Észak-Magyarország, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
1988. október 1., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 Ha akkor Münchenben az asztalra csaptunk volna... Salvador Dali-kiállítás a Nemzeti Galériában Századunk nagy művésznemzedéke egyik utolsó élő tagjának, Salvador Dalinak 650 grafikáját és 5 szobrát mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria szeptember 15-én megnyílt új kiállítása. Szepesben, Sárosban I. A falu olyan kicsi, hogy semmiféle térképen nincs feltüntetve. Sosem is volt? Az egykori Szepes vármegye mappájában talán szerepel. Talán. Nem említik a lexikonok sem, így nem tudhatom, mikor jöttek ide az első telepesek, s azt se, hogy milyen nációhoz tartoztak. Viszont történelmi tény (a késmárki múzeumban láttam az eredeti nyomtatványt is), hogy ezen a vidéken hét nyelven jelentek meg a mozgósítási parancsok - miután Ferenc József mindent meggondolt és megfontolt. Aztán a késmárki laktanyákban mindenkit egyformán csukaszürke egyenruhába öltöztettek; magyart, tótot, németet, szerbet és horvátot, oláht, rutént. Sőt még a zsidókat is, akikhez nem szólt a parancs külön nyelven, de ők már régen megszokták, hogy legalább hét nyelven kell érteniük. A sze- pességiek még lengyelül is tudtak, hisz a késmárki damaszt, vászon meg csipke I. Ulászló óta (1440-44) lengyel földön talált piacot. Mindebből következik, hogy a falucska mostani kocsmárosa is tud valamelyest lengyelül. Gyakorolhatja is magát a nyelvben, mert naponta betérnek hozzá a dunajeci tutajo- sok, akik persze most már nem fát úsztatnak, hanem kirándulókat. Jó kéttucatnyi ember fér egy- egy tutajra. Űzik ezt az ipart a szlovákok is persze, hiszen határfolyó a Dunajec. Az előbbiek méltósággal; nemezkalappal a fejükön, hímzett ingben, mellényben - az utóbbiak sportosan. Nagy melegben csak egy szál úszónadrágban. A tutajhoz azonban egyformán jól értenek. Nem is lehetne másként. A Dunajec sebes, szeszélyes folyó, tele zú- gókkal. S nyáron nagyon sekély. A tutaj könnyen megpör- dül a sebes vízben, s máris fönnakad. A kövek még akkor is súrolják az alját, ha a legjobb mederben halad. A feladat tehát a Iegeslegjobb meder megtalálása és megtartása. Nem könnyű dolog. Magam is kipróbáltam kajakkal. De erről most ne essék szó . . . Az elmondottakból talán felsejlik, hogy a falu közel van a Dunajec melléki Vörös Kolostorhoz (Cerveni Klastor), ami viszont minden térképen megtalálható. Itt nyaralunk. Meleg van. Béke van. Sör is van. Mikor a kiskocsmában immár harmadik este (vagyis törzsvendéggé avanzsálva) töltik kannámba a tíz korsó sört, a kocsmáros előveszi a számolócédulát, s felír valamit. Nyújtom felé a szokásos 31 (harmincegy!) koronát, amit a markomban szorongattam eddig, de ő csak lobogtatja a pa-* pírcsíkot, s lelkesen mondja, mondja: Puskás, Kocsis, Hidegkúti . . . Mondja végig az egész Aranycsapat névsorát. Közben a cédulára nézek, s látom nagy számjegyekkel felróva: 1954. S a vendégek máris körülöttem. Egy elvesztett labdarúgóvilágbajnokság után 34 esztendővel, egy pici szlovák faluban engem ünnepel a kocsma, mert vendég vagyok, mert magyar vagyok. Bár itt senki nem tud magyarul. (Szepes vármegye lakosságának 1900-ban is csak 6,2 százaléka volt magyar.) A kocsmáros és a vendégek kétharmada még nem is élt 1954-ben és mégis! Vagy talán éppen azért fogadnak ilyen jó szívvel, mert nem éltek 1920-ban, 1938-ban, 1947-ben. Nem rontattak meg trianoni, müncheni, párizsi gondolatokkal. Ebbe a kis faluba 1968 eseményei is csak szűrve érkezhettek. De hát akárhogyan is volt, ha hét nyelven jelent meg a mozgósítási parancs, ha csukaszürke, ha terepszínű, ha akármilyen egyenruhába öltöztették is itt az embereket, a krumplit el kellett ültetni, a zabot le kellett vágni, a vásznat meg kellett szőni, a gyereket meg kellett szülni mindenkor. S a jó szándékú embert illett és illik itt megvendégelni; mindegy, hogy szlovák, lengyel, magyar vagy német. Tíz korsó sör már a kannában - több nem fér. De teszik elém a tizenegyediket. Bennem csak elfér - legyek a vendégük. Vendég vagyok hazatérésemig. Minden este megyek a kannával, tíz korsóval mindig belemérnek, s elém teszik a tizenegyediket. Nem tiltakozom. Nem lehet, nem szabad. Megsértődnének. ( Folytatjuk) (gyarmati) A történelem iránt érdeklődő jámbor olvasó eddig abban a megnyugtató boldog hitben élhetett, hogy az egyezmények népszerűségi sorrendjében az utolsó helyeken kullogó és a megkötése óta számtalanszor elátkozott müncheni egyezményről már minden elmondhatót elmondtak, minden megírhatót megírtak, az irattárak anyagforrásai kiapadtak és az eseménnyel kapcsolatban már nem érhetik zaklató meglepetések és izgalmas felfedezések. Az 50 éves kerek évfordulónak kellett elérkeznie ahhoz, hogy váratlanul vége szakadjon a békés nyugalomnak, mert a Paris Match beszámolója szerint egy francia ezredes: Pierre Le Goyct egy jókora nagy követ dobott be a csendes állóvízbe. A „Munich” címmel a France- Empire kiadásában megjelent könyvében ugyanis nem kevesebbet kíván bizonyítani, mint hogy ha Chamberlain és Dala- dier akkor, 1938. szeptember 30-án Münchenben az aláírás helyett büszkén és dacosan, egyértelműen és határozottan nemet mondtak volna, a háború ugyan kitört volna, de azt a szövetségesek rövid időn belül és jóval kevesebb véráldozattal fölényesen megnyerték volna, mert Hitler csak blöffölt és abban az időben a német hadigépezet korántsem volt olyan félelmetes és legyőzhetetlen. Chamberlain és Daladier 1938. szeptember 29-én azzal utaztak Münchenbe, hogy bármi áron időt kell nyerniük, mert az adott pillanatban a szövetségesek katonailag felkészületlenek és aránytalanul gyengék a háborúra felkészült és teljesen felfegyverzett németekkel szemben. A katonai körök ellenállása miatt a megjelenésben hosszú időn keresztül akadályozott munka szerzője szerint azonban ez az álláspont kizárólag a hírverés teljesen téves adatain alapult. A francia vezérkar például úgy tudta, hogy a német légierő 7174 gyors és modern géppel rendelkezik, viszont a német, angol, francia és szovjet archívumokban végzett alapos kutatás eredményeként ez a szám ténylegesen 3454 volt, eggyel sem több, ugyanakkor a franciák 1271, az angolok 1550, a csehek pedig 1300 ugyanilyen minőségű, modern géppel rendelkeztek, nem is beszélve a Szovjetunió európai területén állomásozó 3750 gépéről. A légifölény mellett vitathatatlan volt az angol-francia hadiflotta fölénye. A német tankok abban az időben könnyen sebezhetők voltak, a később félelmetes páncélos hadosztályok felszerelése csak 1939-1940-ben történt meg, tehát éppen a németek használták fel a Münchenben kapott időt arra, hogy többek között a cseh üzemek és minőségi acél felhasználásával kiépítsék az 1939-40-re már valóban félelmetessé növekedett hadigépezetet. A szerző elismeri, hogy a német propaganda ördögi ügyességgel tévesztette meg a szövetségesek hírszerzését. Göring a követek és katonai attasék jelenlétében állandóan elhencegett a német légierő hihetetlen fejlődésével, a francia katonai attasé; Stehling százados például készpénznek vette a Göring helyettesétől: Boden- schatz tábornoktól kapott adatokat. A németek sorra szervezték a külföldi diplomaták részére a légibemutatókat, a nyílt gyárlátogatásokat és a diplomáciai meg a katonai világban teljesen szokatlan őszinteség látszatát keltve tömték őket a hamis adatokkal. Egyébként az amerikaiak éppúgy áldozatai voltak ennek az ügyes szemfényvesztésnek, az amerikai Lindbergh ezredes katonai attaséjuk tájékoztatása alapján például úgy tudta, hogy a németek havonta 700 repülőgépet gyártanak, holott a valóságos szám 450 volt. Egy határozott müncheni „nem"-re I litler nyilván megtámadta volna Csehszlovákiát, viszont ez a támadás nélkülözte volna egy villámháború megnyeréséhez szükséges meglepetést, hiszen Csehszlovákia mozgósított állapotban volt, jól felszerelt hadsereggel, megerősített védelmi vonallal, kiváló páncélosokkal és tüzérséggel rendelkezett, — légiereje egy csomó német vegyi üzemet meg tudott volna semmisíteni, és a már említett Bodenschatz tábornok szerint legalább 60 százalékos veszteséget tudott volna okozni a német haderőnek. A német csapatokat a cseh határra összpontosították, a nyugati határ szinte védtelen volt, tehát egy francia-angol támadás komoly nehézséget okozott volna az akkori adatok szerint még tökéletesen fel nem készült németeknek, nem is beszélve a várható szovjet beavatkozásról és ilyen körülmények között egy Hitler által kirobbantott háború elég gyorsan eljutott volna a szövetségesek végső győzelméhez és a nácizmus felbomlásához. A német archívumokat is gondosan átkutató szerző megdöbbentő felfedezése, hogy az egyezmény aláírásával az angolok és a franciák nemcsak a cseheket dobták oda. hanem egyenesen megmentették a sikerektől megrészegült Hitlert egy várható katonai államcsínytől. A Wehrmacht urai ugyanis távolról sem értettek egyet Csehszlovákia tervezett katonai lerohanásával és a lemondott Beck tábornoktól a vezérkari főnökséget átvevő Maidéi tábornoknak volt a bizalmas belső emberek bevonásával elkészített terve, amely szerint a Prága megtámadására vonatkozó parancs kiadása esetén a csapatokat nem Prága felé, hanem Berlinbe irányítják és megdöntik a nácik nehezen vi- ; seit hatalmát. Chamberlain és Daladier azonban aláírtak, a parancsot nem kellett kiadni, a csapatok maradtak a helyükön és nem indultak el Berlin felé. Az egyezményt egyébként annak idején Churchill érté- > kelte a legpontosabban és legszellemesebben: választhat- | tunk a becstelenség és a háború között. Mi a becstelenséget választottuk és megkaptuk a há- | borút. Most pedig Pierre Le Goyct azt igyekszik adatokkal bizonyítani, hogy mennyivel sze- ' rencsésebb lett volna akkor egy ' határozott nemmel egyenesen a háborút választani és annak megnyerésével kikerülni a ‘ becstelenséget. A „ha" kötőszóval kezdődő feltételes és utólagos törté- ’ nelnti megállapítások azonban mindig gyanúsak, mert megfogalmazójuk azt a látszatot kívánja kelteni, mintha ő már akkor rendelkezett volna a jelenlegi bölcsességgel és helyesen tudott volna dönteni, holott semmi bizonyíték és biztosíték arra, hogy a mostani bölcs akkor is ilyen bölcs lett volna és inkább „visszalátás”-nak tekinthető „előrelátása” nem ábrándos játék-e az ok és okozat összefüggésének előre kiszámíthatatlan és csak utólag igazolható tényezőivel. A feltételezésekkel egyébként derűsen el lehet játszogatni: mi lett volna, ha Árpád apánknak nem tetszik meg annyira a Duna és a Tisza melléke, hanem erről a később túlzottan huzatosnak minősülő tájról egy kicsit tovább viszi honfoglalni a harcos magyarokat, vagy Tömöri büszke vezér Mohácsnál valamivel ügyesebben állítja össze a csapatot és a taktikát és eljuthatnánk addig, hogy mi lett volna, ha 1944. október 15-én fényesen sikerül a kiugrás és a német csapatok ijedten kitakarodnak az országból. Ez a játék egy kicsit olyan, mintha valaki a sorsolás után, a kihúzott számok ismeretében kiállított lottószelvény birtokában hencegne azzal, hogy lám, milyen okosan kitalálta és megjósolta a nyertes számokat és most már csak a bölcsességért járó nyereményt kell besöpörnie. Sajnos, a történelem véres szerencsejátékában is mindig a húzás előtt kell kitölteni a szelvényt és a várható csalódások elkerülése érdekében jobb beletörődni abba, hogy sokszor rettenetesen kicsi a matematikai esélye a helyes választásnak és az emberiség színre lépése óta annak a keserű levét isszuk, és annak vagyunk a szenvedő áldozatai, hogy a hatalom birtokosai a legtöbbször nem találták el a nyertes számokat. Isépy Tamás Monda és valóság A nyugatnémet környezet- védelmi miniszter átúszta a Rajnát. Több, mint háromszáz méteren. Ennek a vállalkozásnak az égvilágon semmi köze nincs az olimpiához, a sportteljesítményekhez. Nem hobbiból, nem az ötkarikás játékok üdvözléseképpen szánta rá magát az az NSZK- beli politikus ezekre a tempózásokra. Fogadásból. A Rajna tisztasága, pontosabban szenyezettsége évek óta erősen foglalkoztatja a nyugatnémet közvéleményt. A környezetvédelmi miniszter azt állította korábban, hogy három éven belül megtisztítják a folyót, olyannyira, hogy abban bárki emberfia nyugodt szívvel úszhat ... A szociáldemokrata párt képviselői ta- máskodtak. Nem valószínű, hogy azt mondták: „hiszi a pi- szi”, - de mindenképpen értésre adták, hogy nem hisznek az eredményben. Állítólag abban az időben fogadta az illetékes miniszter, hogy ha eljő az idő - megmutatja . . . Nos, a három év letelt. A csuda tudja a mi eszünkkel felfogni hogyan, de háromszor háromszázhatvanöt nap után is emlékeztek ott, az NSZK- han a szópárbajra és a fogadalomra. A környezetvédelmi miniszternek úsznia kellett!Át kellett tempóznia a Rajnát. Meg is tette. Minden részlet nem ismeretes pontosan, arról azonban beszámolt a rádiós híradás, hogy a folyó védelmében tett intézkedések ellenére sem sikerült - az ellenzékiek szerint - megszüntetni a szennyezettséget. A környezetvédelmi miniszter viszont, ahogyan fogadta három évvel ezelőtt - úszott . . . A Rajna-partiak dolga megítélni és értékelni, hogy is állnak a tettek és az ígéretek mezején a csatározók. Amiért engem, személy szerint „megfogott" ez a híradás, az kicsit távol áll a politikától, a pártok -harcától. Ez idő tájt olvasgatom a Bodrogkeresztúri mesék és mondák gyűjteményét (Akadémiai Kiadó, 1988), különös tekintettel arra a tényre, hogy itt éltem mindig - „toronyiránt” - a szomszédban. A hiedelemmondákban lapozgatva vissza-visszariadok a gyerekkorba: így hallottam én is, ilyeneket beszéltek az öregek . . . Nos, ebben a könyvben bukkantam rá az éjjel lámpással járó „inzsellérre". ■ ■ Néhány mondat, ahogyan az elbeszélő emlékezik: „■ • . Sűrűbben nézem, hát majdnem mellettem van. Szólok hozzá, hát elszaladt. Lánccal csörögve ment úgy, mint a fene. Tudjátok, hogy mi lehet ez? Ez az a mérnök. Nem jót mért egész életén keresztül, hát most kel! neki mérni. Szaladni kell a földeken. (Bizonygatták az emberek, hogy ez így van.)” Hiszi a piszi. legyintek először. Valahogy mégis visszavisszatérek ehhez az elbeszéléshez. S egyre erősebben hiszem: márpedig ez így volt. Aki hanyagul, rosszul végezte a dolgát egész életében - az nem nyugodhat a sírjában sem. Annak mérni, menni kellett tovább - ez volt a nép igazságszolgáltatása . . . Hát így jönnek össze valahogy, az egymástól távol esőnek látszó dolgok. Itt, mifelénk - a mesékben . ■ ■ És ott, a Rajna-partján - a valóságban . . . (t. n.j.)
