Észak-Magyarország, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-05 / 183. szám

1989. augusztus 5., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 A Hitchcock portréja Kedves, joviális bácsi mo­solygós szemekkel, rengő tokával — ki gondolná róla, .hogy ő a borzongatás nagy­mestere, a leghíresebb film­rendezők egyike, a krimi, a horror koronázatlan királya? Pedig az volt Alfred Hitch­cock, aki agusztus 13-án lelt volna 90 éves. Londonban született 1899- ben. Mérnöknek tanult, majd 1920-ban kapcsolatba került a filmkészítéssel. Először mint technikus, aztán asszisztens, segédrendező, forgatókönyvíró. 1922-ben elkészítette első önálló ren­dezését a Tizenhármas szám címmel. Már neves alkotó volt hazájában, amikor 1939- ben az USlA-ba ment, s rö­Fclsóhajthatnak a brit szigetország hölgyei, vége a rosszemlékű megkülönbözte­tésnek. Ezentúl nem kell a mellük miatt szégyenkezni­ük, mint történt korábban azok esetében, akiket elta­nácsoltak álmaik netovább­jától, a tűzoltó pályától. Mint a Nice Matin beszá­molt róla, most már 90 cen­tis mellbőség alatt is bele­het jutni a testületbe. Eddig ez volt a felvétel minimális videsen Hollywood legis­mertebb mesterei közé emel­kedett. Egész életében sike­resen küzdött a kommersz- film-művészfilm erőszakos megkülönböztetése ellen. Be­vallottan szórakoztató alko­tásokat készített, de olyan jól, hogy a szigorú kritiku­sok is kénytelenek voltak elismerni ezek művészi szín­vonalát. Hiitohcoak filmjei az embe­rek közötti kapcsoilatakról be­szélnek, szereplői nem elve­temült gonosztevők, hanem derék polgárok, akik a kö­rülmények kényszerére lesz­nek gyilkosok. E folyamatot ábrázolva a rendező meg­mutatja egy beteg, rideg társadalom képét, amelyben követelménye. A szolgálati szabályzat megfogalmazói ugyanis tudták, hogy a önzés, brutalitás és hata­lomvágy uralkodik. Míg sok kollégája egyre brutálisabb jelenetekkel, egyre vadabb autós üldözé­sekkel, fantasztikus trükkök­kel törekedett sokkhatásra, ő mindvégig hű maradt ere­deti koncepciójához. Nála a meggyőző történél, a lélek­tani hitelesség volt a leg­fontosabb. A kritikák rend­szeresen kiemelik, ahogyan a hatáselemeket kezeli, a vágást, a zenét, a zörejeket, a kamerát, a fényt céljai szolgálatába állítja. Ezekről az erényekről a magyar nézők is meggyő­ződhettek, hiszen filmjeit — Gyilkosság telel onhivásra. A gyanú árnyéka, A Man- derley ház asszonya, Psycho, Hátsó ablak, Szédülés — be­mutatták mozijaink és su­gározta a' televízió is. 197fi-ban, négy évvel ha­lála előtt forgatta az idős mester utosó filmjét, a Csa­ládi sírboltot. És nemrég, egyik nyugat-berlini film- feszitiválon bemutattak egy dokumentumfilmet. amely nem sokkal korábban került elő Londonban. 1945-ben kérték fel Hitchcocot. hogy a szövetséges haditudósítók filmanyagából készítsen ösz- szeállítást. El is készítette a Filmet. Emlékezzünk a tá­borokra címmel, amelyet, az­tán oolitikai megfontolások mint* nem mutatnak be. Alfred Hitchcock 1980-ban hunyt el, 81 éves korában. Műveit ma is tanulmányoz­zák, mesterségbeli tudása ma is lenyűgöző. Filmjein ma is kitűnően szórakozunk. (erdős) nagymellű nők nagyobb (tü­dővel lélegeznek, a kismellű jelölt tehát üldözendő. Nem derült ki, hogy a jelzett anatómiai adottság a itűz el- fújásának, vagy a tűzoltó­kürt szakszerű megszólalta­tásának volt-e az előfclté- . tele. Elégedjünk meg any- nyival, hogy a nagy mell már önmagában nem elég a pályára jutáshoz. A férfi tűzoltók véleményét nem ismerjük. Amin a franciák nevetnek Orvosok és páciensek Fiatal lány a nőorvosnál: — Jaj, doktor úr, annyira szégyellem magam. Még sohasem vetkőztem le férfi előtt. — De drága kisasszony, muszáj levet­kőznie, hogy meg tudjam vizsgálni. Tud­ja mit, leoltom a villanyt, vetkőzzön le sötétben. A lány vetkőzni kezd, majd a sötétben motoszkálva megszólal: — És hová tegyem a ruháimat doktor úr? — Oda a székre ... az enyémek mellé. * Beteg a háziorvosának: — Doktor úr, engem nyugtalanít vala­mi. A tegnapi kórházi kivizsgálás után a diagnózis teljesen más volt, mint amit ön állapított meg. — Ne törődjön vele, uram. A boncolás engem fog igazolni. ★ Zaklatott nő panaszkodik az orvosnál: — Doktor úr, az az érzésem, hogy az utóbbi időben egyre rosszabb a memó­riám. Sokszor már arra' sem emlékszem, amit öt perccel korábban mondtam. — S mondja, asszonyom, mióta van­nak ilyen panaszai? — Hogy micsoda? Milyen panaszokról beszél ? * — Szinte teljesen megsüketültem — panaszkodik orvosának a beteg. — Először is, uram — mondja a dok­tor —, le kell mondania az alkoholról. Milyen italt szeret leginkább? — A whiskyt. Mindennap megiszom egy üveggel. — Ó, az rengeteg. Higgye el, uram, ha abbahagyja az ivást, sokkal jobban fog hallani. S valóban, úgy egy hónap múlva — mely alatt a páciens egy kortyot sem ivott — csodálatos módon visszatért a hallása. Két hónap múlva azonban ismét ugyanazokkal a panaszokkal jelentkezett az orvosnál. — Nekem úgy tűnik, uram, hogy ön újra a pohárhoz nyúlt — korholja az or­vos. — Ne haragudjon rám ezért, doktor úr. Tudja, abból, amit hallottam, semmi sem volt olyan kellemes, mint egy pohárka whysky. Akkor meg mi értelme Van? ... * Egy férfi meséli barátjának: — Tudod, amikor én beteg vagyok, mindig felkeresem az orvost. Neki is csak élnie kell. Aztán a recepttel elmegyek a gyógyszerészhez, és megveszek mindent, amit a doktor felírt. A gyógyszerésznek is csak élnie kell. Amikor pedig hazame­gyek, kivágom az összes orvosságot a sze­métbe. Nekem is csak élnem kell! * — Nos, doktor úr, milyen az EKG-m? — Nem rossz, uram. Bár van egy kis szívritmuszavara, de én emiatt nem nyug­talankodom. — Tudja, doktor úr, ha magának len­ne az a kis ritmuszavara, én sem nyug­talankodnék. * — Doktor úr, azt hiszem, g.Vomorron- tást kaptam. — Igen? És mit evett? — Tegnap életemben először ettem kagylót. ' — S mondja, amikor feltörte a kagy­lókat, nem érzett valami különös bűzt? — Miért, fel kellett volna törnöm?! * A híres kerékpárversenyzőt megvizsgál­ja orvosa, majd közli vele, hogy influen­zája van. — Az semmi! — legyint a sportoló. — Azért csak legyen óvatos! Nagyon magas a láza. — Mennyi? — Harminckilenchat... . — És mennyi a világrekord? Mibe került ez nekünk? Es a számlát ki fizeti? — Többször hallottam, olvas­tam e két kérdést az elmúlt hetekben Nagy Imre és már­tírtársai 1989. június 16-i te­metésével kapcsolatban. Egyetértek a kérdezőkkel, és hamar többen firtatnak va­lamit. leghelyesebb válaszol­ni. Magam csak annyit mondhatok ehhez: több mil­lió forintba ikerülhetett a Hősök terén és a 301-es par­cellában megrendezett gyász-szertartás. S hogy a számlát kinek kellene be­nyújtani? A legkézenfek­vőbben azoknak, akiknek döntései következtében ki­végezték Nagy Imrét és a többieket. És ha e két kér­désre illetékesek megfelel­nek utána egy sor más kér­dést is hasonlóan föl kell tennünk. Néhány példa a kisebbekből. Hány külön üdülője, vadászháza van az ország irányító elitjé­nek? S azok fenntartása Gergely Mihály A mibe kerül-ve nehéz pontos választ adni, de a ki fizeti a számlát? régóta köz­tudott : mi fizetünk érte, az or­szág népe mindösszesen. He­lyes ez?. így kell ezt? szabad ezt?, illik ez? Hát nem isme­retes a népek ősrégi közmon­dása — aki fizet, az pötyögtet, vagyis az fizeti a zenészt, akj muzsikáltat?! — Kérdez­zünk itehát ezután minden esetben, és a számlák ki- egyenlítését irányítsuk a nagyvonalú megrendelőkhöz, a, határozathozókhoz, kontá­rokhoz, a vétkesekhez, a lel­kiismeretlen felelőtlenekhez. Biztosak lehetünk abban, hogy ez a gyakorlat váltja fel a csődbe jutott régit le­galább kétszer meggondolja mindenki, hogy elvállaljon-e egy vezető posztot, ha ahhoz se szakértelme, tapasztalata, se tehetsége, sem jellemere­je nincsen. * Üj ismerősöm mesélte a szigligeti alkotóíház. pankjá­számosabban előbb kapnak szeretetek ragaszkodást álla­taiktól. mint embertársaiktól! * Egy kiállítást kellett meg­nyitnom, melyet a házigazda köszöntő szavai után csak­nem háromnegyedórás kis hangverseny vezetett be. Máris kiválóan muzsikáló zeneakadémistá-k játszottak modern zeneszerzőinktől. Na­pok óta feszült idegállapot­ban dolgoztam, s bárhogyan fegyelmeztem magam, nem bírtam tovább megülni a he­lyemen. Ki kellett sétálnom a tágas előtérbe, ott megvár­nom a túltapsolt ideganten­námon dübörgő, zaklatott akkordok végét. Közben rót­tam naplófüzetembe benyo­másaimat. ,-bt mennyibe kerül nekünk évente? És hogy csakugyan az egykori grófokat, herce­geket s más főembereket kell-e majmolniuk ebben is. volt lakatosoknak, nyomdá­szoknak és más szakmák művelőinek hétvégi felüdü­lésül és nyári szabadságon? — 1978 őszén olvastam utol­jára adatokat a vezetők szá­mára általunk fizetett álla­mi kocsiparkról. Annak ap­ropóén. hogy sikerült a ko­csik számát 28 ezerről 21 ezerre csökkenteni, s hogy azok fenntartása évente még mindig 5 (öt) milliárd forint­ba kerül — ma vajon meny­nyibe? Kérdezzük meg itt azt is; nem lenne elég gazdasá­gilag is másodszor csődbeve­zetett kis országunkban 3 (három) állami személygép­kocsi? Egv a köztársasági el­nöknek, másik a miniszter- elnöknek, harmadik az Or­szággyűlés elnökének — ha nincs magánautójuk. Mind a többi vezető pedig tartson sa­ját kocsit, ha erre van igénye. Nemde: ha a „beosztott" milliók, lakatosok, téeszpa- rasztok, orvosok, tisztviselők tudnak kocsit tantani, tes­sék a fővezérigazgatóknak, minisztereknek, párttitká­roknak, tanácselnököknek is áttérni erre a demokratikus módszerre. Saját kocsi hí­ján pedig ott vannak a ta­xik, autóbuszok, villamosok, vonatok, metrójáratok, ame­lyeken mi, megrögzött gya­logjáró milliók közleke­dünk.) És azután: mibe ke­rül négy évtizede irányító posztokon az esetek jelentős százalékában nem hozzáér­tők kontárkodása. intéz­mény-, vállalat- és ország­pusztítása? És a szükségte­len, hatalmasra duzzasztott bürokrácia? És az elhibázott gazdaságpolitika? A nehéz­ipar túlfejleszitése? Az önál­lóságra képtelen vállalatok állami (közös kasszából) évenkénti dotálása? És a gazdasági, közigazgatási, kulturális, iskolai, művelő­dési önállóságától rég meg­fosztott falvaink jó részének vegetálása ?, lakóik elván­dorlása?, még évtizedekig .lakható családi házak tönk­remenetele?, és az ostobán agyonzsúfolt városokban ro­hamokban föllépő óriási la­káshiány? A női, anyai sze­rep lefokozása, az anyáknak kereső pályákra erőltetése következtében is degradáló­dó családok tömeges válsá­ga?, széthullása?, a válások, öngyilkosságok, veszélyezte­lett gyermekek (300 ezer!) stb. terén is jelentkező euró­pai vezető helyünk? És az életet fenntartó munka sze­repének, tisztességének lejá­ratása, a szorgalmas, lelki­ismeretes munkától való el­idegenítés, a versenyképes európai színvonaltól való év­tizedes lemaradásuk mibe kerül?, és mindezért ki fi­zet? ban „Egyszer kisebb társa­ságban szó esett a modern zeneművészetről. A ritkán de mindig bölcsen megszólaló Mester, miután felesége be­hozta a teát, azt mondta: S, egy nadrágszabó!... Kis csoportunk meghökkenfen el némult, mert úgy éreztük, önmagához volt méltatlan a Mester megfoghatatlan, túl­zó ítéletével, másrészt azért, mert körünkben jelen volt az igaztalanul lefokozott nagy kolléga egyik honfitársa, tanítványa. Az eddig fenntar­tás nélkül tisztelt Mester mértékével lényegében egyet­értettem volna, de ítélkezé­seknek intoleranciája, mint mindig, nála is csökkentette, megkérdőjelezte, szinte ha­tástalanította az igazságot. S miután hazatértem, szobám falóról, korunk nagyraibe- csült példaképeinek kis galé­riájából. levettem addigi he­lyéről a Mester képét, és'lej­jebb vertem be neki szöget a falba. Döntésem magamnak is meglepő volt. de újból és újból végiggondolva azt az estét, később sem másítottam meg, a portré új helyén ma­radt. Mert nekem is rá kel­let döbbennem a fájdalmas felismerésre: a nagy tehet­ség még a legkiválóbbakban sem mindig - párosul kiemel­kedő bölcsességgel, nagylel­kűséggel, türelemmel. Pedig a mi korunk ebben is külön­bözik az előzőktől: csakis e jellemzők együttes jelenléte esetén tisztelhetünk meg va­lakit a Példaadó Mester ki­tüntető címével.” * (Szigliget, 1984 október) Látom, ebben az elverebese- dő, macska,- kutya,- lóimádó világban is ámulsz rajta, pedig régóta tudott: ember­társait mindenki önmagához méri. Ö a macskákat imád­ja. ezért gorombáskodik most veled napok óta. mert elég könnyelműen elárultad: ott­honodban te szó nélkül el­viseled háziállataitokat fele­séged. gyerekeid kedvéért, ha egyedül maradsz velük, gondozod, véded is őket, de magad meglennél nélkülük. Nagy meggondolatlanság volt. hogy éppen ő előtte ezt el­kottyantottad. így hát- né­hányszor még tanulmányoz­hatod a meglepő korjelensé­get : veled ellentétben egyre többen jobban érzik magukat kedvenc állataik körében, mint emberek társaságában. S akik nem rajonganak hozzá hasonlóan a különben való­ban kedves, játékos macská­kért. kutyákért, madarakért, ő olyan megvetéssel néz át rajtuk, hogy te csak hülede- zel. Az eszedbe sem jut, (próbáld meglátni a jelenség másik oldalát .is), hátha ez a félörült, halálláncát lejtő világ az oka, hogy mind Még megvannak az egész hangok is. s tudnod kell, a világ nem törött millió da­rabra, bár gyötrő és meg­gyötört ez a világ, mégis millió kisebb, nagyobb egész­ből van felépítve, s a növek­vő decibelek disszonáns, szá­zas hangorkánja ‘ alól még tisztán kihallatszanak a nyug­tató, felröptető szép össz- hangzatok is, s -bár az em­ber teremtette képi művi­lágban türelmetlenül egyre tágabb teret hódít el magá­nak az asszimmetria, azért az _ anyagi, természeti világ legfőbb építkezési eleme, megjelenési formája változat- ' lanul a szimmetria. S ha egy­re többen azt harsogják: éljen a disszonancia.' éljen az asszimmetria! éljen a töre­dék! én azt ismételgetem: és éljen a konszonanoia, a szim­metria. a működőképes egész is! * A művészetben nem az éppen uralkodó izmusok va­lamelyike a siker legfőbb “záloga, hanem a tehetség ereje, s a megszólalás hőfoka, a szépség értéke, az igazság haszna. A módszer, a manír másodlagos, az egyedi ötlet, sokkoló lelemény meg éppen harmadlagos marad, ha a te­hetség át nem lényegíti, föl nem röpíti a bármennyire is bravúros produkciót. * Elillant örök pillanataim: a gyermek- s ifjúkorom egyre élesebb rajzolatú egyszervolt holnemvolt mesevilágban! Egy arc, mozdulat, egy any- nyira jelentéktelen s mára mégis oly felmagasztosult jelenet milyen káprázata a metamorfózisnak, melyben a valahai mindennapos élmé­nyek együtt nőnek, színesed­nek maradék időm fogyásá­val. Már évek óta úgy ér­zem, mintha minden egykor volt élményemről novellát vagy regényt kellene írnom, hiszen olyan tündökletesek, olyan szépségesek vagy drá­maiak. Szívemet fájdalom égeti, mert eszemmel rég tu­dom: sosem fogom megírni őket sem, ahogyan nem sikerült elérnem a szülőfa­lumra zöldesen kéklő Péter- né tető fölött percekre fel­tündöklő szivárványt, mely felé egy hajdani nyári zápor után kisfiúként futva elin­dultam. (Lehetséges, - hogy mindenki más is hasonlóan telve van maradandóságba kristályosult halhatatlan pil­lanataival?) II borzongás naptáré Alfred Hitchcock

Next

/
Thumbnails
Contents