Észak-Magyarország, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-25 / 151. szám

1988. június 25., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Muhi-puszta Történelmi, irodalmi, régészeti emlékek (1.) Közeledik a muhi csata 750. évfordulója. Ebből az alka­lomból az Ónod—Muhi Lorántffy Zsuzsanna Honismereti Kör felhívást tett közzé Muhi-cmlékhely létrehozására. Az előkészületi munkálatokkal foglalkozó bizottság megalakult, az elképzelések egyeztetése megkezdődött. Az alábbiakban Ágoston Istvánnak, a honismereti kör elnökének a Muhi- puszta történelmi, irodalmi, régészeti emlékeivel foglalkozó írásából közlünk részleteket. A csata helyszíne, a seregek létszáma Munkácsy Az elitéit című képe Munkácsy festményeinek sötétedése, romlása régóta foglalkoztatja a műtörté­nészeket, a restaurátorokat. Malonyai Dezső művészeti író már 1898-ban ka­tasztrofálisnak látta a Siralomház, a Té- péscsinálók és a Milton állapotát. A rom­lás okait az alapozóanyagra, a „bitüm”-re vezette vissza. De maga Munkácsy is rá­jött, hogy az általa használt alapozás rontja a kép színeit, és változtatott is festői módszerén. Négy évvel ezelőtt a Nemzeti Galériában a restaurátorosztály vezetőjének, Velledits Lajos irányításával kezdődtek meg az újabb kutatások, ame­lyek meglepő eredményeket hoztak. — Bizonyos kérdésekre viszont nem volt elegendő ez a vizsgálat — mondja a restaurátorosztály vezetője. — Még ak­kor sem, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy Munkácsy barna alapozómasszája aszfalt vagy bitumen. Ezzel még nem ju­tunk közelebb az adott képen lévő anyag­hoz, mivel a múlt század második felé­nek festőkönyvei bonyolult eljárásokat írnak le arra, hogy a természetben ta­lált — a lelőhelyek szerint is erősen vál­tozó — aszfaltot hogyan lehet festésre al­kalmassá tenni. Adalékanyagok egész so­rával próbálták „megbízhatóvá” alakítani az aszfaltot. A múlt század ötvenes évei­től, amikor a kőszénkátrányt anilinfesté- kek előállítására kezdték használni, rög­tön ráébredtek, hogy a desztilláció során visszamaradt anyag kitűnően alkalmas egyfajta fekete lakk készítésére. Ez a ke­ménykátrány, vagy mesterséges aszfalt néven forgalomba került anyag olcsósága miatt feltétlen csábítást jelentett a fes­tékkereskedőknek, hogy a természetes aszfaltból nyert fektéket ezzel hamisítsák. A féléves analitikai vizsgálatok elvég­zésére megnyerték a Magyar Ásványolaj- és Földgázkutató Intézet munkatársait. Az eredmények a Műteremben című kép esetében meglepőek voltak. Az alapozó­anyag fő tömegében nem aszfaltot, ha­nem méhviaszt tartalmazott. Feltétlenül szükség van további vizsgálatokra, első­sorban a veszélyeztetett képeknél. A Műteremben című alkotás egyébként is rendhagyó példa. Ezt ugyanis vászonra festette a mester, holott többnyire fatáb­lát használt. Az egyes festmények anya­gainak ismerete nélkül a konzerválási kísérletek vagy a klímaviszonyok „beál­lítása” csak elhibázott lépés lehet, vagy tüneti kezelésnek fogható fel. — A Munkácsy-képek restaurátori szempontból egzaktnak mondható meg­ismerése érdekében még csak az első lé­pést tettük meg. Pontosan ismernünk kell az anyagokat, mert különben az a furcsa helyzet áll elő, hogy valamit meg aka­runk őrizni — konzerválni —, de nem tudjuk pontosan, hogy mit. Persze más nézőpontból vizsgálva a festményeket már rengeteget tudunk festői értékeiről, a művész szándékáról, a tartól mi és for­mai kérdésekről, de nem szabad elfelej­tenünk, hogy a drámai erővel komponált jelenetek is anyagokból állnak, és ebben az esetben erősen romló anyagokból. — Nem bízhatunk abban sem, hogy más képeknél bevált konzerválási eljárá­sokkal Munkácsy festményein is eredmé­nyeket érhetünk el — véli Velledits La­jos. — Minél hamarabb és minél többet ismerünk meg az anyagok tulajdonságai közül, annál hatékonyabb eljárásokat dolgozhatunk ki. Nem járható út, ha kel­lő ismeretek hiányában reménytelennek nyilvánítjuk a feladatot, vagy nem vár­hatjuk, hogy mások oldják meg a kérdést. Mit tehetünk? — kérdezheti bárki a restaurátor tájékoztatása alapján. Munkácsy a magyar nemzeti művészet korszakos jelentőségű mestere. Abban a bizonyos 1869-től 1878-ig tartó időszakban festette a magyar művészettörténet szá­mára talán legfontosabb műveit. A Sira­lomház, a Tépéscsinálók, a Rőzsehordó nő, a Röpülő asszony, az Éjjeli csavargók, Az elítélt, a Poros út változatai ■— ame­lyeket a hazai műtörténetírás a romanti­kus realizmus sajátosan magyar megnyil­vánulásainak tart — remekművek. Ezek megismerése, megőrzése nemzeti ügy. Velledits kutatási eredményei várják további sorsukat. Hároméves kutatási program szerint a 34 képből évente 5—6 festményt kellene analitikai vizsgálatok­kal felderíteni, és az eredmény birtoká­ban a romlási folyamatokat modellezni és megfelelő konzerválási módot találni. Némi reményt nyújt, hogy a Nemzeti Galéria árajánlatot és kutatási programot kért az analitikai vizsgálatokat végző in­tézetektől. És megbízást kapott Velledits Lajos is a kutatások folytatására. K. M. Magunk megmutatni Mind a csata helyszíne, mind a seregek létszáma vi­tatott téma. A helyszínt so­kan a kissé dombos vidék valamelyik sík részén kép­zelik. A seregek, vagy a ha­lottak számát némelyek több százezresnek állítják, mások meg nevetségesen kicsinek gondolják. A helyszínre vonatko- ■ zóan Rogériusz mes­ter közlése csak a Sajót és a gázlót említi. A szintén egykorúnak tartott „Planc- tus ..vagyis siratóének, még ennyit sem mond, bár másirányú mondanivalójáról majd szólunk. A Pozsonyi­krónika a Seó folyót, és mellette Muhi falut is emlí­ti. Fényes Elek szerint: „Mu­hi régi nevezetes nagy pusz­ta Ónod, Hejőkeresztúr és Nagycsécs között.” Ha vi­szont Anonymus leírására gondolunk a magyarok be­jövetelével kapcsolatban a 31. fejezetben — noha nem említi e néven, mégis a Mu­hi-puszta vidéke tárul elénk: „a vezér főemberei átkeltek a Sajó folyón azon a helyen ahol a Hernád be- leömlik (vagyis Ónodnál), a Hejő vize mellett ütöttek tábort egészen a Tiszáig és Ernődig ...” Itt tartózkodtak egy hónapig és innen indul­tak tovább. Már akkor is révátkelő hely volt. Keres­kedelmi főútvonal nemzet­közi és országos jelleggel. Az útvonalakat az idevo­natkozó oklevelek „strata publica”, ,*via publica” né­ven említik. Ez volt a ko­rabeli sztráda. Itt lehetett legkönnyebben átkelni a Sa­jón, mert ezt rév és híd biztosította. Aki innen to­Az NSZK-ban mind töb­ben szenvednek allergiában, különösen a munka okozta érzékenység esetei szaporod­nak. A munkahelyi allergi­ák élén továbbra is a pékek allergiája áll, amelyet a lisztpor idéz elő — közölte Kari Heinz Schulz profesz- szor Hamburgban. Schulz becslése szerint a német lakosságnak körülbe­lül 6—10 százaléka szenved vagy szenvedett valamikor allergiában. A szervezet e reagálásának gyakoriságára vonatkozó pontos statisztikai adatok nem állnak rendel­kezésre. Különösen sok gye­rek — állapította meg Schulz — szenved ma aller- gikus betegségben. Ennek oka talán a háziállatokkal való túlságosan szoros kap­csolat. Egyes allergiák, pél­dául a szénanátha, az aszt­matikus légzési nehézségek vagy a viszkető és fájdal­mas bőrkiütések megelőzé­sére Fuchs azt ajánlotta, hogy a csecsemőket lehető­leg hat hónapos korukig szoptassák. Azonkívül nem szabad a gyerekeknek állan­dó kapcsolatban lenniük az állatokkal. vább ment, már az ország belsejében érezhette magát. A puszta, kiterjedése miatt nagy seregek megállására, pihenésére, táborozására al­kalmas hely volt, hol min­den előfeltétel biztosítva volt az utazó ember és ál­latállománya számára. A XIV. századtól erődítmény, vár biztosította az átkelést. Ai nagy királyi táborok folyamatát nyomon lehet követni Vak Béla 1132. évi táborozásában és a Borics- csal történő vitájában, IV. Béla szekértáborában. To­vábbá Kun László 1290. pün­kösd harmadnapján Műhi­bán való mulatozásában. Já­nos Zsigmond is itt állt meg seregével, s közben karóba húzatott két sajóládi szerze­test ... Itt fértek el legjob­ban az ónodi országgyűlésre meghívott rendek testőreik­kel és kísérőikkel 1707-ben. Az 1848-as hadsereg déli szárnya is itt helyezkedett el, és az 1919-es Vörös Had­sereg is innen indult Mis­kolc felszabadítására. 2 Vitatott a seregek, il- ■ letve az elesett hősök létszáma. A tatár sereg lét­számát bizonyos középkori források 400—500 ezerre te­szik. Mértékadó feltételezés szerint az európai hadjárat­ra indult mongolok létszáma 150 ezer fő lehetett. A leg­újabb hadtörténeti kutatás alapján megjelent tanul­mány, Kristó Gyula könyve szerint: Batu kán serege 60 ezer főre tehető, IV. Béla csapatai valamivel keveseb­ben voltak. Tehát a tatár se­reg túlságosan nagy szám­beli fölényéről nem lehetett szó. Bár ehhez még hozzá Komoly kérdés, hogy a környezetszennyeződés, első­sorban a levegőbe került ár­talmas anyagok elősegítik-e az allergiás betegségek ki­fejlődését. A Japánban vég­zett első kísérletek azt mu­tatták, hogy olyan vidéke­ken, ahol növekedett a le­vegő ipari szennyeződése, a virágporok okozta szénanát­ha és az asztma gyakoribbá vált. Környezetünkben 4000 anyag okozhat allergiát. Az egyik leggyakoribb kiváltó ok jelenleg a nikkel. A nők 5 százaléka érzékenyen re­agál a nikkelre, amelyet di­vatos ékszerekben is feldol­goznak. A nikkel náluk bőr­kiütést okozott. Az allergi­ák ellen a legjobb védeke­zés, ha elkerülik az allergia kiváltóját. Ez azonban sok esetben nem vagy csak na­gyon nehezen lehetséges, például a virágpor esetében, de az élelmiszerekben lévő konzerváló szerek vagy szí­nezőanyagok, a kozmetikai szerekben és az orvosságok­ban lévő allergiát kiváltó anyagok esetében is. Az allergiák a fertőzések­hez hasonlóan keletkeznek. A szervezet védekező rend­szere antitesteket termel, a magukban véve teljesen ár­lehet számítani a foglyokat is. Bármilyen nagyobb vagy kisebb létszámú seregről le­gyen is szó — a tény mégis az, hogy két hatalom főse­rege volt jelent ezen a pusz­tán. Ehhez a létszámhoz a fentebb említett vidék szin­te teljes területére szükség volt. Ha pedig az ellenség jól ismert keleti harcmodo­rát is figyelembe vesszük, — a helyszín semmiképpen sem korlátozható sem Ónod, sem Muhi, vagy más kör­nyező település valamelyik területére. Akkor járunk el helyesen, ha a csata színhelyét ahhoz a nagy földrajzi tájegység­hez kötjük, mely korábban is, de a honfoglalástól kezd­ve nagy táborhelyek meg­álló területe volt. Ez a Ti­szától Nyékládházáig és Ernődig, keleti oldalán pe­dig a Sajóig tartott. Ügy ahogyan a régi térképek mutatják, ahol a Tisza ágai és vízvidéke a mai meder­től jobbra és balra még több tíz kilométerre kiterjedve elöntötte a környéket. A Sa­jónak sem a mai, vagy múlt századi medre az irány­adó, hanem az, amelynek nyomai a környező települé­sek határaiban, sőt Ónod község beltelkeinek kertjei­ben még ma is fellelhető. A tatárjárás egyik króni­kása, Spalatoi Tamás, a veszteségekkel együtt a ször­nyűségessé lett táj arculatát is bemutatja mikor így ír. „Végig az egész úton hullák hevertek, rohanó patakként ömlött vérük... a nyomorul­taknak azt a tömegét, ame­lyet a tatárok kardja még nem emésztett el, neki szo­rították a mocsárnak, nem engedve meg, hogy más út­ra térjenek. A magyarok na­gyobb része tehát a tatárok­tól hajtva belegázolt a mo­csárba, és ott a vízben, sár­ban elmerülve majdnem mind megfulladt.” A pusztítás mértéke min­den korábbi, az országot ért dúlást felülmúlt. IV. Bélá­nak gondoskodni kellett egy újabb támadással szembeni védelemről és hozzá kellett kezdeni az újjáépítéshez. talmatlan anyagok, például a virágpor ellen. Ez eddig „egészen természetes”. De amíg a fertőzésnél a kóroko­zóval szemben kialakul a szervezet immunitása, az al­lergiánál olyan reagálás kö­vetkezik be, amely sokféle betegséget okozhat, egészen a halálos allergiás sokkig. Az elmúlt hetekben, or­szágjárásaim során, többször ütköztem a Ki mit tud? te­rületi selejtezőibe. Először mind a két szemem nevetett. Később már csak az egyik, mert a másik, ha nem is sírni, de kicsit összeszűkül­ni volt kénytelen. Az a bi­zonyos nevető szemem még ma is bizakodva kacsint a jövőre, mert javarészt kul­turált versmondásokat hal­lottam. S hogy miért szű­kült össze töprengőre a má­sik? Nehezen tudom megfo­galmazni. Az egyik kis falu művelő­dési házának igazgatója szo­morkás hangon jegyezte meg a sokadik szavalat után: — Ne hidd, hogy ezek a gyerekek mind a szépség amatőr kézbesítői, illetve — költői művek interpretálásá­ról lévén szó — „fülbesítői” A mezőny zömét régóta is­merem, mindig ugyanazzal a verssel próbálnak szeren­csét. Azt az egyet szavalják évek óta, más művet nem­hogy szépen elmondani, de iskolásán felmondani sem tudnának. Ezek korántsem az irodalom elszánt misszio­náriusai, csupán kitűnni vá­gyó, türelmetlen ifjak. Igen, kitűnni szeretnének elsősor­ban, s ehhez csak eszköz nekik a magyar líra egy-egy remeke, még ha figyelemre méltó színvonalon adják is elő. Egyet lehetne: bekérni tőlük egy harminc-negyven versből álló repertoárlistát, s a zsűri csak a helyszínen közölné velük, hogy melyik alkotást akarja hallani. Nem akartam hinni a ba­rátomnak. Ügy éreztem: ün­neprontó egy kicsit. Hiszen — lírikus lévén — szíveseb­ben hittem az első benyo­másnak: lám, ebben a dehu- manizálódó korban is beszél­hetünk még a verskultúra terjedéséről. Ám a bogár már bent volt a fülemben: néhány fiatalt felszólítot­tunk, hogy adjon elő még egy költeményt. Az ered­mény lehangoló volt: vagy nem volt raktáron több vers, vagy monoton dará­lást hallottunk olyanoktól, akik kevéssel előbb még el­ismerésre méltó nívón tálal­ták az évek óta dajkált, for­rná lgatott, tanárok és szak­körvezetők által kimunkált strófákat. Hát ezért szomorú az én másik szemem. S hogy még­se sír, annak egy oka van. Csupán annyi, hogy hiszek a költészet erejében. Egyet­len remekmű is csodákat művelhet, ha indulataival, hangulatával és a közéjük csempészett gondolattal si­kerül elárasztania a ser­dülő lélek és a cseperedő szellem minden zegét-zugát. Az eszköz észrevétlenül és rajtakaphatatlanul céllá ne­mesíti magát: a megmutat­kozni kívánó ifjú a verstől várja az érvényesülést, de közben a vers is érvényesül benne, serkentő érzelmekkel gazdagítván a csupán siker­ben gazdagodni szándékozót. Mert minden igaz alkotás „élmény, mely a tudatos va­lóságban nem történt meg soha, de amelyet a lélek öröklétek óta hordoz világ­utazásán magával” — ahogy Franz Werfel írja. Baranyi Ferenc Korunk és az alleraia

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents