Észak-Magyarország, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-15 / 88. szám

1989. április 15., szombat ÉSZAK-MAG YARORSZAG 15 sport Röplabda GANZ VILLAMOSSÁGI SK —MISKOLCI VSC 3-0 (8, 9, 8). Miskolc, NB I., női. Ve­zette: Gráber, Mészáros. A hazaiak szinte ellenállás nél­kül adták meg magukat a jelentős magassági fölényben lévő fővárosiaknak, akik ütő­erőiben is felülmúlták az enerváltan mozgó vasutaso­kat. A miskolciak mindössze egy cserejátékossal rendel­keztek ... Senki nem érde­mel dicséretet. Mélyponton Élénk; az emlék: húsz évvel ezelőtt súlyos, 4-1-eis vere­séget szenvedett a magyar labdarúgó-válogatott Marséi lie­ben, a csehszlovákok elleni VB-találkozón. Északi szomszé­daink utazhattak a mexikói világbajnokságra, mi itthonról kísérhettük nyomon a csodálatos futballfiesztát. A francia város nevét azóta úgy emlegetik, mint a honi labdarúgás ha­nyatlásának mérföldkövét. Valóban ott és akkor kezdődött a lejtőn történő szánkózás? A kérdésre aligha lehet egyet­len szóval felelni, annyit viszont leszögezhetünk: akik ak­kor Soós Károly csapatában szerepeltek, tudtak futballozni. Hányszor, de hányszor leírtuk az elmúlt években egy-egy válogatott összecsapást követően, hogy „ ... ennél mélyebbre már igazán nem süllyedhet a hazai futball.” Érdekes mó­don, mindig bekövetkezett az újabb és újabb „botlás”, ke­resgélhettünk a jelzők között. Számomra ugyanakkor örök rejtély az ügyeletes nyilatkozók magabiztos fellépése, akik rendre függetlenítették magukat a bennünket körülvevő vi­lágtól, annak történéseitől, s hordták össze zagyvaságaikat, hogy a szurkolók kapkodhatták a fejüket. Álomkastélyban éltek, onnan pillantottak olykor kifelé. Csakhogy az élet közben nem állt meg, „gyorsvonatok” suhantak el mellet­tünk. Egy bukás pillanatai ■ -V Mák József képriportja A szó régi és nemes értelmében vett magyar labdarúgás egyik napról a másikra megszűnt létezni. Egyszerűen „ki­múlt”, s amit mostanság annak neveznek, az csak annyiban hasonlít a játékra, hogy labdával és kapukra űzik. Éppen azok a mozzanatok felejtődtek el, amelyekért ezrek és tíz­ezrek zarándokoltak ki a stadionokba; a trükkös cselek, a fineszes megoldások, de eltűnt a győzni akarás, a harcos fel­fogás, a küzdeni tudás is. Szerdán, a Málta elleni 90 perc újólag igazolta, hogy válogatottunk békaperspektívából fi­gyelheti még a világ középmezőnyébe tartozó együttesek teljesítményét is. Elszaladtak mellettünk, „átfutottak raj­tunk”. Meglepő? Bizonyára akadnak, akik számára nem termé­szetes a dolgok alakulása. Csakhogy elfelejtik: két évtizede egyfolytában lefelé tendál ázsiónk, s ennek a folyamatnak következményei lehetnek. Mint mostanában vannak is. Nyerni akar a KVSE Korántsem a véletlen műve, hogy évek óta kipottyanna'k csapataink a nemzetközi kupákból; hogy mindenfajta tét­mérkőzésen csődöt mondanak különböző válogatottjaink; hogy közben minősíthetetlenül alacsony szintre zuhant visz- sza a bajnoki .színvonal. Törőcsik óta nem került felszínre ígéretes tehetség, s hiába menedzselik érdemtelenül az ope- rettbajnokságban szereplő Détárit, a fontos találkozókon rendre csődöt mond. Talán nem indokolatlan a kérdés: va­jon milyen küzdelemsorozat az, a'hol két magyar futballista áll a góllövőlista élén?!... Sajnálatos módon rendkívül sze­rény képességű sportolók is viselhetik a válogatott mezt, s mivel tudásukból kevésre futja, a mindenkori szövetségi ka­pitány puskaporos .hordón ül. A válogatott szereplése hű tü­körképe egy ország labdarúgásának. A hazai 'bajnoki pont- vadászat színvonala közismert. Miért várják egyesek konok következetességgel a sikert? Miben bíznak, mit remélnek? A toronymagasan legeredménytelenebb sportágba a látvá­nyos zuhanás közben is ömlik a pénz. A feneketlen hordó mindent elnyel. Részesednek belőle az edzők, a futballisták és ki tudja még, milyen .vámszedői a labdarúgásnak. A Mál­ta elleni összecsapást követően az egyik napilap öles be­tűkkel a címoldalán adta tudtára olvasóinak, hogy „ .. • idáig juttatta a szétzilált MLSZ a magyar labdarúgást!” Bár­mennyire is hangzatos a mondat, vitatkoznék kitalálójával. A szövetség nem fut ki a pályára, nem vezeti az edzéseket. Más a funkciója. Igaz, jó néhány ésszerűtlen döntés született az utóbbi években (Somogyi Jenő kezdte, a triumvirátus folytatta...), de csak ezekben látni a visszaesés okát, nos ez egyáltalán nem sportszerű. Vajon miért nem az edzőkön, a busásan honorált szakvezetőkön kérik számon a megfenek- lést? ,Egy-egy szerződéskötésnél súlyos százezreket tesznek könnyedén zsebre — a semmiért. A klubok irányítói szív- fájdalom nélkül fizetnek, később persze élfeledkeznek arról, hogy követeljenek. Botlábú futballistákra mondják ki meg­fellebbezhetetlenül, hogy milliós az eszmei értékük, s köz­ben halmozódnak a társadalompolitikai feszültségek, gyűrű­zik az elszegényedés. Amikor kirobbant a bundabotrány, akadtak, akik tisztu­lásban reménykedtek. Az eltelt idő fényesen igazolta: mife­lénk képtelenség rendet teremteni. A bűnösök nevetséges ítéleteket kaptak, hamarosan kezdhetik elölről „tevékenysé­güket”. A légkör feszült, morálról talán jobb szót sem ej­teni, a futballban munkálkodók túlnyomó többsége hallo­másból sem ismeri az önkritika fogalmát. De vajon lehet ez másként ott, ahol a háttérben mozgó kulcsfigurák ked­vét keresik; ahol laikusok szólnak bele szakmai kérdésekbe; ahol hiányzik az egység, az ambiciózus felfogás, a többet akarás? Nem lehet egyetlen szerv nyakába varrni a példátlan üte­mű visszaesést. Meggyőződésem, hogy a sportág önmagát juttatta jelenlegi helyzetébe, a hangzatos nyilatkozatokat soha nem követték tettek. Talán végre eljutnak az érdekel­tek annak a felismeréséig, hogy ez így nem mehet tovább. Érdemes lenne fontolóra venni: kell ez a labdarúgás ebben a formában a közönségnek? Érdemes-e évente ki tudja hány millió (milliárd?) forintot belefektetni? Teljes amatörizmust javaslok! Akik képtelenek egyeneset rúgni a labdába, ugyan miért kapnak messze a társadalmi átlagkereset fölötti ösz- szegeket csetlésükért-botlásukért? Maradjanak azok a fut- ballpályán, akik szeretik a sportágat, s hajlandók áldozat­ra is. Doros László A labdarúgás második vo­nalában vasárnap újabb for­dulót rendeznek. Ózdon bor­sodi rangadóra kerül sor, a DVTK fellépését megkülön­böztetett figyelem előzi meg. A Kazincbarcikai Vegyész hazai környezetben fogadja az újonc és sereghajtó Hat­van gárdáját. — Semmiképpen sem sza­bad kikapnunk! — fogal­mazta meg véleményét dr. Petróczi Gábor, a diósgyőri­ek vezető edzője, amikor az esélyekről kérdeztük. A szakvezető azt is hoz­zátette, hogy amennyiben (törekvésük sikerrel járna, s legközelebb legyőznék a Szarvast, végre megszilár­díthatnák pozíciójukat a táblázat közepén. Persze, ez így roppant egyszerű, ám a valóság kicsit más... A DVTK ugyanis eddigi telje­sítményével egyszer sem nyűgözte le híveit, s főleg idegenben akadozott a gé­pezet. Mindez természetesen nem zárja ki az ózdi helyt­állás lehetőségét, „csak” éh­hez nagyfokú javulás szük­ségeltetik. A vasgyáriak mindenesetre fogadkoznak, s elszántan készülnek. * Ózd an hasonló szellemben várják a vasárnapi össze­csapást. Jól tudják, hogy egy presztízscsatának kiszá­míthatatlan az eredménye, de igyekeznek mindent el­követni annak érdekében, hogy a kohászvárosban ma­radjanak a pontok. — Szeretnénk visszavágni a diósgyőrieknek — jegyez­te meg Bíró István techni­kai vezető. — Játékosaink tavaszi teljesítményét nem lehet elmarasztalni, igaz, egy-két ponttal gyűjthettünk volna többet is. Sérült nincs, előrelátható­lag pályára léphet a leg­utóbb hiányzó Kertész, s ebben az esetben Tokár új­ra eredeti helyén, a véde­lem jobb oldalán szerepel­het. A gólokat a szakveze­tés Utassytól, Simkótól, Munkácsitól várja, de ak­kor sem lesz boldogtalan Temesvári Tibor, ha ne­tán Farkas púposítja a di­ósgyőriek hálóját. * Papíron irigylésre méltó helyzetben van a Kazinc­barcikai Vegyész együttese. A sárga-ikókékndk „esák” le kell hajolniuk a három pon­tért, amely a földön hever. Igaz, a Hatvan eddig nem remekelt, de éppen legutóbb verte meg a feljutással ka­cérkodó Szegedet! — iNem szeretem az ilyen, előre leírt (mérkőzéseket — mondta Varga Zoltán, a KVSE vezető edzője. — Akadnak ugyanis, akik el­hiszik, hogy már zsebünk­ben a három pont, js visz- szafogottan játszanak. \Re­mélem azonban, hogy a fi­úk átérzik: kötelező a győ­zelem. Gyarapíthatjuk pont­jaink számát, szurkolóink étvágyát is csillapíthatjuk, szóval, vétek ekkora lehető­séget elszalasztani. Amennyiben a barcikaiak az első perctől kezdődően figyelnék, aligha okozhat meglepetést a Hatvan. Ózdon Csáki, Kazincbar­cikán Adám M. bíráskodik a vasárnap délután 5 órakor kezdődő összecsapásokon. A Keleti csoport mérkő­zései : Szolnok—Eger, Nyír­egyháza—Lehel SC, D. Ki­nizsi—Baja, Szarvas—Metri- pond, KSC—DUSE, Szeged SC—D M VSC. * A szerdai rossz emlékű vá­logatott találkozót követően ismét bajnoki pontokért fut­balloznak az NB I-ben sze­replő csapatok. A párosítás: FTC—MTK-VM. Veszprémi SE—Haladás, Siófok—Ü. Dó­zsa, Vasas—Bp. Honvéd, Vi­deoton—Békéscsaba, Rába ETO—ZTE (szombaton), Ta­tabánya—Pécsi MSC, Váci Izzó—Dunaújváros (vasár­nap). „...a sport maga az élet!” Aranyozott ózdi vallomások A közelmúltban a Magyar Népköztársasági Sport Érdemérem arany fokozatával tüntették ki Csépányi Lászlót, az Ózdi Városi Tanács V. B. ifjúsági és sportosztályának csoportvezetőjét és Újpál Istvánt, az Ózdi Kohász SE férfi kézilabda szakosztályának vezetőjét. — Nagyon régen, 1942- ben ismerkedtem meg kö­zelebbről a .sporttal, és an­nak gyakorlatilag minden műfajával. Tornásztam, úsztam, atletizáltam, bir­kóztam, sőt még futbal­loztam is — kezdte Csé­pányi Lászíló. — Akkori­ban persze más időket ír­tunk, ez volt a divat, no és minden fiatal igyeke­zett .házasságot” kötni a testkultúrával. Sportszere­tetem később sem hagyott el. 1964-ben az MTS váro­si-járási elnöke lettem. Tíz esztendővel később már a hivatal osztályve­zetőiéként, sportfelügyelő- jeként tevékenykedtem. Aztán csak a járás tarto­zott hozzám, majd azösz- szevonás után a városi ta­nács csoportvezetői funk­ciójába kerültem. Február 1-től nyugdíjas vagyok, 'korkedvezménnyel mentem el. — Az eltelt évtizedekre természetesen nosztalgiával gondolok vissza. Ügy ér­zem, hogy a magyar sport legszebb évtizedeiben szol­gáltam az ügyet. Népesek voltak a különböző verse­nyek, bajnokságok. Egy időben Ózdon és a kör­nyéken 43 labdarúgó-, 16 kézilabda-, 12 asztalite­nisz- és 10 sákkcsapat mű­ködött, ma a töredéke ... A falusi spartakiádokon soha nem látott tömeg ve­télkedett, egy-egy verseny ünnepnek számított, meg­telt az ózdi stadion. A csúcsot az jelentette, ami­kor 23 községből érkeztek a termelőszövetkezeti dol­gozók! Ózd a minőségi sportból is kivette részét, nagyszerű eredményeket értek el a Kohász ver­senyzői. A városban ne­ves kézilabdázók, atléták, tékézők, futballisták, bir­kózók, súlyemelők és ököl­vívók nevelkedtek, játszot­tak, egymást érték a ran­gos hazai és külföldi via­dalok. Rendeztünk mara­toni országos bajnokságot, kézilabda Kohász Kupát, hogy csak a legemlékeze­tesebbeket említsem. Büsz­ke vagyok arra is, hogy szakszövetségeink szénája mindig rendben volt. Tes- tületeinkben sportszerető emberek dolgoztak, akik kitűnő szervező munkát végeztek. Ózd mellett egyébként olyan települé­seik is „labdába’’ rúgtak, minit Somsály, Farkaslyuk, Bánszállás, Kínáld, Putnok és Borsodnádasd. — Nyugdíjasként sem kívánok elszakadni a sport­tól. Volt munkahelyemre jelenleg is bejáróik, a lab­darúgó-szövetség irodave- zetőjeként ügyködöm, de atlétikai és asztaliitenísz- versenytbíróként szintén „szolgálóik”. Szó van más megbízatásokról is. Sokat köszönhetek a családom­nak, megértő feleségem­nek, most, csendesebb nap­jaimban biztosan törlesz­teni tudok valamit adóssá­gaimból. * — Negyvenegy évvel ez­előtt labdarúgóként kerül­tem Ózdra — mondta Üj- pál István. — Az NB Il-es együttesben több poszton is játszottam, 1952-ben, egy sérülés után intézője let­tem a csapatnak. 1954-ben az NB I-be jutásért osztá- lyozót játszhatott a gárda a Bp. Vörös Meteorral, a Kő­bányai Dózsával és a Légi­erő együttesével. Sajnos, elbuktunk ... Nem sokkal később átkerültem a kézi­labdázókhoz, a váltást a mai napig nem bántam meg. Felejthetetlen élmé­nyékben, emlékekben volt részem és remélem, hogy lesz is még! Egy időben férfi- és női csapatunk is az élvonalban szerepelt/ Ózdra valamennyi magyar csapat félve jött, stadio­nunk oroszlánbarlangnak számított. A bajnoki mécs­eseken 1500—2000-en szur­kolták és nagyszerű kézi­labdát láthattak. Egyhu­zamban hét esztendőt töl­töttünk az NB I-ben a férfiakkal, aztán .hol kies­tünk, hol visszakerültünk. — Nyugodtan mondha­tom, hogy világhírű (kézi­labdázónk is volt, Marosi István személyében. Pisti — mert én csak így hív­tam — fenomenális tehet­ségű és tudású sportoló volt. Bekerült a világválo­gatottba és „mellesleg” vagy 170-szer öltötte ma­gára a magyarok címeres mezét. Hálás vagyok a sorsnák, hogy ismerhettem és vezetőként egyengethet­tem az útját. Csapattársai is megtették a magukét! Csak azért nem sorolom fel őket, ment biztosan kifelejtenék valakit... Saj­nos, csarnokunk nem volt — és még ma sincs. Ez visszaütött, legjobbjaink évről évre elpártoltak tő­lünk, nincs az országban olyan csapat, amelyikben ne lenne ózdi kézilabdá­zó... Elmúltam hatvan­éves, egyetlen vágyam van csupán. Éspedig az, hogy jelen lehessek a már épü­lő ózdi sportcsarnok ava­tásán. Mert utána — eb­ben teljesen biztos vagyok — a gárda ismét bekerül az élvonalba! — Mint szakosztályve­zető, játékospárti voltam és vagyok napjainkban is. A fiúkhoz mindig közel tudtam férkőzni, igyekez­tem gondjaikon, nehézsé­geiken segíteni. Ennek tu­dom be, hogy ha találko­zom velük, tisztelettel van­nak irántam. Még azok is, akik hátat fordítottak a fekete-fehér színeknek, az Ózdi Kohásznak. — A klubot egyébként mindvégig társadalmi munkában szolgáltam. Az Ózdi Kohászati Üzemekben dolgoztam, és a cégtől mentem nyugdíjba. Tevé­kenységemet mindkét „fronton” több kitüntetés­sel ismerték el. A mosta­ni elismerésre egyáltalán nem számítottam, igazán meglepődtem, amikor a postás elhozta a meghí­vót. A Kongresszusi Köz­pontban a 24-es szék jutott nékem, és amíg nem szó­lítottak, volt időm átgon­dolni a magam mögött hagyott évtizedeket, és azok örökké emlékezetes epizódjait. Csodálatos baj­noki meccseinket, a Ko­hász és az Avas Kupákat, külföldi túráinkat. A mun­kát folytatom, nem is tud­nék a sporttól elszákadni, hiszen az maga az élet!... Lejegyezte: Kolodzey Tamás Óidon melege lesz a DVTK-nak?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents