Észak-Magyarország, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-14 / 246. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1988. október 14., péntek Az én tantárgyam, avagy... ...a kis cinke tolla Végül is szerencsésen megtaláltam az általános iskolai biológiakönyveimet. Bíztam benne, hogy — kedvenc tantárgyam lévén — nem juttattam a többiek sanyarú sorsára. Nézegetve, kissé szomorúan nyugtázom: jól emlékeztem, mi még néhány éve nem tanultunk nyolcadik osztályban genetikát, szó sem esett kromoszómáról, mutációról, s az ökológiai alapfogalmakat se nagyon tisztáztuk. Ám a mostani diákok örökléstani vizsgálatokat, számításokat végeznek, tanulják a Mendel-szabályo- kat, s biológiai albumukban már le van rajzolva az intermedier öröklésmenetet csodatölcsérrel szemléltető ismert ábra. (Nekünk még albumunk sem volt, s az öröklésmenetek — még a tavalyi anyag szerint is — a negyedikes gimnáziumi tantervben szerepeltek.) De hát fejlődik a tudomány! A jövő század a biológiáé. S bá? az anyag nehezebbe?) (— Én azért szeretem, mert nem túl nehéz — mondta egy kislány) és több lett, mégis: — Csökkentették az óraszámot. És ez nagyon bosszant, hisz’ ami volt, az is kevés volt. Rengeteg érdekes dolog van, amit meg szeretnék mutatni, el szeretnék mondani az órákon. Sok mindent sajnálok kihagyni, de kevés az idő. Pedig ez a tárgy áll szinte a legközelebb a gyerekekhez. Bizonyítja ezt, hogy a különböző kérdőíveken a kedvenc tantárgyak kettőspontja után gyakran áll a biológia. S bizonyítja a rengeteg kérdés, amelyet az órán, az óra után tesznek jel a diákok. A szünetekben szinte kórbeállják a tanári asztalt, s kifogyhatatlanok a kérdéseik — mondja dr. Váradi Ernöné, a miskolci Fazekas utcai Általános Iskola biológia—földrajz szakos tanára. Mivel vége a szünetnek, s mivel előzetesen megbeszéltük, megyek én is vele, hogy immár kissé korosabban, újra beüljek az iskolapadba, s a nyolcadikosokkal együtt figyeljem végig az órát. Téma az érzékelés. — Olvasta valaki a könyvet, amelyiket a múltkor ajánlottam? — teszi fel a kérdést a tanárnő, s néhá- nyan már jelentkeznek is. — Én olvastam — mondja az egyik kislány. — Nagyon szép volt az Emma és én című könyv. Majd visszakérdez: — És tetszett látni a Delta adásában azt a részt, amelyik a szemmel foglalkozott? — Láttam. Örülök, hogy ti is néztétek. De most ismételjünk egy kicsit. Ki tudna emberre vonatkozó példát mondani a belső környezet állandóságára? — A kis cinke tolla ... — ... a kis cinke? No, jó. Ha neked ez jobban tetszik, mondd ezt. — ... szóval a kis cinke tollazata a hidegben felbor- zólódik, mert megfeszülnek azok az izmocskák, amelyek megemelik a tollat. Ezt az idegrendszer irányítja. A tollak közötti levegő jobban szigetel, és ezért tudja a madár megőrizni testének melegét. Rátérve az új tananyagra először egy bálna halló- csontja került dr. Váradi Ernőné kezébe. Majd szó esik a disco halláskárosító hatásáról, az utcai zajártalomról, a környezetvédelemről, a bálnákról, a denevérek tájékozódásáról, ingerekről, receptorokról... ‘A gyerekek nem lankadó figyelemmel csüngnek tanítójukon, vitatkoznak, kételkednek, elámulnak, gondolkodnak . . . Aztán csöngetés, de még további kérdések az asztal körül.. . — Mindig így van — mondja a tanárnő, mikor magunkra maradunk a tanteremben. — De imádom a gyerekeket. Maximálisan „emberszámba” veszem őket, s én is ember vagyok velük szemben. S a másik, hogy nagyon szép a tantárgy. Elmesélem nekik, hogy erre épül az egész életünk, aztán behunyjuk a szemünket, s magunk elé képzelünk egy virágot, halljuk a madárcsicsergést, vagy felidézünk egy szép festményt. Hiszen valahol a művészetnek is a biológia az alapja. Nagyon tudnak lelkesedni, érdeklődni. Természetismeret? Állatszeretet? Sajnos, kimondottan az élővilág megismerése céljából kirándulni nemigen tudunk, mivel egy óra alatt nem érünk el megfelelő helyre . . . Minden gyerek eleve jónak születik. S természetes az igénye, hogy a betondzsungelbe valami állatot csempésszen. Egy hörcsögöt, egy kismadarat, kiskutyát. Gyakran nem értem az ezt ellenző szülőket. Hisz’ rendszerre szoktat! Érdekes, hogy akiknek nincsenek állatai, azok a gyerekek érzelmileg is sokkal sivárabbak ... Nemrég történt, hogy valahol a környéken kezdett megszűnni a békáknak eddig nagyon kellemes élőhely. Ezt elmesélte nekem két kisfiú, s én azt tanácsoltam, hogy jelentsék a természetvédelmi hivatalnál. Néhány nap múlva örömmel és büszkén mesélték, hogy kocsival kivitték őket a helyszínre, és még jegyzőkönyvet is vettek fel. Velük örültem, s bízom benne, hogy talán valami eredménye is lesz a dolognak ... — Az órák elején mindig megoróbálom a gyerekek figyelmét fölkelteni (— Én azért szeretem a biológiát, mert a tanárnő mindig hoz be valami érdekeset.) Rengeteg könyvem van, ezek közül ajánlok, vagy különleges dolgokat mutatok. A férjem orvos, így mikor szükséges, behozom a vér- nyomásmérőt, vagy metszeteket, röntgenképeket. Sok egyéni szemléltetőeszközöm is akad, melyeket a világ több tájáról hoztam. Van például igazolványom arról, hogy jártam az északi sarkkörön túl. Ezt is meg szoktam mutatni a gyerekeknek, roppant módon élvezik. S nagyon figyelik, elvárják a biztos tudást, minden témában. Ezért ébernek kell lenni .. . -Általában .jókedvű vagyok, s hálásak a humorért . . . Szóval szeretek tanítani, mert igenis ad sikerélményt. Mikor néznek figyelmes, nagy szemeikkel, szinte isszák a szavaimat, olyankor érzem, hogy érdemes. S huszonnyolc éves pályám során, ezek a dolgok tartottak itt. Dobos Klára Tüskés Tibor: Vidéken élni „Ülünk a Baranya Megyei Könyvtár igazgatói irodájában, Drucker Tibor, 'a Könyvértékesítő Vállalat, dr. Román Lászlón é, a könyvtár igazgatója és .jómagam. munkahelyi beosztásom szerint tudományos főmunkatárs. A könyvtár kiad vány ozási munkájáról, a könyvtár gondozásában megjelenő Pannónia Könyvek sorsáról, terjesztéséről beszélgetünk. Munkatervi feladatom, könyvtári munkaköröm a könyvsorozat szerkesztése, a könyvtár kiadványai körüli bábáskodás.” Szerzőnk nem először ír a vidéki létről. A Magyar- ország felfedezése sorozatban (is) Pécsről írt. erről a mediterrán pannon városról. Ügy tűnik, hogy a téma kimeríthetetlen, illetve Tüskés Tibornak még (mindig) van újabb mondandója, felfedezése. Joggal vetődhet föl a kérdés — mondjuk a budapesti olvasóban —, hogy mit lehet erről még mondani? Nem unalmás újra és újra elővenni az ügyet? Nos, a választ a 9-, azaz a záró fejezetben adja meg az író: nem az a helyes kérdés, hogy hol jó élni, hanem a hogyan jó élni? Ez Utóbbi kérdésre szintén egy könyvvel lehetne felelni. A magyar történelem- és társadalomfejlődés sajátossága, ihogy a hogyan élni kérdésre igenis válasz lelhet a hol. Mert nem mindegy, hogy valaki a fővárosban, valamelyik vidéki (nagy) városban, kis településen él-e. Alkotmányunk szerint mindenkit azonos jogok (munka, tanulás, művelődés stb.) illet meg, ám a centrumtól (Budapesttől) való távolság szerint igenis megkülönböztethetünk első, másod- és sokadosztályú állampolgárokat. Tüskés röviden vázolja, hogyan alakultak ki a (történelmi) városaink, hogyan nőtt rá Budapest az időközben harmadára csonkult országra. Létrejöttét, dinamikus fejlődését a kapitalizmusnak köszönheti, amikor Magyarország még kitölti a Kárpát-medencét. Ide futnak be, innen indul a vasút, az utak, itt halmozódik fel az az anyagi és szellemi potenciál, amit a kiegyezés utáni fejlődés eredményezett. A gondot ma már nemcsak az okozza, hogy az ország csonkább lett, de az is, hogy erőforrás-hiányos is. Mit jelent ez? Budapest csak úgy tud létezni és növekedni, ha aránytalanul nagy energiákat von el az egész országtól — anyagiakban, emberben, szellemiekben. A kérdés: vidék kontra főváros ezért válik elévülhetetlenül neuralgikussá, ezért halmozódik föl annyi indulat „a” vidékben. Annál is inkább, mivel ez a tendencia: az erők elvonása a gyengébbtől, az elesettebbtől érvényesül „lentebb” is. Mert a vidéki városok is fölélik, kifosztják a peremet, s az ostor a végeken csattan: az aprófalvaikban, a tanyákon. Tüskés statisztikai adatokkal bizonyítja ia tételt. mely szerint — Csoóri Sándor kifejezésével — az ország a beszáradás állapotában van. A „Gyűrűfű jelenség” ugyanis éppen a „gyepükön”, a határmenti megyékben (Abaúj-Zemp- lén, Szabolcs-Szatmár, Baranya, Zala, Vas) jelentkezik. A jelenségre már jó ideje felfigyeltek a szakemberek, meg is kongatták a vészharangot. Nem kell feltétlenül buldózerrel menni a falvaknak... Elég, ha elviszik az iskoláját, a tanácsát, elhagyja az értelmiségije, s a folyamat (elöregedés, ellehetetlenülés) önmagát gyorsítja föl. Ha moralizálni akarunk, akkor úgy tehetjük föl a kérdést, hogy kinek van joga (pesti, megyeházi) íróasztal mellett dönteni, elhalásra ítélni régiókat, másod-, harmadrangúvá fokozni le állampolgárokat? De a hűvös ráció kérdése is kemény: olyan gazdag ez az ország, hogy lemondhat jó (vagy kevésbé jó) termőföldjei megműveléséről, évszázadok alatt jól funkcionáló településekről. még lakható házakról stb.? A kérdések mostanában egyre hangosabban dörömbölnek, keresik a demokratikus fórumokat. Ilyennek kell tekintenünk ezt a könyvet Is: egy vidéki értelmiség kísérletét arra, hogy „bemérje”, megfogalmazza a helyét a világban. Mert nem mindegy — különösen a humán értelmiséginek nem —, hogy ki hol él, hol jut, vagy nem jut lehetőségeikhez. Nem véletlen, hogy példáit, karriertörténeteit is ebből a rétegből veszi Tüskés. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a humán értelmiségi érzékenyebb (mondanám, hogy igényesebb. de ez ma már nem igaz). Tüskést olvasva egy másik könyv idéződött föl bennem, Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság-a. Azt kell mondanunk, hogy sok szempontból nemhogy javult volna, de egyenesen romlott a helyzet. Tüskés — szellemesen — Gárdonyi regényéből (A lámpás) vett idézetekkel „ütközteti” a mikátldd iskolaigazgató történetét. Amelyben éppen az a szívszorító, hogy nem rendhagyó. (Hasonló élményei a recenzensnek is voltak ...) Egy lánc erejét a leggyengébb láncszemen mérik. Miért menekül el a tehetséges ember (értelmiségi) vidék- rőt a nagyobb városba, vagy éppen a budapesti dzsungelba? Mert minél nagyobb egy település, annál nagyobb biztonságot, „ibújási lehetőséget” ad ? Néhány évtizede éppen a Magyar Nemzet akkor már idős, nagy tekintélyű munkatársa írta az akkor kezdő írogató tanárnak, hogy „öcsém, ha irodalommal akarsz foglalkozni, azonnal ülj vonatra és gyere Pestre!” Hasonló tanácsot adott a bennszülött (miskolci) kollégám is. Az idő őket igazolta ... Horpácsi Sándor (Kozmosz K., Bp. 1988.) Évadnyitó bemutató Ma este a színházban Tegnap este már megvolt a nyilvános főpróba, az Egyetemi bérlet tulajdonosai már láthatták a produkciót, a hivatalos bemutató, amely egyben a Miskolci Nemzeti Színház 1988—89-es évadának a közönség előtti nyitása is, ma este lesz. A 1óó. évadját kezdő színházban este 7 órakor kezdődik Johann Nestroy Szabaccság Mucsán című zenei szatírabohózatának előadása. A színház új főrendezője, Galgóczy Judit rendezte az előadást, amelyben negyvennél több színész lép a reflektorok fényébe. A szatírát Nestroy pontosan 140 évvel ezelőtt írta és az akkor lezajlott polgári forradalmak élményeinek hatására vette célba bizonyos rétegeknek a forradalommal szembeni tartózkodását, illetve álforradalmiságát. A darabhoz zenét Meiis László szerzett, vezényel Molnár László, Kalmár Péter és Regős Zsolt. A díszleteket Juhász Katalin, a jelmezeket Kónya András tervezte. A nagyszámú szereplőgárdában a színház korábbi tagjain kívül színre lép több újonnan jött művész, például Karczag Ferenc, Fehér Ildikó, Balogh Csilla, Zborovszky Andrea, Galgó Bence, Vass Péter, Melis Gábor és mások. Megkezdődik hát az új idény. Kicsit hosszúra nyúlt a színház nyári szünete, korán is . kezdődött, ám elfogadható okok magyarázzák ezt a kihagyást. Nevezetesen, hogy kilenc év után a színház művészeti vezetésében és vezető művészeinek összetételében igen jelentős változás következel! be. Az új vezetésnek nagyon elölről kellett sok mindent kezdenie, egyszerre kellett az új társulat építésének nekilátni és az évad új bemutatóit előkészíteni. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül egy olyan körülmény, ami ugyan nem művészi vonatkozású, de a munkára kétségtelenül hatással van, nevezetesen a színház építésének állapota, illetve az ott folyó munkák sokasága. Az évadnyitó darabról előre nincs most mit mondanunk. Ma este mór közel nyolc- százán fogjuk látni, s véleményt formálhatunk róla. Meglátjuk, Nestroy darabja miként kel életre'a miskolci színpadon. Bizakodással megyünk a színházba, mint ahogy előlegezett bizalommal fogadjuk a többi tervezett bemutatót is. Az évadot nyitó darab mindenkor valamiféle programadós is szokott lenni. Meglátjuk majd, milyen mondandó sugárzik ki Nestroy darabjából, mit kíván ezzel a rendező elmondani, és mint a színház főrendezője, milyen művészi programra kívánja ezzel a figyelmünket ráirányítani. Néhány nap múlva már kritikát közlünk e bemutatóról, figyelemmel kísérjük a már sínen lévő színházi munka mindennapjait. Ma még csak azt mondhatjuk: bizalommal teli várakozással nézünk a ma este és az egész évad elé. <bm>
