Észak-Magyarország, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-04 / 133. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1988. június 4., szombat „Nyiladék” panelerdőben Széliében ház házat kö­vet. Hosszában emelet eme­letet. Panelhalmok sűrűn, akár az erdő. S köztük, mint sötét, sűrű, nyomasz­tó rengetegben végre leve­gőt biztosító tisztás. Egy iskola. Miskolc, belvárosi lakóte­lep, Vörösmarty Mihály Ál­talános Iskola. Vannak, akik csak úgy ismerik; a Il-es. Nyiladék a panelerdőben. Fénnyel és forrással. Mind­két kincse éltető, nevelő. Igazán persze mindezt csak akkor éreznénk, ha nem lenne. * Ki más ismerné jobban, minden részletében alapo­sabban ezt az iskolát, mint az, aki éppen nyolc eszten­deje koptatja küszöbét — gondoltam odafelé menet a házgyári produktumok kö­zött bolyongva. Következés­képp, ismerkedésemet a „Vörösmartyval” ezúttal oly módon kezdtem, ami talán első pillanatban meghökken­tő: dolgozatot írattam a né­hány nap múlva végleg el­búcsúzó nyolcadik osztályo­sokkal. Mielőtt így év vége /tá­ján bárki is a lelketlenség vádjával bélyegezne meg a dolgozatírás hallatán, eláru­lom, csupán afféle név nél­küli, rövid felmérésről van szó, melyben azt kértem megírni: ők maguk hogyan ítélik meg iskolájukat, an­nak rangját és hírét; s mennyire érzik sajátjuknak a belvárosi panelházak so­kasága között szorongó „má­sodik otthont”. Nos, ezek a dolgozatok, felmérések elkészültek, sőt, mondandójuk, tartalmuk összegzése is megtörtént. Mindezek ismeretében mon­dom; a Vörösmarty Mihály Általános Iskola, annak ve­zetése, az ott tanító pedagó­gusközösség — a legszigo­rúbb kritikustól, a „szabad­szájú” diákságtól — jeles osztályzatot kapott. Ezek­ből a név nélkül megírt val­lomásokból ugyanis a sze­retet, a ragaszkodás, a büsz­keség hangján elmondva, az csendül ki; „én iskolám kö­szönöm most neked...” De íme néhány konkrét vélemény: „A tanárok kedvesek, ara­nyosak, de ha kellett, igen szigorúak is tudtak lenni.” „Itt megtanultam, hogy csak szorgalommal lehet el­érni valamit. Megismerked­tem sok gyerekkel, tanári ral. A szakkörök tovább fejlesztették tudásomat, ami­nek csak hasznát vehettem. Az életben sok mindent fel fogok tudni használni, ami­re ez az iskola megtanított engem.” „Ettől az iskolától töb­bek között megbecsülést, tu­dást és sok kedvességet kap­tam. Ez a nyolc év itt na­gyon fontos volt az életem­ben, mert itt nőttem fel, itt neveltek, ez volt a második otthonom. A 11-es iskolának nagy híre van! Sokan is­merik Miskolcon, mert a különböző versenyekben (sport, tanulmányi) előkelő helyen szerepel. Szigorú tan­rendű! A felvételiken sok­kal több diákot vettek fel innen középiskolába, mint más iskolákból.” „Az iskolának nagy híre van. Sportban — bár tago­zatosak vagyunk — ugyan­csak a 3., 4. helyen állunk, de angolban nemigen van ellenfél. Matekben is meg­Az igazgató „néni", akit minden 'gyerek Éva néninek szólít. nyertünk már jó néhány ver­senyt. Az erősséget illetően van tapasztalatom, mert én elsőben a 10-es iskolába jár­tam, unokatestvérem, barát­nőim, barátaim más iskolá­ba járnak. Tudok ítehát vi­szonyítani.” * ötvenegy tanulócsoport­ban, nap mint nap, mint­egy ezer gyermek zsongja tele ezt a tizenkét éve funk­cionáló épületet. A korábbi években voltak már többen is, 1200 diák volt a maxi­mum, ám a csökkenés elle­nére a zsúfolt jelző a leg­találóbb mind a mai napig. A zsúfoltság magyarázata egyébként kézenfekvő: a vá­ros minden pontjáról na­gyon sok szülő kéri gyer­meke felvételét ide a Vö­rösmarty Mihály Általános Iskolába. A beadott kérvé­nyekben első számú indok; jó az iskola híre. Fogal­mazzák egyesek úgy is; erős iskola. Négy tagozatúk műkö­dik: első osztálytól testne­velési, harmadiktól angol, negyediktől matematika, ötö­diktől számítástechnikai ta­gozat. Akik ezekbe a spe­ciális tanrendű osztályokba kerülnek, válogatott gyere­kek, a szó mindenféle értel­mében. De nem kivételezet­tek! Illetve, talán egy do­logban, de azt hiszem, ezt — hogy tudniillik a követel- ményszrint magas — a gyer­mek nem érzi annak. Az iskola élen jár — az oktatási törvényben is meg­fogalmazott — sajátos arcu­lat alakításában, formálásá­ban. Elhagyva a szokvány számozást, például, elsőként vettek fel nevet a miskolci iskolák között. Az egykori pirostéglás Vörösmarty utcai iskola jogutódaként, név­adóul a reformkor költő ve­zérének nevét választották. Sőt, megalapították a • Vö- rösmarty-plakettet is, ame­lyet tanulmányi, közösségi munkáért, az iskola legjobb tanulói érdemelnek ki. Az ezer gyerekre hetven pedagógus és 14 technikai dolgozó jut. A mindig ked­ves és magából derűt árasz­tó igazgatónő, dr. Sárvári Józsefné, a gyerekek egy­szerűen csak úgy szólítják: Éva néni. Nem nehéz meg­állapítani : szeretik. A bejáratnál ügyeletesek fogadtak. Beírták egy fü­zetbe az én jöttémét is, s azt, hogy kihez megyek, majd udvariasan az illető pedagógushoz kalauzoltak. Rendet, fegyelmet éreztem, amikor csak ott jártam, mindig (ennyi gyerek között ez azt hiszem, nagy szó), ugyanakkor egyfajta felsza- badultságot, derűt is. Ezért bátorkodtam hasonlítani az iskolát az erdei nyiladékhoz. ahol a turista forrást és napfényt egyaránt lel. Az igazgató „nénivel” volt módomban sok szakmai do­logról elbeszélgetni. Az ön­álló pedagógiai koncepciót kialakító pedagógiai munka- közösség munkájának ta­pasztalatairól, módszerekről, amelyek segítségével diffe­renciálnak a gyermeki ké­pességek függvényében, a tantestületben kialakult al­kotó munkát segítő légkör­ről, a vezetés demokratiz­musáról, az egy-egy tantár­gyat oktató tanítók szakmai teamjéről, a gyerekek min­den félévben megtartott év­folyamgyűléséről, a szülők­kel való kapcsolat további erősítéséről, a kassai test­vérkapcsolatról. Ezek részle­tezésére talán egy másik, hasonló terjedelmű cikk sem lenne elég. Ám megemlíte­ni azért említem meg őket, mert e címszavak is bizony­ságai az ebben az iskolá­ban folyó alkotó, magas színvonalú szakmai munká­nak. A jókat vettem volna csak észre? Mielőtt bárki is el­fogultsággal vádolna, kije­lentem: én a Vörösmarty Általános Iskolában egy jó légkört, egy nagyon kedve­ző miliőt, s gyermek—tanár viszonylatában tiszteletet, szeretetet és ragaszkodást tapasztaltam. S ez számomra mindennél nagyobb érték, mert bármilyen korszerű módszer, pedagógiai eljárás csak ezek megléte esetén érheti el célját. Ugyanakkor a 11-es sem „szuperiskola”. Nem, mert ilyen valójában nincs is, és ha ilyen jelző­vel illetnénk őket, ez a tan­testület tiltakozna ellene legjobban. Gond itt is van, kicsi és nagy egyaránt, jut belőle szinte az év minden napjára. A zsúfoltságot már említettem, ugyanis a lég­tért, az udvar méretét vi­szonyítva a létszámhoz, „sű­rűn lakott” területnek szá­mít; aztán itt is volt „brut­tósítás”, itt sem teljesen gondtalanul, de említhetném az igazgatónő észrevételét, aki szíve szerint csak peda­gógiai vezető lenne, ám jo­gi, munkaügyi problémákkal épp úgy kell foglalkoznia, mint tetőbeázással, s aki a szűkös költségvetés kapcsán, amikor azt hallja illetékes helyekről — „ki kell gazdál­kodni” — bizony már a szótól is borsódzik a háta. Olykor akadnak fegyelmi ügyek is, mert a Vörösmar- tyba sem szupergyerekek járnak, hanem olyanok, akik néha-néha lókötésre is kap­hatók. Szóval mai, eleven, hús-vér gyerekek, akik, ha kinyitják a szájukat, hallat­ják hangjukat, mintha ezer törpe trombitás harsogna. Apropó, Törpe Trombitás — ez az iskolaújságjuk neve, mert hogy ilyennel is di­csekedhetnek. S mielőtt befejezném, áll­jon itt még egy részlet a búcsúzó nyolcadikosok dol­gozataiból: „... olyan szé­pen elbeszélgettünk bizo­nyos órákon a tanárnőkké}-, hogy alig vártam, ismét olyan óra legyen. Egyszer az egyik szünetben elgon­dolkodtam; úristen! Én in­nen, nem akarok elmenni! Én ide rendszeresen vissza­járok ! Igen. Eldöntöttem, hogy ide, ahol nyolc évig tanultam, muszáj lesz visz- szajárnom. Hiányozni fog!” Ilajdu Imre Fotó; Fojtán László 1 I ## f A hűség jutalma Kalmár Péteré az idei Déryné-díj Aligha adódik a Miskolci Nemzeti Szín­ház társulatában valaki, aki vitatná, hogy Kalmár Péter karmester munkásságát Dé- ryné-díjjal honorálják. Ezt az egyetértést tanúsította a csütörtöki társulati ülés is. E díj azonban többet is jelöl, mint a leg­utolsó időszak munkásságának elismerését. A hűséget, a kötődést, a színházhoz a vá­roshoz, Miskolc társadalmához, az itt élő emberekhez. Kalmár- Péter huszonkilenc éve él és dolgozik körünkben. Azóta isme­rem. És azóta alighanem minden színházi munkáját láttam, illetve hallottam. Mert van sok olyan, amit látni nem lehet, csak hallani. De anélkül nem lenne előadás. Egy emberöltőnyi időt töltött el kö­zöttünk eddig. Csaknem három évvel ez­előtt egyszer pályájáról beszélgettünk. Akkor a háromezer-tizenharmadik előadásánál tartott, illetve szereplésénél, csak Miskol­con, és ha ahhoz hozzászámítjuk az előző munkahelyén, Békéscsabán végzett munká­ját, harmincegy darab, összesen kilencszáz- kilencvenhárom alkalommal történt diri­gálását, hát bizony meghaladta már akkor a négyezret az összes szerepléseinek a szá­ma. Akkor arra vágyott, hogy szeretné itt Miskolcon a négyezredik előadását is meg­érni. Keserűen azt tette hozzá: „Nem való­színű, hogy ez sikerül”. Én bizony nem ve­zettem statisztikát, mint Kalmár Péter, de gyanítom, hogy miskolci szerepléseinek száma a két és fél év munkáját figyelembe véve már igencsak közel jár a három és fél ezerhez, és hiszem, hogy megéri a négy­ezret körünkben. De talán nem is ez a számszerűség a lényeg. Kalmár Pétert akkor ismertem meg, amikor az 1959—1960-as évadját nyitotta a színház, az akkori Kamaraszínházban, a mai Miskolci Galériában, és annak udva­rán volt az ismerkedési összejövetel. Akkor sok új tag jött a színházhoz, tekintettel ar­ra, hogy küszöbön állt az újjászületett színház megnyitása. (Most jut eszembe, még harminc éve sincs, s hogy néz ki ez a színházépület most!) Akkor jött Békés­csabáról Kalmár Péter, s azóta itt van. Sokszor találkoztunk a színházon kívül is, voltunk együtt táj előadáson, a megye kü­lönböző intézményeiben, ahol, s amikor ő nemcsak dirigálta a zenekart, vagy ellátta az előadás zenei kíséretét, hanem ügyeletes rendezőként, a helyszínhez alkalmazta is a produkciókat. Első önálló feladatként Kálmán Imre Cirkuszhercegnő című operettjének bemu­tatását kapta. Ez az előadás arról neveze­tes, hogy ez volt a Miskolci Nemzeti Szín­ház utolsó szereplése Diósgyőr-Vasgyár­ban, az azóta lebontott Lovardában. Nagy siker volt. Aztán a Kamaraszínházban di­rigálta az Érdekházasság című zenés víg­játékot, s jöttek egymás után a nagyszín­házi szereplések. Először rejtetten, a leta­kart zenekari árokból vezényelte Shakes­peare Vízkereszt, vagy amit akartok című darabját, aztán 1960 elején kilépett a kö­(Fotó: Jórmay) zönség elé, az orchesterben: két balettelő­adást vezényelt, a Seherezádét és a Bole- rót; nem sokkal utána meg az általa szer­vezett operastúdió előadásait. így kezdődött. Budapesten született, Békéscsabán kezdte a pályáját, bár előzőleg statisztált az Ope­raházban, dolgozott a Fővárosi Operett­színházban, s közben járt a Zeneakadémiá­ra. Tizenöt évesen szörnyű élménnyel kezdte meg a felszabadult életet: nem sok­kal a felszabadulás előtt a nyilasok meg­gyilkolták az édesapját. így folytatta ta­nulmányait, a munka és a tanulás együtte­sen nehezedett a fiatal emberre. S elteltek a békéscsabai évek, eljött Miskolcra, ahol most már száz körül van a produkciók száma, amelyben részt vett. De ezen felül vannak még azok, ahol csak előkészítő volt, például magnófelvételeknél, de nem közreműködő. Igen nagy szeretettel emlék­szik vissza a két balettre, az Egerek és emberek előadására, a klasszikus operet­tekre, és az olyan emlékezetes, különleges darabokra, mint például a Most mind együtt! című angol darab, amelyben a színpadon látható, a színészek alakította amatőr zenekar rossz muzsikálásához telje­sen át kellett formálnia, át kellett írnia a zenét, hogy az igazi zenekarral a színfalak mögött játszhasson helyettük. Rosszul ját­szani, ez volt a merész és nehéz feladat. Máig is emlékszem erre a produkcióra.' S tudok róla, hogy igen sok előadásban mű­ködik közre úgy, hogy a magnetofonkeze­lőket dirigálja úgy, mintha zenekar lenne. A színházon kívül sokáig vezette a Vas­utas Szimfonikus Zenekart. Nagyon sok ér­tékes produkció fűződik ehhez a korszaká­hoz. Vezényelte a vasgyári zenekart, és na­gyon sok színházon kívüli művészeti és közművelődési alkalomnak volt zenei irá­nyítója, főszereplője. Amikor idejött, éppen akkor új színház született. Végig élte e színház csaknem három évtizedének sok­sok sikerét és nehézségét. S ami karmes­ter számára roppant lehangoló, látnia kel­lett egy közelmúlt időszakban a színház zenés tevékenységének tudatos elsorvasztá­sát. Most szeretne részt venni a zenés tago­zat újjászületésében, felivel tetősében. Sze­retne még olyan új darabokat dirigálni, amelyekkel nem találkozott, amelyek újat jelentenek számára. S ez bizonyára sike­rülni is fog neki. A Déryné-díj, a megye vezető szervei ál­tal alapított kitüntetés a jó munka és a hűség jutalma. A névadó színészóriás neve is kötelez. Déryné élete végéig hű maradt Miskolchoz. Kalmár is egy év híján, három évtizede hűségesen szolgálja művészetével e várost. S ezt fogja tenni — biztos vagyok benne — továbbra is ... Benedek Miklós Konferencia a MAB székházában Múzeum — Tudomány — Közművelődés A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgató­ság és a Miskolci Akadé­miai Bizottság Társadalom- tudományi Szakbizottsága június 6-án, hétfőn 10* órai kezdettel a MAB Szabadság tér 3. alatti székházában Múzeum — Tudomány — Közművelődés címmel kon­ferenciát rendez. Megnyitót Terplán Zénó egyetemi ta­nár, a Miskolci Akadémiai Bizottság titkára tart. Kö­Megkezdődött hazánkban a digitális technikával mű­ködő színes televíziókészü­lékek összeszerelése. A Sle- lectronic Híradástechnikai Termékeket Gyártó és For­galmazó Vegyes Vállalat üzemében hozzáláttak a 71 centiméter képátlójú Digi- vision elnevezésű vevőké­szülék első, 500 darabból álló szériájának elkészítésé­hez, amelyhez egyelőre az ITT által szállított alkatré­szöntik Szabadfalvi József, állami díjas megyei múze­umigazgatót 60. születésnap­ja alkalmából, majd négy előadás szerepel a program­ban: A magyar múzeumügy jelene és perspektívái cím­mel Villangó István minisz­tériumi főosztályvezető, A néprajz a társadalomtudo­mányok mai rendszerében és szervezetében címmel Palá- di-Kovács Attila, egyetemi tanár, az ,MTtA Néprajzi Ru­székét használják fel. A luxus kategóriába tartozó készülék árusítását meg­kezdték. A külföldi cég ezzel a je­lenlegi egyik legkorszerűbb televízió-vevőberendezés elő­állítását bízta a Skálával közösen alapított magyaror­szági vegyes vállalatára. Az új készüléktípus elsősorban a kép előállításának mód­jában jelent magas színvo­nalú megoldást, ugyanis a tatócsoportjának igazgatója, Lehetőségek a múzeumok regionális együttműködésére címmel Bodó Sándor Heves megyei múzeumigazgató, Az egyetemi oktatás és a mú­zeumok kapcsolatai címmel pedig Ujváry Zoltán egyete­mi tanár, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének vezetője tart előadást. televíziós jeleket a készülék digitális impulzusokká ala­kítja át, ennek hatására vá­lik a kép a hagyományos készülékekénél tökéleteseb­bé. A Digivision alkalmas a PAIL, a SECAjM és az NTSC rendszerű adások vé­telére, a beépített dekóder révén pedig a teletext-adá- sok fogására is. Memóriájá­ba 60 állomást programoz­hatnak. A készülék úgyne^ vezett szupersarkított, ez azt jelenti, hogy a korábbi típusokénál mintegy 10—15 százalékkal több látható a képből. Új színes televíziókészülék A Vörösmarty-plakett, amit a legjobbak kaf nak.

Next

/
Thumbnails
Contents