Észak-Magyarország, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
1989. május 6., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 „Mosoly virágot szedtem ” HORVATH GYULA: Himnusz Ezer éve vártalak, szomorúságtól sebes arcodat simogatással kötözi a kéz, ne sirj, láthatod, milyen szomorú e vidék: néma népeket tanít beszélni a szabadság, Anyám, hallod, ne sírj! a Kárpát-medencéből kiönt a könny .. . Ezer éve vártalak: szomorúságtól sebes arcodat simogatással kötözi a kéz, láthatod, milyen szomorú e vidék: hordágy-országon visznek egy lázas népet; szemükből könnyhantok szakadnak, József Attila Mamáját is ott látom sírni veled, s ahogy visznek titeket a városokkal kikövezett Európa-folyosón: szobaországok nyitnak ajtót, amin anyák lépnek ki, gézt és ölelést nyújtanak felétek, ha gézhasatokat villámorvosok operálják: el ne vérezzetek! Ezer éve vártalak: szomorúságtól sebes arcodat simogatással kötözi a kéz, ne sírj, mosolyvirágot szedtem Neked a rét arcáról, látom, gyógyulsz már, s a városokkal kikövezett Európa-folyosón nemsokára hazajöhetsz édesanyám. Az első anya A világirodalomban, de a magyar irodalomban is versek ezrei szólnak az édesanyáról. A kezdetektől fogva irodalmunk hatalmas ih- letője, s ezzel együtt, elválaszthatatlanul az anya és a gyermek kapcsolata. Ha az anyaság nem is mindenkinek adatott meg, gyermekként valamennyien részesei vagyunk ennek a legszorosabb, legszentebb kapocsnak. Irodalmunk első ismert verse, az Ömagyar Mária- siralom is az anyaságról szól. Így irodalmunk első édesanyja Mária. A XIII. században keletkezett vers arról a rettenetes kínról beszél, amit csak az érezhet, aki halva látja gyermekét. Jézuus testét leveszik a keresztfáról, és anyja ölébe fektetik. Mária a féleszmélet állapotában zokogja el saját kínját, és siratja el gyermekét. A tragikus monológban fokozódó erővel újra és újra feltör az anyai fájdalom jajszava. Az igazságtalanság, a törvénytelenség, a természet rendjének megsértése miatt kiált irgalomért. A legszörnyűbb kínok között kéri, hogy haljon meg inkább ő a gyermeke helyett, vagy ha ez már nem lehet, öljék meg őt is. Mária érzelmei nagyon is emberiek, a földi anyák fájdalma hasonló fordulatokkal szólal meg a népköltészetből ismert siratóénekekben. Mindenki előtt, így a költők előtt is a saját szülőjük a példa az anyaságra. A Mária-siralomban megénekelt fájdalmat nem mondhatta el más, csak aki megélte azt. Nemcsak a Leuve- ni kódex lapjairól ismerjük a történetet, számtalan irodalmi alkotásnak lett az ih- letője Mária anyaságának tragédiája. Népbaüadák szólnak a fiát kereső Máriáról, Weöres Sándor Mária-siral- ma. Rákos Sándor Sirató című verse is egyes szám első személyben mondja el a bibliai történetet. Népénekek, egyházi énekek százai szólnak Mária anyaságáról, jóságáról, fájdalmáról. A hívő magyarok nemcsak az anyát, az istenszülőt tisztelik benne, hanem népünk pártfogóját is. I. István királyunk 1038. augusztus 15-én, Nagyboldog- asszony napján, Mária mennybemenetelének ünnepén vitette magát nagybetegen a fehérvári bazilikába. Ekkor ajánlotta a magyarságot Mária pártfogásába a később szentté avatott királyunk. A gyermek rajongásával, bizalmával szólt a magyar ember évszázadokon át a népénekeken keresztül Máriához. Május első vasárnapján köszöntjük az édesanyákat, de május egyben Máriáé, az örök anyaságé is. Filip Gabriella Anyuka Tessék csak visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor Erzsi nénit, vagy Marika nénit, esetleg Tünde nénit először kellett úgy szólítani, hogy: anyuka! Mintha .nem is magyar szó lenne, hanem valami kimondhatatlan hottentotta. Ez a nő, akihez semmi közünk nincs, azon az elhanyagolható apró véletlenén kívül, hogy ő az anyja választottunknak, aki az első pillanattól kezdve gyanakvóan, sőt nem titkolt, ellenszenvvel figyelte kapcsolatunk kibontakozását, aki felhívta lánya (fia) figyelmét, összes testi, szellemi és jellembeli vélt (vagy valós) fogyatékosságunkra. ez a nő egyszercsak a nyakunkba borul, fiamnak (lányomnak) szólít, rád bízza „élete legnagyobb kincsét”, s arra biztat, hogy ezentúl szólítsd anyukának. Hát ez nem megy, eleinte semmiképp sem. Nem beszélve azokról az örökifjú, öregedni nem tudó anyósokról, akik megkövetelik vejüktől (menyüktől), hogy keresztnevükön szólítsák őket, mint Mária, Erzsébet, vagy Tünde, ne öre- gítség még a látszatával sem, hogy az a fess, csinos fiatalember (vagy leány) nem hozzá, hanem a lányához (fiához) tartozik. Aztán múlnak az évek (sokszor csak napok, hetek), az ember hamar megszokja, hogy ezentúl két anyja van, egy igazi, meg egy igazibb. A történelemben állítólag jegyeztek fel olyan anyósokat is, akik a. lányukkal, fiúkkal szemben a vejüket, menyüket védték, nekik adtak igazat. Na, de ezek a történelmi adatok (napjainkban ezt már igazán tudhatjuk) teljesen megbízhatatlanok. Ámbár sok minden függ a körülményektől. Ha a fiataloknak nincs szerencséjük, s jobb híján kénytelenek összeköltözni az örömszülőkkel, már-már reménytelen a házasság jövője. Márpedig szerencséje (önálló Iákása) manapság keveseknek van, s ha az első napokat nem számítjuk (mert sikerült a nászútra szerezni egy beutalót), a házasélet egy hosszú vizsgasorozat kezdetének tűnik. Tessék csak visszaemlékezni. Az első otthon töltött éjszaka után az ember kijön a szobából pizsamában, anyuka már készíti a reggelit, aztán szembenéz veled, s úgy érzed, öt másodperc alatt kiolvasta a szemedből az egész éjszaka, sőt minden volt és ezután következő éjszaka történetét. Azután nagymosáshoz kezd, s te úgy érzed, okvetlenül el kell rejtened előle a fehérneműd, mert Isten tudja, abból is milyen következtetéseket von le. Idegességed percről percre nő, és délután már nem sietsz haza, hogy minél később találkozz vele, anyukával. Ennek természetes velejárója, hogy hatalmasan összeveszel — a feleségeddel. Mondjam tovább ? De aztán múlik az idő, s ha a házasságod minden megpróbáltatás ellenére mégis ép marad, néhány éven belül lakást is szerzel valahogy, s elköltöztök otthonról, anyuka mindjárt kedvesebbé válik. Az is vitathatatlan lesz, hogy kiválóan főz, sokkal jobban, mint a feleséged, és az is nyilvánvaló, hogy azóta sincs olyan pedáns rendben tartva a fehérneműd, mióta elköltöztetek. Különben anyuka már régen nem anyuka, te is úgy szólítod, mint a gyerekek: nagymama! Ez pedig egészen más, sokkal meghittebb, barátságosabb szó, s nem vitás, hogy nagymama imádja a gyerekeidet, kényezteti őket, s nagyon boldog, ha ti pihenni akartok egy kicsit, s megkéritek őt, vigyázzon rájuk néhány napig. A hála nem is marad el, s ilyenkor, anyák napján, nemcsak hazamész, elkísérni gyermekeidet egy ünnepi puszira, hazamégy az anyósodhoz, anyukához, nagymamához is, aki már minden rossz sejtést, sérelmet elfelejtett, igazából számon sem tartja, hogy a fia, vagy veje vagy, mert nem is az számít már, hiszen csak egyszerűen az unokái, az Ö unokái apja (anyja) vagy csupán. Köszönöm, mindent köszönök, Anyuka! O lyan 'nap volt, mint a többi. Háromszázhatvanötöt sorolnak egy évben, de az értelmes ember tudja, hogy nincs kettő egymáshoz hasonló. A március se csinált mást. mint amit szokott. A széncinke, ezt a madarat is immár csak névből ismeri a magyar ember, egy ágra tilt, és elkiabálta, hogy nyitnikék. Fagyott, még dermedt volt az ág, de ahogy tovább- állt a madár, másnap hajnalra az egész bokor felvett egy zsenge zöld ruhát. Az öregasszony tudója volt ennek a csodának, hetvennégy éve mindig megélte. Soha semmi nem változott, és a nagytemplomi imádkozások közben mindig ugyanazt a cinkét képzelte ugyanarra az ágra. Bölcs volt az öregasszony. Megélt, és jól megélt a világgal, hitte, hogy nem tartozik neki senki semmivel, és biztos volt benne, hogy ő se tartozik senkinek. A szomszédok szerették. Segített, ha kellett, meg a gyerekeket is át lehetett küldeni hozzá, hogy vigyázzon rájuk. Ebből valami olyanféle viszony kerekedett, hogy hozták neki a boltból kenyeret és tejet, reggel megnézték, hogy felébredt-e, este tudomásul vették, hogy alszik. A postás keresztnevén szólította, a villanyszámlát, ha úgy hozta a sors, a szomszéd is kifizette. Mariska néni nem volt szegény asszony. Nemcsak a kertje dicsérte, hanem azt is tudta mindenki róla, hogy a harminc éve Kanadába elszármazott fia két—három havonként szép lila csekkeket küld neki. Ő ezeket mindig megtartotta, de sohase váltotta ki. Eltartotta a nyugdíj, meg a kicsi kert, meg a szükségszerűen belénevelt szorgalom. A fiát viszont nem látta harminc év óta. Rendes gyerek volt a fia. Nemcsak pénzt küldött, levélben is üzent, azóta már két feleségről, unokákról, akit az öregasszony sohase látott, de akiknek eldugta a kintről kapott dollárokat. Néhá- nyan tudták, hogy gazdag, mások azt mondták, szegény öreg, de igazából úgy kinőtt a faluból, mintha idegen fa lenne. A szomszéd ráköszönt, de a pap már csak bólintott neki, mert nem tudta, hogy :ki ez a hétről hétre megjelenő idegen. Mondom, a széncinke egy ágra ült. Fagyott és dermedt volt az ág. A bokor dolga, hogy másnapra kivirágzott. Az öregasszony ugyanúgy feküdt le, ahogyan minden este. Egy pohár tejjel, egy fél szelet kenyérrel, március lévén még egy kicsit megkóstoltatva a sport a tűzzel. Akármilyen magában van az ember, a melegség olyan, mintha többen lennénk benne. A fia rendszeresen írt. És egyre többször volt benne arról szó, hogy hazajön, hogy körülnéz, hogy elhozza a gyerekeit, hogy esetleg itthon tölt egy egész nyarat. Az öregasszony akkor libákat vett. Gondosan tömte őket, de nem úgy, ahogy manapság a libákat tömik. Ö kiválogatta hozzá a kukoricát, gondosan elhatározta, hogy nem májra, hanem zsírra és húsra töm. Azonkívül, bár ezt csak sejteni lehet, minden töméskor minden libának mondott valami kedveset. Persze a libának ez a kedvesség halált jelentett, de az öregasszonynak magát az életet. Látni akarta még egyszer a fiát. BARTHA GÁBOR: A fagyott föld szíve is dobban Azon a bizonyos széncinkés március végi napon semmi különös nem volt a világban. Még tartott a tél, de a kertek alatt már botladozott a tavasz. Az öregasszony is felkelt, felforralta a tegnap este kapott tejet, gondolkozott egy kicsit, hogy tegyen-e cukrot bele vagy ne, de végül nem tett, mert még hét nap volt a nyugdíjig. A fiú se írt két hónap óta. Az utolsó levelében az volt, hogy nemsokára hazajön néhány napra, és akkor majd mindent megbeszélnek. Megbeszélnivaló nem sok volt. Az öreg ház, a kicsi kert igazán egy beszélnivalót se ért, már régen nagyobb volt a rangja, mint az értéke szegénynek. Felforralta a tejet. Apró kenyérdarabokat dobált bele, mert ő is szívesen ette, és mert a macskája is szívesen fogadta. Volt köztük valamiféle egyezség, ami ember és ember között ritka, de a természetben majdhogynem természetes. — Bolond — mondta az öregasz- szony a macskának, ha az a tejet hagyta ott. Ö megette a kenyeret. Azon a reggelen semmi sem volt más. A cinke sem, a faág sem, a macska se. Délelőtt tíz óra lehetett, amikor ebben a fenékig sáros utcában, ennek is az utolsó házához belihegett egy gyerek. — Mariska néni, itthon van a fia! — Hol? — Vásárol a boltban, mindjárt itt lesz. Egy igazi Opellel van, két X van a rendszámtábláján. Ö mondta, hogy szaladjak -le, és szóljak Mariska néninek... Bent még égett a tűz. Amit sohasem tett. az öregasszony, otthagyta a Sspóron a tejet, és kimént a kerítésig. Valamikor széles deszkákból csinálták ezt a kerítést, már csak zöld moha volt rajta a festék. Fagyott. Rátámaszkodott a kerítésre, és várt olyan gyönyörű türelemmel, ahogyan csak az asszonyok tudnak várni. Fagyott, és mégis egy kicsit meleg, furcsa és idegen volt körülötte a világ. Iszonyú ürességnek tetszett az a néhány száz méter, ahol az autó befordul majd. és akkor jön a fiú, a fiú, aki mindig volt, de harminc éve nincs. Kiállt az ajtó elé. A mentők jegyzőkönyve szerint az öregasszony, amikor meglátta a gépkocsit, elesett. A fagyos járdára zuhant, és onnan az odarohanó fia emelte fel. Valami olyasmit mondott akkor, hogy a fagyott föld szíve is dobban. Kórházban láttam meghalni embert, amikor a kijelző készülékek mutatják az igazi halált. Mindig néhány nagy dobbanás előzi meg a véget. Talán ezt érezhette, hallhatta Mariska néni is, amikor a túlsúlyos dobogástól a földre esett. N em rossz ez a világ. Én se írok tragédiát. Mariska néni most is él, mondhatnám azt is, boldogan. A fia kerített neki egy szociálisotthoni helyet. Külön szobája van, még a legkedvesebb saját bútorait is elvihette oda. Kedves, jóságos öregasszony, de a többiek bolondosnak tartják, mert néha. titkos és kiszámíthatatlan napokon kimegy a keidbe, lefekszik a földre, és akkor mindenkinek csak annyit mond, hogy a fagyott föld szíve is dobban. A második infarktus elvitte szegényt. (sz—i)
