Észak-Magyarország, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
HANGOLÓ 1988. június 4., szombat Észak-Magyarország 8. Bihari Sándor: Summa Válogatott és új versek Summa, tehát összeg, ösz- szegezés, foglalat. Aminthogy az is e kiállításában is megnyerő kötet, mellyel a könyv ünnepe alkalmából a Szépirodalmi Könyvkiadó meglepte a költőt, s — bizonyosan — meglepi az olvasókat is. „Nyolc verskötetemből válogattam a kilencediket, kisebb része tehát eddigi munkáimnak” — írja Bihari a „fülszövegen”. Jóllehet, húsz híján kétszáz verset kapunk e testes, mintegy három és fél száz oldalas könyvben. Bihari megyénk szülötte, Kisgyőrben látta meg a napvilágot il 932-ben. Korán csókolta homlokon a múzsa, mint „gyakorló” költő már 19 éves korában ott ült a Magyar írók Szövetsége I. kongresszusán — emlékszem, egymás mellett szorongtunk, mint borsodiak... Aztán tette Bihari, amit tett, amit tennie kellett. A miskolci gimnáziumi esztendők után a debreceni egyetem bölcsészeti karán szerzett magyartanári oklevelet, majd a népművelésben és a Miskolci Városi Könyvtárban dolgozott. Szinte szívta magához a főváros a „testhez álló” munkálkodásra: az Oj írás szerkesztőségében dolgozik. A Magyar Irodalmi Lexikon (1963.) szerint versei „friss hangúak, népi tematikájúak”. Egyébként ekkor, 1963-ban már második könyve, a Vándor neonfényben is megjelent, s az itt közzétett versekre mennyire más jelzők illettek volna már. (Bizonyság: Bihari mostani, válogatott versek könyvébe első kötetéből, az Emelt fővel címűből már egyetlen versét sem vette át.) Bihari tudatos költő. Erre tanú, hogy most megjelent kötete anyagának válogatását egyedül, külső segítség nélkül végezte, ami igazolja fejlett kritikusi érzékét is egyben. A friss hang, a népi tematika ott van poézisében ma 'is, de mily áttételesen, mily magas fokra emelve a mércét, költészetben éppúgy, mint életvitelben. Milyen is hát a mai Bihari Sándor? Feleljen a költő? Mindenképp ars poeticájaként: „Változatlanul hiszek az igazi költészet emberi és társadalmi értelmében. Csak bírja az időt, hordozza a lehetőségeit az a költészet. A költő kötelessége úgy írni, mintha a világ sorsa függene minden verstől. A többi már nem rá tartozik, de tegye dolgát, míg ember él.” Örökös témája, s marad is a természet, egyáltalában az őt körülövező mikro- és makrokozmosz, ezek szerkezete, ez utóbbi mozdulatai talán senkit nem bilincselnek le úgy, mint Biharit. A dolgok mögött keresi a titkok titkát, mely végül is — Bihari Sándor megfejthetetlen, elérhetetlen. De milyen szép és jó bíbelődni, játszadozni e benépesült glóbuszon, ö aztán tudja, ezért míveli. Igen, az élőlényeken túl az élettelen tárgyak. Nem hiszem, hogy van magyar verskötet, melyben a kő szó annyiszor előfordulna, mint költőnknél. Ahogy a bogánccsal, fűvel, útszéli bükkel, bogárral elbeszélget, ahogy gyönyörködik a jég- és gyöngyvirág zenéjében, visz- szavonhatatlan azonosulást jelent környezetével. A világgal. Panteista? Igen, azt hiszem, az. Szerencsés költő volna? Aligha. Azért, hogy oly gyorsultad száguldtak-szágulda- nak ki kötetei? Nem a költő és kiadó, de az olvasó szerencséjére. Családi idillekre, szerelemről vallókra alig lelünk a kötetben. A nagyobb közösségekbe annál szívesebben kapaszkodik Bihari. Két kézzel. Falujába, vonatba, villamosba, autóbuszba annál inkább. Mindenbe, amit könnyen, könnyebben elérhet a civilizáció „jóvoltából”. A régi otthoniból, a kisgyőriből, a halott szülőkről azonban már igen. Nem is egyszer-kétszer. Megbékélt árnyakként, felhőkként úsznak át a költő firma- mentumán. A szellem azonban az a köldökzsinór, mely megfellebbezhetetlen szigorral köti a magyarsághoz, pontosabban a magyar történelemhez, irodalomhoz. „Magyarra Európát itt fordítja.” Sorjában, akiktől annyit kapott, hogy így megtermékenyülhetett: Dobó István, Balassi, Budai Nagy Antal, Szabó Lőrinc, Ady, Móricz Zsigmond, Kosztolányi, Arany János, Bartók, Weöres Sándor. S legszebb mondata arról, hogy „bennem békül ki Babits Mihály és József Attila”. * Bihari legfőbb élménye a halál, hisz’ oly közel járt hozzá. Tőszomszédságban hosszú ideig feküdt a kórágyon. Sárospatakon pár éve egy teraszon erről is szó esett egy-két pohár között. Az infernóról „mesélt”. A pökhendi Halál fölényeske- déséről. S később a gyötrelmekből versek születtek. De milyenek! A többi között a Kóma és az Agyműtét után címűeket mindenkinek el kell olvasnia. A Túléltem címűt — csak négysoros lévén — itt is megtalálja az olvasó: Túléltem a halált, amely az én halálom lett volna, hogyha halál marad. Most énekel a toll a kezemben. S nem tudom, kinek a tolla. Kiss Gyula Látogató Miskolc, Papszer utca 6. Alinak a cselédszobafalak. Köztük tereltem szavakat először versbe az Avas alatt. Hol három lépcső összeszalad, vitázik két sírfelirat, dülöngenek, állonganak, olvasatlan jajonganak. Köztük négykézláb áll a pad. Jövök, hogy lássam innen magamat. November, Miskolc-Tapolca A konyhaablak keretlécei között a hegy a fáival lefelé hömpölyög, tereli maga előtt a kövér ködöt. Az ágakról cseppre csepp november csöpög. Némán és egymagámban nézem az időt. Mint aki éhes, ülök a konyhaasztal előtt, tűnődöm a viaszos vászon rózsák fölött. Mint egy állat, nyalja az ablaküveget a köd. Mintha az elmúlást tartaná vissza a rács, Sejtektől a sejtekig hallgatásra a hallgatás vagyok. Bennem a szó, mint a kártyapakliban az ász. Mintha nem is én ülnék itt, hanem mintha más, az üres szobákban sétáló hiányodhoz a társ. Mint nyelvétől a harang, megcseng a gondolatomtól a ház. Művészet és forradalom Különleges élményben volt része azoknak a művészetet értő és szerető embereknek, akik láthatták a közelmúltban Budapesten a „Művészet és forradalom” című kiállítást. A század eleji orosz-szovjet avantgárd reprezentánsainak műveiből rendezett tárlat nemcsak a megújulást, a nyíltságot jelző politikai aktualitásában, méreteiben volt meglepő erejű. Olyan művészet-filozófiai, művészettörténeti összefüggések felismerésére, feltárására is lehetőséget adott, amelyek eddigi ismereteinket újragondolásra, bizonyos pontokon átértékelésre késztették. A reprezentatív katalógus mellett ezért is fontos Sík Csaba ünnepi könyvhétre megjeléílt képekkel illusztrált tanulmánya, amely frissen, az esemény inspirációjából született. A közvéleménynek a szovjet képzőművészet hallatán elsősorban a hivatalos politika által jó ideig betegesen preferált, heroikus, álnépi „realista” művészeti forma jut eszébe. Malevics, Tatlin, Larionov, Popova, El Liszickij, Rodcsen- ko, Kandinszkij, Chagall és mások életművéről keveset tudnak, az orosz-szovjet művészeten belül kuriozitásként kezelik, vagy több alkotó emigrációja miatt máshova kapcsolják. Sík Csaba, aki c korszak jeles szakértője, tömör, de igen árnyalt és sokoldalú elemzését adja írásában ennek az időszaknak, ezeknek az alkotói utaknak. Az orosz társadalmi és művészeti forradalom rendkívüliségének érzékeltetésén keresztül közelebb visz bennünket a korszak történelmi igazához és bizonyítottnak érezzük, hogy ami „Oroszországban forradalmat megelőző és követő évtizedben a művészetben zajlott, fontosabb volt a Párizsban Picasso és Braque műtermén kívül történteknél, s hogy az európai és amerikai modern sokkal adósa az orosz-szovjet úttörőknek” A tanulmány a művek és remekművek plasztikus elemzésével feltárja a mozgalom ellentmondásos voltát is. Az egymást erősítő és egymásnak feszülő programok korszakbeli megítélése jól tükrözi azt az álláspontot, amelynek egyik kemény vitákban érlelt alapkérdése az volt: „köte- les-e a forradalmi kormányzat az individuális alkotás jogait elvből védelmezni?” Lunacsarszkij a korszak kultúrpolitikusa egyetértett Leninnel abban, hogy a forradalomnak meg kell őriznie az emberiség teljes művészeti örökségét, a közelmúlt életképes tradícióit, a sokféleséget. Azt is tudta bölcsen — mint ahogyan ez a mozgalmat befolyásoló eszmei, filozófiai áramlatok ismertetésével az írásból kiderül —, hogy az avantgárdot nem szabad intézményesíteni, hivatalos művészetként lehetetlenné válna öntörvényű fejlődése. Sík Csaba könyvében arra is vállalkozik, hogy a korképen túl a művészeti kezdeményezések sorsáról és korabeli orosz-szovjet valóságban való fogadtatásáról is közel hiteles képet adjon. Mindezek melleit a tanulmány számomra legértékesebb vonulata az, amelyben tisztán artikulálódnak az alkotások értelmi-érzelmi motivációi, az európai művészethez kapcsolódó, vagy éppen azt indukáló értékeik. Mind a kiállítás ténye, mind c most megjelent könyv egyben igazoló példája annak, hogy a művészet emberi kultúrákat összekötő ereje, valóságból születő hitele átfénylik az ideológiában létező fikción és túléli a diktatúrák igazolására tákolt álművészetet. (Sík Csaba: Művészet és forradalom „Egy kiállítás képei” [Helikon 48 old.]) Dobrik István iwmmmmwmmm. Hajdú Gábor: Két találkozás A Csemege ABC-ben pillantotta meg, hosszú sor közepén állt, a vállát előre ejtette, a kezében kosár. Valami odavonzotta a tekintetét újra, az nem lehet, hogy ő, hány éve is? Csak három, a haja ősz, hajlott a háta, tíz-tizenöt év formál ennyi változást az emberen. Mi történt azóta vele? Mégiscsak ő, torpant meg a közelében, csaknem húsz együtt dolgozott év alatt mindent megtanul az ember a másikról, beleégetőd- nek a mozdulatai az idegpályákba, ismeri a fejtartását, a biccentését, ahogy kisfiúsán beletúr a hajába, ismeri a fanyar, egyre bölcsebb mosolyt a szája szögletében. Állt a közelében egy lélegzetvételnyi ideig, Miklós, tolult volna szájára, hogy megszólítsa, közben mást gondolt, előrenyúlt, és a két ujjúval, mint valami csip- tetővel megfogta hátul a kabátját és megrántotta. Az öregember csodálkozva hátrafordult és úgy maradt megmeredve, nahát Ibolya, maga az? Sohasem hittem volna, hogy itt... szakadt ki belőle az öröm. Oldalt nyúlt, megfogta az asszony kezét, jaj de örülök, hogy látom. Én is kérek egy kiló kenyeret, súgta az asszony neki és félrehúzódott, hogy az emberek elhaladhassanak mellette. Oldalt megállt, nézte a kígyózó sort, ilyenkor csúcsforgalomban mindig így sorakoznak, kinőtte már ez a városrész az egykor impozáns csemegeboltot. Pedig ezt is ők tervezték, jól emlékszik rá, ez lesz a város legszebb csemegeboltja az új lakótelep közepén, a peremekhez közel kisebb boltok és szolgáltató részlegek. Miklós úgy tekintett minden feladatot, mint a csakis neki szóló személyes megbízást. Mindig, mindenről tudni akart, minden munkát összefogott. Igazi szervező egyéniség, mondta egyszer róla valaki, a fenét, vitázott vele más, az a baja, hogy telisteli van felesleges energiával. Mi sohasem öregszünk meg, mondta egyszer Ibolyának, már csaknem tíz éve együtt dolgoztak, valami papírlappal szaladt át a szobán, talán az első emeletről jött, talán az ötödikről, sohasem használta a liftet. A fiatalok is irigyelték ezt a vitalitást. Amikor kinevezték az intézet igazgatójának, ő akkor lett a titkárnője. Talán meg sem száradt a tinta az igazgatói kinevezésen, Miklós máris átszervezte a részlegeket. Ibolya nemrég vált el, lent dolgozott a földszinten, sötét, levegőtlen helyiségben. Egy reggel Miklós megállt az asztala mellett. Kis ideig ott tornyosult fölötte, mit akarhat tőlem a diri, gondolta elszorult torokkal, nem emlékszem, hogy valamit is rosszul csináltam. Ibolya, figyeljen ide, nyugdíjba megy az elődöm titkárnője, magára gondoltam, vállalja el, ő csaknem elsírta magát. Tudja a nevemet is, honnan, mióta!? Nem válaszolt, csak bólintott és nemsokára felköltözött a második emeletre. Attól kezdve tele volt munkával, Miklós hatalmas kiterjedésű kapcsolatrendszerét állandóan kézben tartotta. Telefonok, intézkedések, levelek, kimutatások. De valahogy örömét találta ebben a tevékenységben, sohasem érezte, hogy fáradt. Mögötte állandóan nyitva volt a párnázott ajtó, Miklós bárkit fogadott, nemcsak a fogadónapok meghatározott óráiban, egész napon át kapcsolatban volt az emberekkel. Talán neki van velem baja, gondolta nemegyszer, ő együtt lakott az anyjával, az anyja éveken át beteg volt, egyre fájdalmasabban kísérte nyomon, ahogy mindig kevesebb lett, a kezén átvilágítottak a csontok, fakó szürkére vált a bőre a csu- paszem arcban. Talán ő még jobban érezte a fájdalmat és a tehetetlenséget. Hiába teszek bármit is, anyámon már a csoda sem segíthet. Amikor a temetése volt, Miklós elküldte a két kolléganőjét, a kocsi megállt a ház előtt, abból szálltak ki. Az a feladatunk, hogy néhány napon át segítsünk neked, mondták. Nem tudja nélkülük hogyan vészelte volna át azokat a napokat. Azután később, az utolsó együtt dolgozott hetek. Azt suttogták az intézetben, hogy Miklós nyugdíjba készül. Hozzá is eljutott a híre, a jólértesültek azt is tudni vélték, ki lesz az utód, hárman-négyen is pályáztak a helyére. Egy délelőtt bement hozzá, megállt az íróasztala előtt. Miklós, mikor keressek magamnak új munkahelyet. A férfi felnézett rá az irathalmaz fölött, a keze mellett vaskos dosszié, a kész terv, talán az élete főműve, egy kultúrcentrum, színház, moziteremmel, kiállítócsarnok és kisebb létesítmények. Az ember életében csak egyszer akad ilyen, ez az én igazi nagy halam, mondta korábban, és csak azt szeretném megérni, hogy az utolsó szögig minden elkészüljön benne, úgy, ahogy megálmodtuk. Ibolya, maga most viccel? Nem főnök, mondta neki, de úgy hallottam nyugdíjba készül. Miklós arcáról eltűnt a szín, ezt nem mondja komolyan?! Hát persze hogy nem, próbálta megtalálni az előbbi könnyed hangot, de érezte, csikorognak a szavai. Hát semmit sem tud róla, zöttyent le utána a székre, én marha! És valami bizonytalanság fogta körül. Az persze semmit sem jelent, hogy Miklós nem tudja, attól még igaz lehet, és csak neki tettem rosszat. Vele tettem igazán rosszat. Az a néhány hét megmaradt benne, szinte minden percére emlékszik. Megszaporodtak a látogatások, minisztériumból, főhatóságtól, pártbizottságról. Miklós arca feszesebb lett, pontosan úgy végezte munkáját, mint korábban, de ő mindig érezte körülötte a levegőtlensé- get. Néhány hét múlva már mindenki arról beszélt, eldöntött ügy volt. Csak a hivatalos intézkedések átfutására vártak. Miklóst szépen búcsúztatták, Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést kapott. És azt is tudni vélték, a hírhordozók, hogy az utód hol, mikor és kikkel intézte el, hogy üres legyen az igazgatói szék, és ezt a széket természetesen ő kapja. De Ibolya ezt már nem várta meg, nem tudok vele együtt dolgozni, dadogta, Miklós megállt a párnázott ajtó négyszögében. Ez az ajtó ezentúl mindig csukva lesz. Miklós, én nem tudok vele. Azt még talán el tudom intézni, hogy valahová felvegyék, dörmögte a férfi és felvette a telefonkagylót. Azután Ibolya átment egy építőipari vállalathoz és kitépte az agyából az életének azt a szakaszát. Hányszor feküdtél le vele, kérdezte egyszer az egyik kolléganője az új munkahelyén. Ö nem válaszolt. Soha semmi sem volt köztünk, gondolta nemegyszer, Miklós ember volt először és másodszor is, és csak azután igazgató. A férfi közben megkapta a kenyeret, ő döbbenten bíbelődött még mindig az előbbi képpel. Az arca! Azok a sohasem volt ráncok! Azután közelebb jött. Az az árkolt mosoly a szája szögletében! Jól néz ki Ibolya, mondta az öregember. Semmit sem változott. Maga sohasem fog megöregedni. Az asszony torkát sírás fojtogatta. Maga is jól néz ki Miklós, igazán jól, nem gondolná senki, hogy nyugdíjas igazgató. Ha maga mondja Ibolya, elhiszem, magának el, és kiegyengette aláhajló vállát. És mi az, hogy nem dolgozom, ki mondja ezt, kérdezte tettetett haraggal. Hiszen szükség van rám, egy cégnél tanácsadóként természetesen. Azután elváltak, és ami sohasem történt meg azelőtt, Miklós kezet csókolt neki. Kél héttel később az öregembert az utcán látta meg. Határozott céllal ment, a hóna alatt táska. Dolgozni megy, gondolta Ibolya, és nem tudta, mi tartotta vissza attól, hogy utolérje. Az öregember messze előtte járt, néha eltakarták a mögötte haladók, de Ibolya nem vesztette el a szeme elől. Miklósnak most mintha frissebbek, ruganyosabbak lettek volna a léptei. De hiszen a tervezőintézet felé megy, gondolta az asz- szony, és valami rossz sejtelem szállta meg. Igen, ott a sarok, ott kanyarodott be minden reggel húsz, vagy huszonöt éven át, amíg ebben az intézetben dolgozott. Mert amikor igazgató lett, akkor is gyalog tette meg az utat a lakásáról. Nemegyszer látta az ablakon át, hogy bekanyarodott. Az öregember közben az intézet elé ért, de nem ment át a másik oldalra, elkerülte a bejáratot, csak a fejét fordította oldalt, talán az épületet nézte, a hideg, szürke ablakszemeket, talán belül a szobákat, de lassan tovahaladt, elhagyta a széles homlokzatot, és akkor sem állt meg. Csak közben a néhány másodperc alatt újra öregemberré változott, nehézkesen vonszolta tovább a lépteit és csak Ibolya tudta, hogy ez az út hova vezet. Ott a lépcsősoron túl egy keskeny köz van, ha azon áthalad, kijut egy párhuzamos utcába, amely becsatlakozik ahhoz a házhoz, ahol az öregember lakik.
