Észak-Magyarország, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-01 / 235. szám

1988. október 1., szombat Észak-Magyarország 10 Serfözö Simon: 4 Eltanácsolva Arra készültem, ha végleg be­áll a tél. nekem olyan életem lesz, amilyennek párja nincs. Valami kevés jut is majd belő­le, de az még nem most lesz. Ad­dig még sok mindenen át kell es­nem, amit szíves örömest elke­rülnék, mint kátyút a kocsikerék, hogy ne zökkenne bele. De már másnap azt hallom az egyik óraközi szünetben, mikora folyosóra kieresztve, nagyban ri- csajoztunk, lökdösődtünk, hogy az ügyeletes - azon a héten épp Pásti Oldamér volt - a nevemet kiabálja. A lépcsőház följáratá­nál állt, ahonnan a fejek fölött vé­giglátott a folyosón. Nagyon nem törtem magam, hogy odaérjek hozzá. Csak ami­kor már harmadszor is szólított, álltam oda elébe, hogy mit óhajt? Mire ez a nagy megtiszteltetés, hogy a nevemet az egész iskolá­nak tudtára adja?- Menjél föl a tanári szobába! - intett a fejével, mint a ló szo­kott. - Hívat az osztályfőnök. Be akar csapni, hogy utána rö­högjön rajtam,gondoltam. Nincs nekem semmi dolgom az osztály­főnökkel, s ott akartam hagyni. Belőlem nem csinál bolondot vi­lágos nappal.- Menjél már, nem érted?! - sürgetett, majd fordult volna visz- sza, látván, semmi igyekezet nincs bennem, hogy akkor ő megy, megmondja a tanárnak, nem vagyok hajlandó jelentkezni nála. Meg is tette volna, amilyen fontoskodó, árulkodó alak, tisz­tában voltam veje. Indultam inkább, bár nem nagy lelkesedéssel. A tanári szoba nem az a hely, ahová én szívesen me­gyek. El tudok annál jobb helyet is képzelni magamnak. Ráadásul az előérzetem azt súgta, hogy most készül szá­momra a feketeleves, már föltet­ték főni. A lépcsőfordulóig alig tudtam föllépkedni, úgy elkezdett re­megni a térdem. A gyomrom összerándult, nem sok hiányzott, hogy ott essek össze. Ha nem Pásti Oldamér a napos, lehet, hogy el is terülök. De hogy ő állítson talpra, támogasson engem, azt már nem! Nem tudtam volna elviselni. Sikerült annyira összeszednem magamat,, hogy a korlátba ka­paszkodva, föltámolyogtam az emeletre, ahol az igazgatói és a tanári szoba is volt. Jó ideje mar­koltam már a kilincset, gyűjtöt­tem a bátorságot, hogy belépjek az ajtón. Az meg se fordult a fe­jemben, hogy kopogni is kellene. Minden nem juthat az ember eszébe! Ekkor azonban hirtelen kivá­gódott az ajtó, s ahogy szorítot­tam a kilincset, úgy megrántott, hogy majd beestem a küszöbön.- Te itt állsz? - meredt rám egy szempár a szemüveg mögül. Az osztályfőnök volt. Épp jött volna elém, mert sokállott már. Kopasz, gülii fejű, bajuszos férfi volt, olyan izzadtságszagú min­dig, hogy alig lehetett a közelé­ben megmaradni.-■Gyere csak, fiacskám! - for­dított maga elé, s tuszkolt volna, amerre az igazgatói iroda van. Én meg nem nagyon igyekez­tem, mert mit kell annyira sietni? Jobban tenné, ha előbb mondana valamit, mit követtem el, mi a baj velem. Hadd tudnám én is. De se szó, se beszéd, csak nyi­totta a másik ajtót, s máris ott áll­tunk mindketten az igazgató előtt, aki az íróasztala mögött ült. Mindjárt észrevettem, hogy az osztálynaplót nézegeti, miköz­ben hümmögetett hozzá. Neki is szemüvege volt, s föl- fölpillantva, az mögül mérege­tett. De csak hadd méregessen, gondoltam, az nem árt énnekem. Kezdtem lassan magamhoz tér­ni. Állok elébe, akármi történik is, elinalni úgyse tudok.- Szóval te vagy az! - mondta aztán. Csakis. Ki más lennék.- Melyik iskolából jöttél ide?- szólalt meg újra. Én nem akartam idejönni! En­gem idcküldtck! - szerettem volna kijavítani. De még rossz néven venné, s inkább hallgat­tam, mint bagoly az odúban. Aztán az iskolát illetően fölvi­lágosítottam, hadd tudja meg, ha már annyira kíváncsi, s azt hiszi, azzal okosabb lesz. Elhúzta erre a száját, láttam az arcán, meg van róla a véleménye. Majdnem rá is szóltam, hogy csak ne nézze le azt áz iskolát, én ott nagyon is jól éreztem magam. Szerettem mindegyik tanítómat, akinek a keze alá jártam, s szor­galmas voltam, igyekeztem.- Miért nem tanulsz te ren­desen? - kérdezett megint. Én nem tanulok rendesen - akartam visszakérdezni. Az nem igaz. Rendesen tanulok én, jobban mondva, tanultam, de az­tán elakadtam valahol, valami miatt, amit úgyse tudnék nety megmagyarázni. Inkább bele se kezdek. S igazából nem is érdek­li, láttam rajta. Panaszoljam be Pásti Olda­lúért? Vagy a másikat, a harma­dikat, akik folyton lenéznek, csú­folnak? Mondjam el, hogy hány­szor kinevetnek azért, mert sze­rintük „parasztosan" beszélek? Már meg se merek szólalni! Ha kihívnak felelni a táblához, előre vihognak. Mondjam cl, hogy pél­dául a múltkor, amikor cukrot szopogattak, az orrom alá tartva mutogatták a cukroszacskót, s minden szünetben azzal húztak, hogy „kéne ügyi?” Az uzsonná­mat fitymálják, az újságpapírba csomagolt kenyeret, szalonnát, mert nekik zsömle, kifli van a ke­zükben. Szeretnék én is azt enni, de ha nem ad rá anyám pénzt! Aztán a fülem hallatára dicsek­szenek, hogy mikor voltak mozi­ban, milyen filmet láttak, s én ott még egyszer sem voltam, csak kí­vülről néztem be egyszer az aj­tón. Úgy somfordáltam el, mint a kivert kutya. Mondjam el, hogy hányszor megszégyenítettek, s az nekem nagyon fáj? Úgy összefa- csarodik a szívem, hogy nem tu­dok figyelni se az órákon. S most már azt se tudom sokszor, miről van szó. S értelmét se látom, hogy olyasmit magoljak be, ami­ről fogalmam sincs, mire jó, mire lehet használni. Csak a fejem fáj­dul meg tőle.- Azt tanácsolom - fordult az igazgató az osztályfőnök felé, aki ott szuszogott mellettem vala­melyik szülőjét hívassuk be. A vér meghűlt bennem, rosszat sejtettem. S valóban:- Vigye innen a gyerekét, ahonnan hozta! - tette hozzá az előbbihez az igazgató. Csakhogy én oda nem megyek vissza! - fogadtam meg ott egy álltó helyben. Szégyenszemre? S megszégyenítve a régi tanítói­mat? Hogy esne az nékik, akik szerettek, bíztak bennem? Hamarosan kint szédelegtem a folyosón. Majd megszólalt a csengő, becsengetve a következő órára. Matematikára, kémiára, oroszra? Nem érdekelt az már engem.- Minek hívattak a tanáriba? — jött elém Pásti Oldamér, mikor az osztályterembe belépve, kul­logtam volna a helyemre, hogy a beíráshoz előkészítsem az ellen­őrzőmet. Még inkább, hogy meg­nézzem egyáltalán nálam van-e? Nem kedvelem én annyira az el­lenőrzőt, hogy állandóan ma­gamnál hordjam.- Mondjad már! - faggatott, de akkor már egyre többen álltak körülöttem. Én meg csak azért se. Hadd fúrja az oldalukat.- Nem mondom! - kötöttem meg magamat. Mit érdekli őket annyira, s állják el az utamat? Egész gyülekezet volt már kö­rülöttem, amit a belépő számtan­tanár rebbentett széjjel. Mivel én álltam középen, engem vont kér­dőre:- Mi volt ez a csődület? Mit válaszolhattam volna erre? Elnéztem mellette valahova a sa­rokba. Mint a póknak, ott volt legjobb helye a tekintetemnek.- Azért édes fiam, mert téged eltanácsolnak ebből az iskolából, azt képzeled, neked mindent sza­bad? Nem is tudom, mi háborított föl jobban, az-e, hogy elárulta, miért hívatott az osztályfőnök, vagy az, hogy a seréglctért engem tesz felelőssé. Tehettem én róla? Mért nem Pásti Okiamért „ve­szi elő”? Neki volt a legnagyobb hangja. Hallhatta! De nem! Neki elnézi, neki min­dent szabad. Mert ő a legjobb ta­nuló. Legalábbis a tanárok őt ne­vezték ki annak. Olyan feleletért is ötöst kap, amilyenért másnak csak kettes-hármas jár. De bejá­ratos a szertárba, a tanári szo­bába beszemtelenkcdik. Ha sze­rét teheti, az igazgatóhoz odaáll beszélgetni, s ott ugrál, sündörög mindig az osztályfőnök körül is. Az ilyen alakra szokta apám mondani, hogy olyan, mint a pi­aci légy. El se lehet hajtani. S ő a mérce, a példakép. Őt nem is fenyítik meg soha, nem vonják semmiért felelősségre. Mindenki fölött áll. Egy pillanatra ránéztem a ta­nárra, hogy a tekintetemmel tud­tára adjam, megvan róla a véle­ményem. Nem érdekel többet, a továbbiakban annyiba se veszem, mint a semmit. Hála istennek, hamarosan megszabadulok in­nen. Tőle se kell reszketnem. Hi­szen ha csak a ceruzáját meglát­tam, már attól is féltem. Az utóbbi időben egyebet se tudott írni a füzetembe, csak egyeseket. Rossz belenézni. Elvörösödött az arca, a szája összerándult, úgy förmedt rám:-Takarodj a helyedre! Ne is lássalak többet! Csak ezt a napot kibírjam. Ezen legyek túl, fohászkodtam magamban, összetöpörödve-zsu- gorodva hátul a padban, mintha vargát rántottam volna. Elő se vettem a füzetei, könyvet. Azon tűnődtem, hova leszek ezután, hova járok iskolába? Otthon, a faluba? Biciklivel nem lenne sok az a négy-öt kilométer, amit a tanyá­ról kellene megtenni először a dűlőn, majd a kövesúton. Kibír­nám, még ha az egyik lábamat a váz alatt kell is átdugni, mert fö­lötte még nem ér le a pedálhoz, hogy hajtani tudjam. De jövőre hátha növök annyit, hogy ez se lesz gond, s akár a nye­regre is fel tudok ülni. Esetleg majd október-november táján, amikor már tarlólyukból fúj a szél, ahogy a mondás tartja, vagy­is kezd ősziesre fordulni az idő, s később amikor már havazik is, akkor lenne bajosabb az oda-visz- szaút. De majd fölkéredzkednék szekérre, valamire. Nem kell mindjárt megijedni! Inkább a falu szájától berzen­kedtem. A rokonok, ismerősök nem győznének summogni: na, ennek jól kiadták az útját! Ha anyám nem vág fel velem, nem dicsekszik fűnek-fának, amikor ebbe az iskolába vezényeltek, más lenne a heiyzet. De így? Hiába csitítottám, szóltam rá, hogy hagyja már anyu, nem olyan nagy valami az, hova járok isko­lába. Leintett, hogy de bizony, nagy dolog az! Én még nem tud­hatom, nincs annyi eszem, hogy fölfogjam. S hogy ő mennyire örül! Tanult ember lesz belőlem, ami kárpótolja őt a rengeteg szenvedésért. Nem olyan senki, semmi lesz belőlem, mint apám­ból, meg őbelőle lett. Mert ők csak azért vannak, hogy dolgoz­zanak szakadásig, s kihasználja őket az állam, lenyúzza róluk az utolsó bőrt is. Annak a jövőnek azonban, amit ő elképzelt nekem, úgy néz ki, ezennel befellegzett. Igaz, a többi iskolából is tovább lehet majd tanulni, csak az nem olyan biztos, mondták a tanárok. Nem semmiért kell itt többet tanulni. Anyámat nagyon bántotta, hogy leromlottak a jegyeim, de túlságosan nem korholt érte, nem szidott. Sőt mentséget keresett, s talált is számomra: biztosan el­nyomnak, a tanárok Szemében bugris, harácsoló parasztivadék vagyok, aki nemhogy a tehén fa­ránál maradna. Direkt rossz osz­tályzatokat adnak. Nem adtam anyámnak teljesen igazat, mert ha éreztem is, hogy bántanak, ez inkább az utóbbi időben volt. amikor már lejtőre kerültem, s megállíthatatlanul csúsztam lefelé. S azért, hogy nem tudtam megkapaszkodni, el­sősorban magamat okolhatom, nem pedig mást. Habármi rossz, megvető szó ért, mért meresztet­tem ki mindjárt a tüskéimet, s hú­zódtam félre? Mért, ki vagyok én. hogyha valami nem tetszik akkor megsértődöm? Le kellett volna ráznom magamról, mint kutya a vizet. Persze, jólesett, hogy így be­szelt anyám, s védelmet találtam nála. Sőt, még apámnak se árulta el, az. új helyen milyen csúfosan szerepelek. Amiről viszont ezek után csak be kell neki számolni. Tovább nem lehet titkolni. Annál is in­kább, mivel a következő órára az osztályfőnök jött be, s egyből szólított - nem várt vele hogy vigyem ki az ellenőrzőmet, hadd írja be, amit kell. Nehogy elfe­lejtsem holnapra valamelyik szü­lőmet behívatni. Majd hozzátette: reméli, nem próbálom meg a nevüket aláha­misítani. Ez rosszindulatú megjegyzés volt, hiszen tudhatta, ha máskor megtettem is, ez a „megoldás” most nem jöhet szóba. S fölfog­tam, nem volt nehéz, hogy ne­kem is jobb lesz, ha mielőbb elke­rülök innen. Még idejében. Mi­előtt megbuknék osztályismétlés­re, s visszamaradott lennék. Micsoda szégyen lenne az! Amint vége lett aznap a taní­tásnak, siettem az állomásra. Nem vártam egyik gyerekre se a sarkon, hogy melléje szegődhes­sek, mint máskor próbálkoztam. Akkor is kár volt, hisz csak maga­mat aláztam meg, mert csak kö­lönc voltam a nyakukon. Még azokén is, akik rendesebbek vol­tak velem. Nem tudtunk össze- melegedni. Nekem legtöbbször iparkodni kellett haza. Dolog volt otthon, vagy nagyon sokára indult volna a következő vonat. Nem bánkódtam miattuk, hegy el kell válnunk Sőt inkább meg­könnyebbülést éreztem. Az isko­lát meg éppenséggel örömmel, boldogan hagyom ott. Akkor lás­sam. amikor a hátam közepét. Beültem a vonatba, valamelyik fapados, üres kupéba. Minden volt benne, mint az ebakolban. Nyakig begombolkoztam, fe­jemre húztam a téli süveg alakú kucsmát, hogy csak az orrom he­gye látszott ki. Nem is vettem észre, hogy oda­kint mikor kezdett cl a hó szállin­gózni. Csak az első megállónál, mikor kezdett fékezni a moz­dony, kipillantva az ablakon, lát­tam meg, hogy a szél viszi-hordja a havat. Kotorja a fagyott szántá­sokon, barázdákban. Tegnap ezért károgtak.akkor annyira a varjak, gondoltam, meg a folyóártér sötét fái felől kilomé­teres hosszú vonulatban ezért szálltak sebesen kelet felé, mert megérezték: jön, hamarosan itt lesz az igazi tél, havazással, hófú­vással, amit már annyira vártam. A tanítás A tanításról akarok beszélni és Ferdinand de Saussure és Pheidi- asz jut az eszembe. Miért van az, hogy az emberiség legnagyobb alakjai a legegyénibbek, de ugyanakkor hasonlítanak is egy­másra, sőt sok mindenben annyira közel állnak egymáshoz? Egyéni­ek, eredetiek, mert annyi újat hoztak, mert világunkat annyira új szemmel, annyira új rácsodál- kozással tekintik végig, mintha Ádámmal lennének" azonosak, mintha a kezdet, a bibliai-dantei „első reggel” öröme lenne őben- nük, tehát külön-külön gazdagít­ják, teljesítik ki életünket, de ha­sonlítanak is abban, hogy emberi méltóságunkat ők mutatják meg leginkább. Athénban és Olümpiában egy­szerre voltam boldog és szomorú, amikor Pheidiasz műveit láttam, szellemiségével találkoztam. Örültem, mert az Alkotás volt előttem, de szomorú voltam, mert tudtam azt, hogy a művek nagy része elveszett, s arra gon­doltam, hogy mintegy kétezer év múlva mit láthatna majd a távoli jövő embere, ha Michelangelo al­kotásainak is, mondjuk, csak tíz százaléka maradna meg. Taláikozhatom-e az igazi Phei- diásszal, vagy csak töredékes ké- em van róla, s erre fogom rá, ogy ez ő, ez az ő művészete. Igen, találkozhatom vele, de nemcsak a meglévő maradék mű látásával, hanem másképpen is: tanítványai voltak, műhelyének folytatása volt. Nélküle nehéz el­képzelni a hellénisztikus vagy a római szobrászatot. Akik tőle ta­nultak, azok a szobrászóriás tel­jességét láthatták; akik minden művét tanulmányozhatták, azok olyan művészi kinyilatkoztatás­ban részesülhettek, amely a mi számunkra már ismeretlen. Ezt a tudást mélyítették el a saját gya­korlatukban, és ezt adták tovább tanítványaiknak. Talán furcsán hangzik, de hosszú tűnődés után arra jöttem rá, hogy Pheidiasz ta­nár úrból több maradt meg, mint kőbe vésett alkotásaiból. Lehet, hogy van, aki soraim ol­vasása közben megcsóválja a le­jét, s joggal kérdezi, miféle élet­rajzi felfedezéssel akarok kiruk­kolni. Pedig nem erről van szó. Egyszerűen csak azt akarom mondani, hogy a kortársak Phei­diasz egész munkásságát ismer­hették, s az egészből tanulhattak, s nemcsak abból, amit ma látha­tunk a múzeumokban. Ma viszont tévedés Pheidiasz jelenlétét csak annyiban látni, amit ma tőle, má­solatokból találhatunk a gyűjte­ményekben, hiszen jelenléte erő­sebben nyilvánul meg abban a ta­nításban, amellyel megváltoz­tatta az emberiség szemléletét a szobrászat, sőt általában a képző­művészet terén. Pheidiasz és Saussure nincs messze egy kicsit egymástól? Nincs! Hiszen a nagy francia nyelvész gyökeresen megváltoz­tatta a nyelvről alkotott elképze­léseinket. A halál akkor szólí­totta el az élők sorából, amikor nagy felfedezését még nem kö­zölte nyomtatásban, de már tudta és tanította. Milyen rejtélyes és különös dolog történt! A nagy tu­dós halála után az otthonában kéziratok után kutattak azok, akik az egyedüli értékeket meg akarták menteni az emberiség számára, de érthetetlen módon semmit sem találtak. Nem évez­redek ásító űr-mélysége választ el minket tőle. Hetvenöt évvel ez­előtt halt meg, de akik értékeit kerestek, már hetvenöt évvel ezelőtt döbbenten álltak az üres fiókok előtt. Nem életrajzi adatokat akarok bogozgatni most, hanem a tanári hivatás, küldetés rendkívüli szép­ségét- akarom az ő esetében is hangsúlyozni. Nem kérdezem te­hát. hogy gondolt-c a felfedezés közlésére, s ez mikor lett volna időszerű. Már kora ifjúságában is jeleni meg írása. A halál a to­vábbi kiteljesedést akadályozta meg. Sőt fennállt az a veszély, hogy maguk a tételek is fele­désbe merülnek. Nem félt ettől Saussure? Szinte fölösleges ma már ezt kérdezni. Én biztosra veszem, hogy ő tisz­tában volt azzal, hogy az igazi és értékes tanítás nem vész cl. Kéz­irat nincs. A Mester halott. Mit lehet tenni? Mit tettek a tanítvá­nyok? Elővették, összegyűjtöt­ték és rendszerezték a Saussure óráin készített jegyzeteket, és elénk került a huszadik század legnagyobb nyelvészeti felfede­zése. Nincs szebb annál, mint ami­kor a tanítványok írják le a Mes­ter szavait! Van-e nagyobb fele­lősség annál, mint amikor tanít­ványokhoz intézzük szavainkat? Emlékeznek-c minden szóra a ta­nítványok? Nem! A világért sem! De ha tiszta és becsületes a mun­kánk, akkora tanítás megmarad. Szavak és tételek vesznek el, de maga a tanítás nem veszhet el, ezért a tanításban van a legna­gyobb felelősség. Az egyik legcsodálatosabb em- ' bér szavait hallom újra a fülem­ben, de ma már nem lepődöm meg annyira, mint akkor, régen. Hajós György professzor úr az egyik előadásán azt mondta, hogy szerinte a régi egyiptomiak és görögök sok olyan geometria- tételt tudtak, melyeket mi nem is­merünk, és lehet, hogy ezek a té­telek örökre elvesztek. - Örök­re? Hogyan? - kérdeztem ma­gamban. Hát a tér és a sík össze­függései nem olyanok, mint vala­mi nyitott könyv, s a látó, a legin­kább látó ember tud benne olvas­ni. Még azt megértettem, és min­dig is természetesnek tartottam, hogy Szophoklész elveszett drá­máit senki sem fogja újra megír­ni, de a geometria valahogy mégis más. Más, de a nagy tudósnak igaza volt, hiszen ő egészen biztosan azt is tudta, amire én csak később jöttem rá. a legnagyobbak műveit vallatva: szavak, gondolatok, té­telek veszhetnek el, de megma­rad a tanítás. Tusnády László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents