Észak-Magyarország, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-02 / 262. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1988. november 2., szerda Tájház a volt iskolában Megkérdeztük Hol tart a külföldi diplomák elismerése? • Siklós vidékének néprajzi és népművészeti értékeit bemutató tójház nyílt Nagytátfaluban. Az összegyűjtött anyagnak a száz­ötven éves népi műemlék épület - az egykori iskola - ad ott­hont. A tájházban iskolatörténeti kiállítás, a környékbeli hím­zett és szövött textilek, a kendermunka eszközei és egy pa­raszti konyha látható. A képen: Jómódú parasztcsalád szobája a századfordulón. (MTI-fotó) Az ekvivalencia megálla­podás a közoktatásban szer­zett bizonyítványok, illetve a felsőoktatásban szerzett ok­levelek, tudományos fokoza­tok kölcsönös elismerésére irányul, két vagy több or­szág egyezménye alapján. Józan ésszel azt gondolhat­nánk, folyamatosan „karban­tartott” területe ez az ál­lamközi kapcsolatainknak, de a tény lehangoló: mind­össze tíz országgal van ek­vivalencia-egyezményünk. — Mi adott lendületet végre a szerződéskötések szorgalmazásának, az Orszá­gos Ekvivalencia Bizottság megalakításának? Egyálta­lán, megalakult? — kérdez­tük dr. Hársfalvy Rezsőtől, a Művelődési Minisztérium főosztályvezető-helyettesétől. — Az első lendületet vol­Szülőföldünk Borsod-Abaúj-Zemplén Hallottam már ironizálva, fitymálkodva is beszélni me­gyénk honismereti mozgal­máról és lapjáról, a Szülő­földünkről. Én viszont azon csodálkozom, hogy egyálta­lán vannak még. Korunk ép­pen nem kedvez a tudós bú­várkodásnak, az önzetlen társadalmi munkának. Már­pedig a honismereti —hely- történeti munkát mindenkor amolyan hobbiként művelték lelkes pedagógusok, papok, diákok. Éppen ez adja meg az értékét, varázsát is. Aki szereti a szülőföldjét, sző­kébb környezetét, azt érdek­li a múltja is. Az idős em­bereket is ki szokták csú­folni, mert mindent eltesz­nek, mondván „hátha jó lesz valamire”. S valóban! Ma már nepperek, régiségkeres­kedő hiénák gazdagodnak meg' a falusi (és más) pad­lásokon porosodó kincsekből. Ám, ha értékük van a tár­gyaknak (régi rokkáknak, darálóknak stb.) legalább annyira becsben kell tarta­nunk a szellemi hagyatékot is. Csak a buta ember hi­szi, hogy vele kezdődik min­den. Az okosan feltárt múlt van olyan izgalmas, mint az ezernyi gond-baj, amit ma átélünk, elszenvedünk. Ugyanakkor a múlt lehet lel­kesítő erőforrás is. Nagy­apáink, szépapáink tetteit nem kell szégyellnünk. Pél­dákat a Szülőföldünk leg­újabb számából veszek. Az egyik blokk 1848-ra emlé­kezik (140 éve: 1848.) A legidősebb és a legfiatalabb szerző munkáját emelem ki, mintegy igazolandó, hogy a hagyománytisztelet, hagyo­mányápolás folyamata nem szakad meg. Dr. Barsi Ernő Sály negyvennyolcas emlé­keiről kérdezte ki szülőfa­luja öregjeit. Idézek egy mulatságos epizódot. Cári csapatok szállták meg a fa­lut. A kastély gazdájafHosz- szúfalusy) tudott oroszul. „Hát kiegyeztek osztan, hogy a falu ad egy ebédet az oro­szoknak, meg kinyitják ne­kik a pincét. Hatalmas, sok­ágú, mészkőbe vágott pincé­je vót az uraságnak, tele drága borokkal. Letettek egy nagy szüretelőkádat a kas­tély elé, a nép meg hordta bele az ennivalót. Egyik tökfőzeléket, a másik para­dicsomlevest, a harmadik zöldbabot, ki-ki azt hozott, amit otthon főzött, öntötték osztan a nagy hordóba. Mi­kor mindenki beleöntötte, amit hozott, azután osztották a katonáknak. A sályiak, aki merte, nevette, hogy a sok jó ételt így összekutyulják. A katonák osztan mégis megették. Utána oszt mentek a pincébe. A magyarok még rosszabbak vótak az oro­szoknál, mert az orosz ivott ugyan a pincébe, de a nép meg hordta a drága boro­kat. Az oroszok elmentek másod- vagy harmadnapra Sályból. De egy-egy falusi embert is elhajtottak, hogy a szekerén vigye a holmijukat. Emberünk befogta a szekeré­be a két ökrét, az oroszok meg felpakolták a szekeret. De az ember járomszög he­lyett csak kukoricaszárat du­gott a járomba, az ökör fe- jire elfelejtette a láncot fel­tenni. Mikor a Nagyvőgybe értek, ahol olyan lejtő van, az ökör tartotta vóna a sze­keret, de a járomból kitört a kóró, az ökör meg elsza­ladt. Nem tudták az oroszok megfogni. Ott maradt a sze­kér. Nagyapám beszélte, hogy úgy rakták a holmit a másik szekérre. Leleményes emberek mindég vótak”. A másik dolgozat szomorúbb. Hőgye Helga L'ázár Vilmos aradi vértanú élettörténetét írta meg. Házasságát, az utat a fegyverletételig, Aradig! h. s. taképpen a helsinki egyez­mény adta, amikor megélén­kültek a nemzetközi kapcso­latok. Mára mindazonáltal lépéshátrányba kerültünk, bár nyolc nyugat-európai országgal konkrét tárgyalá sok vannak folyamatban, s további negyven országgal van aláírt kötelezettségünk arra, hogy elkészítjük a megállapodást. Az idő és a feladatok sürgetése miatt alakul meg még ebben az évben az ekvivalencia bi­zottság, amely a külföldi ok­tatási rendszerekben szer­zett iskolai bizonyítványok oklevelek, tudományos fo­kozatok elismerésével kap­csolatos ügyekben tanácsadó, javaslattevő és véleményező szerve lesz a Művelődési Mi­nisztériumnak. A művelődé­si miniszter hozza létre, egyetértésben a Tudomá­nyos Minősítő Bizottsággal és a felsőoktatási miniszter- helyettessel, aki egyben az elnöki tisztet is betölti. — Valamely diploma elis mérésé nem jelent feltétle■ nül egyenértékűséget i munkakörök betöltése szem­pontjából is? — A bizonyítványok, okle­velek elismerésének négy le­hetséges — egyezménybe foglalható — variánsa közül ez az egyik. Lehetséges, hogy a szakmai szintet ismeri el egyenértékűnek az egyez­mény, de a végzettségi szín tét nem. Azért kell körülte­kintően mérlegelni, hogy me lyik elismerési formát vá­lasztjuk, mert az egyezmény kölcsönösen minősít, s a ké­sőbbi szerződő, partner szá­mára hivatkozási alap — po­zitív és negatív értelemben egyaránt —, hogy korábban milyen szinten egyenértékű- sítettünk bizonyos magyar diplomákat. Immár számol nunk kell az EGK-val; ahol „európai mérnökök”-ről be­szélnek, nem olasz vagy francia mérnökről, tehát a mi mérnökeink ázsióját sem kockáztathatjuk egy olyan el ismerési szerződéssel, amely egy, még kiforratlan okta­tási rendszer oklevelét egyenértékűsítené mondjuk a műegyetemi diplomával. Felelős, összehangolt és ope ratív munkáról van itt szó, s még abban is reményke­dem, hogy kedvező hatással lesz a hazai felsőoktatás színvonalára, sőt struktúrá­jára is. Már most érzékel­hető ugyanis, hogy a főis­kolai diplomák egyenértékű- sítése enyhén szólva proble­matikus. M. I. Életművek intelmei Búj ócska a ködben Mostanában mind idősze­rűbb szólni a ködről. Reg­gelente egyre gyakrabban (kell „belekóstolnunk”, s nem ritkán majd’ egész napon át is velünk marad. Nem min­denkit lehet arra biztatni, hogy legyen jó barátságban vele. Akinek a ködben is a volánt fogva kell haladni úti célja felé, annak az ide­geit bizony megviseli a tej- szerű gomolygásban való elő­re jutáshoz erőltetett figye­lem. Érthető, hogy nem lel­kesedik érte. S mivel ma­napság sokan vannak ilye­nék, talán szentségtörés a köd javára írni bármit is. A közutakon járművel foly­tatott bújócska a sűrű köd közegében sokszor veszedel­mes. „Sokan irtóznak a ködtől: én élvezem a ködös napo­kat.” Ezzel a közléssel kez­di egy 1936-os cikkét az ak­kori idők klasszikus publi­cistája, Bálint György. Ez az ő magánügye — mond­hatjuk, de talán mégsem. Talán másokban is kelt von­zódást e természeti tüne­ményhez, amely alighanem mifelénk a leggyakoribb ősszel és télen. „Vonzónak találom a ködöt — írta —, szeretem néha az olyan hely­zeteket, hogy az ember csak egy-két lépésnyire lát. Ilyen­kor minden lépésnél megle­petést sejtünk. A meglepetés rendszerint elmarad ugyan, de megmarad az állandó vá­rakozás feszültsége.” Ilyen feszültségteli reggelt nem tudok elfelejteni. Vi­szonylag korán indultunk Béréntéről Miskolcra, kocsi­val. Szinte harapni lehetett a ködöt, s tíz méterre ellát­ni benne lehetetlen volt. Ki­szálltam az autóból, hogy előtte haladva, lépésben kö­vethessen a jármű. Közvet­len közel kellett előtte men­nem, mert különben a bent Ülőknek láthatatlanná tett a tejszerű sűrűség. Valóban áthatott mindőnket „az ál­landó várakozás feszültsé­ge.” Bálint György szerint vi­szont este legszebb a köd. „Ködös estéken elmegyek hazulról, és azt hiszem, egyedül vagyok, nemcsak az utcán, hanem az egész vilá­gon. Behúzódom a ködbe, láthatatlanná válók, lappan­gok. Ha valaki észreveszi körvonalaimat, gyanús alak­nak tart. Igaza van, ma­gamnak is gyanús vagyok ... Lépéseim nyugtalanítóan ko­pognak a vattás félhomály­ban. Ismeretlen célok felé osonok, ismeretlen világban. Csodálatos érzés!” Fővárosi utcákon és tere­ken oson így, rejtőzködve az író, miközben megvilágított helyeken igyekszik addig nem látott felfedezéseket tenni. „Időnként előugrom a ködből, és rajtaütésszerűen , razziákat rendezek. Sajnos, minden a helyén van, nem fedezek fel semmi változást, semmi rendellenességet... A moziban, ahová betévedek, éppen híradót pergetnek, ás éppen tankok vonulnak fel, mint legutóbb. Az egyik utcasarkon változatlanul ott áll a koldus, akihez még mindig közvetlenül juttatom el adományomat; nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert üzletszerűen koldul. Úgy koldul, ahogy én írok, ahogy a suszter kalapál, ahogy a tőzsdéé spekulál, üz­letszerűen, mert ebből él... bár üzletágát nem helyes­lem, mégis támogatom, aztán gyorsan visszalépek a köd­be. Továbbmegyek.. Aztán középületeket, bol­tokat, irodákat lát, benéz az ablakaikon, látja az alkalma­zottakat, akik „halálos ko­molysággal végzik örök egy­forma mozdulataikat. Ho­gyan, hát nem tudjak, hogy köd van? Uraim és hölgye­im, szeretném bekiáltani, kitört a köd, meg lehet szök­ni' el lehet tűnni a sötétben, semmit sem kell többé ko­molyan venni, a kutya se veszi észre! Aztán meggon­dolom magamat (talán nem volna sikerem ezzel a ja­vaslattal), és egyedül tűnök el.” Valahol a magánügy és közügy határán vélekedett így a ködről a magyar új­ságírás klasszikusa, 1936 őszén. Hiszem, hogy nem ér­dektelenül. Magyar István Bach: h-moll mise Kitüntető várakozás előz­te meg minden idők legna­gyobb és legképzele td úsab b muzsikusának, Johann Se­bastian Bach időtlen érvé­nyű alkotásának, a h-moll misének miskolci ősbemu­tatóját (tudomásom szerint a teljes kompozíció még nem szólalt meg Miskolcon). A Miskolci Szimfonikusokat és a Debreceni Kodály Kó­rust — karigazgató: Strausz Kálmán — német kar­mester, Johannes Moesus vezényelte. Közreműködött: Ardó Mária, Dénes Zsu­zsanna, Bokor Jutta, Keönch Boldizsár és Tóth János (ének). A hangversenyt — köte­lességemnek tartom beval­lani — kínosan feszengve ültem végig. Felfoghatatlan, hogyan lehetett ilyen szelle­mi és technikai igénytelen­séggel közeledni ahhoz a műalkotáshoz, mely az egyik „legnagyobb művészálom beteljesedését” kellett vol­na jelentse karmesternek, kórusnak, énekesnek és ze­nekarnak egyaránt. A nyitó Kyrie-tételben irritáló határozatlansággal indultak és „fejlődtek” a szólamok, távolról sem tel­jesült a partitúra által elő­írt fájdalom és panasz ér­zékeltetése, nem is szólva az ötszólamú fúga abszolút un- muzikális felfogásáról. Ez az előadói attitűd még a felszínig sem igen jutott el, nemhogy a mélyebb régiók­ban rejtőző „örökké tartó szépséget” ábrázolta volna. A „Christe”-szakaszbain nem tudtam mihez kezdeni az idegen hangokkal! A visz- szatérő Kyrie-szakaszból ki­maradt az erő és az aktivi­tás. A kettős fúga útvesztői­ben képtelen volt magára találni a kórus. Pillanatnyi megnyugvást csak a záró kadencia nyújtott, melyben végre az egész apparátus együtt volt képes lélegezni. A „Glória”-tételből leg­először is a kottába bújt fe­jek zavarták. Ebben a tétel­ben teljes szimpátiával fi­gyeltem Johannes Moesus karmester munkáját, aki jól irányított, kifejező mozdu­latokkal próbálta a holt­pontokon fulladozó énekkart segíteni, de ebbéli törekvé­seiben senki (!) sem támo­gatta, egyszerűén jelzéseit fi­gyelmen kívül hagyták. A „Laudiamus te”-rész tempója elképesztően rossz volt. A „Gratias agimus tibi”-sza- kaszban nem találtam a fényt és a derűt, helyette jelentke­zett a bizonytalanság, főleg intonáció tekintetében. A ,-Domine Deus”-tételben vég­re megcsillant valami Bach akaratából. Sikerült kifejez­ni párat azokból a drámai gondolatokból, amelyek az ellentétek ösztönös (vagy tudatos?; a végeredmény szempontjából közömbös) megérzésekor megjelenít­hetők. Feltétlen dicséret il­leti Apró László gyönyö­rű fuvolaszólóját. Fájlalom, hogy a szoprán- és tenor­szóló annyira visszafogottan énekelt, mert így a hangu­latváltások elvesztették fontosságukat. A „Qui tol- lis”-részt a kórus egyszerű­en nem tudta leénekelni. Az egész hangversenyen hiá­nyoltam a telt és tömör basszushangzást, de ezen a modulációkban hallatlanul gazdag területen az különö­sen vérszegény volt. A hang­verseny leggyöngébb pontját jelentette a „Quoniam”-tétel. Gikszerek és rosszul irányí­tott hangok borzolták a kö­zönség kedélyeit.' A félidő végét a „Cum sancto”-tétel zárta, amit az alkalomhoz távolról sem illő „kurjonga- tás” tett sajnálatosan komi­kussá. A koncert második része valamivel magasabb színvo­nalú volt az elsőnél. A „Credo” indítása nem ho­zott változást, de nem vár­hattunk egyebet egy alapve­tően rosszul fölkészített énekkartól. A témafejek után — hiába kerestem — eltűnt, megsemmisült min­den szólam. Már szó volt a rezek indiszponált teljesít­ményéről. Ideje volna ezek­nek az okát következetesen kikutatni. Ügy érzem, a na­gyon nehéz és magas barokk szólóanyagokat sokkal előbb szükséges kézbe venni fezt egyformán értem a kürt- és trombitaállásokra). Szeren­csére akadtak szép helyze­tek is, így például stíluso­san sikerült a két szopránt kísérő oboa, illetőleg angol- kür.t produkciója, de még ebben a részben is — Bá- konyi Tamást és Czápos Bencét kivéve — az egész együttes idegesen ügyelt rá, hogy „meglegyenek” a han­gok. A következő szakaszok, bár a zeneirodalomban dal­lam és ellenpont ilyen mély­ségű találkozásának sehol sem találni párját, lesújtó­an hatottak. A legszebb mo­dulációban — úgy láttam, karmesteri hiba miatt — szétesett a zenekar. A tar­talmatlan éneklés következ­tében a latin szavak és >a zenei megfeleltetések között semminemű kapcsolat nem mutatkozott. A „Crucifixus” után végre (!) együtt szólalt meg a nagy tutti, itt a trombiták is remekeltek. Az „Et in spiritum”-részben a basszus szólista lágy és tisz­ta énekével varázsolt elénk idillikus hangulatot, szépen szóltak a kísérő oboák, a csembaló és a mély basszus. A „Confiteor” fáradt és szürke volt, csak a záró Vivace hozott pezsdülést. A „Sanctus”-ban telitalá­latnak bizonyult a remekül elkapott tempó, sajnos a trombiták újból lefelé into- náltak. Hiába vártam a „Pléni sunt” ünnepélyessé­gét, a Debreceni Kodály Kó­rus ezt a feladatot sem volt képes megoldani. A „Hosan­na” groteszk zökkenőivel ki­ábrándítóan hatott. A „Be- nedictus” szerencsére föl­emelő pillanatot jelentett. Apró László ezúttal is iga­zolta kiváló muzsikusi eré­nyeit, bár a kísérő hang­szercsoport meglátásom sze­rint nagyon háttérbe vonult, és a tenorszóló is fátyolo­sabbra sikerült a szüksé­gesnél, mégis igen közel jártak a partitúra útmuta­tásaihoz. Legjobban sikerült ezen a hangversenyen az Agnus Dei-tétel. Méltósága volt, ez a helyes tempóválasztás ér­demének volt betudható. Az alt szólista szép hangszínnel, bár enyhén fölfelé „húzva” énekelt. Az „Agnus” befeje­ző területén a karmester tu­datosan, jó karakterekkel építkezett. Gergely Péter Vita Szabadfalvi József doktori értekezéséről A Tudományos Minősítő Bizottság november 9-én délután 2 órára tűzte ki a Magyar Tudományos Akadé­mia székházának kistermé­ben (Budapest V., Roosevelt tér 9.) tartandó nyilvános vi­tára dr. Szabadfalvi József kandidátus, a Borsod Me­gyei Múzeumi Igazgatóság igazgatója doktori értekezé­sének nyilvános vitáját. Az értekezés címe és témája „A sertés Magyarországon”. Az opponensek Balassa Iván, a történelemtudományok (nép­rajz) doktora, Wellmann Im­re, a történelemtudományok doktora és Andrásfalvy Ber­talan, a történelemtudomá­nyok (néprajz) kandidátusa lesznek. I „Mindent lehet mellékesen, csak művészetet nem. Vagy tel­jes lélekkel, vagy sehogy." (Gárdonyi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents