Észak-Magyarország, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-02 / 180. szám
1989. augusztus 2., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Vidéki nyomdákban száz éwei ezelőtt Utasszállók, utassegélyek Forster és Starnberger ,,Könyvnyomdák a vidéken" című rovatában oszlopokba szedve sorolja a Magyar Nyomdászok Évkönyve 1896-os kiadása azoknak a nyomdatulajdonosoknak a nevét, akik munkásságukkal az 1800-as évek vége felé hasznosan járultak hozzá az irodalmi munkák terjesztéséhez. Amikor a székesfővárosban száznál is több könyvnyomda működött (az Állami, az Egyetemi, az Athenaeum, a Pallas, a Franklin, hogy csak a leghíresebbeket említsük, vagy a Pesti Lloyd-társulat, a Pátria-részvénytársaság nyomdáját hozzuk szóba) a vidék felzárkózása is mindinkább szemmel láthatóvá vált. „...hogy valahol otthon legyünk benne" Vakáció az intézetben Miskolcon Forster Dezső, Vesselényi Gábor.né és Starnberger Bernát tartott lenn könyvnyomdát, de a közeli Gyöngyösön négy, Sátoral- jaújhellytoen három, Putno- kon, Szerencsen, Sárospatakon egy-egy nyomda volt található. Az utazó szák-társak számára utassegély-«kifizető helyet fartőitek fenn Misikol- con: többek között Budapestig, Debreceniig. Kassáig szólt a segélynyújtás. A viatikumikiifizetok nevei .közt szerepel 1886iban Ludvig István a Forster nyomdában. Utásszá Hója — a nyomdászok részére — rnár kevesebb városnak, helységnek volt. A fővárosban a központi szálló egynapi, díjtalan szál lássad segítet te a hozzáfordulólkat. 1VT is'kolcnak ugyanakkor nem volt sem ipartestületi, sem szakmai szállója az utazó nyomdászok számára. Mai szemmel talán furcsa ilyen utasszállók létezéséről olvasni, azonban nyomban tegyük hozzá, ezek jelentősége aikikoéi.ban igen nagy volt. Nem 'kirándulási, tu- nisztli'fca'i célokat szolgáltaik ezek a szálláshelyek, az utassegélyek, jóllehet a le- vegőváltozásnaik, a kirándulásnak igencsak nagy hasznát vették volna a nyomdászok, alk'ilk egészségtelen levegőjű kis üzemekben töltötték napjaikat, éveiket, és soraikban nagyon gyakori volt a tüdőbeteg. A munkát •kereső, úton levő nyomdászt segítette igazán a segély, a szállás. Ismerve a nyomdászok társaik nehéz •helyzetét, ahol tehették, legalább a legégetőbb gondokból igyekeztek valamit átvállalni. A címlista legalább egy kis biztonságot kölcsönzött számúkra hol keserű, hol reménykeltő vándorútjuk során. T amási Áron hőse, Ábel tizenhat évesen kerül ki a Hargitára, mert az apja elszegődtette erdő- pásztornak. A havason egyedül marad félelmeivel, magányával. Majd bejárva országot, világot a férfi Ábel a bosszú bolyongás és otthon- talanság után így fogalmazza meg a felismerést: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ritkán mondjuk ki, de mindannyian saját bőrünkön érezzük az otthon, a család biztonságot, védettséget adó melegét, vagy éppen hiányát. Kolozsvári Grandpierre Emil szavaival: „A család bizonyos tekintetben végzet, s ha nem is visszavonhatatlanul az, mindenképpen egyike a leghatékonyabb sorsformáló erőknek". Ez még akkor is érvényes, ha a gyerekek közül egyre többen élik át, néha kizárólagos élményként a család hiányát. Ábelnek könnyű dolga volt, tudott hová hazagondolni. NEHÉZ HŰSÉG Nyílt tekintetű, fekete fiúcska fogad az alsózsolcai nevelőotthonban. Büszkén mutatja, hogy milyen szép rend van a szekrényében. S amíg „Ómami" elmeséli a történetét, ő előreszalad a játszószobába, hogy ott is a helyére kerüljön minden. Mire odaérünk, halk zene szól a lemezjátszóról, a fiúk pedig kifésülködve ülnek a rekamién. — Ugye, milyen jók vagyunk? — kérdezi a szemük. „Ómami” érti a kérdést, azonnal sorolja, hogy ki miben nagyszerű, kit miért szeret. Húsz—huszonnégy gyereket egyszerre, egyformán és lehetőleg nagyon ... BEUTALTAK — Hattól húszéves korig laknak nálunk a gyerekek. 190 töt tudunk elhelyezni, általában 160—170 gyerekünk van — tájékoztat Jd- gerné Szabó Irén, az otthon vezetője. — Nyolc csoportunk van, két nevelő és egy gyermek- felügyelő gondoskodik közvetlenül a gyerekekről. Tanácsi beutalás alapján kerülnek hozzánk a neveltjeink. A leggyakoribb ok a szociális körülményekből és a magatartási zavarokból adódik, nagyon kevés közöttük az árva. Jönnek hozzánk Göncről, Megyaszóról, a miskolci Gyermekvárosból, a sátai óvodából. HOGY OTTHON LEGYEN AZ OTTHON Az egyik szobából veszekedés hallatszik: — Te is tudhatnád, hogy itt nem eszünk! — Kezében felmosóronggyal fogad a lányok szobájában a zsörtölődő hang tulajdonosa. — Nagyon szeretik a rendet. Maguk takarítanak, mosnak a lányok — magyarázza a helyzetet a kísérőm. — Most alakítottuk ki a játékszobákat, minden csoport kapott egy közös helyiséget, ahol nyugodtan játszhatnak, beszélgethetnek, tévézhetnek. Egyébként nyitott intézmény vagyunk. Igyekszünk a gyerekeket felkészíteni az önálló életre. Kimehetnek a faluba, a nagyobbakat szombat—vasárnap elengedjük szórakozni. De bejárunk közösen is Miskolcra. Kiállításokra, moziba, strandra visszük őket. — A ruhájukat a nevelőjükkel közösen választják ki, a költőpénzével minden gyerek önállóan rendelkezik. Persze a családot pótolni csak hézagosán tudjuk. NYAKON nehezebb Csak néhány gyereket találtunk az épületben. Voltak, akik pecáztak, egy csoport az intézet autóbuszával Sárospatakra utazott. De voltak már Szobon, nyaraltak Tapolcán, mennek még Mak- koshotykára, augusztusban két csoport a Balatonra. Akiknek olyan az otthoni körülményük, s a szülők is kérik, nyáron húsz napra hazamehetnek. Az otthonvezető elmondása szerint nyáron sokkal nehezebb a dolguk, gyerekeknek, nevelőknek egyaránt nehéz időszak ez. Ilyenkor mindig megszaporodnak a szökések. — Itt is vannak, mint minden intézetben rendőrségi ügyek. De nagyon nehéz annak a gyereknek beilleszkedni, elfogadni ezt a helyzetet, aki 15—16 évesen kerül hozzánk. ESKÜVŐ AZ INTÉZETBEN — Segélyezettként mindaddig nálunk maradnak a gyerekek, amíg be nem fejezik a szakmunkásképzőt. Az ifjúmunkások 18 évesen hagyják el az intézetet. Amikor kikerülnek, rendelkeznek ugyan némi megtakarított pénzzel, a fizetésük egv része takarékba kerül, de így is nagyon nehéz a helyzetük. Mi állítjuk a gyerekeket munkába, mi keresünk nekik albérletet. Ma, amikor egyébként is nehéz munkahelyet találni! — Az utógondozás során figyelemmel kísérjük a gyerekek sorsát, de maguk is szívesen visszajárnak. Bai’át- ságok, szerelmek kötik őket ide. Volt már itt esküvő is. A tanulmányaik befejeztével itt az intézetben házasodott össze két gyerekünk. A KISZ-klubban volt az esküvői ebéd. A MI KUTYÁNK KÖLYKE Búcsúzóul még bejárjuk az intézetet, az udvart, a kertet. Megcsodáljuk a gyerekek állal épített sziklakertet, szalonnasütőhelyet, a konyhakertet, ahol külön területeken „gazdálkodhatnak” a csoportok. Végül megmutatták a gyerekek a kutyájukat is. A kóbor állat hozzájuk szegődött, s ők befogadták. Azóta lelt otthonra a kutya is, s már a kicsinyét tanítja ugatni. — A mi kutyánk köl.yke... Filip Gabriella Fotó: D. K. Nagy József Mint minden nyáron, most is színes, forgalmas kép fogadja a majális-parki autóbusz-végállomásra érkezőkéi. Lehet hétközi. avagy munkaszüneti nap. az egyes és százegyes buszok rendületlenül ontják a kirándulókat, a friss, tüdőt tágító levegő után vágyókat, fiatalokat, öregeket egyaránt. Szerény magam is majd' mindennapos látogatója vagyok e helynek, s bár ez a nyár igen esődúsan indult, mégis sokszor bele- vidulok e tájba, s a naponta megdördülő ég sem zavar messzebbre, mint a Panda büfé valamelyik napernyője alá. Mondanom sem kell, ilyenkor összeszorul a jó nép, pislogva lessük a szürkén go- molygó, szapora áldású felhőket, s a Lilláról, vagy Omussáról érkező kirándulókat. Persze, hogy mindenki igyekszik valami fedél alá, ki a busz várótermét, ki a Panda büfé kiugró ereszét, vagy napernyőjét választja. Hanem az esővédle asztalok, padok rendszerint jócskán foglaltak. A törzsvendégek konokan tartják állásaikat, illetve üléseiket, s cseppet sem zavartatva a majd' mindennapos isten áldásától, óvatosan emelgetik a poharakat és mondják a magukét. Hogy kik ezek a törzsvendégek? Nos, javarészt nyugdíjasok, munkások, műszakiak, néhány értelmiségi, 80—40 évi „robottal” a vállaltion. Emberek, akik letudták a rájuk szabott munkapenzumot. Ülnek, pihennek, vitatkoznak, mert élmény van bőven. Olyan generáció üldögél itt testközelben, akik megélték a második világháború poklát, lövészárkot, bombázást, hadifogolytábort, akik a 45—46-os inflációt végigéhezték, s dolgoztak majd' egy évig bagóért. Akik újraépítették a romba dőlt országot, akik mindig csak adtak, erőt. egészséget, fiatalságukat, életüket, a hitüket, s kapnak cserébe sokan csupán — nyögdíjat! Hatan is szorongunk a napérnyő alatt. Az eső szűnőben, Omassa felől világosodik az ég. Perecesnek rohant a vihar. Áz asztalunknál legalább négyszáz esztendő egy rakáson, 66 évet számolva fejenként. Zajos a társaságunk, nincs parlamentáris fegyelem, az érkező, forró napsütéssel mintha bővebben ömlene a beszéd. Itt azután megkaphatja mindenki a magáét, nem mérik pénzért a szót. Nyitva a politikai palack szelepe, ömölhet a panasz, kritika. Kap a kormány, a párt, van, aki védi, van, aki támadja, hiába, a pluralizmus idejét éljük, előre topogunk a demokrácia egyre szélesedő ösvényen. Nem is kapcsolódnak logikusan a mondatok, valahogy így peregnek elég hangosan a mondandók: — Ha én lennék egy darabig az ország teljhatalmú intézője, tudjátok, mit csinálnék ? — No, ki vele! — Vagyoni leltárt csináltatnék. Megkérdezném: mondja az úr, honnan vannak a milliós ingatlanjai, nézzük, mennyit keresett az úr havonta? — Ne röhögless! Ma mór ilyeneket nem csinálnak! Különben is, akkor jó néhány vezető pozíciójú fejes kerülne szorítóba! Tisztelet a kivételnek! — Kitermeltünk a mi bőrünkön egy bizonyos réteget. Gondolok azokra, akik, míg mi gürcöltünk, jókora kedvezményekkel tanulhattak. Mi maradtunk a béka fenekénél, ők meg ... — Ugyan, örülj, hogy a fiad tanulhatott! — Nem a tanulása ellen vagyok, azon bosszankodom, hogy beolvadt a brancsba. nem maradt egyéni véleménye, úgy ugrált, ahogy a nagyobb fejesek fütyültek. De hát megvan a maga villája, a nyaralója, kocsi, meg video, meg minden. Én meg, aki felépítettem neki ezt az országot, éhbérért gürcöltem, és csak nyögdíjat kapok. Most odalöktek háromszáz forintot, de ehol ni, az új áremelés! — Mit nyavalyogtok! Míg világ a világ, voltak és lesznek akiknek megy, és akiknek nem megy a kocsi. — A lánckereskedelem, ez a baj nálunk! A termelő tíz forintot kap egy kiló eperért, az én szemem meg kopog tőle, hiszen a kofánál már nyolcvan forint! De az állam- bácsi sem adja hatvanon alul! — Sokan vagyunk nyugdíjasok! Gondolom, szívesen a föld alatt tudnák már ezt a mi generációnkat! — Na, igen! De nemcsak a sok nyugdíjas miatt, hanem mert érzik, tudják, hogy nekünk sokkal tartoznak. Próbálnák csak a 25—40 éveseket annyi társadalmi potyamunkára fogni, mint velünk tették! Meg kukoricagörhővel, csupasz kenyérrel dolgoztatni ! — Maszlag! Maszlag, ha mondom! Mindenkor, majd’ mindenki ótrázott minket! Ha ismered a történelmet, tudhatod, tatárjárás, törökuralom, Habsburg-béklyó, kozákinvázió 1849-ben, Haynau, cseh, román intervenció, Orgovány, nácizmus, Don, Recsk, ötvenhat, soha többé, azután június 16. Miben, kiben bízol még? Már Kádár Jánosunk sincs! — Na és mit tudsz csinálni? — Csillapodjatok! Mi itt már nem döntünk el semmit. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet! Örüljünk, hogy élhetünk. Igaz, a körzeti orvosnőm szeméből kisüt a kérdés, amikor zavarom: mi az, maga még mindig él? Fel sem veszem, hiszen a szűkebb környezetemből is akad néhány. aki ki nem mondva is szinte szug- gerálja belém a gondolatát: a fene beléd öreg, igazán eltűnhetnél már a balfenéken. Néha már az is felsejlik bennem, hogy nem egy tudatos nyugdíjasirtás folyik-e a gyógyszerár-emelésekkel! Mostanság havonta négyszázat adok ki orvosságra! — Nahát, ez már kissé túlzás öregem, mármint az a bizonyos irtás! Bár, manapság minden lehet! Tegnap még ellenforradalmár voltál, ma per pillanat népfölkelő! Szóval... fura, ellentmondásos világot élünk. De én azért a reformra és a megbékélésre voksolok! Hát, így folyik, csordogál, áramlik a szó, a hanggá vált gondolat, pro és kontra, egészen napestig. A buszok jönnek-mennek, zöldell a Bükk, a páradús, sűrű erdőben gombát nevel a nyár. A Panda-büíébeli kél szép lány. Szilvia és Enikő udvariasan és gyorsan szolgálják ki a vendégeket, a korrekt főnökre sincs panasz. Az asztalunknál lanyhul a vita, az öregek szeme a messzeségbe réved, a messzeséget kutatják gondolatban is, ahonnan nincs többé visszatérés! Igen, ez a messzeség bármely pillanatban bekövetkezhet, hiszen hatvanon leiül a messze egyre közelebb van... Hanem a Bükk, az megmarad. Amikor ez a sok idős. öreg, vén ember már a föld alatt lesz, a Bükk fái ugyanilyen zölden, lombdúsan mutatják magukat, s a kirándulók ugyanúgy felkeresik hűvöst, jó levegőt adó rengetegét, ahogy ma teszik, meri az életnek isteni joga van ezen a bolygón. Holdi János
