Észak-Magyarország, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-12 / 189. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1989. augusztus 12., szombat Batsányi a vigyázó szemeket Párizs felé irányította; Pesten, Petőfi lelkes költeményben üdvözölte a palermói forradalmi megmozdulást, mert jól tudja, hogy az ottani események nem közömbösek a mi forradalmunk szempontjából sem. Itália földjén Türr István és az általa szervezett magyar légió katonái nagyon is tisztában voltak azzal, hogy távoli hazájuk sorsa elválaszthatatlan az olasz egységért és függetlenségért folytatott harc kimenetelétől. Győré Imre nem is oly nagyon rég, verset írt egy sugárszennyezett francia katonáról, akit a messzi Mururoa szigetén ért el a végzete. Messze van az a sziget, de a Jacques Buton életét kioltó radioaktivitás — lelki értelemben — idáig sugározhat. Hazánkat tehát sohasem lehetett kiszakítani a világméretű összefüggések szövevényéből. Aki úgy ápolná ezt az országot, mint valamiféle környezetéből kiemelt, üvegházi növényt, az a vesztét idézné elő. Mert nincs elkülöníthető üvegház: egy hatalmas kert közös talajába plántáltattak a Föld népei. A kert különféle ágyásait lehet eltérő módon trágyázni, kapálni és locsolni, de a jégverést lokalizálni nem lehet, hiszen az. egyformán sújtja áz egész kertet. Védekezni is csak összefogva lehet ellene. Ezért a hatékony hazafiság termést ígérő ága csakis az internacionalizmus törzsökébe oltva foganhat meg. Mellvefő és szájtépő, önző és elvakult magyarkodással nemcsak kárt okozunk magunknak, de nevetségessé is válunk a világ szemében. Amikor UNESCO-ösztöndíjas bölcsészhallgató voltam a franciaországi Poitiers-ben, „bennszülött” diáktársaim fanyalogva tolták el maguktól egy ma is élő, modernltedő magyar költő verseit. Megkaptuk ezt már a század elején, a saját költőinktől — mondták. Ugyanakkor nagy érdeklődéssel forgatták az itthoni provinciálisnak bélyegzett Veres Péter bácsi Próbatétel című regényének francia fordítását, mert az olyannak mutatta a világot és az emberi természetet, amilyennek csak innen lehet látni. Mint magyar író, akkor vagyok korszerűen hazafi, ha azt a picinyke szeletet illesztem a világkultúra gömbjéhez, amelyet csak innen lehet odailleszteni. Innen, ebből a kicsi országból, ebből a lelki klímából, ennek a népnek a karakterét hordozva, ezzel a történelemmel a hátunk mögött. Minden más csak szó, szó, szó. Vagy éppen néma csend. Baranyi Ferenc / Beethoven, Schumann, Chopin, Paganini, Heifetz, Riitíhter, Menuhin. Valamely zenei fesztivál biztos kasz- szasíkert és művészi élményt ígérő programja? Ezúttal nem. Csupán kórlap. Beethoven süket volt, Schumann háborodott elméjű, elméjű, Chopin tüdőhajos, Paganini kötőszövet-rendellenességben, Heifetz hajlító- i zöm-gyulladásban szenvedett, Ridhiter tarkófájdal- maikra, Menuhin karbántal- maikra panaszkodott. Legalábbis így bizonyítja az USA egyik szakfolyóirata azt a következtetést, miszerint a testi fájdalom szinte állandó kísérője a halhatatlan zenének. A kínt azonban nem jelöli a partitúra. És ha a zenész is beteg? Nos, Amerikában 48 nagy- zenekar tagjait kérték fel, hogy írásban válaszoljanak testi bajaikról. Kiderült: a zenészek 78 százaléka szenved olyan betegségben, amely 'kapcsolatba hozható hangszerével. A legtöbb panasz a vonósoktól érkezett, a legkevesebb az ütőhangszerek kezelőitől. Kitűnt viszont, hogy a nők kevésbé szenvednék, minit a férfiak. Az amerikai szaklap tényeket sorakoztat fel. A következtetés az olvasóé, azazhogy a hallgatóé. Például az, hogy a megnyugtató és a napi gondokböl-bajökból kiszabadító zene fájdalmak között születik. A magyar pedagógiatörténet szempontjából országos viszonylatban is nagy ünnepre készül Sátoraljaújhely városa. Ezen a nyáron van ugyanis a 200. esztendeje annak, hogy II. József osztrák császár, a magyar „kalapos” király a 13 évvel korábban megszüntetett pálos rend újhelyi kolostorát a tokaji piarista szerzeteseknek juttatta. A tkirály rendeletét 1789. július 5-én gróf Török Lajos, kassai tankerületi főigazgató, Kazinczy Ferenc •hivatalfőnöke, később apósa olvasta fel Üjhélyben. egyházi és világi vezetők, köztük az akkori újhelyi plébános, Szórni Imre jelenlétében. A rendellet kimondja, hogy „a tókaji kegyesrendiek Tokajból összes készletükkel S. A. Űjhelybe költözzenek a végből, hogy már az 1789'90-ik évre megnyissák az 5 osztályú gymnasiu- mot”. A pálos kolostor hivatalos átadásának megtörténte után a piarista szerzetesek a legszükségesebb berendezési, felszerelési munkálatokat elvégezve, egy latinul írt jegyzőkönyvben jelentették a tankerületi főigazgatónak, hogy „szeptember hó elsején a Szentlélek segítségül hívása mellett megtartották a tanévnyitót, s 4-én a tanítást is megkezdték hat tanárral és 89 tanulóval”. Azóta kereken kétszáz esztendő telt el, s a kiváló pianista tanárok — köztük az első igazgató, Sivulszky József, a mi századunkban Csaba Jenő, Lukáts József, Szepesi Bódog — sok ezer diákot neveltek a közéletnek. a haza. az irodalom, a tudomány, a művészetek szeretetére. művelésére. Közülük országos hírnévre tett szert Andrássy Gyula miniszterelnök, Frivaldszky Imre zoológus, Helmeczy Mihály esztéta és lapszerkesztő, Nikolaus Lenau osztrák költő. Paulay Ede szín- igazgató, Tnefort Ágoston miniszter, mindenekelőtt pedig a leghíresebb újhelyi diák. a mai .iskola névadója — Kossuth Lajos. Ünnepi események színhelye lesz tehát szeptemberben a Kossuth Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola és ősi iskolája révén egész Sátoraljaújhely. A bicentenáriumra gazdag, változatos programot állított össze Rozgonyi Jánosné igazgató irányításával a rendezőség. De már 1989 eddigi hónapjai is ennek a szellemében teltek el. Ennek során a latin nyelvet i tanítók és tanulók számára találkozót, majd a helybeli és a sárospataki -középisko- [ lások részvételével Kossuth- ,| ról és a XIX. századi ma- j gyár történelemről vetélkedőt rendeztek. A tanévnyitó j napján megtekinthető a tanulók rajzaiból készített ki- : állítás és .a gimnázium tör- j ténetévei kapcsolatos emlő- : kék bemutatása. A jubileumi ünnepséget szeptember 15—16—17-én tartják. Az emlékműsor szeptember 16-án, délelőtt : 9 órakor kezdődik a Művelődési Központban. Az ezt követő programban emlék- tábla-avatás, osztálytalálko- ' zók, öregdiákok és mai diákok beszélgetése, a Kossuth- szobor megkoszorúzása, vá- . rosnézés, kirándulás szerepel. Az évforduló alkalmával a posta elsőnapi bélyegzést végez. Tanárok, diákok, szülők, t politikai és tanácsi testületek, üzemek, intézmények: az egész város nagy gondos- Sággal és hazafiúi lelkesedéssel készül a bicenltenári- umra, amely nemcsak Zemplénnek, hanem a megyei, sőt, a hazai oktatásügynek ás minden bizony- j nyail jele® eseménye lesz. * Hegyi József Különböző fórumokon sokszor felhívták már arra a figyelmet, hogy a fiatalok különféle rétegeinél egyre inkább tapasztalható az az önpusztító és destruktív tevékenységek iránti vonzódás, amely mind önmagukra, mind a társadalomra nézve veszélyt jelenthet. Az ifjúság ezen csoportjai szinte sohasem kaptak kellő figyelmet és támogatást (erkölcsileg és anyagilag egyaránt), hogy kreatívan töltsék el szabadidejüket. Ezért fejlődhetett ki náluk ez a deviáns magatartásforma, mely irritálóan hat a társadalom többségére. Az ország több pontján működnek már megelőző-, gyógyítóközpontok, drogambulanciák, de Borsodban még nem. Pedig a megye és szűkebb pátriánk. Miskolc rendkívül fertőzött ilyen téren. Ezen áz áldatlan helyzeten szeretne változtatni a Molnár Béla Ifjúsági Ház és annak népművelője, Matisz Aliz. Mint elmondta, létre kívánják hozni a deviáns, suicid (öngyilkos hajlamú) fiatalok klubját, melynek célja, hogy olyan közösség szerveződjön, amiben a közösen kialakított kultúra teremtő ereje érződik, és az egyén számára tisztázottabb viszonyrend- szer alakulhat ki önmaguk és a közösség, a közösség és a társadalom között. A résztvevők kiválasztása a miskolci kórházak ideg- és el- meosztályain dolgozó terápiás nővérek ajánlása alapján ■történne. Olyan személyekről lenne szó, akik deviánsak, de állapotuk még nem túl súlyos. A kísérlet első szakaszában (októbertől-de- cemberig) zárt, 8—12 fős csoport lenne az ideális. A jövőben ezt a formát nyitottá tennék. Részükre egy állandó termet biztosítana az ifjúsági ház, amit később a saját arculatukra formálhatnának. Ide mindig, a rendszeres foglalkozásokon kívül is bemehetnének, és kellemesen tölthetnék az időt. Az első feladat a csoporton belül olyan kommunikáció kialakítása, ahol az egyén árnyaltan fogalmazza meg élményeit és erre reagálásokat kapjon, ami.a jobb közérzetét tenné lehetővé. Fontos szerepet kapna ebben a vizuális művészet, zene, játék. Későbbiekben a képzőművészet alapvető technikai megismerése után, alkotásokat készíthetnek, melyeket rendszeresen közölni fog a „Mi újság”. A végcél itt nem a műalkotás létrehozása és az esztétikum hangsúlyozása lenne, hanem az ösztönök felszínre juttatása, az önkifejezés. Ez elősegítené önmaguk és társaik lelkivilágának megismerését, és a témához kapcsolódó játékok fel tudnák oldani gátlásaikat. A legfontosabb, hogy érezzék: nincsenek egyedül, tartoznak valahová. És hogy miért e sok feltételes mód a fenti szövegben? Ezeknek a programoknak a segítségével van esély arra, hogy jelentősen javuljon ezeknek a „beteg” fiataloknak az állapota. Ennek érdekében pályázatot nyújtottak be, kérve elképzeléseik támogatását. És mi lesz, ha elutasítják a pályázatot? Akkor is beindítjuk a klubot -— magyarázza Aliz —, csak jóval szerényebb, körülmények között, és sokkal kisebb reménnyel arra, hogy siker koronázza vállalkozásunkat. De bízunk abban, hogy elfogadják és segítik próbálkozá- ; sunkat. Horváth Szabolcs Mondja, mondja a magáét a — nékem nem — elvtárs, mondja a mikrofonba, erőteljesen, keményen, ahogy manapság illik. Nyilatkozik. Vagy inkább kinyilatkoztat. Okos, helyénvaló dolgokat, magától értedő, evidens tennivalókat, melyek előbbre viszik, vihetnék az ország ügyét. A reform szellemében fogant gondolatok ezek, hallhatók épp elégszer, de azért' az ember szívesen figyeli újra és újra az ilyen sűrített megjelenítésben, logikus összefoglalóban is. Közben talán még bólogat is. A hallgató. Hogy így van bizony. Meg hogy buzogj csak vér, buzogj! Később valamicskét mégis szünteti a bóloga- tást. A hallgató. Bizonyos disszonancia miatt. Amit belehall ebbe az amúgy szép, korszerű monológba. Vagy csupán bele- érez. Abból az egyszerű tényből kifolyólag érez bele, hogy ezt az egyént nemrég — és mily hosszú évekig, netán évtizedekig! — egészen másként hallotta beszélni, megnyilatkozni. És főként: viselkedni. Nem egyedüli ember mostanában, természetesen nem egyedüli, egy jól megrajzolható típust képvisel. Korábban nyújtotta ott a kezét a most szidott pártnak és meg is kapott gyakorlatilag mindent. Jó fizetést, vezető beosztást, hatalmat. El is hitte, hogy neki mindez jár, megérdemli. Ehhez taz életformához az is hozzátartozott, hogy egykori iskolatársait, egykori barátait ©lőszobáztassa, beosztottjaitól megkövetelje, hogy saját hobbiját magukra nézve is kötelezővé tegyék, és hozzátartozott sokak által tudott-tapasztalt ismérv, de fölösleges is ezek 'sorolgatása. Most viszont valahogy így fogalmaz: „ha a párt velünk jön...” Tehát már ő egészen más valaki, mint eleddig volt, elszakadt a régitől, előremegy, élharcos, ugyannyira, hogy tulajdonképpen mutatja a helyes utat, most már „csak” a párton múlik, hogy kövesse. Még persze ebben a fogalmazásban: velünk. Még nem így: velem. De ami késik, ugye ... Nyilván azoknak van igazuk, akik úgy vélik: nem kell elítélni senkit azértf-mert megváltozott. Eddig úgy gondolta, helyes úton jár, most pedig a (tapasztalatok révén megváltoztatta véleményét. Hiszen az ember gondolkodó lény, másrészt nem újkeletű dolgok ezek a szép példák, idézetek sokaságát lehet előhozni illusztrálásképpen. Szinte hét nem múlik él, hogy valamely újságból ki ne másolhatnánk: „Tempora mutantur, et nos mutamur in illis” Vagyis: .Változnak az idők és változunk bennük mi is. Nagyon szép mondás, lényegét jelző, sok mindent megmagyarázó. De a damaszkuszi úti bibliai történet sem szerepelt .annyit Saulus Paulussá válása óta, mint éppen napjainkban. Ugyancsak nagyszerű történet, éppen hogy a megvilágosodást, az eszmélést, az igaz útra térést példázza, nincs hát mit restellkedni a pálfordulás miatt, éppen ellenkezőleg! Tolongnak is hát épp elegen a damaszkuszi úton, miként már többen megírták. Mégis! Mindezek tudatában, mindezek figyelembevételével^ is a régimódi ember hajlamos — legalább óvatosan — fejcsóválás- ra. B ól ogatás helyett. Mert: előlépnek, teret kérnek-kapnak azok az emberek, akik korábban nem ajnároztálc a hatalmat, legalábbis nem lelkesedtek kritikátlanul minden megnyilvánulásáért. Hát tessék! Isten hozta magukat! Próbáljunk meg együtt tenni valamit! Lássuk, mit akarnak, mit tudnak! Jöjjenek a porondra, a pályára és kezdjék. A frissítés mindenképp szükséges, egyébként is könnyű ugye a pályán kívülről bekiabálni, ezt mondani, meg amazt, hogy miért így, miért nem amúgy, hát tessék, most itt a lehetőség! Igaz, hogy bizonyos szabályokat be kéne tartani, például helytelen a stoplik helyett kiálló szögeket felszerelni, hátulról - jövések, gáncsoskodások, itudatos, megfontolt szabálytalankodások, betartások sem helyénvalók, hasbarúgás, pofonvágás sem, de majdcsak kialakul valami. Mégiscsak fura viszont, hogy aki eddig mindig is valamely vezető helyen lelkesedett, most az újabb feltörekvők felé próbálja söprögetni a maga útját. Hogy tulajdonképp ő már régen ... Hogy valójában ő mindig ellenezte ... mindig is tudta, mondta... Hogy ő. már akkor sokat tett a megújulásért. Furcsa ugye, hogy valaki, egyik ünnepünkön szól a fotósunknak, miszerint őt az ellenzékiek között fényképezze le és csakis ez jelenjen meg a lapban. (Nem fényképezte, nem jelent meg.) Szóval az ember időnként csak-csak megcsóválja.a fejét. Hogy ebben a nagy megújulási folyamatban, ebben a szükségszerűen kemény harcban sokan most is a széljárásra ügyelnek, arra a szellőcs- kére, szelecskére, mely leginkább, élesztené pecsenyéjük alatt a tüzet. Emberek vagyunk, persze, örök emberi dolgok ezek, de azért a fintorvágás joga is az emberé. Az igazi baj is nyilvánvaló: a széljárásfi- gyelők valójában semmit nem akarnak tenni a megújulásért, nem akarnak dolgozni nagyon is szükséges reformjainkért sem itt, sem ott, sem amott, csupán a maguk továbbmentésót, vagy átmentését ügyelik. Ez az egyetlen cél. Tényleg nehéz szabadulni a damaszkuszi csodás történettől. Álljon itt belőle a Károlyi Gáspár fordította Bibidből egy kevésbé használatos idézet 'a megvilágosodás, a megértés utáni időből: „És mikoron Saulus Jeruzsálembe ment volna, az tanítványok mellé akarja vala magát adni, de mindnyájan félnek vala őtőle, és nem hiszik vala, hogy ő tanítvány volna.” Priska Tibor
