Észak-Magyarország, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-23 / 146. szám
1989. június 23., péntek ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Búcsú Tokajtól „A szellem terjedésének törvénye nem azonos a hangéval” Egy másfél éve tartó, gátlástalan hajszának próbáltam véget vetni 1989. május 25-én, amikor tokaji bp-titkári funkciómból felmentésemet kértem. A testület akkor nem mentett fel és támogatásáról biztosított. Bevallom, kiállásuk jóleső elégtétel volt számomra. De a Magyar Nemzet hasábjain 1988. februárjában inditott, s azóta számtalan tömegkommunikációs csatornát megjárt hecckampány pszichikai terheit és erkölcsi következményeit nem tudom tovább vállalni. Reméltem, hogy a Magyar Nemzet lehetővé teszi számomra, hogy olyan széles nyilvánosság előtt köszönjek el a tokajiaktól, amilyen széles nyilvánosságot biztosított a lap rágalmazóimnak. Kértem, hogy a lapban közöljék azt a néhány mondatot, amellyel a május 25-i pártbizottsági ülésen elköszöntem, mert számomra fontos, hogy ne csak a testülettől, hanem a szeretett várostól is tisztességgel búcsút vegyek. Kérésemet a lap nem teljesítette, ezért fordulok most az Észak-Magyarország- hoz. íme a testületi ülésen mondott szöveg: Csillagászati nyár A tél ködös mélyéből végre feljutott életadó Napunk a zenitre. A nyári napforduló óta már ott jár, onnan melegít, azaz melegítene, ha hagynák. A felhők hagynák neki. De sajna, most már a kétszeresen megérkezett nyár, azaz a június elsejével jött meteorológiai, meg a pár napja itt lévő csillagászati nyár ellenére sem vehetjük elő a nyári cuccokat, a hűvös, a latyak miatt. De -majd csak megszűnnek a felhők és akkor a fényesedő eget éjszaka valóban nyárhoz illően lehet kémlelni. Képünkön: távcső Leninváros- ban. „Higgye el, már nem bírom tovább...’ A malmok lassan őrölnek I Jlll Tisztelt pár tb i zottság! Kedves tokajiak! Nem tartom tiszteletre méltó emberinek — egyszerűen csak bolondnak tartom azt, akit céltáblának lehet használni. Márpedig rám ezt a szerepet osztották, s ezt tovább nem is akarom és nem is tudom csinálni. Nem akaróik személyeskedéstől és vak indulatoktól táplált pitiáner hazugságok kereszttüzében állni és védekezni, mert — mint eddig is —, most is és ezután is, dolgozni akarok, mégpedig látható, kézzelfogható eredményekért. A sajtóháború viszont meddő és legfeljebb romokat „terem" azon a színtéren, ahol folyik. Tokajt és a tokajialkat jobban szeretem annál, mintsem hogy a további csatározás átkainak -ki tegyem. De ebben a közegben nem lehet tovább dolgozni, ezért kérem a pártbizottságot, hogy titkári funkciómból és pb-i tagságomból mentsen fel. Három évvel ezelőtt nem egzisztenciális okok hajtottak Toíkajha, ellenkezőleg: biztos egzisztenciát hagytam ott Miskolcon. A nem csekély feladat vonzott, úgy éreztem — s ma is úgy érzem —, hogy az élet csak egyszer kínál fel az embernek ilyen nagyszerű lehetőséget a jóízű munkára. A város keserves örökség súlya alatt nyög, szellemi, gazdasági és erkölcsi erejében megtörve egyre csekélyebb reményekkel tapogatja, hol a kivezető út? Közben pedig azok az erők, amelyek felismerik, hogy a közösség nyomorúságából egyénileg csinos kis haszonra tehetnék szert, azok maffiaként telepednek a városra és kipréselik belőle a maradék szuszt is- Meggyőződésem volt és maradt, hogy csak külső ember tud ilyen helyzetben függetlenül és tiszta kézzel dolgozni. Ez a meggondolás is erősítette választásomat, amikor Tokajba jöttem. A „politikám” rendkívül egyszerű volt és a helyzetből fakadt: minden lehetséges erőt megnyerni és Tokaj felé fordítani, hogy a város egy korszerűbb infrastruktúra birtokában elkezdhessen felfelé kapaszkodni, jobb megélhetést és civilizált életteret biztosítva a benne élni akaróknak. Az infrastrukturális fejlesztést célzó minden tevékenységem csak azért lehetett eredményes, mer.» olyan partnerem volt a tanácsi vezetés élén, mint Májer János, aki a maga eszközeivel ugyanazt hajtotta. Márpedig egységes fellépés és összjáték nélkül semmit nem lehet csinálni. Most, amikor megköszönöm a testület és támogatóim bizalmát és munkáját, el kell mondanom végezetül azt is, hogy a támadások nem tettek keserűvé, mert Tokajiban nap mint nap nagyszerű és szeretetre méltó emberekkel élhettem együtt. Ennyi valóban szívből jövő kedvességet, emberi melegséget és közvetlen kedélyességet ritkán tapasztalni, mint ebben a városban. Tokaj nemcsak külsejében kedves város, hanem belülről is az. Remélem, hogy ezután is bőven lesz alkalmam arra, hogy Tokajban jó hangulatban elidőzzek, s azt is remélem, hogy munkámmal a város hasznára lehetek. Illyés Gyula szavaival búcsúzom: „... a szellem terjedéséneik törvénye nem azonos a hangéval; hogy lármát ne mondjunk”. Ebben bizonyos vagyok én is. Aradi Mária Kapunk levelet, sokfélét: szidalmaz ót, kioktatót, segítőt és segítséget kérőt egyaránt — amlillyén az élet. Ez utóbbi fajtákból való Pejkó Ferenc harmincnégy éves rokkantnyugdíjas levele. aki nyomtatott betűkkel írt levelét így fejezi be: „Kérem, segítsenek! Higy- gyék el. nem bírom tovább!” Az írás reménytelen S. O. S.-jelek sokasága, amelyben állandóan visszatér a segítségért esdeklő kéz és a 'kdlátástal'anság. Lelkiiís- meret-furdalássaa megyek mérai lakására, hiszen már régebben írta a fent említett sorokat, s mii korábban már írtunk is gondjai- , ról. éis azt hüittük, ezzel elintéződik minden. Amikor aztán érdeklődünk, hogy milyen volt a visszhang, aki segíthetett volna rajta, az tudott-e, bizony, gyakran azt kell mondanunk: nem változott semmi. Váratlanul megyek a falusi házba, hogy személyesen találkozzam a rokkantnyugdíjassal. A látványt leírom, mert elmondani nem tudnám senkinek, és amelyet — remélem — Pejkó Ferenc megbocsát nekem. Mert a laikásajtó nyitása után beköszönve, megrázó kép fogad: egy hokedlin, mintha egy ember ülne. de csak deréktól lefelé. Kék farmernadrág, széles nadrágszíjjal'. zokni. cipő. Megijedek, amit csak tetéz, hogy köszönésemet szinte a cipővel és a szobaküszöbbel egy magasságban” fogadja valaki, akinek éppen az előbb említett alsóteste hiányzik. így jön a sötét szobából Pejkó Ferenc, két kezével segítve magát előre. — Itthon nem hordom a művégtagot. Tudja, nehézkes lenne mozogni. Csak ha megyek valahova, akkor csatolom magamra — mondja magyarázatképpen, és fokozatosan kapaszkodik sámlira. onnan székre, s most már szemben ülünk egymással. hogy elmondhassa kálváriáját tragikus sorsáról. amely egészséges embernek is próbára tenné az idegeit. — Nem a lábaim elvesztése nekem a legnagyobb tragédiám. Az még 1974-ben volt. hogy gyalog jöttem a síneken, és egy zavaros pillanatom után mindkét 'lábam tőben levágta a vonat. Erről -elég is ennyii! A nagy gond akkor adódott, amikor 1986-lban megnősültem. abban a reményben, hogy lesz támaszom, hisz szüleim is betegesek, azóta apám meg is halt. A házasságba két gyermeket hozott az asszony, kilenc- és hétéveseket. Itt laktunk. Mé- rán. a szüleimnél. Ügy gondoltam. az asszony élete is kettétört, a gyerekeké is, így egymás sebeit gyógyít- gatva. megteszünk mi együtt. De hát nem így történt... — Most hol vannak, és hogyan került pont a végére ennek a házasságnak? — Most egy másik falu- taan laknak, mert én beadtam a válópert, csak az a baj. hogy nagyon későn, mert ekkor már megszületett a gyermeke, akire azt mondta, tőlem vian, így most gyermektartást is fizetek. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, Pejkó Ferenc elmondta: szeretné az apaság kizárását bebizonyítani. de ehhez is rengeteg pénz kell. aműre a 2891 forint nyugdíjból nem telik. Mert 1000 forint tartásdíjat fizet, amelyet „elmaradás” miatt 1500 forintra emeltek. A családi pótlékot (egy összegben 6900 forintot) pedig nem is küldték meg részükre. de volt felesége panaszára tfczhavi törlesztéssel nyugdíjából fogják le. (Pedig a posta kinyomozta, hogy azt soha nem küldték meg lakására, az eredmény írásban is itt áll előttünk.) A panaszos fellebbezésére válasz sem érkezett. — Mi lenne, ha bebizonyosodna. hogy Orsolya az öné? — Eiperelném az asszonytól és felnevelném anyámmal. Értetlenség, bürokrácia és lelketlenség sorvasztja a fiatalember napjait, akiről ismerősei azt mondják, nagy akaratereje van. hogy állandóan a tanácsra, a bíróságra jár, hogy igazát megtalálja. Mert bár van fogadott ügyvédje, már fizetni nem tud. A Nyugdíjfolyósító Igazgatósághoz háromszor is volt. hegy a jogtalan letiltást szüntessék meg — hiába. Pesten, rokkantán. két szakmát is szerzett, hogy aztán visszavegyék munkahelyére, három forinttal kevesebb órabérért, miután hónapok alatt sikerült csak bebizonyítania az üzemorvosnak, hogy nem epilepsziás. Nem csoda, ha belefáradt, és munkahelyét is otthagyta. Nem csoda, hogy éjjelenként beszédet hall* az ablaka előitt, félelmében már önvédelmi fegyvert is kért. mert átalakított személygépkocsiját valaki üldözőbe vette, és a falu főutcájáig zavarta. Nem csoda, hogy idegei megviseltek. keze remeg, beszédje akadozik, és most már tálán válogatás nélkül vádol tanácsi dolgozóit, bírót, ügyvédei. hogy úgy érzi. minden és mindenki ellene van. — Miben vár segítséget? — Elsősorban abban, hogy ne kelljen, mert nem tudok miből fizetni, ha elindul az apasági per. Szeretném, ha a jogtalanul letiltott 6900 forintot visszakapnám, és a Szikszói Városi Bíróságon ez év június másodikén elmondott panaszaimat orvosolnák. segítenének rajtam, akár soronkívüliséggel is. hogy lezáródjon életem leg- szörnyűbb szakasza. Pejkó Ferencet nem irigy- lik az emberek, sajnálatra pedig nem szorul, inkább segítségre. Csak remélhetjük. hátha akad társadalmi munkában olyan, joghoz értő ember, aki könnyebben tudná intézni gondjait a hivatalok útvesztőin. Talán mégis lehetne segíteni a panaszos, háborgó indulatai ru. .s talán a világra nem kívánkozó, alig 22 hónapos kisgyermek sorsán is. Bekecsi Szabó László Évenként egyszer-két- szer, úgy utazom Udvar- nokiba (Dvornyiki), mintha haza mennék. Nem túlzás, magam is itt születtem közéi hetven éve, innen vagy negyvenöt kilométernyire, Kassán. Nem sokáig éltem e városban. Alig hogy szentelt vízzel meglocsolták a kobakom a kassai dómban, rövidesen utána Nagyváradra kerültem és éltem Erdélyben jó néhány esztendőt. Emlékőrzö ifjúkori élményeim is Ady városához kötődnek, jók—szépek—rosszak, így azután érthető, hogy románul megtanultam, de szlovákul sajnos ma sem tudok. Udvarnoki nem nagy község, alig néhány száz lélek lakja, főként magyar ajkúak, bár az ott élők közül egyik legrégibb ismerősöm és barátom Ján Lakáé már nyugdíjas iskola- igazgató. Mondanom sem kell; az időnkénti látogatásom nem a tettetett öröm, hanem a valóban baráti kézfogás jelzi, úgy fogad családjával együtt, mintha tegnap váltunk volna el. Nem megyek be rögtön a lakásba, téb-lábolunk emeletes családi házuk veteményes kertjében, meg amúgy is szép az idő, még ragyogva melegít a késő délutáni napfény. Csupán a cementgyár felől fúj a szél, s ez bizony kellemetlen port sodor a községre. — De hát ez van — mondja János barátom — különben ismert ez a szituáció előtted is, nem először vagy nálunk, — szerencsére ritkán fúj erről, inkább a Szádelői völgyből kapunk szelet, akkor csodálatos a levegő! De azért most már gyere be, nemsokára jön a család. Rövidesen bent ülünk az asztalnál. Az asztalon sör. bor, pálinka, odakerül a vacsora is, amit Margó asszony, János felesége remekel. Különben Margó asszony is nyugdíjas, vezető óvónő vglt, ma háziasz- szony, lelke, védelmezője a családnak. Két asszonylánya és már három unokája van. Valika az idősebb, ők .itt laknak, az emeleti összkomfort az övék, tizen- kétéves kislányuk kitűnő tanuló, a férj Rudi, szimpatikus, sokat dolgozó ember. Persze ugyanezt elmondhatom Jánosék másik asszonylányáról Anikóról, és a férjéről, akik az aranyos ikrekkel, a négyéves Emesével és Zolikával Szepsiben laknak, nagyon szépen berendezett, három- szobás bérházi lakásukban. Anikó vezető óvónő Tornán, a férje pedig mező- gazdasági vonalon dolgozik. Szorgalmas, családját szerető férfi. Mondom is a vacsora után az iskolaigazgató barátomnak, hogy nem élt hiába, hatvankétévesen igazán elégedett lehet: — Nem panaszkodom — feleli — persze, hogy nem. Nem szenvedünk hiányt semmiben, a gyerekek, az unokák egészségesek, mi kell még? Hanem nálatok mi van? Halljuk meg látjuk a tévében, hogy menynyi értekezlet, meg új rendelet, azután emelkednek az árak! Isszuk a tizenkét fokos Saris sört, ugyan mit is mondjak. Különben is teljesen informáltak mindenről, nézik a magyar tévéadást, rádiót hallgatnak, időnként átjönnek hozzánk, szóval: — Infláció, meg gazdasági válság, meg létbizonytalanság, hát ez van. No meg a reform, megalakuló pártok, társaságok, letéti és részvényjeggyel, pislogva nyitás nyugatra. Pillanatnyi csend támad közöttünk, azután: — Mi elég nyugodtan élünk — mondja János — nekünk stabil a gazdaságunk ... Persze nálunk is akadtak nehéz helyzetek, de hiszen tudod, pont itt voltál, a mi vendégünk. Jól emlékszem 1968. augusztus 19-én érkeztél, és' húszadikán hajnalban már tankok dübörögtek itt Udvarnoki föútján. Hát az is elmúlt. Persze nálunk is van egy bizonyos reform- folyamat, de tudod mit, prosit, madravicsku! Ilyen a mi politizálásunk, itt az asztal mellett. De azért ha lehet — és miért ne lehetne — valahányszor itt vagyok Ud- varnokiban, be-be nézünk a helyi presszóba, ahol Giziké kedvesen szolgál ki. így van ez most is, megint csak asztal mellett beszélgetünk erről-arról. Természetesen beszélgetek én Kassán és Tornán is emberekkel, de ugyanazt hallom, mint itt Giziké presz- szójában. Persze senki nem mondja, hogy Csehszlovákia tejjel-mézzel folyó kánaán, de bíznak kormányukban, nem félnek a holnaptól, s ezek a tények magabiztosságot adnak. Ezekről megint csak otthon, Jánoséknál beszélgetünk néhány kupica pálinka társaságában. Nem ütünk zajt, a ház népe már alszik. Kint dönrög, villámuk, zuhog az eső, a szél megfordult, most már a Szádelői völgy torka küldi a községre szélhullámait, frisset, tisztát. — Kibírja a ház — mondja János — úgy építettük, hogy az unokáinknak is megmaradjon. — Igen — felelem — csupa jó tégla — emlékszel hány éve is ennek, tizenöt? Lakatos Jánossal, az akkor még bükkszent- lászlói iskola igazgatójával látogattunk meg. Akkor kezdted az építkezést. Hajnali három órakor indultunk teherautóval Jászóra a téglagyárba. Segítettünk felpakolni a még forró téglákat. Idehaza meg le. Hanem ez a szél, hogy bömböl, csak fúj .., fúj __ — Azám — bólint felém a barátom — hát ez a dolga. Nekünk meg a sok munka volt. Hiába, azért negyven évet tanítóskod- ni, nem gyerekjáték. Három évet tanítóskodtam Körtvélyesen, onnan is nősültem, elvettem a Polgári lányok egyikét, a jelenlegi feleségem, aki hűséges asz- szonyom volt és az ma is. Felneveltük a gyerekeket, mindegyik „sínen" van, az unokáimat szeretem. Igen. Amikor Margitfalváról Körtvélyesre kerültem, negyvenkét esztendeje egy szót sem tudtam magyarul. De hát magyar asszony lett a feleségem, akkor már muszáj volt megtanulni magyarul is. Mind a két vöm magyar, így aztán a mi nagy családunkban rendszerint magyarul beszélünk. Pedig én ízig- vérig szlovák vagyok. Szép, példásan szép házasélet és életút áll Ján Lukác, szlovák nemzetiségű, nyugdíjas iskolaigazgató mögött. Tanítványainak jó része meglett ember, családos. Ha végigmegy Udvarnokin (de Tornán is) megemelkednek előtte a sapkák, kalapok, és naponta elhangzik: — Hogy van tanító úr? Hát így van. tgy vannak. Hold! János
