyan szomorúak voltak, mint még soha. r— De azért mi együtt maradunk mindig, ugye? — kérdezte halkan Baloska. — Örökké együtt maradunk — mondta Jobboska és hozzásimult párjához. — Mi külön-külön semmire se jutnánk, mi csak így vagyunk valakik: párban. Egy pár cipő! — Egy pár használt cipő, ne feledd. — Talán lesz majd egy másik kisfiú, aki viselni fog minket. Meglátod, úgy lesz. — Reménykedjünk. Éjszaka volt már. A fogason a szőrmekalap hangosan hortyogott. Jobboska és Baloska is elaludt. Azt álmodták, hogy futnak, lépcsőt másznak, konzervdobozt rugdosnak és pettyes labdát. Fecske Csaba Skóciában'így szól a pap a sekrestyéshez: — Ma kivételesen a prédikáció előtt menjen persely ezni a hívek közé! — Miért? — .1Víert a takarékosságról fogok prédikálni! A skót elmegy a fogorvoshoz, fogat húzatni. Előbb megalkuszik az árban, majd aggodalmasan számolni kezdi a pénzét. — Nem kell előre fizetni! — nyugtatja meg az orvos. — Nem is azért — feleli a páciens —, csak megszámolom a pénzemet, mielőtt elaltat a doktor úr! Elmegy a skót a városházára: — Szeretném megváltoztatni a nevemet — mondja a tisztviselőnek. — És miért? — Találtam egy csomag névjegyet. — Van egy remek, okos kutyám. Reggelenként minden figyelmeztetés, felszólítás nélkül a lépcsőházból behozza az újságot a lakásba — dicsekszik a skót a barátjának. — Nagy dolog. Bármelyik idomított kutya teljesíti ezt a feladatot. Skót viccek — Valóban teljesíti. Csak tudod, az a helyzet, hogy én semmiféle újságra nem fizetek elő! A süllyedő hajó utasai között van két skót nemzetiségű állampolgár is. Egyiküket elfogja a pánik, de a társa vigasztalja, nyugtatgatja: — Most mit vagy úgy oda? Hiszen nem a tied a hajó! * — Tegnap pingpongoztunk, és rettenetesen elfáradtam — mondja a skót. — Hogy lehet elfáradni a pingpongozásban? — Ketten játszottunk egy ütővel! A skót vasárnap délelőtt meglátogatja a barátját, aki ósdi, fülhallgatós rádióját hallgatja. Természetesen csak egy pár fülhallgató van, a barátnak nem jut az élvezetből. Megkérdi hát: — Mit hallgatsz? — Pszt! Misét celebrálnak — mondja áhítattal. Egyszerre csak — misehallgatás közben — elégedett mosoly jelenik meg a házigazda ábrázatán. — Miért mosolyogsz? — kérdi a vendég. — Most perselyeznek! A rendőr megállít két részeg skótot, és megkérdi: — Hát a harmadik társukat hol hagyták? — Miféle harmadik társunkat? — Hát azt, aki a számlát fizette! Meghal a skót McGill. — Kár — mondja a barátja —, hogy ilyen korán meghalt. — Igen — sóhajt az özvegy —, az orvosság még legalább két hétre elég lett volna neki. Utcai énekes érkezett az egyik skót faluba és a piactéren énekelni kezdett. Az egész falu odasereglett, az énekes a produkció végeztével körüljárta a publikumot, hogy adományokat gyűjtsön a kalapjába. Egy árva pennyt sem kapott, de azért boldog mosollyal tette fel fejére a kalapot. Valaki megkérdezte tőle: — Miért örül úgy, hiszen egy huncut vasat sem kapott? — Boldog vagyok — válaszolta az énekes —, hogy legalább a kalapomat visz- szakaptam. A skót százhúsz kilométert gyalogolt, hogy megnézze kedvenc csapatának döntő mérkőzését. Amikor hazaér, a szomszédja megkérdi tőle, hogy mit látott. — Semmit — feleli a fáradt skót —, már nem volt erőm, hogy átmásszak a kerítésen. ■ * A skót a hitvesével étterembe megy, de mindössze egyetlen szendvicset rendel a pincértől. A férj kettévágja a felszolgált szendvicset, s a felét a felesége tányérjára rakja. Miközben a férj jóízűen falatozik, a feleség hozzá sem nyúl az adagjához. A pincér, látva a jelenetet, kissé gúnyosan megkérdi. — Asszonyom, ön nem eszik? — De igen, csak a fogsort várom! Gyűjtötte: Kiss György Mihály
