Észak-Magyarország, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-26 / 201. szám

1989. augusztus 26., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 A térkép már a leendő vasút nyomvonalát jelzi ... Vasút a Hegyköznek A szemafor zöldet jelez, adva már az indőház, de nincs mozdony, nincs vagon, nincs sín, nincs állomás, nincsenek tervek és konkrét számítások — és nincs pénz. Csak álom van. és remény. A 'kérdés ott vibrál a levegőben: lesz-e vasútja a Hegyköznek? Úigv illi,k, a nem is olyan platói kérdésre válaszoljunk: lesz. Persze itt, és most „de’’-.k következnek: de mikor?, de miből?, de hogyan?. És .egyáltalán: miért kell, ihogv legyen? Ez utóbbira .könnyű azt mondani: mert hozzátartozott a táj­hoz, mert ,az itt élő ember a század elejétől vonattal uta­zott, mert olcsóbb mint a busz, a közút, mert a régi kis­vasút megszüntetése politikai hiba .(is) volt, s azt a mának rendbe kell hozni. .A jövőért! De egyáltalán: gazdaságos lesz-e az új vonat? Utaznak-e majd rajta annyian, szálli- tanak-e annyi árut a vagonokban, hogy megérje újjáépí­teni azt, amit elpusztítottak. Valaki úgy fogalmazott: a második világháború nem okozott annyi kárt a tájnak, mint a hetvenes évek második felének közlekedéspolitikai koncepciója, amely a vasút'felszámolást tűzte ki zászlajára. KINEK AZ ÉRDEKE? Ami néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt: az MSZMP városi bizottsága otthont adott Sátoraljaújhelyen egy olyan tanácskozásnak, amely a vasútvisszacsinálás gon­dolatával foglalkozott. A jelszó: vasutat a Hegyköznek. Széphalomnak, Vilyvitánynak, Alsóregmecnek, iMikóházá- nak, Vilypusztának, Füzérradványnak, Pálházának. Vasutat a 'Zemplénnek. Csodálatos a táj, csodálatos vidéken kanya­rogna a vonat. Ha ... Megannyi ha ... Az orosz csajka szó imagyarul annyit tesz: .sirály. Csajka István nyugdíjas MÁV főtanácsos gondolatai ugyanúgy szárnyaltak ahogy a sirály röpköd. Megtervezetten, nem vaktában ... Erre a tanácskozásra eljöttek tanácselnökök, vállalatvezetők, itt a vasútigazgató is. A nyugdíjas vasutas arról beszélt: miképp lehetne egy normál nyomközű ,(a .kis­vasút .visszalépés a korban!) vasútvonalat lefektetni a Hegy­közbe. Először indokolt, érvelt: Pálháza ipartelep—Sátor­aljaújhely vasútállomás között ezer tonna perlít 21 tonnás tengelynyomású vasútvonalon történő elszállításához szük­séges két mozdony, két mozdonyvezető, kél kísérő, .25—25 tehervagon, hajtó- és kenőolaj. Ugyanezen .mennyiséget közúton — ha öttonnás gépkocsikat veszünk figyelembe — 200 gépkocsival .kétszáz sofőr vihetné el, s lényegesen több üzemanyag is fogyna. Ha ezt vesszük, ezt nézzük: kell a vonat. De! Adva. lesz-e mindennap az a legalább ötszáz tonna áru, amely fuvaro­zása mellett gazdaságos lenne a vasút? És lesz-e legalább napi ezerötszáz utas? Visszaszokik-e a nép a buszról a vo­natra? ÁLDASA RÁ A miniszter. Derzsi András áldását adta a hegyközi vasút építésére. Egyebet nem. Csináljátok híveim, ahogy tudjátok, én nem ellenzem !... Persze, azért ez így nem teljes, ugyanis azt is írta a miniszter: a vasút építőipari kapaci­tásával hozzájárul az építkezéshez, s az üzemeltetéstől sem zárkózik el... Hernádi István miskolci vasútigazgató: — Amennyiben megrendelést kapunk: fővállalkozásban megépítjük a vasutat. Szép és dicsérendő gesztus. De a kérdés ismételten az: miből? .Miből .lesz sín. kő, talpfa, váltó, mozdony, vagon, híd ... ? Mai árakon számolva 415 .millió forint kellene egy nor­mál nyomközű vasút megépítéséhez Sátoraljaújhely és Pál­háza között. Innen, vagyis iPálházától célszerű volna kes­keny nyomközű, vagyis kisvasutat építeni Hollóházáig. Ez ke­vesebbe is kerülne, meg talán romantikusalbbnaik is tűnik... CSAK ÖSSZEFOGÁSSAL Kétségtelen: összefogásra lenne itt és most .szükség. Egy másik Csajka, a sátoraljaújhelyi Csajka Imre jl7 ezer alá­írást gyűjtött össze a hegyközi vasút érdekében. Ha e tizen­hétezer ember mondjuk egyenként tízezer forintos részje­gyet vásárol az új vasút reményében, még akikor is csak 170 millió forint gyűlne össze. Édeskevés. 'Ennyiből nem lehet, nem szabad nekilátni, s nem is biztos, hogy ennyit összead ,a nép. Ám adhatna pénzt — még az oly szűkös bugyellárisból is — a megye, hiszen kardoskodott a hegyközi kisvasúi meg­szüntetése mellett, adhatna a minisztérium, hiszen keresz­tül verekedte koncepcióját, adhatna pénzt az idegenforga­lom, hiszen kevés olyan szép tája van az .országnak, mint ez a zempléni rész, s adhatnának pénzt a környékbeli vál­lalatok is. Csak összejönne a tőke, pláne, ha (határon túlról is beszállnának az építkezésbe. Wem muszáj ennek a vas­útnak hagyományos tarifával futnia. Legyen drágább, mint máshol a vonat, de legyen olcsóbb, mint a busz. Az a busz, amelynek közlekedéséhez egykor nagy remé­nyeket fűztek. Az a busz. amely hófúváskor, jeges úttesten' nem, vagy igen lasslan járl A vonat mindig, minden időben ment. És megy... Illésy Sándor Eszak-Magyarország interjúlánc Feíedy Qyuia Annak a bizonyos emberfajtának, amelyet az egyszerűség kedvéért alkotó értelmiségnek szoktunk nevezni, igen nehéz bemérni, felmérni szellemi ható­körét. Az egyén, az egyéniség megkü­lönböztető jegyei többnyire nyilvánva­lóak, határvonalai viszont elmosódot- tak és sokszor váratlan irányból és messzeségből érkezik érdeklődő jelzés az iránt ami a* egyént foglalkoztatja. Talán arról van szó ilyenkor, hogy abban a mindnyájunk áltál érzékelt és — ugyancsak az egyszerűség kedvéért — közönyösnek mondott atmoszférá­ban mégiscsak ott röpködnek az egy­másra figyelés meteoritjai, amelyek ha elég közel kerülnek — akár valamilyen külső ösztönzésre is — az illető egyé­niségéhez, hirtelen kifényesednek, mintegy jelét adva annak, hogy még­sem láthatatlanul metszik egymást ezek a maguk útján járó életpályák. Feledy Gyula grafikusművészhez most dr. Terpián Zénó részéről érke­zett ilyen jelzés, amely ínterjúláncunk jelen beszélgetését indokolja. — Tehát? — Hogy Terpián professzor úr ki­tüntető barátsága e most fonódó inter­júlánc következő szemeként a velem folytatandó beszélgetést javasolja, azt őszinte megtiszteltetésnek tartom. Két­ségeim vannak azonban, vajon az én pályámnak, munkásságomnak és a ter­mészetesen szükségképpen belőlük sar- jadzó észleleteimnek, tehát „magántör­ténetemnek". lehet-e, lehetnek-e egy­általán manapság közérdeklődésre szá mot tartó, s netán még némi tanulság­gal is szolgáló elemei. Riaszt továbbá az önismétlés könnyen bekövetkezhető unalmának veszélye, lévén, hogy amiről magammal kapcso­latban egy interjú keretei között szól­hatok, különböző alkalmakkor elmond­tam már sokszor. Egy pillanatra sem képzelem persze, hogy a Tisztelt Ol­vasó, korunk sok nyomasztó gondja közepette az én pályámat alakító — meghatározó momentumokra emlékez­het, akárha hallott is 'már valamit fe­lőlük. — Most mégis itt ülünk a Deák tér 11-ban, Feledy Gyula állandó kiállítá­sának helyszínén, ahol a falakon az életpálya, vagy a „magántörténet” ké­pekbe átköltöztetett momentumai sora­koznak. — Számomra mindig is fontosabb voll, ha egy művész manifesztuniok helyett inkább művei útján találkozott a publikummal. Számtalan a példa; hangzatos programokat, jólfésült, vagy akut politikai divat mezébe bújtatott ars poeticát deklarálni ugyanis mindig és minden műfajban jóval könnyebb, mint magának az alkotásnak akárcsak szemernyi hitelességét megteremteni. Azt vallom, bármilyen- előjelű elkötele­zettségét, munkásságának rangját, vi­lágnézetét, a kultúrához, az emberi lét nagy kérdéseihez, a történelemhez, köz­vetlen környezetéhez, korához fűződő viszonyát a művész — ha csakugyan az — a legmeggyőzőbben, a legnagyobb hatásfokkal — s persze ebből fakadó­an önmagára nézve is a legleleplezőb- ben — műveivel fejezheti ki. Ami te­hát itl van a falakon, eddigi életrajzom is. A kettőnek — erre is van példa ele­gendő —, nem kell feltétlenül egybe­esnie. Én azonban úgy gondolom, az embernek, a művésznek vállalnia kell amit csinált, hiszen az életéből sem tud kihagyni periódusokat. — Melyik mégis az a periódus, la me­lyet Feledy Gyula, mint ember és mint művész a leg meghatározóbbnak érez élet útján? — Voltaképpen közvetlenül a hábo­rú után, annak keserveit majdnem fel­nőttként még a sejtjeiben őrző, és a kitárulkozó lehetőségek ígéretének bű­völetében szinte eufóriásan lelkesedő. „Fényes szellők" nemzedékének tagja­ként1 indultam pályámon. Első iskolám, egyben egész ifjúságom legfelhőtlenebb, de fájdalmasan rövid ideig tartó szakasza a budapesti Der- kovits Gyula Képzőművészeti Akadé­mia és az ahhoz szervezett Nékosz — kollégium volt. Ezt az iskolát a magyar képzőművészetnek már akkor — 1946- ban — jelentős, Európát megjárt prog­resszív mestereinek számító művészek; Kmetty János, Koffán Károly, Beck András szervezték, akik aztán a taná­ri karba invitálták a korabeli szellemi élet olyan rangos képviselőit, mint He- vesy Iván, Rabinovszky Máriusz. Kál­lai Ernő, Medgyessy Ferenc. Bortnyik Sándor, hogy csak a legnevesebbeket említsem. Az első szabályos, iskolai ér­telemben vett tanévet, húsz-egynéhány hasonszőrű — túlnyomó részben ugyan­csak — vidékiről fölkerült művésznö­vendék társaságában 1947-ben kezdtem. — Milyen volt akkor a magt/ar mű­vészeti élet? — Túlzás nélkül mondhatom, isko­lánk, kollégiumunk elsősorban igazga­tónk Beck András és felesége Büki Ágnes kiváló szervezőkészsége, s szé­leskörű kapcsolataik révén, azidőtájt valóságos szellemi központnak számí­tott. A művészet különböző ágaiban az adott műfaj kiemelkedő reprezentánsai tartottak nálunk hetente hangversenyt, előadást, melyekre az eseménnyé vált csütörtök estéken külső vendégeket is fogadtunk. Talán jelzésül elegendő, ha csak a rendszeresen visszatérő előadók közül Füst Milán. Kadosa Pál, vagy Major Tamás nevét említem. De gyak­ran megfordultak nálunk az akkoriban hazánkba látogató neves külföldi ven­dégek is. Járt. nálunk például Ander­sen Nexö. Pablo Neruda. Atahualpa Jupanki és sokan mások. Tanáraink a hivatalos képzőművé­szeti főiskola szellemétől eltérő, az akadémikus szemléletet tudatosan el­vető .irányba neveltek, vezettek ben­nünket. Természetes tehát, hogy elő­életünk, korábbi ismereteinkhez képest, elképesztően rövid idő alatt lettünk a modern művészet olyan csodáinak, mint Cézanne, Van Gogh. Gauguin. Picasso, vagy Matisse, a mieink közül pedig Derkovits, vagy Egry feltétlen és lelkes hívei. Ezt szükséges hangsúlyoz­nom, ha nemzedékem első nehezen emészthető csalódását — amely a ké­sőbbiekhez képest még a legkisebbek közé tartozott — akarom érzékeltetni. Amikor ugyanis 1948-ban Akadé­miánkat megszüntették, s tanáraink zömét a „hivatalos” főiskolára nevez­ték ki professzornak, s minket is oda irányítottak, azt még megértettük, hogy ilyen kis ország mint a mieink, nem „üzemeltethet” két felsőfokú kép­zőművészeti intézményt, de az ezután történteket már alig. Nem sokkal ezt követően például Bortnyik Sándor ta­nár úr, aki a Derkovitsban anyagtant tanított, s aki ekkor már a főiskola frissen kinevezett főigazgatója volt, s alk.it a magyar avantgarde egyik szel­lemi atyjaként volt szokás korábban, (s ma ismét) emlegetni, személyesen osztotta ki közöttünk Sztálin megnye­rőre retusált fényképét, hogy arró! lehetőleg puha ceruzával és lehetőleg még megnyerőbb változatokat készít­sünk. Emellé még azt is állította, hogy ez, egyszersmind a leghaladóbb művé­szetpedagógiai módszer, s hogy per­sze minden csepeli munkás leghőbb vágya, hogy a főiskola növendékeinek eme műveiből, 1948 karácsonyára kap­hasson egy példányt, hiszen az aján­dékozás közelgő ünnepe, csupán arról nevezetes, hogy közel esik a világbéke őrének születésnapjához. Nos, ekkor sokan, és amint kiderült, még távol­ról sem utoljára, magunkba roskad- tunk. Másod-, harmadéves növendé­kekként, akik mögött mégiscsak volt már némi ismeret, s akik éppen addi­gi tanáraink irányítása alapján moso­lyogtuk meg az „akadémikus” akadé­miát, ahol az embert gipszöntvényeken s a felhőt mennyezetre függesztett vat­tacsomókon vélték tanulmányozható- nak — gyanakodás, elkeseredés nélkül hogyan is fogadhattuk volna ezt a je­lenséget? Pedig a nehezebben emészthető él­mények még ezután következtek. Pél­dául a Rajk-per. Elfelejtettem említeni az előbb, hogy Rajk László is többször járt kollégiumunkban. Nos, ezek után, gondolom joggal foglalkoztatott az a gondolat, hogy elhagyom a pályát. Én ugyan, Szőnyi mester osztályába jár­tam, akit így visszatekintve, mai is­mereteim birtokában is a legmegbízha­tóbb tanárok közé sorolok. Válságomat egy Lengyelországba, Krakkóba szóló ösztöndíj hidalta át. Ott a Krakkói Képzőművészét! Akadémián lényege­sen kedvezőbb légkör fogadott. Elkép­zelhető, hogy az ott töltött évek után micsoda meglepetéssel olvastam a pes­ti főiskola „szégyentábláján”, amikor hazalátogattam, hogy- Szőnyi István a mester és a növendék WürtzÁdám pél­dául ,.Truman szekerét tolják”, mert mondjuk öt percet késtek. Ilyen idők jártak akkor a művészetek minden te­rén. Picassóra hivatkozni például fel­ért egy feljelentéssel. — Ha itt körbenézünk a falakon, a művek mégsem ezt a világot és annak előírásait, következményeit tükrözik. — Nem, mert az indíttatás nagyon sokat számít, s még többet, hogy az emberben milyen művészi eszmények honosodnak meg. Amikor hazakerül­tem Miskolcra — talán ismert, hogy sajószentpéteri születésű vagyok — vol­tak már kisebb nemzetközi sikereim is, amelyek akkor jelentettek bizonyos elégtételt számomra. Volt persze szám­talan furcsáság, elő se lehetne sorolni valamennyit. Itthon is, Miskolcon is. — Feledy Gyula mégis eljutott olyan magaslatára pályájának, amelyet a leg­magasabb címekkel jutalmaztak. Ho­gyan történt ez? — Nehéz erre szerénytelenség nélkül válaszolni. Talán nem is lehet. Jóma­gam azt szoktam mondani, lehet, hogy én vagyok az egyik legjobban dekorált képzőművész errefelé, de valójában nem sokra vittem. Éltem, dolgoztam, megpróbáltam megőrizni viszonylagos függetlenségemet, s ez jött ki belőle. Címekért nem kilincseltem, megrende­lések után nem futottam. Ez nem ve­zetett ugyan meggazdagodáshoz, de né­mi belső megnyugvást adott. — Ilyen sokféle tapasztalat után, ho­gyan látja Feledy Gyula, milyen szilárd pontokra lenne szükség ahhoz, hogy felgyorsult, változó életünk jó irányba terelődjék? — Ha nagyon röviden akarok fogal­mazni, akkor azt mondom, elsősor­ban erkölcsiekre. A művészetben nem megbízható az, aki könnyedén feladja hitét. — Ennek az interjúláncnak feltétele a következő interjúalany megnevezése. Feledy Gyula kit javasolna maga után? — Javaslom kedves barátomat, nem- zedéktársamat, Keresztúry Sándor fő­orvost, a tudós patológust és kórbonc­nokot, aki hivatásszerűen néz szembe naponta az emberi lét örök és végső kérdéseivel, amelyek végül is engem is foglalkoztatnak. Pályája tapasztala­tait: magam is szívesen olvasnám. — Köszönöm a beszélgetést. Lejegyezte: Gyöngyösi Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents