Észak-Magyarország, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-27 / 307. szám

1988. december 27., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Miközben a Szmolnijt nézem...- És aztán majd miről írsz? - szegezte ne­kem egyik újsütetű ismerősöm a kérdést, egy hosszú tűnődés csendjét hirtelen megszakítva, baltikumi tartózkodásunknak éppen a hatodik napján. Helyileg, egész pontosan Leningrád- ban, méghozzá a hajdani Szmolnij apácako­lostor, székesegyház épületegyüttese előtt, hol a fehér díszítésű kék falak, a pazar barokk­gazdagság, szó szerint lenyűgözött, elkáprázta­tott bennünket. Legalábbis azokat, akik velem együtt kiszálltak a városnéző buszból. Percekre némává kövültünk, mintegy megértve, igazolva Vörösmartynak ama gondolatát: nem érez, aki érez szavakkal mondhatót. Magamban az élmény eretnek játszado­zásba kezdett, egy kérdést szült, melyre a pontos válasz a logika, a józan ész szabá­lyai alapján holtbiztosán kikövetkeztethető: ugyan Rastrelli mester, ki e gyönyörű ék­szerdobozt, s Pétervár számos más építésze-^ ti remekművét papírra álmodta, ha feltá­madna, mit szólna például a mi Avas-dé­lünkhöz, vagy az ahhoz többé-kevésbé ha­sonló — itt Leningrádban is például a Finn­öböl partján látható — panelhalmokhoz? És aztán majd miről írsz? A kérdés ko­rán jött, váratlanul, riasztóan, mint egy álomból ébresztő vekkeróra. Azonnal nem is tudok válaszolni rá, élmény, élmény há­tán, mint a kupacba dobált cukorrépa, pozi­tív is, negatív is, bőséggel. Sétálunk vissza a buszhoz, egymás mellett, hallgatagon, bár tudom, most én követke­zem a szóval, udvariasságból is. A csopor­tunk korábban visszaindulóiról alkalmi cso­portkép 'készül. Háttér a szovjet idegenfor­galmi hivatal használatában, tulajdonában lévő, de egykor nálunk, Vengrijában gyár­tott Ikarus. Visszanézek még egyszer a Szmolnijra, s arcomra a mosoly, a fintor különös keverékét dermeszti az itt már no­vember elején is nagy pelyhekben hulló hó. — 'Látod, a fotózás is olyan, mint az épí­tészet. Igényli a szaktudást — jegyzem meg. Ismerősöm értetlenül tekint rám. Nem érti, amit mondok, miért mondom. Egyéb­ként is (udvariasságból, formalitásból, eset­leg tényleg őszinte kíváncsiságból?) más­ról érdeklődött egy-két perccel ezelőtt. És aztán majd miről írsz? Igen, ő ezt kér­dezte, értem én, de valahogy e csoportkép most nem hagy nyugodni. Ha ugyanis a csoport tagjai nem közvetlenül az autóbusz mellé állnának, hanem ellenkezőleg, szem­ben a busszal, hogy hátuk mögött Rastrelli mester meseépületei lennének, hónapok, évek múltával mennyivel értékesebb lenne ez a fotó. így viszont? Még azon is el kell majd tűnődni hosszú évek után, hol készült valójában ez a kép: Szirmabesenyőn-e, vagy máshol. Hideg van, kicsit fázom, álmos is vagyok. Előző éjszaka — nem először, hisz a tíz • napból legalább négyet utazással töltöttünk — éjféltől a vonaton rázkódtunk. Igaz, Rigából jövet a hálókocsiban elvileg egy fél éjszakán át volt módunk aludni. Am alig­hogy elszenderültünk, olyan rázkódásra éb­redtünk, mintha csak szántáson menne a barátságexpressz. Nem tudom így volt-e, odakint sötét volt, a fáradtságtól kedvünk sem volt hozzá, hogy megnézzük. A meg­megismétlődő „szántások” között azért vala­micskét sikerült szunyókálni, de azt hiszem pihentnek senki sem nevezheti magát a tár­saságból. Egyébként gyakran eszembe jut itt — a hálókocsikról — a miskolci Ady- hídnál lévő ineonreklám, amely hálókocsi­ban történő szovjet utazásra invitál. Gyors, kényelmes, látványos — hirdeti a felirat már évek óta. Nem tudom a látványos jel­zőt mire értsem. Ennek kapcsán ugyanis a hálókocsink mosdója, vécéje jár az eszem­ben, amellyel nem vagyok kibékülve. Tu­dom, mások sem. Egyik kezemmel meg kell nyomni a csapon alul egy kart, erre meg­indul a víz, bele a másik tenyerembe, ám, ha elengedem a kart, csak volt víz. Szóval félkézzel mosakodunk, macskamódra — ahogy nagyanyám mondaná. Borotválkozni még ennél is körülményesebb. Kiszámítha­tatlan ugyanis, mikor jön az újabb „szán­tás”. Márpedig akkor nyissz... A végén még nem hiszik el, hogy ez a béke- és ba­rátságvonat, annyi az összekaszabolt képű férfiú. A buszon jó meleg van. Most látom, töb­ben ki sem szálltak, legfeljebb csak a pá­rás ablakon át bámulták meg I. Erzsébet és II. Katalin egykori „palotáját’. Sőt, hár- man-négyen békésen alszanak itt, az egyik leningrádi csodapalota tövében. Igen, a fá­radtság nagy úr, szóvá se tenném e szun­dit, ha alig három órával később a Nyevsz- kij proszpekten ugyanokét nem látnám leg­nagyobb vásárlási lázban, cseppet sem ál­mosan. Figyelem e több, mint háromszáz tagú barátságvonatunkat. Nógrád, Abaúj, Bor­sod, Zemplén sok-sok szögletéből hozott ösz- sze bennünket a sors (?), illetve a vállalati, üzemi, intézményi anyagi támogatás. Sokan vagyunk és sokfélék. Mezőgazdasági mun­kás, tanár, butikos, ipari üzem dolgozója, tizenéves, nyugdíjas. Tíz nap. Vilnius, Riga, Leningrád. Templomok, paloták, temetők, várak, múzeumok, gyárak. Lenin, Puskin, Miczkievicz, Nagy Péter. Litvánok, lettek, oroszok. Nyíltság, megújulás, demokratizáló­dás. Adat, adat, látnivalók (ilyen is, olyan is) bőven. Kiben mi és milyen mélységig marad meg? Mi ad igazán maradandó él­ményt? Az élményhez, az igazihoz — legyen kel­lemes, vagy megrázó —, úgy hiszem, kevés szó is elég. Nem kell adathalmaz, mégis mindenki érti, érzi. Hetes sorokban lépke­dünk. Némán. Sosztakovics Leningrád szim­fóniájának akkordjai kísérnek. Előtte kevés szó tudatja, mégis a hatás kitörölhetetlen mindenkiben. A piszkarjovói temetőben a világégés, a borzalom mementóját, az em­beri helytállás emberfelettiségét megrázó élményként éljük át. És aztán majd miről írsz? Első állomáshe­lyünkön, Vilniusban a „legfrissebben ébredő” magyarok rossz hírekkel jönnek vissza a szál­lodába. A közeli nagyáruházban — amelyet odafelé idegenvezetőink igencsak ajánlottak, mint rubeljainkat elfogyasztó helyet — alig kapható valami. Az aranyválaszték szűkös — száll szájról-szájra a hír —, illetve csak nagyon drága ékszerek kaphatók. Műszaki cikkekből pedig szinte semmi. A hír többé- kevésbé igaznak bizonyul. A színes tévés, Rakéta-porszívós, de még a barkácsgépes ál­mok is hamar tovatűnnek. Némi pánik is ki­tör, mert a vonat majd’ minden tagja mi­nimum egy szovjet értelmiségi háromhavi fizetésével van eleresztve. Mindenki min­denkit kérdez: te, mégis hol, s mit? S a ténylegesen nekünk szükséges áruk hiánya ellenére csak-csak fogyadozik a rubel. Bú­várszivattyúval már tele van a vonat, kan­dallót utánzó hősugárzó, kakkukosóra, sza­movár ugyancsak nagy számban gyarapítja a. személyi poggyászt. A szállodákban ugyanakkor a szobaasz- szonyok tarka pulóvereket, kozmetikumokat, s vodkát keresnek. Leningrádban a hotel előtt egy nyolc-kilenc év körüli kis srác rágógumira vadászik. Hozzánk is odajött, Simon Jancsi barátom (a Pamutfonóból) ad neki öt darabot. Vengerszkij szuvenír — mondja a srácnak, ki láthatóan boldog, ám önérzetes, s már tudja, hogy az üzlet az üzlet. A rágóért jelvényt nyújt át, műanyag ötágú csillagot, közéjén Lenin gyermekkori fényképével. Természetes, hogy mindhárom városban van Lenin út, s az is természetes, hogy a barátságvonat magyarjai — műszaki áruk híján — a szabad idejükben leginkább az aranyboltokat keresik. Vonatvetélkedőnk tréfás jeligéi között nem csoda, hogy ilyen önfricskák aratnak osztatlan sikert, mint „Még tovább a Lenin (i) úton, aranybolt a második utcasarkon. Alacsonyan szállnak a szamovárok, kapd el a fejed Józsi. Grisa, add nekem a búvárszivattyúdat.” A húsboltokban sűrű sorokban állnak az emberek. Gyerekelmek való tejkaramellát csupán Leningrádban, a Nyevszkij prosz­pekten kapok, harmincöt perc sorbanállás után. Gazdagok viszont a könyvesboltok, az ajándéküzletek, s — Vilniusban még nem tudtuk, ám Rigában, Leningrádban meg­győződhettünk róla — az aranyüzletek is. Olcsók az iskolaszerek, viszont például a porszívót most csak kiutalásra adják fiatal házasoknak. Az idegenvezetőnk erről a mű­szaki áruhiányról azt kezdi fejtegetni, nem érti, hisz’ ennyit, meg ennyit termelnek a gyárak — minden újságban benne van —, ugyanakkor a boltokban még sincs áru. összenézünk, mi már tapasztaltán. Nálunk ez az áremelés előjátéka. Mi egyébként oda­haza hallottunk a szovjet műszaki cikkek várható áremeléséről, s a termelés ellenére visszatartott áru fogalma, ténye nem új­donság. Az újságokért egyébként hosszú sorokban állnak az emberek, türelmesen, miként a múzeumok, a kiállítótermek előtt is. A le­ningrádi november 7-i ünnepség dísztri­bünjén, a Palota téren, heten a csoportunk­ból, ott lehettünk. Odafelé legalább húsz el­lenőrző ponton kellett átmennünk, ezeken a pontokon belépőnket, útlevelünket egyaránt alaposan ellenőrizték. A katonai díszszemle — sok-sok ezer katonával — rendkívül im­pozáns volt. Vilniusban láttunk egy másik felvonulást is, lényegesen kisebb méretűt, litván fiatalok tüntetését.. S ugyanott, akár­csak Rigában, sokat hallhattunk a litvánok, lettek jelenleginél nagyobb önállóságot han­goztató igényeiről. Vilniusban oroszul kí­vántunk jó reggelt, jó napot, jó estét a szál­loda személyzetének, ők mosolyogva, anya­nyelvükön, litvánul viszonozták. A Baltikumban ott tartózkodásunk tíz napja alatt az időjárás ismétlődő hóesései­vel, nyugat (a tenger) felől érkező csípős szeleivel már akkor, november elején a tél közeledtét jelezte. Látszott, ki így, ki úgy készül rá, hisz’ törvényszerű amióta világ a világ, errefelé is: ahhoz, hogy a tavaszt szerethessék, előbb a téllel kell sikeresen megbirkózni. Üjra a Piszkarjovói Hősi Te­mető jár az eszemben. Ha ez a nép akkor, akkora áldozatokra volt képes, egy attól csak könnyebb téllel is eredményesen meg tud majd birkózni. Persze nem szándékom elbagatellizálni az idei tél nehézségeit. Sőt sikerre számítani most és itt is, csak a blo­kád idején tanúsított összefogással, élni aka­rással, egyet akarással lehet. Ott, a leningrádi Palota téren, a díszme­netben elvonuló katonák ezrei mögött en­nek az összefogásnak, egyet akarásnak „út­irányát” három, öles, piros betűkkel felírt szó hirdette: „demokratyizácija, peresztroj- ga, glasztnoszty.” Ugye ismerősek!? Hajdú Imre Vonzó a tiszti pálya Az egri katonai kollégiumban ... Tisztnek lenni még mindig biztos jövő. Fotó: Balogh Imre Mielőtt az Országgyűlés leg­utóbb összeült volna, meg­jelent a lapokban egy pá­lyázati felhívás: tiszteknek, tiszthelyetteseknek jelent­kezhetnek a középiskolát a jelenlegi tanévben elvégző fiúk, a nyolc általános osz­tályt befejezők honvéd ka­tonai kollégiumokba nyer­hetnek felvételt. A T. Ház — mint az köztudott — meg.kurtította a honvédelmi kiadásokat, ezt megelőzően pedig a szovjet pártfőtitkár egyoldalú csapatcsökkenté­seket jeleritett be. Tudjuk, illúzió még azt gondolni, hogy a teljes le­szerelés küszöbére értünk, ám Papp Dezső vezérőr­nagytól, a Honvédelmi Mi­nisztérium főosztályvezető­jétől mégis megkérdeztem: — Lehet-e ilyen körül­mények mellett. I tervezni, vagyis mennyire ,pontosan tudja felmérni a miniszté­rium, hogy a jövőben meny­nyi hivatásos tisztre, tiszt- helyettesre lesz szükség? — Természetesen lehet, és kell is tervezni. Határo­zott elképzeléseink vannak az elkövetkező évtizedre nézve: tudjuk, mennyi hi­vatásos katonára lesz szük­sége a néphadseregnek. Egyébként ennek a hadse­regnek mindig is a véde­lem volt a rendeltetése, tá­vol all tőle minden támadó szándék. Ügy vélem, a ha­gyományos fegyverzet terén sem jövőre, sem az utána következő évben nem vár­ható számottevő csökkenés, ha viszont ez bekövetkezik — amiben én is reményke­dem —, akkor tisztjeink, tiszthelyetteseink a civil életben is megállják helyü­ket, hiszen az iskoláinkon kapott képesítés civilként is jogosítvány. — A közelmúltban a Nép­hadsereg Művelődési Házá­ban azokat a pedagóguso­kat, aktivistákat jutalmaz­ták meg, akik a katonai pályára irányításban kitűn­tek. Feltűnően sok volt kö­zöttük a borsodi... — Nem véletlen, a me­gye adja a tisztek, tiszthe­lyettesek jelentős részét... — Gondolom azért sem véletlen, mert itt nálunk fenyeget leginkább a mun­kanélküliség réme, ám hi­vatásos katonának lenni a különböző híresztelések el­lenére még mindig biztos pálya, ,egzisztencia ... — Kétségtelen, hatással van ez az állapot is erre. Szabolcsban, Hajdúban, Bor­sodban és Szolnok megyé­ben az átlagosnál nehezeb­ben tudnak elhelyezkedni a fiatalok, a katonai pálya viszont — a kétségtelenül meglévő korlátok ellenére — biztos kereseti, megél­hetési lehetőséget nyújt. — Ehhez kapcsolódva, s folytatva az előző gondola­tomat: néhány évvel ezelőtt utánpótlás gondokkal küsz­ködtek, most viszont egy­re többen jelentkeznek a különböző katonai iskolák­ba. Van tehát kikből válo­gatni. — Mi is reménykedünk abban, hogy a hozzánk ke­rülő fiatalok felkészülteb­bek, jobb tanulmányi ered- ményűek. Az elmúlt évben akadt olyan szak a katonai főiskolákon, ahol a túlje­lentkezés négyszeres, ötszö­rös volt. Egyébként anhak is tulajdonítható a fiatalok részéről a katonai pályához való vonzódás, hogy a hi­vatásos katonák helyzeté­nek megítélésében alapvető változás következett be. Na­gyobb figyelem irányul ar­ra, hogy a hivatásos állo­mány milyen körülmények között dolgozik. A hadse­regről a minősítést legké­zenfekvőbben a sorkatonák állítják ki. Amikor haza­mennek', elmesélik a test­vérnek; a barátnak, hogy milyen az élet bent a lak­tanyában, s ha jót monda­nak: többen kapnak kedvet a katonai hivatásra. Ez az életpálya becsületességet kö­vetel és helytállást feltéte­lez, de nem .kíván ember- feletti erőfeszítéseket. Ne­hézségei, fegyelme, rendje, szépségei beépülnek a vele azonosulni tudók életmód­jába, életelemévé válnak. Minden látszólagos ellent­mondás ellenére a hivatá­sos katonai pálya nem je­lent beszűkülést, egysíkú­ságot. Korunkban szinte minden lényeges területen a hadseregek a műszaki-tu­dományos haladás, a leg­korszerűbb technika elsőd­leges megjelenítői: az űr­kutatástól a lélektanig. Aki tehát tisztnek, tiszthelyettes­nek jelentkezik, az vélem, nem csalódik választásá­ban ... I. S. Ellőszilveszter Tegnap délután kezdtem búcsúztatni az óévet. Ki­nyitottam a tévét, és egy üveg vodkát, mert igen jó társaságban voltam. B. J. országgyűlési képviselő és B. J. pénzügyminiszter. B. .1. hadügyminiszter a har­madik féldeci elfogyasztá­sa után érkezhetett meg, mert ekkor mar négyet láttam a tükörben. A képviselő azonnal interpellált: választóim ja­vasolják, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzet­ben csak azokat a fiata­lokat hívják be a sereg­be, akik önként és dalol­va jelentkeznek. Azt a nyolc-tíz embert, az or­szág legkisebb laktanyájá­ban kell állomásoztatni, ahol felváltva tartanak telefonügyeletet. Ha vala­ki megtámadja az orszá­got, azonnal értesítik a többi sorkötelest, hogy ro­hanjanak befelé, mert úgy néz ki, háború lesz (bár ennek békeidőben a való­színűsége nulla). Ameny- nyiben rossz a telefon, akkor feltétel nélküli meg­adást kell alkalmazni. B. J. pénzügyminiszter ellen­interpellált, mert így az állam hatalmas adóbevé­teltől esne el, mert a zsoldot is adóztatni szán­dékozzák, bár ez még ha­dititok. Csengettek. Az utóbbi másfél órában alakult független szervezetek kép­viselői érkeztek meg. Z. Cini pártját egy legyen nekem mondva kinézetű 20—40 év közötti korú kis­lány képviselte, aki azon­nal koalícióba lépett egy szovjet pezsgővel. Az „Ez kell most nekünk” fedő­nevű szeparatív szervezet elnöke személyesen jött el, és azonnal tiltakozott. Pontosan ő sem tudta, mi ellen, de ez senkit nem érdekelt, mert éppen azon tanakodtunk, alakult-e olyan közösség már, ame­lyik dolgozni akar? Az egyik hozzászóló hangsúlyozta, hogy amíg neki évente háromszor kell Bécsbe kivinni az anyósát az intenzív osz­tályról egy hongkongi dió­darálóért, addig ő bizony visszatartja! — Otthon tartsd vissza apukám, vendégségben nyugodtan menjél ki — válaszolt a hangsúlyozónak B. J. pénzügyminiszter, majd előterjesztette a va­lutamentő plánumot. — Mielőtt a nettó ál­lamadósság valutamennyi­séget ismét a sógorok zse­bébe tömnénk, jövőre Ma­gyarországon is kapható lesz azon bóvlik nagy ré­sze, amit a Hillferről im­portálnak palimadaraink. (Hosszan tartó, nagy taps, bekiabálások: hogy jöttünk rá? Hogy jöjjön rátok! Végre! Éz igen! Nocsak! __ Megmenekültünk! Meneküljünk! A mene­küljünk kinyilatkoztatást egyik külföldi tőke bevo­násával létrejött „Ezer ap­rócikk By night” hálózat­vezetőjétől hallhattuk, aki­nek üzleteiben nonstop lehetett bécsi FA-szappant és szatmári szilvapálinkát kapni.) — Felkészültünk a vár­hatóan megsokszorozódó magánszemélygépkocsi- importra. S azokat a hasz­nált gépjárműveket, ame­lyeket egy átlagmagyar meg tud vásárolni külhon­ban és egész a magyar határig el tud vele jönni, speciálisan felkészült sze­relők fogadják, akik ott helyben lekapják róla a rendszámot. (Hosszan tar­tó nagy röhej!) Ezután leg­égetőbb napi gondjainkról szólt B. J. pénzügyminisz­ter. — Nem folyamatos a pisztráng- és kaviárellátás. Talán egyetlen üzletben sem tud az ember azonos márkájú, francia borotva­habot, arcvizet és sprayt vásárolni. Programozható, szuperautomata mosógép helyett Juliska kénytelen ruháját a kispatakban mosni, mosni. A hatvan- nyolcvanezer forintos bun­dából csak néhány fazon jelenti az igen szegényes választékot, holott aki vé­res verejtékkel összeku- porgatja a rávalót, joggal igényelheti a partneröltö­zéket, az egész család szá­mára téli cuccokból is. Önerőből felépített, alig harminc helyiségből álló lakásokhoz nem lehet mí­ves kopogtatót kapni a külső ajtóra. Tisztára, mint egy szegény országban! — Az értelmiséget is megbecsüljük. Ha lehet, még jobban. Eddig a gon­dolkodó embereknek csak az ÁPISZ jutott, ezentúl övék lehet a Vasedény is. Ojra csöngettek. Ősz, öregember állt az ajtó előtt, és boldog új évet kívánt a családnak, meg erőt, egészséget! Azonnal ráismertem, Állam bácsi volt. Őszintén szólva, nem keltette a jólét benyomá­sát. Ahogy elnéztem, alig volt már rajta bőr, amit le lehetett volna húzni. — Köszönjük szépen, hasonló jókat — és azon gondolkodtam, pénzt ad­jak, vagy ennivalót, de a szegény öreg megoldotta a problémát. Halkan, szeré­nyen csak egy szeletke an­gol bélszínt kért, ha van, egy kis ráksalátával. Bérezés József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents