Észak-Magyarország, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-23 / 228. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1988. szeptember 23., péntek Egy különös könyv Váczi Tamás: A tárgyi helyzet A Tardi helyzet Szabó Zoltán vitathatatlanul legjelentősebb műve. De „éllovasa” a magyar falukutatási-szociográ- íiai irodalomnak is. Hogy Szabó mekkora követ dobott a kútba, visszhangozza a csobbanás, mely a könyv megjelenését követő fél század múltán sem halkult cl: testvérkönyvével, a Cifra nyomorúsággal hasonmás kiadásban a közelmúltban ismételten megjelent a Tardi helyzet... Ki tudja például, hogy a kitűnő Örkény István A tardi helyzet 1947-ben címmel publikált írásában vázolta föl a falu újabb arculatát? Simó Tibor az 1978—79-es állapotokat vizsgálta, s tette közzé benyomásait 200 oldalas, A tardi társadalom című könyvében. A Tardról szóló, folyóiratokban, heti- és napilapokban megjelent írások tömegét ma már lehetetlen teljességben számba venni. (Négy publikációval e sorok írója is a „tettesek” között van.) S most ismét egy Tar- dot ábrázoló kötet. Nem sok ez már? Nem. Nem pedig azért, mert Váczi Tamás A tárgyi helyzet-e minden eddigitől elütő módszerrel csalogatja az olvasót a bükkal- jai faluba. A korábbi kutatók kiutaztak Tardra, mindent alaposan szemügyre vettek, adatokat préseltek ki az „illetékesekből”, elbeszélgettek a helybeliekkel, a „néppel”, s meg-megcsinálták a többé vagy kevésbé vigasztalan kórképet. Váczi helyzete „szerencsésebb” volt. 1979 őszétől öt évig tanított a tardi iskolában. Könyve tanúsága szerint ő nem gyűjtött anyagot, csupán visszatükrözte mindazt, ami atmoszféraként körülvette. Kezében eközben ott lobogott a tardi biblia, Szabó Zoltán könyve. Egyébként ő maga is számot ad erről: „A faluban az egyszer átélhető múlt és jelen idő — egyszerre két tardi helyzetet is olvashattam: könyv alakjában a Szabó Zoltánét... és az emberekben, szavaikban, szokásaikban, emlékezetükben fellelhető, élő Tardét..(Erre utalnak a nyitó és záró rész darabjainak címei is, a Déjá vu 1. és 2.) S mily megvesztegető magatartásban él Váczi a két Déjá vu szorításában; nem hókuszpókuszol, de él, cselekszik és ítélkezik tisztán e fura világban. Szinte kizárólag csak az ábrázolás eszközeivel. Tudta s az olvasó is érezné, minden magyarázat ballasztként lehúzná a mondandó értékeit. Huszonkilenc éves fővel kezdett tanítani a tardi iskolában, s a városból származónak — falura kerülve — át kellett értékelnie a saját múltját is. Ha történetesen ideszületik, könnyebb lett volna a dolga e könyv anyagának kihordásához, papírra vetésére? — nem hiszem. A Kálmán bácsikat, Julis néniket, a Nyúl Jancsikat aligha tudta volna így ábrázolni. A csaknem tízíves, a Kozmosz-sorozatban megjelent Reform címmeil új, független, demokratikus hírmagazinként meghirdetett hetilapot vásárolhatnak péntektől az érdeklődők az újságárusoknál. Tőke Péter főszerkesztő az első számiban úgy fogalmaz: ez a magazin — az alapítók szándékai szerint könyv öt ciklusra tagolódik, s ezek 64 beszélyre. (Képtelen vagyok e szépen zenélő szónál alkalmasabb műfaji meghatározást találni.) Az író — önmagát sem kímélve — ízekre szedi szét faluját, s marasztalja el kimondatlanul is, „állítja sarokba”, ha ítélete ezt diktálja. Szabó Zoltán Tárd népe lelki-szellemi nyomorát a falu anyagi elesettségével magyarázta. Nem alaptalanul. Tardon ma néhány számkivetett sorsú családon, magányosan bolygó lelken túl nincs „általános” szegénység, vagy éppen nyomor. S mégis? ... A viszonylagos jóléttel szemben — s ez a könyvből is kitűnik — ijesztően fogyatékos a szellem-kultúra. Hát igen, ez az „új dilemma” — mondjuk rá mi is. A kötet hátsó borítóján — mintegy szomorú zárszóként — ez olvasható: „Már szedték a nyomdában a szöveget, amikor 31 éves korában, tragikus hirtelenséggel elhunyt Váczi Tamás.” Itthagyott könyve ismeretében tudjuk igazán, mi- lyes tehetséget, írói ígéretet vesztettünk el vele. Kiss Gyula — a politikai-társadalmi és gazdasági reformok előmozdítását tekinti féladatának. Arra vállalkozik, hogy az embereket ma .foglalkoztató kérdéseket minél több oldalról vizsgálja meg, ütköztetve a véleményeket, s helyet adva a társadalomban zajló vitáknak is. Kapható a Reform hírmagazin FÜZÉR, VÁRROM. A szabálytalan alaprajzú, belsőtornyos hegyivárak közé sorolható. Évszázadok során épült ki abból az ősi vámjogból, amelyet II. András királyunk vásárolt meg c Kompolt-nembeli vak Andronycustól. Ezt az igazi sasfészket, amely 500 méter magas, 30- 40 méter meredek sziklafalakkal szegélyezett hegy tetején található, II. István kezdte tovább építeni, s egészen az Árpád-ház kihalásáig királyi vár maradt. Perényi János és Miklós - akik Zsigmond király jóvoltából lettek az erődítmény tulajdonosai — 1430 után átépítették a zord román kori várat. Akkor készült a kápolna gyönyörű gótikus emelete, szobrokat tartó, csipkefinom baldachinos kőfülkékkel. Ez idő tájt alakult ki a többszintes vár, ó- és újolasz bástyákkal. Történelmi érdekesség: a mohácsi csatavesztés után Perényi Péter sokáig itt rejtegette a magyar koronát a gótikus kápolna alatti román dongaboltozatos helyiségben. Később volt ez a vár Báthory Istváné (a későbbi lengyel királyé), húgáé, Báthory Erzsébeté, a Nádasdyaké. Thököly zászlói is lengtek a várfokon, mígnem Lipót, osztrák császár annyi magyar várhoz hasonlóan, Füzér falait is felrobbantotta 1683-ban. Napjainkban, romjaiban is fenséges Füzér vára, talán a legszebb környezetű magyar várrom. (ha) Fotó: F. L. Minariknak, a mosodás- nak az volt a szállóigévé lett „rögeszméje”, hogy „kell egy csapat”, azaz kell, hogy legyen olyan kisebb- nagyobb együttes, ember- csoport, amely azonos célokért fog össze, mindenféle anyagi előny nélkül, pusztán a közös eredmények kedvéért, egymás segítésére, a velük rokonszenvező kisebb-nagyobb embercsoportok vagy éppen tömegek szórakoztatására, jóértelmű kiszolgálására. Bizonyára igen sokan ismerik ezt a Minarikot, Sándor Pál filmjének — Régi idők focija — hősét, aki mindenáron egy kültelki kis, lerongyolódott futballcsapatot akart összetartani, s tulajdonképpen a saját egzisztenciáját is rááldozta, hogy meglegyen az együttes, mert kell egy csapat, anélkül nem lehet létezni. Ez jutott eszembe a minap, amikor túl a Ki mit tud?-vetélkedő döntőjén, találkoztam egy-két idősebb miskolci, illetve diós- győr-vasgyári emberrel; olyanokkal, akik hajdan az amatőr színjátszás és egyéb művészeti ágazat területén igen sokat és igen eredményesen tevékenykedtek. Beszélgetés közben szóba került, s igen szomorúan meditáltunk rajta, hogy Miskolc és Borsod megye műkedvelő mozgalma mind kevesebbszer hívja fel a távolabbi területeken lakók figyelmét szűkebb pátriánkra, egyszerűen azért, mert ezek az amatőr művészeti csoportok szinte teljesen megszűntek, felmorzsolódtak. Nagyon jól tudom, hogy léteznek szűkebb környezetünkben is különböző, amatőrként indult, de igen hamar keresetszerűen dolgozó zenei együttesek, rockzenekarok, s más művészeti ágazatokban is fel-fel- bukkan egy-egy félprofi csapat, azonban nehéz volna azt állítani, hogy ezeket a „kell egy csapat” gondolata tartja össze. Nem a Minarik mosodás értelmezésében akarnak együtt dolgozni és másokat gyönyörködtetni, hanem profi vagy félprofi módon, keresetszerűen kívánnak foglalkozni a választott művészeti ágazattal. Tudom azt is, hogy van még Minarik értelmezte csapat is, például á Pécsi Sándor nevét viselő színjátszócsoport, amelynek lelkes vezetője, Szép László, lassan fél évszázada mindig megteremti a maga csapatát, szinte teljesen abban az értelemben, ahogyan azt Minarik értelmezte, ám alighanem ők jelentik a fehér hollót ezen a területen, ök azok, „Régi idők hobbija'’ akik még a „régi idők hobbiját” művelik, a korábbi, tiszta amatőrizmus jegyében nemes időtöltésként, és munkatársaik, környezetük szórakoztatásának és lelki gazdagításának céljával tanulnak és produkálnak. Sajnos nem ők jelentik az általánost, a többséget. Visszagondolok hosszú újságírói pályám amatőr művészekkel történt találkozóira. A régi Ságvári Endre kulturális szemlékre és másokra, amelyeken nyoma sem volt a profizmusnak, még az árnyéka sem vetődött rá, mert a színjátszók és egyéb amatőr művészek pusztán kedvtelésből, önmaguk művelése és környezetük épülése jegyében, jó értelmű hobbiként űzték mesterségüket. Nem akarok olyan messzire visszamenni, mint a felszabadulás előtti falusi színjátszókörök, kórusok, néptánccsoportok mozgalma. Inkább a felszabadulás utáni idők miskolci amatőrjeire emlékeztetek. Elsőként mindjárt a diósgyőrieket idézem az emlékezetbe, s megpróbálom magamban felsorolni, hányféle amatőr művészeti ágazat dolgozott igen eredményesen például a Lenin Kohászati Művek pártfogása alatt, a hajdani Vasas Otthonban. Emlékszem a Diósgyőri Vasas Művész- együttes nevű csoportosulásra, amelyben tánckar több fokozattal, énekkar és népizenekar működött. Hozzáteendő, igen sikeresen, sok honi és külföldi dicsőséget szerezve. De ugyanitt működött szimfó- nikus zenekar és fúvószenekar, nagy kórus és kis kórus, irodalmi színpad és színjátszócsoport is. Nagyon sok előadásukra emlékszem, amit részben a Vasas Otthonban, a mai Bartók Béla Művelődési Házban, részben a már lebontott nagy művelődési házban, a „Lovardában” láttam tőlük. Például az Anna Frank naplója előadása több mint 30 év távlatából is elevenen él előttem. Ebből a csoportból került ki nem egy később hivatásossá vált színész. De emlékszem a szakszervezetek színjátszócsoportjára. A mai Rónai Sándor Művelődési Központban működött színjátszókra, iro- dalmiszínpad-tagcikra, táncosokra. Közülük szintén kikerültek később hívatásos színészek. Vagy a vasutasok egykori művelődési házának, a Bunkónak (hivatalosan: Erkel Ferenc Művelődési Ház) színjátszóira, versmondóíra, szimfonikus és fúvószenekarára. És nagyon sokáig sorolhatnám azokat a műkedvelő együtteseket, amelyek csak itt Miskolcon működtek és amelyek az utóbbi 15—20 évben lassan eltűntek. Pedig ezek mind nagyszerűen dolgoztak, soha nem számítottak arra, hogy mint együttes profikká legyenek, nem kértek ellenszolgáltatást, ugyanakkor minden szabadidejüket feláldozták, mert nemcsak Miskolcon szerepeltek, hanem járták a messzi tájakat is. Például a bányászok együttesei mintegy félszáz bányászok lakta településre vitték el rendszeresen a hazai kultúrát, de ugyanígy a vasasok is, még a Bodrogközben is gyakori vendégek voltak. A bányászoknál még fellelhetők ma is ennek nyomai, a már említett Pécsi Sándor nevét viselő csoport is ténykedik. De ez már csak töredék. Megváltozott az életformánk, a televízió házhoz viszi a magaskultúrát és a kulturális selejtet egyaránt, a korábbi csapatok tagjai, a régi idők hobbijainak szerelmesei kiöregedtek, az utánuk jövő generációk pedig már másfajta lelkesült- séggel és másfajta érdekeltséggel állnak a kulturális tevékenység mellé. Domináns szerephez jutott a profizmusra törekvés, a keresetigény. Pedig napjaink torlódó eseményekkel teli világában is kellene egy-egy csapat, kellene mind több csapat, amely nemcsak önmaga tagjainak művelésével foglalkozna, hanem kisugárzó erőt jelentene a környezetére. De úgy tűnik, ez a fajta művelődési-művészeti munka többnyire már csak letűnt, régi idők hobbija... Benedek Miklós Á szeptemberi Napjaink 175 éve született Eötvös József Vannak történelmünknek szolidabban ragyogó csillagai, akiknek fénye nem sisteregve lobban, nem vakít. Ezek közé tartozik Eötvös József is, aikinek a munkásságát öt írás is elemzi a Napjaink szeptemberi számában. A tanulmányok a pálya különböző szakaszait, aspektusait mutatják be: a gondolkodóét, a reformpolitikusét, az iskolarendszerünk megalapozójáét. Ez utóbbit érzem a legfontosabbnak, legaktuálisabbnak ma is, mert ez — az iskolaszervező tevékenysége — mintegy megvilágítja a többit is. Hogy milyen hatalmas munkát végzett, azt éppen a mai gondjaink mutatják. Amelyek — fogalmazhatunk így is — abból fakadnak, hogy Eötvös tervei, elképzelései mindmáig nem valósultak meg (Csak utalok itt Csorba Piroska interjújára Lukács Lászlóval, megyénk alapfokú oktatásáról). Az okok? Oly ismerősen hangzanak! Nem volt elég pénz (100 éve sem) tanteremre, a‘ tanítók fizetésére. Már akkor ismerték a „képesítés nélküli” tanítót. Segédtanítónak hívták. Hasonló volt az érvelés is: lemaradunk, leszakadunk a világ művelt nemzeteitől. Eötvös József (de más politikusaink is, mint például Szemere Bertalan) fiatal korában bejárja Európát — tudjuk meg Ruszoly József dolgozatából. Ezeknek az utazásoknak kifejezetten nevelési célja volt: világot látni, látóhatárt szélesíteni, s hazahozni minden jót, újat, hogy itthon megvalósíthassuk. Mit lát Eötvös József? Maradjunk az iskola példájánál! Míg nálunk csak a gyerekek kevesebb mint fele jár iskolába, addig Svájcban, Hollandiában, Németországban stb. ez az arány 05—98 százalék. Miért tartja fontosnak a politikus (később oktatási miniszter) az állami oktatás megszervezését? Mert a polgárosodás, iparosodás, s egyáltalán a nemzet felemelkedése elképzelhetetlen a „kiművelt emberfők” nélkül. Igen, a gondolat a reformkoré, Széchenyié, de a gyakorlati megvalósításhoz csak egy emberöltővel később, a kiegyezés után kezdhetünk hozzá. S még akikor is ellenállást kell leküzdenünlk — tudjuk meg Polgár Péter tanulmányából. Nem kevésbé izgalmas kérdéseket feszeget Ijjas József (Az ember szabaddá válhat; Eötvös József a nemzetiségi kérdésről); Stipta István (Eötvös József önkormányzatvédő centralizmusa); Gulyás István (A szabadság kérdőjelei). Nemcsak az aktualitásuk, de a (szintén) megoldatlanságuk miatt érdekesek a száz éve felvetett gondolatok. Nem bolygatom a most különösen fájdalmassá, akuttá vált nemzetiségi kérdést. Nemcsak azért érdemes elővenni Eötvös írásait, mert nagy gondolkodó volt, hanem mert a kudarcai is tanulságosak. Gondolok itt a század nagy eszméinek, a szabadság, egyenlőség, testvériség (nemzetiség) megvalósulására. Korántsem véletlen, hogy (igaz, más indíttatásból, más körülmények között, más eredménnyel) hasonló kérdések foglalkoztatták Marxékat is. A XIX. század — most kezdjük csak látni — számos olyan kérdést fogalmazott meg, amelyekre még most is kínlódva keressük a választ. Eötvös, a liberális gondolkodó jól látta a kudarcokat, buktatókat is. A nemzetét (nemzetiségekét), a kormányzatét, hatalomét, az egyénét is. hs.
