Észak-Magyarország, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-11 / 139. szám

1988. június 11., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 V. •••••••••. . s- ••• • V Elhelyezkedési esélyek ' Nyitott és bezáruló kapuk A magyar munkás másfél-két esz­tendeje még közömbösen dőlt hátra ka­rosszékében, ha a Híradóban a külföl­di elbocsátásokról esett szó. Kortyolt világos söréből, s arra gondolt: őt nem fenyegeti veszély. Nem kerülhet az ut­cára, hiszen munkaerejére az ország­nak feltétlenül szüksége van. Védett­nek érezte magát, mert évtizedeken ke­resztül táplálták benne az illúziót, amely szerint a teljes foglalkoztatás vívmánya megelőzi a hatékonyság kö­vetelményeit. Tegnapra, mára gyökere­sen változott a kép. A hang­súlyok átrendeződtek. Létér­dekünkké vált a jövedelmező, a nyereséges munka, a költ­ségvetési támogatásokat fo­kozatosan csökkentik, majd teljesen eltörlik. A közgaz­dászok, gazdasági vezetők körében már elfogadott a munkanélküliség gondolata, a szakszervezetek a munka- nélküli segély bevezetését fontolgatják, s egyre aktí­vabbá váló fellépésükkel ké­szülődnek az új helyzetre. A magyar munkás mosta­nában már feszülten figyel. Hamar megtanulta, mit ta­kar a fogalom: foglalkozta­táspolitika. Szinte legyik napról a másikra alkalmaz­kodott a körülményekhez. Állása már korántsem any- nyira biztonságos, mint ko­rábban, könnyen a kezébe kaphatja munkakönyvét. Fe­gyelmezettebb lett, tehát jobban vigyáz magára. A, Lenin Kohászati Művekben tavalyelőtt még 21 ezer iga­zolatlan hiányzást jegyzett fel a statisztika, 1987-ben viszont már csak 7 ezret. A szomszédos Diósgyőri Gép­gyárban egyik évről a má­sikra az igazolatlan hiány­zások aránya 56, a késéseké 17 százalékkal csökkent. De vajon hogyan reagál a mis­kolci munkás, ha saját hibá­ján kívül elhagyni kénysze­rül a gyárat, ahol évtizede­ket dolgozott? Milyen társa­dalmi feszültségeket okozhat egy-egy tömeges elbocsátás? Hogyan lehet a folyamatot „kezelni”, azaz kézben tar­tani? A kérdésekre manap­ság számtalan fórumon ke­resik a választ. Politikai ve­zetők, szakszervezeti tiszt­ségviselők, államigazgatási szakemberek cserélnek vé­leményt. A foglalkoztatás, az elhelyezkedés mai problé­máit természetesen más-más szemszögből közelitik meg, egy kérdésben viszont azo­nos véleményt hangoztatnak. A társadalmi szervezetek nem válhatnak a folyama­tok, az események passzív követőivé. Feladataikat, a tennivalókat előzetesen át­gondolják, prognózisokat, elemzéseket vitatnak meg. Készülődnek, felkészülnek a következő időszakra, tudatá­ban annak, hogy a kiélezett helyzetben tett lépéseik, a cselekvés minősíti majd mai munkájukat. EGYIDEJŰ FELESLEG ÉS HIÁNY Ha az álláshirdetések hosszan kígyózó sorait át­böngésszük, ha bekopogta­tunk egy-egy nagyobb gyár munkaerő-gazdálkodási osz­tályára, egyhamar meggyő­ződhetünk róla, a képzett ember könnyen elhelyezked­het. A jó szakmunkás, a pénzügyi és számviteli főis­kolát végzett diplomás, a közgazdász, az ügyes mér­nök tárt karokat, nyitott gyárkapukat talál. , Nem kínálnak ellenben tálcán állásokat érettségizet­teknek, kevés a becsülete a humán szakon szerzett diplo­mának. Ma már szinte sen­kinek sem kell a képzetlen félanalfabéta, vagy a nevét három kereszttel alákörmö- lő ember. Anyagmozgatóból, udvarosból, „hórukk-mun­kásból” túlkínálatot jegyez­nek. ök sorakoznak a mun­kaügyi szolgáltató iroda kar­tonjain, ők várakoznak a gyárak, üzemek felvételi iro­dái előtt. Más szavakkal fo­galmaznak ugyan, de ha megkérdezzük őket, szinte egy emberként mondják: ál­lami kötelesség gondoskodni róluk, munkát, megélhetést a tanácstól várnak. Ha a nyolc általános elvégzéséről van is bizonyítványuk, nem szívesen tanulnak, s nehezen értik meg, miért kell érett fejjel újra az iskolapadba ülniük. Vitathatatlan, most fizet­jük meg annak az árát, hogy az elmúlt évtizedekben rangján felül becsültük meg a segédmunkát. Keserves csalódások figyelmeztetnek rá, a pusztán lapáthoz és csá­kányhoz szokott emberek­kel nehezen haladhat a ter­mékszerkezet korszerűsítése. Az írástudatlan, műveletlen ember nehezen barátkozik meg az elektronikával, az autóalkatrész-gyártással. A statisztikák kíméletle­nek. A miskolci párt-végre­hajtóbizottság asztalára a napokban helyezett jelentés­ben olvasható: a város és körzete népességének isko­lázottsági, szakképzettségi szintje alacsony. A felső- és középfokú végzettséggel ren­delkezők aránya 33,2, az ál­talános iskola 8 osztályával nem rendelkezőké a 15 év­nél idősebb népességen be­lül 22 százalék. Nem nehéz megjósolni te­hát, kik előtt zárulnak be a kapuk, melyik az a tár­sadalmi réteg, amelynek egyre kisebb esélye lesz az elhelyezkedésre. Viszont a tanulatlan embernek is el kell tartania a családját, s analfabétának is vannak szükségletei. Ezért (is) kell egyetérteni a szakszervezeti állásponttal: a tartós és ál­landó munkanélküliség elfo­gadhatatlan élethelyzet. Át­meneti időre, munkanélküli segéllyel párosítva, elvisel­heti a társadalom, ám tartó­san semmiképpen sem. TOLLFOSZTÓ ÉS ROBOTTECHNIKA? Maradjunk Miskolcon. A településen jelenleg 135 ezer, a városkörzetben pedig majdnem 22 ezer embert foglalkoztatnak. A bejárók száma meghaladja a 35 ez­ret. A nehézipar, a kohászat és gépgyártás az ipari fog­lalkoztatottak négyötödének biztosítja ma a munkahelyet. Az ágazat „fogyókúrája” már az évtized elején megkezdő­dött. A kohászat létszáma háromezer emberrel csök­kent és a többi területen is érzékelhető volt a mérsék­lődés. A nehéziparnak hátat fordító munkások azonban még könnyen elhelyezked­hettek, válogathattak is a munkaalkalmak között. A következő két-három esztendő azonban lényeges változást hoz a kohászat po­zíciójában. A Tervgazdasági Bizottság április végén dön­tött az alapvertikumú vas- kohászati vállalatok terme­lési szerkezetváltásának meggyorsításáról, a veszte­séges termelés mielőbbi megszüntetéséről. A határo­zatba foglalt célok végrehaj­tása után a kohászatnak a tervek szerint nyereségesen kell dolgoznia. A kapacitá­sok leépítésével munkahe­lyeket is elvesztenek. Négy esztendő alatt, 1988 és 1991 között a derűlátóbb prognó­zis szerint 2500, a pesszimis­tább szerint viszont 4000 munkahely szűnik meg a diósgyőri kohászatban. Vár­hatóan mérséklődik az építő­iparban foglalkoztatottak lét­száma. A kereskedelemben, a szállításban és hírközlés­ben. a szolgáltatások külön­böző ágazataiban másfél ez­ren helyezkedhetnek el. A hetvenes évek elején szüle­tett generáció az évtized vé­gén keres majd magának munkahelyet, az előrejel­zés szerint a munkaképes korú népesség 1992-ig négy­ezer fővel bővül. A mun­kahelyek megszűnése és a munkába állók számának növekedése a prognózisok szerint több mint nyolcezer fős túlkínálathoz vezet. Egy­szerűbben fogalmazva: az évtized fordulója után Mis­kolcon nyolcezerrel kevesebb munkahely lesz, \ mint amennyien munkát keresnek a városban. Új munkahelyeket kell tehát létrehozni, a vissza­fejlesztésnek a fejlesztéssel kell párosulnia. Ezt- kimon­dani, leírni egyszerű, a cél megvalósítása azonban már korántsem az. A borsodi és a miskolci vállalatok saját erejükből képtelenek rá, or­szágos közreműködésre van szükség. A város nagy öröm­mel fogadná és fogadja a húzóágazatok letelepedését. Az elképzelések szerint megjelenhet Miskolcon az elektronika, szó van a ro­bottechnika letelepítéséről, nagyon jó lenne végre be­kapcsolódni a személyautó- alkatrész-gyártásba vagy -összeszerelésbe. Meg kell ta­lálni a módját, hogyan „csá­bítható” a városba a mű­ködő tőke, milyen eszközök­kel nyerhetők meg a pros­peráló, eredményesen dolgo­zó magyar vállalatok a me­gyei és miskolci beruházá­sokra. Biztos, hogy néhány kis­üzem nem segíthet a gon­dokon. Nagyszériás tömeg- termelés kell, ahol a felsza­baduló munkaerő jövedel­mezően és nyereségesen fog­lalkoztatható. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a képzetlen és sajnos képez- hetetlen rétegekről sem. Ha szükségesnek látszik (már­pedig annak látszik), hulla­dékválogatót, diótörőt, eset­leg tollfosztó üzemeket kell létrehozni, ám a veszteséges működés már azokban sem képzelhető el. AZ EGYES EMBER FELELŐSSÉGE A betölthető állások szá­mának csökkenésével egye­nes arányban nő a munka­hely becsülete. Az érdek minden fegyelmező eszköz­nél és ösztönzőnél erősebb, nem lehetetlen, a munkások és az alkalmazottak között verseny indul a munkahely megtartásáért. A vezetők fe­lelőssége, hogy ez a verseny ne fajuljon el, s a dolgozók megítélésénél elsősorban a teljesítmény essen latba. A hatvanas, hetvenes évek, de még az évtizedünkben is tapasztalható kényelmes tempó, a háborítatlan, nyu­godt légkör biztosan nem jellemzi majd a következő évek, évtizedek munkahelye­it. Ugrásszerűen megnő az egyén felelőssége is, hiszen már az iskolapadban kény­szerül rá, hogy valóban jól sáfárkodjon tehetségével és szorgalmával. A szerkezet- váltás számtalan társadal­mi feszültséget, problémát, esetenként emberi tragédiá­kat hordoz magában. Akkor járunk el helyesen, ha en­nek mértékét igyekszünk a minimumra csökkenteni — ez többek között a társadal­mi és a politikai szervezetek feladata az elhelyezkedést tekintve is. Udvardy József A Technika Háza Miskolcon. Találkoztak az elképzelések Emberibb épületeket építenének Sajnáltam azt a kőmű­vest, akinek le kellett ten­nie a malteros kanalat, a fanglit, a kalapácsot; azt a tervezőt, aki jóformán nem csinált mást, mint­hogy mechanikusan .adap­tálta a terveket az új, de egy kaptafára készülő la­kótelepekre, azt a gipsz­szobrászt, akinek nem volt hol mívelnie szakmáját. A kőműves panelházat épí­tett, a tervező panelből ál­ló betondzsurvgelt terve­zett, a gipszszobrász meg átavanzsált más területre. Talán most, a nyolcvanas évek második felében más­hogy van ez. Vagy leg­alábbis afelé tendál az építkezés, hogy a kőműves ismét kézbe veheti a füg­gőónt, a tervező emberlép­tékű otthonok terveit vet­heti papírra, s ismét fel­kerülnek a felújítandó há­zak homlokzataira a stuk­kók. * Építők napja van, ilyen­kor pihen a szerszám, ün­nepel a csapat. Jut idő szót váltani a máról, a vál­tozásokról. Bodonyi Csaba, az Északterv igazgatóhe­lyettese ismert terveiről, nemcsak a régióban. Azt mondja, más ma építész- tervezőnek lenni, mint akár évtizede. — A mennyiségi szemlé­let helyett jött a minőség, többet, szebbet várnak tő­lünk — magyarázza, s ha­tározottan hozzáteszi: ko­rábban sem velük volt a baj, a tervező a megrende­lő igényeit elégíti ki. Valahogy ekképpen van ezzel Dudla Balázs is. ö, a Miskolci Építőipari Válla­lat igazgatója, azé a cégé, amely mostanság olyan munkákkal dicsekedhet — joggal — mint a miskolci Kossuth mozi újjávarázso­lása, a Szemere és Uitz Béla utca sarkán álló ház széppé tétele, de a MIÉP-et dicséri az Expressz ház, s majdan minden bizonnyal a Tulipán-tömb. — Ha a megrendelő, a tervező és a kivitelező egy­ként gondolkodik a telepü­lés szebbé, emberibbé téte­lében, akkor az eredmény nem marad el. Miskolcon a városi tanács vissza kí­vánja állítani a belváros szépségét, jó néhány épület felújítását versenytárgya­láson mi nyertük el — azon dolgozunk, hogy ezek a házak valóban olyanok legyenek, mint új koruk­ban. Elfelejtett szakmákat tanultak meg embereink... Régen — s ezt tanúsít­hatja mindenki, aki végig­megy a megyeszékhely fő­utcáján — a nagyság pá­rosult a szépséggel. A je­lenben monumentális la­kóépületek épültek — mindennek lehet mondani, de szépnek nem. — Lehet panelből is em­beribb környezetet létre­hozni — mondja Bodonyi Csaba —, vannak már er­re törekvések, például a Marx téri, vagy a Szeles utcai épületek, de a lehe­tőségek még mindig nin­csenek igazán kihasználva. A hetvenes években az volt a cél, hogy minél több igénylő jusson lakáshoz, amikor beköltöztek, akkor örültek is az otthonoknak, de néhány hónap múlva előjött a panelbetegség ... Ma, újra, kevesebb a pénz, a régiből kell újat, kom­fortosabbat készíteni. Nehezebb ez a munka — legalábbis a MIÉP-igazgató így vallja —, de talán na­gyobb a sikerélmény. Meg­mutatni a mának, lehet úgy építkezni, mint a régi mesterek... .* Kevesebb a pénz, de ezért igényesebb, mívesebb, minőségi munkát kíván a kivitelezőtől, a tervezőtől a beruházó. És általában gyorsan ... — Több idő kellene az előkészítésre, a tervezésre — jegyzi meg az Északterv igazgatóhelyettese, s mond egy japán példát, amikor egy ottani tervező kerek esztendeig dolgozott egy lakóház tervén, s az igen aprólékos, részletes doku­mentáció alapján a kivite­lezés ideje alaposan meg­rövidült. — Nálunk ez for­dítva van. Hamar a tervet, aztán a megvalósítás hú­zódhat időtlen időkig ... Persze az időhúzásban nagyrészt az is közreját­szik, hogy akadozik az építőanyag-ellátás, hiába gondolt szépet a tervező, hiába építené be azt szé­pen a kivitelező — ha nincs anyag. — Épp ezért sok a mó­dosított terv — állítja Bo­donyi Csaba, s az Észak­magyarországi Állami Épí­tőipari Vállalat termelési igazgatója, Tóth János is ezt erősíti meg: — Nálunk már évek óta első a minőségi és pontos határidős munka. Ám, ha valami hiányzik — gyak­ran megállunk. Azt hi­szem, az építőipar kiszol­gáltatott az építőanyag­iparnak ... Pedig hát, ha jól meg­gondoljuk, pont fordítva kellene ennek lenni. Az ismert szlogennél marad­va; amióta kevesebb a be­ruházás, azóta több az esz­kimó, mint a fóka. Válo­gathatnak a beruházók: kire bízzák a munkát. Ki tudja kihozni keveseb­ből...? Minden apró épít­kezés — érték. — Ki hitte volna — ma­gyarázza Tóth János —, hogy a gyárépítő ÉÁÉV a miskolci főutcát építi át egyszer, vagy hogy bor-, málna- és gabonatárolókat hozunk tető alá. A régi közmondás igencsak be­vált; ki a kicsit nem be­csüli ... * Kétségtelen — fejlődni akar a magyar gazdaság. Az is vitathatatlan, beru­házás, fejlesztés nélkül nincs fejlődés. Készül a tervező, a kivitelező — lesz még Kánaán, ha nem is olyan, mint egykor volt. Szebbet, mást kell építe­ni... Változtak az igények, változott a szemlélet. És változtak az emberek is. Ahogy Bodonyi Csaba mondja: — Egyszerű dolgokból kell nemesen egyszerűt építeni. Tért kell adni a kreativitásnak, a jobbra való törekvésnek ... És ezek az emberek ér­tik szakmájukat... (illcsy) Egyszerű anyagokból nemesen egyszerűt Párosuljon a nagyság a szépséggel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents