Észak-Magyarország, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

1989. január 7., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 Ikon és bor Tokaj díszpolgára BÉRES BÉLA Mintha egy múzeum dolgo­zószobájába lépne be az em­ber. A falakon könyvespolcok, képek, az íróasztalon költői „rendetlenségben” különböző tárgyak, kéziratok, folyóira­tok. A rendetlenség szót nem véletlenül tettem idézőjelbe, mert csak azon az íróasztalon van „rend”, amelyiken nem dolgoznak. Ám ezúttal téved­tem , mert - s ez már a beszélge­tés során derült ki - Béres Béla az ágya melletti kis asztalkán, vagy inkább széken (?) szeret dolgozni. A szobában alig utal valami arra, hogy Tokaj nyu­galmazott esperes-plébánosa, a város díszpolgára lakja. A bú­torok praktikusak, nemes fából készültek, ódon stílusúak. Va­lahogy minden nemes veretű, de nem hivalkodó. Igaz a szoba lakója sem. Az első kérdése, amikor elmondjuk jövetelünk célját: „hogyan kell viselkednie a díszpolgárnak?”. Nem tudok válaszolni, mert sose voltam díszpolgár, de eddig a januári délutánig nem is találkoztam díszpolgárral (legfeljebb a té­véhíradóban, újságokban lát­tam). De ezzel a kérdéssel Béres Béla fel is oldja a feszült­séget, megteremti a hangula­tot, amelyet természetesen mo­tivál a pincéből előkerült ne­mes nedű: az 1957-ben szüre­telt aszú is . . . Béres Béla neve fogalom To­kajban. 1953 augusztusától 1983 augusztusáig, nyugdíjazá­sáig volt plébánosa a városnak. Hosszú idő, történelmi idő. Egy papnak mit lehet csinálni? kérdi, s válaszol is rá: minden­kivel jóban kell lenni. Hat temploma, s ugyanennyi vallási gyülekezete volt Tokajnak (ró­mai és görög katolikus, evangé­likus, református, görögkeleti, zsidó). Ez a hat vallás egyszer­smind ennyi kulturális hatást is jelent Tokaj viharos történel­mében. A városnak dicsőbb, a történelme, mint a jelene. Ezt mondja is Béla bácsi, de le is írta Visszaemlékezések 1953- 1983 Tokaj című, kilenc pél­dányban megjelent könyvé­ben. A maga nemében egyedül­álló könyv, még soha nem ol­vastam ilyet. Ezt lapozgattam, ebből „puskázok” most. Kü­lönböző, alkalmakon (temp­lomban, temetéseken, papi gyűléseken) elmondott beszé­dek, művészet- és vallástörté­neti tanulmányok olvashatók benne. ízes magyarsággal ír Béres Béla, és hatalmas, nem­csak teológiai műveltséganya­got dolgoz föl elegánsan. Meg­érdemelné, hogy kiadják. Ki­nek kell ez fiam? - kérdezi re- zignáltan, amikor arra bizta­tom, hogy ne hagyja abba az írást, írja meg a gyűjteménye történetét. Albumokat vesz elő, amelyekben gyönyörű fo­tók - mert „a fotó is hobbim volt” -, mondja-illusztrálják a tanulmányait. írtam én verset is fiatalkoromban „szólja el” magát. De miről írhat egy pap? írhat a szerelemről például? A kérdés költői marad,, pedig a téma nem érdektelen. ízesen csapong a beszélgetés témáról témára, mert kérdezni is, el­mondani is van mit. De - noha szívesen marasztal - nem élhe­tünk vissza egy idős ember - 76 éves — vendégszeretetével. An­nál is inkább nem, mivel pana­szolja, hogy ez a ködös-nyo­mott téli idő megviseli. Étvágy­talan, szédül, de nem megy or­voshoz. Önmagát gyógyítja, jógival. Arról viszont szívesen, sőt lelkesen beszél, hogyan jött létre az a páratlan gyűjtemény, amely ma a tokaji múzeum fél­tett kincse, törzsanyaga. Hüle- dezve hallgatjuk, hogy az iko­nok, a kegytárgyak jó része az ebek harmincadjára került vol­na, ha Béres Béla sokszor a szó szoros értelmében a szemétből össze nem szedi. A zárdák, ko­lostorok, egyházi iskolák bezá­rása után a berendezés egy ré­sze, s maguk a kegytárgyak is szétszóródtak. Nem volt senki, aki a gyűjtésüket, tárolásukat, gondozásukat vállalta. Mennyi pótolhatatlan érték ment ve­szendőbe . . ., amiért ma ne­héz valutát adn(án)ak a kül­földi gyűjtők! Könyveket éget­tek el, templomokból kidobott szobrokat, képeket. Béla bácsi egy gyönyörű ikont mutat. Az angyali üdvözletét ábrázolja. Ezt én tisztogattam meg ­mondja - a rárakódott korom­tól, piszoktól. Százhat ikont adott át a Herman Ottó Mú­zeumnak, ebből 50 látható a to­kaji kiállításon. Nagy szeretet­tel és szakértelemmel beszél az ikonokról. A gyűjtésről, ami véletlenül kezdődött, s több lett mint hobbi. Szenvedély, s talán nem sértő (papról lévén szó) szerelem. Beszélgettem velük, s ők mintha válaszoltak volna. Az ikon lényege ugyanis az a vallásos ember szemében, hogy megtestesíti azt a sze­mélyt, akit ábrázol. Ezért csó­kolja meg az ikonosztázt, a megadott rend szerint az orto­dox, a pravoszláv hívő. De az ikonok mellett ott van a fala­kon kicsit a tokaji művésztelep története is, mert akik itt jártak megajándékozták Béla bácsit. Ízelítőül néhány név: Kass Já­nos, Demeter István, Zilahy György, Tenkács László, Hu­szár István, Kunt Ernő. S végezetül, de nem utolsó­sorban szólhat-e egy írás To­kajról bor nélkül? A már emlí­tett 57-es aszú 9 érmet nyert a borversenyen. Hol tanulta Béres Béla a szőlő- és bormí- vességet? Nem Tokajban, ha­nem édesapja (csizmadiames­ter volt) szőlőjében Sátoral­jaújhelyen. De már nem bí­rom, abbahagytam - mondja szomorúan. Amikor átköltöz­tem ide, elhoztam 200 palack­kal, hogy legyen mivel megem­lékezni rólam a temetésen. De nem erre koccintottunk^ Erőt, egészséget, még sok szép évet Tokaj díszpolgárának! Horpácsi Sándor Pipatórium Hordozható ikonosztáz Fotó: Balogh Imre Tanórák a börtönben is Ildikó idén tölti be a tizenha­tot. Ha befejezi a hatodik osz­tályt, munkahelyet keres ma­gának. Nem lesz könnyű dolga, hisz egyre többen jutnak az ut­cára nyolc általánossal is. S neki még a hat is bizonytalan. Félév sincs még, s már egy hó­napnyit hiányzott. Apja daru­kötöző a gyárban, az anyja gye­sen van. Á szülők, úgy két he­tente „üzleti útra” mennek Lengyelországba. Ilyenkor ő főz, mos, s a kicsikre is vigyáz. Az „árut” is ő passzolja el a pia­con, s amíg mind el nem fo­gyott, addig itt tölti a napjait. Egy-egy külföldi kiruccanás akár húsz-harmincezret is hoz­hat a konyhára. Kell a pénz az öt gyerekre,' na meg az építke­zésre is. Hat szobát akarnak: ha Ildikó férjhez megy, legyen hol lakniuk. Jelenleg a nagy­szülőknél élnek: kilencen, két szobában. Ildikó neve mellett a napló­ban „nagy n” betű szerepel. Egy évet nevelőintézetben töl­tött, mielőtt a dolgozók általá­nos iskolájába jött volna. Jó nevű helyen tanult előtte. Ar­ról az iskoláról mondja: „Év végén fizikából felelnem kellett, hogy elkerüljem a bukást. Egyik tanárom a , vizsga’ előtt kikérdezte tőlem az anyagot: azt mondta, legalább hármasra tudom. Viszont az igazgatónő, ő volt ugyanis a fizikatanárom, mégis megvágott. Igaz, kicsit hangosan megkérdeztem tőle, hogy miért adott egyest. Min­denfélét összerizsázott, majd azt mondta, hogy menjek vele az irodájába. Ott aztán le ko­szos cigányozott, meg ordított. Elég ideges típus vagyok, ha­mar felment a pumpám. Az in­tézetben az orvos úgy mondta: szívidegem van. Elkezdtem én is kiabálni, hogy te disznó, majd ráborítottam az íróasztalt. Ő hátra esett a székkel, s beverte a fejét a fogasba. Három helyen tört el a lába, a fejét meg össze kellett kapcsozni. ” Ildikó szerette az intézetet. Pedig az inkább volt laktanya, mint „otthon”. Reggel ötkor keltek, s az ablakokat rács vi­gyázta az emeleten is. „Mégis jobb volt, mint itt, a dolgozók­nál - mondja. - Nyolcán vol­tunk, lányok, egy szobában, s mindent megbeszéltünk közö­sen. Itt nem törődünk annyit egymással. ” Tanítás nagykabátban Dolgozók iskolájába azok a 14-16 év közötti fiatalok jár­nak, akik az általános iskolai követelményeknek nem, vagy csak igen nehezen tudnak eleget tenni. Egyszer, vagy többször már évet ismételtek, viszont a tanköteles kort még nem töltötték be. A tantervi színvonal legalább két évfo­lyammal alacsonyabb itt, mint a „normál” általános iskolák­ban: ötödik és hatodik osztály­ban például csak matematikát és magyart tanulnak. A tanítás hétfőtől csütörtökig tart, a pén­teki nap elvileg a közművelő­désé. Gyakran járnak el kirán­dulni, néha ellátogatnak egy- egy kiállításra, sportesemény­re. Akik nem tudnak elhelyez­kedni - a többségre ez érvényes - azok munkafoglalkozásokon vehetnek részt: szabó-varró tanfolyam, háztartási ismere­tek és illemtanóra, valamint barkács szakkör közül választ­hatnak. Gyakran látnak vendé­gül külső előadókat: nemrég az AIDS-ről, előtte a fiatalkori bűnözésről hallhattak össze­foglalót. A tanulók több mint 3/4 része cigányszármazású, s majdnem 80 százalékuk súlyo­san veszélyeztetett. (Ezek oka elsősorban a szülők munkanél­küliségéből, bűnöző életmód­jából, s alkoholizmusából ered.) Tizenöt százalékuk ideg­gondozói kezelés alatt áll, s a 219 tanulóból csupán 93 él tel­jes családban. Néhányan az alsó tagozatot sem tudják befe­jezni. A miskolci intézmény idén új épületet kapott: a vasgyárból a martintelepre költöztek. A régi helyen 4 terembe 14 osztály zsúfolódott be, a mostani 7 osz­tályterem viszont már kielégí­tőnek mondható. Az „új” is­kola régebben is az oktatást szolgálta, néhány évvel ezelőtt viszont kiköltöztették belőle a martintelepi gyerekeket. Taní­tásra már alkalmatlanná vált. Idén nyáron komoly felújítá­sokba kezdtek, de az oktatás csak október elején kezdődhe­tett meg. Máig tartanak a mun­kálatok, s a hideg tantermek­ben - a rozoga olajkályhák mellett - egyaránt kabátban ül tanár és diák. Pedig a központi fűtést beszerelték már, csak éppen nem működik. Talán majd a jövő tanévtől kezdve. Sokan a szorzótábiát sem tudják Tanítási óra, délután. A ti­zenkilenc gyerekből talán hét­nyolc ha eljött. Nem miskol­ciak mindnyájan, járnak ide a megye minden tájáról. A taní­tás névsorolvasással kezdődik: Kálmánnak terhes a „felesé­ge”, nem nagyon jön már. Ti­bor az első alkalmat leszámít­va, még nem volt jelen. Előze­tesben ül garázdaságért. Lad­áknál ellenek a tehenek. Az apja vásárba ment, az ország másik felébe. Falusi gyerek, neki kellett maradni a marhák­kal. Az egyik lány kéredzkedne az utolsó két óráról: kistestvé­rét kell orvoshoz vinnie. Az anyja dolgozik, a nagymama nem bírja mán Ki tudja, igazat mond-e? . . . Matematika, hatodik osz­tály: „Ha egy kiló parizerSO fo­rint, mennyibe kerül 30 deka­gramm?” Egyetlen gyerek tudja csupán. A tananyagban egyébként erre az órára a „ne­gatív számok” és az „abszolút érték” szerepelnek. Jó, ha meg­tanulják a négy alapműveletet meg a szorzótáblát. Nyolcadik végéig . . . Talán „ragad rájuk” itt vala­mi. Füzete, könyve nincs mind­egyiknek. Házi feladatot adni nem hiszem, hogy sok értelme lenne ... de legalább járnak iskolába. „Akik idejárnak, a perifé­riákról kerültek hozzánk - mondja Krajnyák Lászlóné, aki immár tíz éve, hogy az in­tézmény élén áll. - A közös sors összetartja őket: 77 száza­lékuk cigánytanuló, sokan tart­hatatlanul élnek. Ha régi iskolá­jukban maradnak, szinte biz­tos, hogy nem végzik el a nyolc osztályt. A volt,renitensek’, ná­lunk ugyanolyan diákok lesz­nek, mint a többiek. A gyerekek J/3-a tanul to­vább, szakmunkásképzőben. Persze nem a Jegmárkásabb' helyekre kerülnek be: legtöbb­jük a vájár, és a melegüzemi szakmát választja. Többnyire pozitív visszajelzések érkeznek felőlük. A többi fiúnak sikerül elhelyezkednie valamelyik gyár­ban vagy üzemnél. A lányoknál már rosszabb a helyzet. Leg­többje férjhez megy az iskola után. Sokan már 14-15 évesen élettársi kapcsolatban állnak. ” Ide is beköszöntött a karácsony Megszerettetni az iskolát, hogy jól érezzék itt magukat, hogy eljárjanak az órákra. Ez, talán a legfontosabb nevelési feladat. Jelenleg 16 főállású ta­nár dolgozik itt, akiket 14 óra­adó segít a munkában. Mi az, ami itt tail valakit főfoglalko­zásban? A sikerélmény semmi­képpen sem. Legalábbis az ok­tatás terén. Hisz tanulmányi versenyre innen nem küldenek tanulót. Van olyan gyermek, aki a nevét sem tudja helyesen leírni. Az alapbér nem maga­sabb, mint máshol. Erre jön még 550 forint „különleges munkahelyi pótlék”, mivel a ci­gány tanulók száma megha­ladja az 50 százalékot. Túl­órára viszont bőven van lehető­ség. Talán jobban is fizetik, mint máshol. * A 14—16 évesek mellett fel­nőttek oktatásával is foglalkoz­nak. A régi, vasgyári épületbe zömében most azok a felnőttek járnak, akik a nyolc osztály hiá­nya miatt kerültek ki az utcára. Beiskolázásuk a munkaügyi szolgáltató iroda közreműkö­désével történik. Van, akinek a jogosítványhoz, vagy a virág- árusi engedélyhez kell a végbi­zonyítvány. Felnőtt fejjel már nehezebben megy a tanulás, mégis jobban akarnak, mint az „ifjúságisok”. Ők a bőrükön érzik a változások szelét. A harmadik helyszín, a Marx téri laktanya: itt 12 osztály mű­ködik. Februárban szerel le az „iskolaszázad”, addig be kell, hogy fejezzék a nyolcadik osz­tályt. A börtönbe már tíz éve be­járnak az iskola tanárai. Há­rom tanterem, s külön nevelői szoba áll rendelkezésükre, s van egy könyvtár. Sok tekintet­ben jobban felszereltek, mint néhány „kinti” intézmény. A fegyelemmel itt semmi gond, hisz a börtönőr is bent ül az órán. Ha panasz van az elítélt­re, jön a kedvezménymegvo- nás. Idén szünetelt az oktatás. Kevés a cella, újabb emeletre van szükség. Jövőre viszont is­mét indul a tanítás. * A téli szünet előtti utolsó na­pon a Marlintelepen már nem volt igazi tanítás: délután négyre ünnepi zsúrra vártak mindenkit a nagyterembe. A lányok kifestett szemmel, fris­sen rakott frizurával érkeztek, néhány fiú cigarettacsikket nyomott el az udvaron, ra­gyogó lakkcipőben. A terem­ben kötényes lányok sürögtek izgatottan, a karácsonyi asztal szendvicsek, torták, gyümölcs­kocsonyák serege alatt roska­dozott. A dobogón csillogó ka­rácsonyfa, magnó, s az új cso­da: a nemrég kapott video és a színes tévé. A tanári szobában is nagy volt a készülődés. S mire négyet ütött az óra, mind­nyájan együtt voltak, hogy megnézzék a karácsonyi betle­hemest, énekeljenek és verset hallgassanak, s rácsodálkozza­nak a cigányklub műsorára. Aztán kezdetét vette a zsúr, a beszélgetések, a zenehallgatás. „Tudod, cimbora - szólított meg az egyik negyven év körüli tanár - ezek a gyerekek nem fo­gadnak el mindenkit. Valahol, talán mi is perifériásak’ lehe­tünk, ha ilyen jól érzik velünk magukat. Czoborczy Bence

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents