Észak-Magyarország, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-15 / 88. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1989. április 15., szombat Évfordulós kiadvány Szénbánya - bezárásra ítélve Gyakran adhatunk hírt, készítünk ismertetőt a me­gye legkülönfélébb hely- és üzemtörténeti kiadványairól. Ilyenről szólunk az aláibbi- aikbam is. Szemelvények Far­kaslyuk történetéből, 1014— 1989 a címe. Évfordulós ki­advány, mivel 75 évvel ez­előtt, pontosan 1914. április 4-én kezdődött el a már ak­kor is Ózdhoz tartozó, még szinte teljesen puszta terü­leten a bányaművelés a tárnáik nyitásával. A közben kitörő első világháború hol lassította, hol szüneteltette a bánya építését, a szénterme­lés ténylegesen csak 1918 közepén indult el. S mint oly sok elődje, ez a borsodi viszonylatiban jobb minőségű szenet adó bánya is elérke­zett működése végéhez: terv szerint 1989 végén befejező­dik a termelés. Nagy Károly fankaslyuki iskolaigazgató és helytörté­nész munkája az elmúlt 75 évről ad részben összefüg­gő, részben mozaikszerű ké­pet sok adattal, a mellék­letben számos grafikonnal, rajzzal, közel 20 fényképfel­vétellel. A csaknem százol­dalas kiadvány hagyományo­san előszóval indul; Mikó Attila, a bányaüzem megbí­zott igazgatója ajánlja első­sorban azok figyelmébe, aki­ket valamilyen kapcsolat fűz a bányászathoz, Far- kaslyuikihoz. Az Ózd-vidéki bányászat kialakulásának rövid bemutatása után meg­ismerjük a fatlkaslyuki bá­nyászkodás kezdeteit, az ott folyó munka jellegzetessége­it, földtani feltételeit. Kora­beli jelentések, panaszos be­adványok, kimutatások köz­lésével érzékelteti a szerző az 1930-.as évek nélkülözést- létbizonytalanságot hozó kor­szakát. Megismerj ük a Rima­murányi—Salgótarjáni Vas­mű Rt. (RIMA) üzemei­ben, bányáiban dolgozó munkások kiszolgáltatott helyzetét, néhány bátor vagy éppen erőtlen megmozdulá­sát, tiltakozását. A második világháború idején az ózdi gyárat és bányákat hadi­üzemmé nyilvánították, így a mozgási lehetőség még jobban beszűkült. Ugyanak­kor ellátásban, bérezésben, bánásmódban kedvező válto­zások is voltak, hogy a za­vartalan termelést biztosít­sák. A felszabadulást köve­tően a helyreállítás igen rö­vid idő alatt megtörtént, je­lentősebb műszaki, technoló­giai fejlődés azonban csak később, az 1960-as évek má­sodik felétől következett be a bányászikodásban. Közben lendületesen fejlődött a te­lepülés is. A kulturális és sportéletnek már voltaik ha­gyományai a telepen, ez gaz­dagodott a felszabadulást követően, hogy azután — a bányászat visszafejlesztését is megelőzve — fokozatosan leépüljön, elsorvadjon. Egye­dül az iskolai oktatás felté­telei fejlődtek töretlenül mindmáig. Dióhéjban ennyi is elég egy helytörténeti munka is­mertetésére. Aki már dolgo­zott ilyen feladaton, az tud­ja, hogy évék szorgos gyűj­tőmunkája kell hozzá. Nem különben pontos és szaksze­rű tényfeltárás és rögzítés, hogy későbbi munkáknak, részletes feldolgozásnak is alapja lehessen. Nagy Ká­roly kielégíti ezeket a köve­telményeket, munkája érté­kes darabja a helytörténeti kutatásnak. Dobi Sándor A szemmel verés gyógyítása, Tunyog, 1931 (Luby Margit felvétele) Hagyományaink „Mm i bölcsi, ríiipÉHi” Értékmegőrzés és fejlesztés Rohanó, az utóbbi időben különösen gyorsan válto­zó világunkban alig van erőnk, időnk önmagunk meg­határozására, családi — házastársi, szülői-gyermeki stb. — viszonyaink, helyzetünk tudatos alakítására, az élet sokszor csak történik velünk. Ugyanakkor egyre nagyobb igény — nosztalgia? — van a rendezett élet­re; ebben segíthet múltunk számbavétele. A népi élet­ben az emberi élet fordulóihoz évszázadok alatt kiala­kult szokásrendszer fűződött. Ennek ismerete ma már lehet, hogy csak művelődéstörténeti érdeklődést elégít ki, de a hagyományok ismerete esetleg hozzásegít ma is önmagunk identifikációjához (azonosításához). Üj sorozatunkban az emberi élet fordulóihoz fűződő nép­szokásokat vesszük számba. A regéci vár A címbeli ellentmondás csalk (látszólagos, s szá­munkra vdit szolkatlan ed­dig. Az utóbbi évéklben döbbenünk rá egyre in­kább; nagy kárt okoztunk azzal — a most már meg­szűnni látszó rossz szemlé­lettel —, hogy (bagyrbulk me- gyénlk giazdag itörténékni ér­tékelnék jó részét pusztulni, s természeti klmcseinlket, rit- kaságáimlkat tőnkre silányul­ni. Szerencsére itt is bekö­vetkezett 'a szemléletváltás, s egyre több a védett te­rűiét, az lújra félfedezett, s rekonstrukció alá kerülő kastély, vár, műemlék. Saj­nos, az anyagi források szű­kösék, sok helyen csak a „lyukak foloLozására” ele­gendőek, még mindig jel­lemző a tűzoltómunka. Ha ezeket a kincseket a követ­kező generációk számára szeretnénk megőrizni, s át­adni, több pénzt kell befek­tetnünk. Ezzel persze hasz­not is hajíthatunk, hiszen az idegenforgalom növekedése ma az egyik legjobb üzlet. * Az elhanyagolás annak is .köszönhető”, hogy némdly területnek nem volt igazi gazdája. A helyi (tanácsok­nak, az erdőgazdaságoknak sok egyéb feladata is volt a itermészétvédélem mellett. Az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal átszervezésével az Észak- magyarországi Felügyelőség Fotó: Főj tán László apparátusa és munkatársai a IBüikki Nemzeti Park Igaz­gatóságához (BNPI) kerültek. Dr. iBartucz Ferenc, aBNP igazgatója beszélgetésünk­kor a terveikről is szólt. — A (BNPI 102 ezer (hek­táron dolgozik, amelyben 14 országosan kiemelt terület is Van. Évi 16 millió forint­tal gazdálkodjunk, amely ha a terület nagyságát, s a benne levő értékeket néz­zük, szerény összeg. A te­rül Let1 kezel és mellett termé­szetvédelmi feladatokat is ellátunk, kezeljük a bota­nikus kerteket, s óvjuk az élőhelyeket. Díszfa-, dísz- cserlje-szapomtásból, -értéke­sítésből (haszon is van. Ha megépül a íhajltatóházunk, amely másfél millió forint­ba kerül, az éves árbevétel ebből két év múlva 2,5 millió is léhet. Az (idegenforgalmi hivata­lok sajnos még nem fedez­ték fél igazán ia Zemplén értékéit, s a táj szépségeit. Igaz, az infrastruktúra meg­lehetősen elmaradott ezen a vidéken. Ezt én személyesen is borzasztóan fájlalom, hi­szen sóik éven keresztül az erdészetnél dolgoztam, s zempléninek vaillom magam. A feladatokra, a fejleszté­sekre mi kevesek vagyunk, így mindig szövetkezünk másakkal. Szerencsére öt­letben nincs hiány, csak győzzük megvalósítani. Bol­dogkőváralján és 'a regéci vár környékén sokat dolgo­zunk, a táblák kihelyezésé­től kezdve az utak rendbe­tételéig mindenre odafigye­lünk. * A zempléni tájvédelmi körzet területén Szendrei Mihály központi természet- védelmi felügyelővel baran­goltunk. A Huták-völgyében a Kemence-patak partján haladva sók új házat látni, egyikök-másikuk bizony nem illik a tájiba, de a tu­lajdonosnak úgy tűnik, csak az a fontos, hogy nagyobn legyen a szomszédénál. Há­romhután sók régi falusi házat vásároltak meg, s gyönyörűen rendbe téve so­rakoznak a hófehérre fes­tett, zöldellő udvarú porták. Ez vallóban szemet gyönyör­ködtető látvány. A füzér- radványi kastélyhoz érve bizony elkeseredik az em­ber. A kastélyt a szó szoros értelmében, szegény egész­ségügy bizony, alaposan le- lalkta. Ügy hírük, a főépü­letből kiköltöznék a bete­gek, s felújítják a tönkre­ment épületét, A park vi­szont csodálatos lenne, ha egy kicsit több gondot for­dítanának rá. Károlyi ker­tésze értette a szákmáját, az már bizonyos, hiszen ilyen szépen tervezett parkot ke­vés helyen láthat az ember. A kastélyhoz vezető erdei- fenyő-fasor is a ritkaságok közé tartozik, de az a fe- nyőosopork, melynek a kö­zepén egy vérbükk áll, en­nél is megkapóbb. A kas­tély teraszáról kitekintve pedig, a tó mellett—„amely­be ma belefolyik a szenny­víz — egy óriás platán haj­ladozik. A regéci várhoz utat épí­tenek, .hogy autóval is meg­közelíthető legyen, hiszen innen csodálatos a kilátás, már a séta iis megéri. Bol­dogkőváralján nemcsak a várinál és (környékével fog- ilalkozlik a BNPI, hanem a községben egy műemlékhá­zat is felújítottak, ahová régi, helybéli bútorok ke­rülnék, egy üzemelő ko- vácsműlhely is működik majd, s régen használatos eszközökkel rendezik be. Egy szomorú tényről is szó esett, ez pedig a rongálás. Szendrei Mihály egyre-,más- ra mutatja azokat a tájba ülő táblákat, tájékoztatókat, amelyeket széttörtek, baltá­val felaprították a vandál emberek. Pedig ezek nagyon sokba kerülnek, s min­degyik mellé nem állíthat­nak: őrt. Nemcsak egy hivatalon múlik tehát, hogy ötvözve a történelmi értéket a termé­szetivel, gazdagítsuk, s má­soknak is megmutassuk megyénk e szép tájait. Orosz B. Erika Minden család életében nagy esemény egy újszülött világra jötte. Így volt ez a hagyományos parasztgazdál­kodás keretén belül is, azon­ban a mainál nagyobb jelen­tőséget tulajdonítottak a gyermek nemének — nyil­vánvalóan gazdasági meg­fontolásból. Többnyire a fiú­ikat részesítették előnyben. Ezt mutatja a gyerek sza­vunk is, mely mindig fiút jelentett, a lány (kisleány, lányka, pisás leány nevét ér­demelte. „Na mi lett, szé­na vagy szalma?” — kér­dezték az újdonsült lapát. „A, csak szalma” — volt a vá­lasz kislány esetében. Az asszonyok, hogy a gazdasági szempont, a presztízs, vagy akár csak az apai büszkeség diktálta követelményeknek eleget tegyenek, sókat mes­terkedtek azon, hogy szüle­tendő gyerekük a vágyott fiú legyen. A (hagyományok szerint az eljövendő gyer­mek nemét már az esküvő napján biztosítani kell. Attól függően, hogy az ifjú pár mit szeretett volna elsőszü­löttnek, egyes helyeken a magasra vetett menyasszony- ágyra kisfiút vagy kislányt rakott a vőfély, másutt a .menyasszony ölébe ültették a kívánt inemű kisgyerme­ket. Bizonyos előjelékből, ese­ményeikből, a terhes .asszony külsejéből, viselkedéséből, közérzetéből szerették volna következtetni .a gyermek ne­mére. Nagy öröm volt, ha újévkor a várandós me­nyecske házába elsőként fér- filátogató érkezett, ez biz­tos fiút jelentett. A hegyes, bal oldalra húzó, magas .has, mozgékony magzat, a ifcúlhordás fiú, a foltos arc, széles far, jobbra húzó has, gyomorégés kislány szü­letését jövendölte. Tiltó és óvó rendszabályok egész sora mutatja, hogy a szülők és a közösség számá­ra a legfontosabb mégis csak az volt, hogy az újszülött életképes, szép és egészsé­ges legyen. Ennek érdeké­ben a terhes anya nem vé­gezhetett bizonyos házi mun­kákat, nem készíthetett kovászt, nem dagaszthatott kenyeret, tilos volt káposz­tát vagy uborkát savanyí­tani, pénteken fonni, varr­ni, szemetet az ajtó felé sö­pörni, temetőbe menni, es­küt tenni, kötél alatt átbúj­ni, stb. Mindezek — a hie­delem szerint — a magzat halálát ókozhatják. Nem volt szabad vizesedónyre ül­ni, mert a baba nagyfejű lesz, .kutyába, macskába rúg­ni, epret vagy egrest enni, .mert akkor szőrös lesz. Óva intették a leendő anyát csú­nya vagy testi hibás ember megcsodálásától, szokatlan, torz dolgok megnézésétől, mert a gyerek is olyan lesz. Ha terhes asszony tököt lop, kopasz, ha kukoricát, hosszú hajú gyereke születik. Ha kedvező tulajdonságokat szeretne biztosítani gyerme­kének, akkor viszont jól néz­ze meg a szép embereket, a kék szemű gyermeket. Az áldott állapotban levő anyáikat mindenki óvta, vi­gyáztak rájuk, minden kí­vánságukat teljesítették. Vendégségben minden étel­ből megkínálták, otthon is .megkapott mindent, amit .megkívánt, „hogy el ne ves­se péterkéjét”. (Még a határ­ban is levehette a megkí­vánt gyümölcsöt, nem szólt érte a .csősz. Az újszülöttet életének el­ső pillanatától kezdve má­gikus, rituális cselekedetek­kel vették körül, melyek egyszerre voltak egészségügyi eljárások, társadalmi szoká­sok — mint például a csa­ládba fogadás —, illetve óvó­védő varázslatok. Amikor a csecsemő világra jött, a bá­ba ímegtörölgette, mégysarkú, .pehellyel töltött vánkosba csavarta, pólyamadzaggal körültekerte, majd egy pil­lanatra letette a földre. On­nan vette fel az iapjia a csa­ládba fogadás jeléül. Volt hely, ahol a kalapját is rá­tette egy pillanatra, vagy kivitte az istállóba, és lóra „ültette”, hogy jó lovas vál­jék belőle. Ezután az any­ja mellé fektették az ún. „boldogasszonyágyába”, ahol 2—3 hetes koráig maradt. A lepedővel elfüggönyözött, ezért sátoros ágynak is ne­vezett ágy .nemcsak nyugal­mat biztosított a gyermek- ágyas asszonynak és gyerme­kének, hanem védelmet nyújtott a gonosz lelkek el­len, és megóvott a szemmel veréstől. Hogy az ágy mi­nél biztosabb menedék le­gyen, varázserejű tárgyakat tettek bele: .patkószöget, sar­lót, kést, fokhagymát, szen­telt füvet, keresztet stb. A csecsemő nem maradha­tott egyedül, ha anyjának fel -kellett kelnie, seprűt tett maga helyébe, hogy a boszorkány ne tudja kicserél­ni a még meg nem keresz­telt újszülöttet. Az első fürösztésnek is egész életre kiható jelentő­séget tulajdonítottak. A für­dővízbe aprópénz került, hogy ne szűkölködjék, tej, hogy fehér legyen a bőre, alma, hogy piros arcú le­gyen, kislányoknak virág, hogy szépek legyenek, liba lábát mosták a vízbe, hogy ne legyen fagyoskezű, tűt, fejszét, fúrót — az eljöven­dő mesterség szimbólumait — tették a vízbe. Megoszlot­tak a vélemények a fürdetés legmegfelelőbb .idejéről. A többség a reggeli, délelőtti fürdetést találta jobbnak, er­re utal az a hiedelem is, hogyha naplemente után ön- tik ki a fürdővizet, az el­viszi a baba álmát. Az sem volt mindegy, hová öntik ki a vizet. .Fontos volt, hogy olyan helyre kerüljön, pél­dául .bokor, vagy kerítés tö­vébe, ahol nem járnak át rajta idegenek. A rózsabo­korra öntött víz a kislány szépségét biztosította, a fa tövébe pedig az egyenes, szép szál ember növekedését. A beteg gyermek gyógyí­tása jóformán csak a babo­nás szokások segítségével történt. Még a két háború közötti időszakban sem igen fordultak orvoshoz, csak ha a baj' már nagyon nagy volt. Azt tartották, hogy a legtöbb betegséget a szem­mel verés okozza. Elhárítás­ként piros szalagot, gyön­gyöt kötöttek a csecsemő csuklójára, fordítva adták rá a kisinget, pénzt tettek fő­kötője alá. A szemmel vert gyerek fürdővizébe meghatá­rozott számú parazsat dob­nak — ez a szenes víz —, s minden parázsnál egy sze­mély nevét mondják. Ame­lyik említésénél leszáll a pa­rázs, az, vagy olyanféle sze­mély igézte meg a gyerme­ket. A gyógymódhoz ráolva­sás is tartozott ilyesféle: „Kalap alá, konty alá, vidd a rontást tűz alá, víz alá”. A népi gyógymódok alkal­mazásával, hiedelmekkel sole kötetnyi irodalom foglalkozik — szerencsére ma már nem az orvostudományt helyette­síti, a néprajzi kutatás egyik területe csupán. László Katalin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents