Észak-Magyarország, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
HANGOLÓ 1988. július 9., szombat Észak-Magyarország 10 Reneszánsz és manierizmus Bartók Béla hamvainál Fantasztikusan gazdag kerámiában, textilben, ötvösremekeikben, bútorbáTT és az iparművészet megannyi más ágában a budapesti Iparművészeti Múzeum. Erre akkor csodálkozunk rá, amikor egy-egy iparművészeti ág, stílus, korszak bemutatására rendez kiállítást a múzeum. Urbinói dísztál, augsburgi kabinetszekrény, lombardiai hátasszék, bécsi viaszportré, firenzei hóráskönyv, erdélyi dolmány — és akár felsorolhatnánk mind az 562 remekmívű műtárgyat, amelyet az Iparművészeti Múzeum Reneszánsz és manierizmus című tárlatán felvonultatott. Az év végéig látogatható bemutató egyrészt folytatása egy 1974-es, a gótika ipar- művészetét tárgyaló kiállításnak, másrészt előzménye a barokk, és a rokokó, a klasszicizmus, a- historizmus európai iparművésze tét reprezentáló stílustörténeti sorozatnak. Meg annak a kilencvenes évek elején megnyíló stílustörténeti állandó Lorántffy Zsuzsanna hálószóbájának ajtaja (részlet) 1643 körül kiállításnak, amely az előzőek összefoglalója lesz njajd. E nagyszabású vállalkozást évekig tartó tudományos kutatás és restauráló munka előzte meg (például az Esterházy-gyűjtemény textil- és ötvösanyagából). És közönség elé került számos, eddig kiállításokon még nem szerepelt műtárgy is a múzeum gyűjteményéből. Időben a 13—14. századtól, a kora reneszánsz megjelenésétől a 15—16. századi érett, és a 17. századi késő reneszánszig, és az ezzel időben egybeeső manierizmusig követi a stílusirányzat változásait a kiállítás. (A kicsit dekadens, túldíszített, az 1530-tól 1600-ig tartó stílus- korszakot az olasz mamiéra — kézzel csinált, ügyes — szó után nevezi manierizmusnak a műtörténetírás.) Jól példázza ez a kiállítás, hogy a művészetek nem választhatók el egymástól. Az építészet, a festészet, a bronz-, meg a könyvművészet, az iparművészet, és a szépművészetek egységes egészet alkotnak. S az, -hogy a tárlaton a szorosan vett iparművészet képekkel, rajzokkal, metszetekkel egészül ki, a teljes beleélést teszi lehetővé. Görgey Artúr: Etetem és működésem Magyarországon 1048-ban és 1849-ben Budapest, 1988. Európa Könyvkiadó Könyvkiadásunk gyón régi adósságát tette Görgey Artúr visszaemlékezéseinek megjelentetésével. Lehetővé tette, hogy a közel másfél évszázados Kossuth—Görgey vitában az elmúlt évszázadok kétségtelenül legnagyobb magyar hadvezérének tevékenységét is megismertetve, Görgey is elmondhassa tetteinek indítékait, magyarázatot adhasson vitát kiváltó döntéseiről, cselekedeteiről. Az Életem és működésem című visszaemlékezés először 1852-ben Lipcsében jelent meg német nyelven. A bécsi udvar tudott arról, hogy a szabadságharc hadvezére klagenfurti „fogságában” könyvet ír, de abban reménykedett, hogy műve Kossuth-ellenes lesz, és Ausztriával szemben lojális. Óriási volt a csalódás, mert a visszaemlékezésekben nyoma sem volt iá bűn bánatnak. Görgey vállalta tetteit, írásából mélyen tükröződött az az önigazolásra vállalkozás, amelyről már korábban Klapka élettársához írott levelében is szólt: „Ha véget vetek életemnek: azzal jogot adok rágalmazóimnak azt mondani, hogy a 'lelkiismeret fur- dalásai bírtak az öngyilkosságra. Nekem tehát élnem kell — hacsak avégett is, hogy mindazoknak, akik bennem hittek, vesztett, vagy megrendült hitöket visszaadjam, újra megszilárdítsam.” Az 1852-ben német nyelven megjelent Életem és működésem-nek a kinyomtatott példányok elkobzása és nyelve miatt szinte semmilyen szerepe nem lehetett a Kossuth által Görgeyre rá- sütött áruló bélyeg lemosásában. Testvére, Görgey István fordításában 1911-ben végre magyar nyelven is megjelent a visszaemlékezés kötet, azonban az ügybuzgó testvér bátyja száraz stílusát erősen megváltoztatta, s igyekezett módosítani az eredeti szövegen, ahol Görgey Artúr bírálatait, vagy önbírálatát erősnek vélte. Görgey István munkáját, fordítását Katona Tamás nagy szakértelemmel dolgozta át, és kitűnő bevezető tanulmánnyal látta el. A nagyon izgalmas, ugyanakkor sokszor száraznak tűnő visszaemlékezés az átlagosnál mélyebb ismereteket igényel az olvasótól, hogy az egyes történeti eseményeket hesse, s maga is dönthessen: valóban annál fényesebb Kossuth, minél sötétebb Görgey? Szabad-e a forradalom és a szabadságharc sorsát személyes indokokra visszavezetni ? Vagy szabad-e olyan kérdést feltenni, mint „ ... ha Kossuth a forradalom pápája, Görgey eretnek; el kell égetni; ha Kossuth csalhatatlan, Görgey áruló: el kell ítélni”? Az Élelem és működésem megannyi fontos kérdésre ad választ. Segít helyesen eligazodni Kossuth és Görgey bonyolult kapcsolatában. Lát-, hatjuk, hogy a váci proklamáció megszületésében milyen bonyolult politikai és hadihelyzet játszott szerepet. Megérthetjük a Dembinski elleni tiszti lázadás okát. Azonban a hétköznapi gondolkodásban ezek. a kérdések eltörpülnek a „nagy” kérdés mellett: áruló volt-e Görgey? Az olvasó döntésének segítésére szükséges felidézni a szabadságharc utolsó hónapjainak eseményeit Görgey vitát kiváltó cselekedeteinek indítékait. A cári csapatok beavatkozása után a honvédsereg vezetői előtt világossá vált, hogy a szabadságharc sorsa katonailag eldőlt. A hadsereg csak az időnyerésért harcolhat, hátha a kormánynak sikerül politikai megoldást találni. Görgey merész terve az volt, hogy Komárom erős várára támaszkodva, döntő ütközetet vívjon az osztrákokkal, megpróbálja a két ellenséges sereg egyesülését megakadályozni. Kossuth is elfogadta Görgey haditervét. Bem is azt írta július 1-jén levelében: „Menjen ön minden további fontolgatás nélkül Ausztria ellen.” Azonban a honvédsereg Győr alatt vereséget szenvedett, s ez Kossuthot az egyetlen helyesnek tűnő terv megváltoztatására bírta. A honvédseregeket Szegeden kellett összpontosítani. Ez a terv szinte rákényszerítette az orosz és osztrák csapatokat arra, hogy egyesüljenek, a „lehetséges tervek közül ez a legszerencsétlenebb, a legsúlyosabb következményekkel járó.” Görgey továbbra is eredeti elképzeléséhez ragaszkodott, hogy Komárom várának oltalma alatt kell minden haderőt összpontosítani. Azonban a kormány határozatába beletörődve, mégis megígéri, hogy levenyékére. Görgey július 2-án súlyosan megsebesül. Egy gránátrepesz 12—15 cm hosszan átszakította a koponyatető csontját. Az életveszélyesen megsérült Görgey azonban a sereg élére állva, az orosz cár csodálatát is ki- víva, a többszörös túlerővel szemben a kormány által megjelölt helyre vonult. Jászi Oszkár írta tanulmányában: „És nézzétek ezt a csodálatos hazaárulót! megy előre.... hogy teljesítse egy vele ellenséges kormány meggyőződése szerint helytelen diszpozícióit.” Görgey leérve Aradra, augusztus 11-éo már mint Magyarország diktátora, haditanácsot tart, s a haditanács egyhangúlag úgy határoz, hogy le kell tenni a fegyvert az oroszok-előtt. Görgey saját életét már csak napokban mérte. Az utolsó percig bízott abban, hogy tábornokai életét szavatolják. Augusztus 15-én közölte vele Paszke- vics tábornok a végzetes hírt, hogy csak az ő életét tudja biztosítani. Görgey! elkülönítették társaitól, majd Haynau parancsára Klagenfurtba szállították. Görgey már Nagyváradon kapott ízelítőt abból, hogy a neki juttatott kegyelem milyen pusztító hatással van hírnevére. Ezt írja visszaemlékezéseiben: „Amiatt, hogy engem társaimtól elkülönítettek, máris az a hír kerekedett, hogy orosz tábornokká való kinevezte tésem bizonyos; és önmagában az, hogy egy ilyen mendemonda egyáltalán hívőkre talált, elég bizonyság rá, mennyire sietett a közvélemény az árulás bélyegét sütni a fegyverletétel tényére.” Görgey tragédiája a világosi fegyverletételnél kezdődött. S rövidesen elterjedt Magyarországon Kossuth vádja, mely szerint Görgey elárulta a forradalmat és a szabadságharcot. Az a vád, mely ellen Görgey visszaemlékezéseivel szeretett volna védekezni, de a már említett okok miatt erre nem volt lehetősége. Az elmúlt közel másfél évszázad alatt sokan árulónak tartották Görgeyt. Talán vannak olyanok, akik még ma is. Az Életem és működésem című kötet elolvasása után bizonyára ők is megváltoztatják majd véleményüket, míg mások egy zseniális hadvezér életútjá- ba, tetteibe nyerhetnek mélyebb bepillantást. egy na- törleszösszefüggéseiben is megért- zeti a haderőt Szeged körVeres László Negyvennyolc esztendei távoliét után hazatért végre századunk magyar zenekultúrájának legnagyobb mestere, korunk egyetemes zeneművészetének óriása. Mennyire készült rá a háború után; alig három hónappal a halála előtt írta, 1945. július 1-jén: „én is szeretnék hazamenni, de végleg”. Erre az útra készült tehát, nem ama végzetes nagy utazásra, pedig riasztó híreket kapott a rombadőlt országról, a háborús pusztulásról. Szellemi hagyatékának immár végleges helye van századunk zenéjének panteonjában. Megkülönböztetett hely ez, hisz a bartóki életmű páratlan jelenség a maga szerteágazó és összefoglaló mivoltában. Korunkban — illetve az ő korában, a század első felében — nincs zeneszerző rajta kívül, aki saját nyelvébe-stílusába olvasztott volna minden újító törekvést, egyszersmind az európai zene múltjának megannyi értékes hagyományát. Megkülönbözteti kortársaitól egyedülálló tudományos, népzene- gyűjtő és -rendszerező munkássága. Páratlan jelensége századunknak a zongoraművész Bartók is. Nem csupán előadásmódjának varázslatos szuggesztivitásá okán, hanem ő az egyetlen századunk zeneszerzői közül, aki előadóként nem szorítkozott csak a saját műveinek és a hozzá közel álló kortársak zenéjének tolmácsolásária. A bartóki szintézis jelenti a zenei alkotás, kutatás, előadás és tanítás egymással szüntelen kölcsönhatásban álló magasrendű egységét. Jelenti másfelől magyarság és európaiság legmagasabb művészi fokon kifejezett egységét is. Szóban-írásban, de kiváltképp zenéjében tiltakozott a reakció, az elnyomás, az embertelenség, az erősödő fasizmus ellen. Amikor pedig nem látott többé reményt Európa megmentésére, a tulajdon emberiművészi integritásának megőrzésére itthon, több évnyi tépelődés után, 1940. október 12-én elindult ama hosszú útra, honnét majd’ öt évtizedbe telt a visszatérés. A halála óta eltelt 43 évben pedig, jóllehet volt egy múló, de nem feledhető periódus, amikor Bartók, akár Derkovits vagy József Attila, gyanússá vált, amikor rásütötték a néptől elszakadt formalista zeneszerző — utókorára szégyenletes — bélyegét; nos halála óta, miként elpusztíthatatlan hőse, A csodálatos mandarin, Bartók Béla példája és életműve erőteljesebben hat zenei és művészeti közéletünkben, mint valaha is küzdelmes élete folyamán. Művei otthonosak az ország hangversenytermeiben, opera- és balettszínpadain, a zeneiskolások mindennapi kenyerévé váltak, s az amatőr zenei mozgalmak becses kincseivé. Muzsikusaink az ő műveivel járják a világot. Életének és munkásságának dokumentumait, a hatalmas életmű elemzését magyar kutatók könyvtárnyi publikációja tárja elénk. Századunk zeneszerzőinek művei közül a maguk teljességében, összkiadásként Bartóké jelentek meg először hanglemezen. Kodály Zoltán mondotta 1946-ban, Bartók Béla, az ember című előadásában: „Az ittmaradottak dolga, hogy megnyissák az utat művei előtt; hadd jussanak ezek a művek oda, ahová szánva voltak: az emberek szívébe.” Ma, amikor végleg hazatért, hogy a szülőföldben pihenjen meg, fejet hajtva a ravatal előtt, elmondhatjuk, ezen munkálkodunk. Breuer János A király virágoskertje Karcsai népmesék Ha a Karcsai népmesék egy puha borítású házi sokszorosítón készített múzeumi kiadvány lenne, akkor is az egyik legszebb magyar mesekincsgyűjteményt megillető tisztelettel írnék róla. Azonban így, az Akadémiai Kiadó gondozásában, a meséskönyvek ősi rangjának megfelelően szép, nagybetűs szedésben, színes illusztrációkkal úgy tündököl a könyvesboltok könyverdejében, mint csillagos homlokú királyfi a rengetegben. Karcsa hajdan vízközi falu volt. Hatalmas nád'as vette körül, melynek áldásából megélt a pár száz lakosú község. A kis bogárhátú dombon épült település közepén állt a kerektemplom; építészeti csoda, álommocsárba süppedt katedrálisok földön maradt emlékképe. Karcsa a titkok faluja, ősi egyszerűségéhez durva kézzel nyúlt a civilizáció. A Sennyei bárók lecsapolták a nádast, s termőfölddé tették. Ez a föld azonban csak nekik hozott hasznot. A kar- cSaiak koldusbotra jutottak, s szétszóródásuk folyamata elkezdődött. Mint a felrobbant meteorit szilánkjai estek szét a világban. Ki városba került, ki Amerikába. Volt, ki katonának állt, más meg summás- nak, házi cselédnek. Meséiket széthordták, s útjuk nyomán mesevirágok nőttek. A hazatérő karcsaiak éppúgy megtoldot- ták történeteiket amerikai útjaik során átvett meseelemekkel, mint a katonaságnál hallott, országos terjedésű motívumokkal. (A katonaság dal-, mese- és szokáskincsét teljességgel soha nem gyűjtötték össze, pedig ha valahol még ég a folklór tüze, itt össznépi erővel lobog. Évente hallom, hogy még ma is születnek új katonadalok.) E sokféle hatás alatt vált a mesék veretes nyelve élő maivá. A nyelvi gazdagság egyszerűen csodálatos. Semmit sem vesztettek ezék a mesék ősi szimbólumrendszerükből, teljesen pontosan eligazodnak a „másik világ” topológiáján, együtt élnek a 25 fejű sárkánnyal, a kacsalábon forgó palotával és a gonosz óriással, tudják, hogy a királyfi a „szíve szép szerelmét” keresi, tudják, hogy ha meg nem találja, „halálfia lesz”, de ezek az ősi megszokott és szükségszerű nyelvi elemek friss, mai közlésmóddal kelnek életre a mesemondók száján. „Úgy is történt. Mikor eltemették a halott embert a temetőben, hát este már ki is virágzott a körtvélyfa és reggelre meg már meg is érett rajta a gyümölcs. Ez a király is igen megjutalmazta a fiút, meg adott neki egy taskó körtvélyt. Mert ez is olyan körte volt, hogy aki evett belőle, hót az hétszerte szebb lett, mint volt.” Így beszél az egyik mesemondó (H. Horváth János), szép ritmusba szedve a szinonimákat, s a népnyelvi elemeket élő köznyelvi szóhasználattal fűszerezve. Minden mai szó megtalálható e gyűjteményben, de olyan ízléses nyelvi környezetben, amitől az ember mindig mosolygó lélekkel olvassa. Amikor a vadonban felnőtt cigányfiú hősiesen megszerzi a sárkánytól a kacsalábon forgó palotát, azt mondja az anyjának: „No anyám, lesz neked itt öröklakásod”. Borsszem Jankó nagy karlendítésekkel programot. Anci-manoi a kis fekete emberke keresése közben nagy lihegve befut a katona. A Lion című mesében a brúgóba (nagybőgőbe) bújt katona unta magát, már nem győzte cérnával. Máshol kérdi a király, világít-e a hold? — Hát világít, felséges királyatyám. Tagadhatatlan. A faruhás királykisasszony meglép a bálból, s hogy megkeressék nappal, az ellen a királynak semmi kifogása. Régen foglalkoztat a mesék etikája. A közhiedelem szerint a jó elnyeri jutalmát, a gonosz a büntetését. De ki a jó és ki a gonosz? Néha a mesehős nem is olyan jó, mint inkább furfangos. A nép az ilyen jellemű fiút is elismeri. A karcsai mesék között a brúgóba bújt katona élő példájá ennek. Ez a mese tiszta és erőteljes erotikájával ritka remeklés. Méltó párja a híres Árgi rus históriájának. Világszépszavú János nagylelkű lovagi jellem, aki ellen anyja minden érthető ok nélkül fenekedik. Darabokra tépi fiát, akit csak a csoda segít új életre, de lábából kimarad egy ín. Ezt az int a gonosz anya óriásférje felszögezi a veranda kőfal,azatjána. A zenészként megjelenő Világszépszavú Jánoshoz imígy szól: „Tessék parancsolni, drága zenész úr, kötözze össze vele a hangszerét.” A verandára kiszögezett ín, a kapuboltozat alá cövekelt lófej, s a számunkra értelmetlenül megbántott ártatlan jóság bizonyosfajta mesékben együtt jár. Ilyen a Grimm testvérek gyűjteményében az Árany- hajú kirólykisasszony című, amelyet nem is szoktak gyermekek számára közzétenni. A Világszépszavú János erkölcsi normái olyan történeti réteg emlékei, amelyet tudatunkkal soha, talán csak a tudatalattinkkal tudnánk megfejteni. Ugyanilyen megfejthetetlen számomra, a könyv-motívum. A királyfi meg a griffma- dár című mesében a hős nyitott könyvből varázsolja elő a lovakat. A könyv sz'avunk eredete homályba vész. Milyen tartalom tapadhatott hozzá hajdanában, amikor annak, aki kinyitotta, aranyszőrű paripák lepték el a környezetét. Lehet, hogy ilyen könyv ez a mesegyűjtemény is. Aranynál értékesebb kincsekkel gazdagodik, aki elolvassa. (Akadémiai Kiadó, Bp. 1988.) Gyárfás Ágnes
