Észak-Magyarország, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-17 / 166. szám
1989. július 17., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Lehet egy tonnával több? Ilyen gazdagok lettünk? • • • és ez így megy hónapról hónapra (Fojtán László felvételei) Vizit (Folytatás az 1. oldalról) adást, de ugyan miért mondaná? Ha kell a gazda, netán a pénze, meg a segítsége, akkor miért ne jöhetnének vele azok is, akik itt- jártának hírét keltik a világban? Rossz hírét amúgy is azok az adók keltik, amelyek különben korlátozás nélkül flangálhatnának és flangáltak eddig is szerte e hazában. De mintha most nem tolongtak volna a határon, sem Budapest utcáin. Hogy stúdiót nem kértek, nem béreltek, az viszont csaknem bizonyos. Amit pedig a vendég látogatásáról mondanak, az annyira hasonlít ahhoz, amit eddig mondtak, hogy azért tényleg kár lett volna két szemükkel, kameráikkal és mikrofonjaikkal idáig jönniük. Ezzel kapcsolatban pedig csak annyit még, hogy amikor náluk járt hasonló rangú vendég, mintha-nem féltették volna ennyire tőle azt a bizonyos egységet, ami most sokkal kevésbé létezik, mint abban az időben. No, de hál változnak az idők és változnak az emberek. Változik az egyón és a gondolkodásmódja, sőt. népek, országok véleménye is — szerencsére. Ami pedig nem változik — a határtalan emberi butaság, és rossz- indulat —, az amúgy sem lesz kevesebb egy ilyen látogatástól. Ezen dollárral sem lehet változtatni. Különben ezzel a vizittel kapcsolatban sok mindent elmondtak már az értékelők és emlékezők. Többek közölt azt is, hogy Bush elnök annak idején, alelnök korában járt már nálunk, és a Szent Koronát is megtekintette. Tiszteletre méltó tett volt ez, és tiszteletet adó, ahogy mondani lehetne, egy úriember viselkedni tudásának bizonyítéka, már akkor is. Nem azon törte a fejét, hogy miként bosszulhatná meg nagybátyján, az öreg Uncle Samon esett sérelmeket, aki mellesleg, amikor nekünk nem kellett, tömött pénzeszacskókat nyújtogatott felénk minden karikatúrán, hanem a magyar nép legszentebb ereklyéje előtt tisztelgett. Mondom, úriember módjára. Mint ahogy most is úriember volt, amikor kilépett a Kossuth téren a védelmet nyújtó esernyők alól. mert maga előtt ázni- fázni látta a tömeget, a magyar nép odagyűlt képviselőit. Nemcsak az ereklyét, után de a népet is tiszteli tehát, ami azért nálunk nem éppen megszokott politikai magatartás. De apropó — Kossuth tér, korona, meg Kossuth. Nem tudom, abban a Kossuth téri gyülekezetben, amellyel kapcsolatban többnyire az első amerikai elnök látogatásáról beszéltek, gondolt-e valaki Kossuthra. Arra, aki megfosztotta ugyan címerünket a koronától, de Kemény Zsigmond szerint azért fel- próbáita. Emlékezni rá viszont nem ezért kellett volna, hanem azért, mert száznegyven évvel ezelőtti szabadságharcunk vezetője — Istenem, mennyi volt nekünk! — annak idején a Bush elnökéhez hasonló fogadtatásban részesülhetett a keleti parton. Pedig ő nem egy európai nagyhatalom elnökeként szállt partra Amerikában, hanem egy kis nép bukott forradalmának számkivetett vezetőjeként. Igaz, elnök volt, a Honvédelmi Bizottmány elnöke, meg néhány hónapig kormányzó, de hogy nem pénzt vitt Amerikába, az biztos. Mégis szívesen, sőt, szemtanúk szerint, hatalmas lelkesedéssel fogadták. Akkor. amikor már megbukott. Ez. ha jól emlékszem, 1851-ben történt, de Kossuth már akkor is a szabadság nyelvén beszélt. Angolul! Most, majd’ száznegyven évvel később, a Kossuth téren, a magyar fővárosban, Bush elnök, néhány szót szólt magyarul. Vajon ő is a szabadság nyelvén? — Mi szeretnénk hinni, hogy azon. És azt is, hogy az ugyancsak sokat emlegetett csalódás ezzel a vizittel kapcsolatban, nem fogja elhomályosítani a látogatás emlékét. Az első Magyarországra látogató ameri - kiai elnök budapesti látogatásának, tárgyalásainak, előadásainak emlékét. Kossuthnak, látogatása után szobrot emeltek Amerikában és utcát is neveztek el róla, pedig — mondom, ő bukott ember volt mér akkor. Bush elnök, pedig elnök, sőt, hivatala első évében járó elnök, aki a jelek szerint jobban tisztel bennünket, mint mi, magunkat szoktuk. Méltónak kellene maradni erre a tiszteletre. még akkor is, ha jelen pillanatban cserevizitre nem is tudunk köztársasági elnököt küldeni Amerikába. Bukottat, pedig — reméljük, még egyszer nem is fogunk. Gyöngyösi Gábor Még csak hónapok vá# lasztanak el attól az időtől. amikor az újságkészítés világában a papírtakarékosság központi intézkedéssel volt szabályozva. Több lap terjedelmét is csökkentette a papírhiány. Ha mostanában valaki megfordul a posta remittenda-raktáraiban. elkerülhetetlen, hogy ne ezek a gondolatok jussanak -eszébe a rengeteg, el nem adott lap láttán. Újságok, folyóiratok, könyvek tonnaszám. Hát egyszerre ilyen gazdagok lettünk? ÚJDONSÁGOK TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA Nos. talán egy kicsit közelebbről. 1988 szeptemberétől postai terjesztésben 13Ó— 150 új lap indult. Talán most vagyunk már ott. hogy ahány új lap indul, annyi meg is szűnik. A kiválasztódás megindult, de ez még nem az igazi. Nincs vásárlóerő, nincs vevő a lapokra. Régen az újság megérkezett a postahivatalokhoz, az árusoknak kiosztották és nagy részét eladták. Most nagy része megmarad. Forintmilliókra rúg a postánál a rakodási, ide-oda szállítási költség. Sokszor érthetetlen, kinek éri meg a lapot megcsinálni, ha 70—80 százaléka eladhatatlan marad. Most még van egy magyarázat. A hirdetésből fedezik a költséget, a ráfizetést is. De mi lesz holnap? A dolog hamarosan változik. Ez a kiskapu is megszűnik, bezárul. A Magyar Posta lemond terjesztési monopóliumáról. A monopóliummal ugyanis vele járt egy nagyfokú kötelezettség: fogadni kellett az előállított lapot. A jutalékot központilag írták elő, a pálya kényszerpálya. Nos, ez a kötelezettség megszűnik. A posta csak akkor fogadja a lapot, ha a várható költségek várható fedezetét biztosítva látja. Ha a felmerülő költség nincs garantálva, akkor a mai 30 százalék jutalék helyett a Magyar Posta 70—80 százalékos jutalékkulcsot is megállapíthat! Idáig ugyanis egyszerű dolguk volt a lapkészítőknek. A nyomdából a posta átvette a lapot, minden ment a maga útján. HURRÁ-HANGULAT Miközben újságok születnek és újságok szűnnek meg, beindult egy periférikus elképzelés a terjesztésről. Vannak, akik hurráhangulatot keltettek, hogy ők a posta nélkül is terjesztenek. A „bátrabbak” már ki is találták, hogy tejeskocsikkal szállítják majd a hírlapot. Mások taxik igény- bevételétől várják, várták a jó szállítási megoldást. A napokban Budapesten a Magyar Lapkiadók Egyesülése és a Magyar Posta szakemberei értekeztek e téma felett, és egybehangzóan kijelentették: Magyarországon belátható időn belül nincs feltétele a postán kívüli terjesztésnek. Tudniillik, naponta meg kell jelenni a lapoknak, és ez nagy felelősség. Ha egy hasonló apparátust létrehoznak, postavonatokkal, gépkocsiparkkal, tizenháromezres személyi állománnyal (ennyien vesznek részt a terjesztésben), egy ilyen új apparátus tenné lehetővé, hogy a régit felváltsák. Folyosói beszélgetésekben sok indulat is elszabadult, nem ok nélkül. Mivel bárki indíthat lapot, így a szabadság címszó alatt időnként elszabadul a pokol. Sok a hazardírozás állami pénzen, sok a hozzá nem értés, ami szintén pénzbe kerül. A dolgok szabályozására áhítozik mindenki, aki a sok fejetlenség következtében sok értelmetlen munkát kénytelen végezni mások helyett. Nem a tiltásra, a szabályozásra gondolunk. Vannak szélsőséges tapasztalatok is. Valaki fél évig újságíró-gyakornokként dolgozott, egyoldalnyi tiszta kéziratot sem tudott leadni. de most újságot indított. Újságot! Hogy ez kinek jó? Ö biztosan tudja. A REFORM CÉGÉRE ALATT Csak hónapok választanak el attól az időtől, amikor az újságkészítés világában a papírtakarékosság központi intézkedéssel volt szabályozva. Egyszerre ilyen gazdagok lettünk. Az állam drága pénzen, devizáért megveszi a papírt, az állam pénzén hirdetési manipulációkkal gazdaságossá adminisztrálják a veszteséges lapokat. Ez nem egyéb, mint szemfényvesztés a reform cégére alatt. Meddig? Takács József o m 1 ■ — Tanár úr, 1946 elején járunk, önöket a korábban Nycvjanszkban töltött tíz hónap után ekkor lágerből lágerbe utaztatják. Hosszabb idői egyik táborban sem töltenek. Végül is hol állapodtak meg? A nyugat-szibériai Alapajevszk- ben. Ezt egyhetes utazás előzte meg marhavagonokban. Tehát hasonló körülmények között, mint Nyevjanszkot megelőzően. A bevagon írozáskor háromnapi élelemmel láttak el 'bennünket. Mindenki kapott egy kétkilós kenyeret. amit legtöbbünk vagy még aznap megevett, vagy legkésőbb másnap. Azt követően egy álló hétig nem szerepelt az utazási programban étkezés. Inni szintén nem adtak. E rettenetes úton is többen meghaltak és sokan megzavarodtak. Viszont, aki ezt az utat kibírta, az már valamivel jobb : körülmények között dolgozhatott, mint az előző lágerekben. Először is — bár ez nagyobb láger volt, mint a n.yev- janszki — elmaradt a proverka. A műszajcváltást nem a tizedik, hanem a nyolcadik napra tették, s a dolgozót. : ha otthon tartózkodott, engedték pihenni. Alapajevszkben — ahol megér- kezésünk után azonnal fertőtlenítés, fürdés következett, majd egy dupla adag vacsorát kaptunk — mi foglyok, a faúsztatásnál, a fűrésztelepen, lakás-, út-, és vasútépítésnél, valamint a nyári betakarításkor a kolhozban dolgoztunk. — Volt-e arra módjuk, hogy szeretteiknek levelet írjanak, vagy egyáltalán, valami hírt adjanak magukról? — 1948 május elsején a norma fokozatos túlteljesítéséért brigádunk kapott egy-egy válaszos levelezőlapot, melyet megírhattunk és hazaküldhellünk. Ez volt a fogságban töltött három évem alatt az első és egyben utolsó ilyen lap. Én Szamosszegre, apósomnak címeztem a lapot, mivel úgy gondoltam legkönnyebben így tudok érintkezésbe lépni családommal. A családom tényleg ott tartózkodott, ugyanis sikerült Viskt'ő.l áttelepülniük. A válaszlevelezőlapot ugyanazon év november hetedikén kaptam meg. S bár később ón is próbáltam szerezni a helybeliektől a munkahelyen levelezőlapot (többnyire kenyérért adták), s mint később megtudtam, a feleségem is többször kért a járási pártbizottságtól levelezőlapot, sem az én lapjaim, sem a feleségemé, söha nem érkeztek meg. Viszont kaptam egy levelet az USA- ból, Parag Etelkától, a feleségem barátnőjétől. Az alapajevszki lágerszám egyébként Moszkva 200-as volt. — Kérem, beszéljen részletesen az alapajevszki életükről. — 1940 júniusában átszállítottak bennünket a láger kötelékébe tartozó, úgynevezett kettes lágerbe. Ez egy kétszáz személyes kis láger volt, körülbelül 50 kilométerre a 'főlágertől, egy erdő szélén. Mindenkitől elzárva éltünk ott. A két hét betakarításon kívül vasútépítésen dolgoztunk. A szovjet parancsnok, egy hadnagy, az első hónapban még csak adott valami ennivalót. de amikor úgy látta, hogy a szomszédos krumpliföldön már kezd nőni a krumpli, a teljes élelmiszeradagunkat ellopta és eladta. Nekünk csak teljesen üres, kicsit megsózott levest adott, féladag kenyérrel. Viszont hallgatólagosan megengedte, hogy munka után éjjelenként kiszökhessünk a láger területéről, és a szomszédos kolhoz mintegy 20—25 hektáros krumpliföldjén dézsmáljuk a termést. Elc-ször csak a földekről szedtük fel a krumplit, majd betakarítás után a vermekből. Október végére a kolhoz teljes levermelt készletét elhord tűk. — Hogyan zajlottak le ezek a burgonyabeszerzési akciók? — Minden este, sötétedés után a láger fele a krumpliföldre ment. Hogy honnan szereztük, már nem emlékszem, de minden fogolynak volt vagy egy kosara, vagy egy tízliteres vedre. Ezt mindenki megszedte krumplival. Akinek vedre volt, az ment az erdőbe, s ott a krumplival telt vedret felfordította, majd körülrakta rőzsével. s ezt követően a rozsét meggyújtotta. Amikorra a rőzse leégett, a krumpli a saját gőzében megfőtt. Ekkor az illető visszafordította a vedret, s a megfőtt krumplit reggelig szép lassacskán megette. Akinek kosara volt, az ment a fürdőbe, ahol a nagy kondér alatt állandóan égett a tűz. A kondérba hét-nyolc kosár fért bele egyszerre. A krumplit- ugyanis mindenki kosarastól tette bele. Égy negyedórái főzés után a lbgol5r kiemelte a kosarát, s a főtt krumplit — természetesen a vámot előbb leadva a fürdő vezetőjének — szép kényelmesen reggelig megeszegette. Haza nem vitt senki krumplit, mert azt úgyis ellopták volna. Másnap a társaság másik félén volt a sor, ők mentek krumplit lopni. így minden második nap egyszer ettünk, igaz akkor dugig. A másik éjszaka pihenésre kellett. — Tanár úr, hogyan voltak képesek elviselni a számunkra szokatlanul szigorú szibériai telet? — Meglehetősen nehezen és sok kínnal. A szibériai tél valóban kegyet- len- A„ foglyoknak mínusz 40 fokig kötelező volt a kinti munka. Szeptember. október hónapokban mínusz 10— 15 fok volt a jellemző, novembertől j márciusig a mínusz 25—30 fokos átlagos hideg. Novemberben és decemberben faházak építésén dolgoztunk. Az alap kiásása völt a legnehezebb. Bár csak 30 centis alapot kellett kiásni, a 30—35 fokos hidegben a csákány csak szikrázott, az árok viszont nem mélyült. Ilyen munkánál a kereset szinte nulla volt. vagyis nem sikerült a i normát teljesíteni. Pedig a normaelő- : írás télen ugyanannyi volt. mint nyá- j ron. Előfordult, hogy az egyik mun- j kanapon a következő elszámolási lapot kaptuk: — szerszámok kiszállítása í munkahelyre (a raktár messze volt), 0,5 rubel; visszaszállításuk este 0.5 rubel; 10 órai munkabér 0,7 rubel. Előfordult egyszer, hogy a meteoro- í lógia mínusz ötven fokos hideget jelzett. A hideghuLlám 11 órára érkezett meg. Előtte. 10 órakor az építkezésről i hazakísérték a foglyokat. Délfelé azonban jött egy telefonkérés az egyik vállalattól. Anyagot hoztak részükre. de a kocsik a hóban elakadtak. Kértek két brigádot. Az egvik brigádnak én is tagja voltam. A hőmérő mínusz 53 fokot mutatott. Hiába volt vastag kesztyű, meleg bunda. Én akkor úgy éreztem, hogy megfagyott bennem még a csont is. Attól a naptól kezdve viszont érdekes módon eltűnt a korábbi erős reumám (úgy lászik beigazolódott, kutyaharapást szőrével). A munkából természetesen nem lett semmi. Egyszerűen nem tudtuk megfogni a lapátot. A katonák egy ideig káromkodtak, zavartak, hajtottak bennünket. majd mivel látták, hogy mindhiába. visszakísértek a lágerbe. (Folytatjuk) Hajdú Imre
