Észak-Magyarország, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-03 / 132. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1988. június 3., péntek Pedagógusnap ürügyén Tudom „illik” fanyalogni a sorozatoktól. Amilyen hamar elfelejthetőnek tartom a joviális professzor úr szerelmi kalandjait, olyan érdeklődéssel várom a kedd estéket, s’főleg Jirka miatt. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, mert ez a nyílt tekintetű, borzas, szeplős lurkó belopta a szívünkbe magát. Ám most — s nemcsak a pedagógusnap miatt — a tanító nénikről, a tanár nénikről, tanár bácsikról kell írnom. Szépet és meghatót, mert így diktálja az illem és a megszokás. Hetek óta rágom a toliam végét, s — bevallom — nehezen akar megszületni a dolgozat. Pedagógusnapok emléke tolul föl, az „Illetékes” imaníros köszöntő szavai, a megalázóan sovány borítékok, „a jutalommal”, s persze a ka- zalnyi virág, amely elborította a tanári asztalt. Utólag bevallom, hogy mindig csak egyetlen csokrot vittem haza (azt is táskámba rejtve), a szüleimnek, akiknek a diplomámat köszönhetem. Lesznek olyanok is, akik nem értenek egyet, mégis leírom, mert tudom, tapasztaltam: nem minden pedagógus szereti ezt a napot. Kicsit csúfolkodásnak érzik, kötelező penzumnak, amely- lyel a társadalom enyhít a rossz lelkiismeretén. Mert, hogy rossz a lelkiismerete, annak számos jelét tapasztaltjuk. Nincs év és lap, amelyben ne lángolna föl a vita a pedagógusok helyzetéről. Mindenki tanköteles, mondja a csehszlovák tévésorozat címe. A tanítás, a tanulás lehetősége, joga minden állampolgárt megillet. Ezt sokan úgy értelmezik, hogy az iskola olyan szolgáltatás, mint a fodrászé vagy a Patyolaté. A tévésorozat — igaz csak jelenségszinten — több figurájával és epizódjával is illusztrálja ezt a felfogást. A pedagógusok és az iskola kiszolgáltatottságát is, gyengéit, emberi gyarlóságát is. Igen, Jirka tanító nénijére utalok itt, aki — jól alakítja a színésznő — idejekorán elfásult, belefáradt, a szakma minden ártalmától szenved. Nem tud leállni, kikapcsolni és kikapcsolódni, önveszélyessé válik, a környezete számára fárasztóvá, már- már elviselhetetlenné. Felnőtt ember nem parancsra szokott kezet mosni ... Ha nem lenne ez a figura a tévésorozatban, .az egésznek nem lenne hitele. Mert bizony a pedagógusok sem mind kiváló emberek. Nem szentek, a szakmáját se mind tudja jól. Mint ahogyan a kohászok, a fodrászok, a mérnökök, tisztviselők, s mi, újságírók sem. A pedagógusok, a szakma, a pálya nem is ezért érdemel tiszteletet, hanem a Lamac tanár urák, az aranyos tanító nénik miatt. Akik idős korukig, az infarktusig meg tudják őrizni nyitottságukat, derűjüket, gyerek- és em- berszeretetüket, akik nemcsak tudják, de ösztönükkel, minden idegszálukkal tudják, hogy az igazi pedagógus titka; a Jirka gyereket megtanulni. Azt, hogy ő, a kis emberke milyen. Ők tudják, hogy nincs nagyobb varázslat, mint amikor harminc szempár felragyog, mert kigyulladt bennük az értelem, a tudásvágy és — ne legyünk szemérmesek — a szeretet és a ragaszkodás lángja. Az ő kis izzadt, ma- szatos kezükből fogadja el a tanító néni a cukrot, a virágot, a hálás simogatást, s nemcsak ilyenkor, pedagógusnapon. Ők, a gyerekek még őszintén szeretnek és őszintén pimaszok, noha — hisz tudjuk — ők sem mindig ártatlanok. Tudom, ilyenkor az osztályokban pénzt szednek virágra, ajándékra, mozgósítják a szülői munkaközösségeket. Beszédeket írnak és olvasnak föl, szép szavakat. A tanító nénik, tanár urak kicsit feszengve mosolyognak, s talán el is méláznak, érzékenyülnek. Holott talán beérnék kevesebb protokollal, frázissal is, mert tudják, hogy az igazi öröm az, amikor Jirka (Gyurkát jelent) hálásan-huncutul odakacsint. Ezzel az őszinteséggel, a gyermekivel adjuk át virágjainkat, fejezzük ki köszö- netünket, tiszteletünket, de ne takarékoskodjunk vele, azaz ne csak az év utolsó tanítási napján, a pedagógusnapon. Horpácsi Sándor Második alkalommal rendezik meg idén, június 27. és július 3. között Tokajban az ifjúsági kórusok táborát. A szervezők célja, hogy a megyében munkálkodó ifjúsági kórusok és vezetőik számára az amerikai vokális irodalom megszólaltatásáról, valamint a madrigálok énekléséről szakmai továbbképzést nyújtsanak. A résztvevő együttesek a Tokaji Nyár rendezvénysorozat keretében fellépési lehetőséget is kapnak. A koncertek anyaga zömében vokális művek, dzsesszmelódiák és spirituálék lesznek. A tábor művészeti vezetője Regős Zsolt zenetanár. Ilyenkor tanév végén Encs a rejtvényfejtés lázában ég. A II. Rákóczi Ferenc Művelődési Központban rendezik meg június 4-én délelőtt, 11 órától az Encs Városi !Ta- nács nagytermében az országos keresztrejtvényfejtő csapatversenyt, mesterfokon. A fiatalokra is gondoltak. Este nyolc órától a városi sportcsarnokban Zoltán Erika diszkóénekesnő és az Erotic együttes ad koncertet „Szerelemre születtem” címmel. Június 21-e és 27-e között Csehszlovákiában, Kassán rendezik meg a XIV. Béke- és Barátság-fesztivált. A hazai néptáncmozgalmat a diósgyőri Szinvavölgyi Vasas Néptáncegyüttes képviseli majd e rangos seregszemlén. Az együttes egyébként a miskolciaknak is bemutatja fesztiválműsorát. A nyilvános főpróbát június 11-én, délután 4 órakor tartják majd meg, a diósgyőri Bartók Béla Művelődési Házban. Vitaminszegény szellemi koszton Mit olvasnak a miskolci egyetemisták? Talán nem tűnik szószaporításnak, ha (egyszer) leír juik, hogy ,a Borsodi Szemle, a TIT Borsod Megyei Szervezete, a megyei és városi tanács ismeretterjesztő folyóirata. Azé a TIT-é, amelynek már indulásakor (reformkor), s azóta eltelt másfél száz év alatt kiemelt szerepe volt az értelmiség szervezésében, mozgósításában, a tudományosság igényének fölkeltésében, művelésében és terjesztésében. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy egy adott kor értelmiségije, milyen minősé- gjü, azaz mennyire ismeri (naprakészen) a szakmáját, mennyire tud tájékozódni a világban, mennyire él benne kora közéletében, menynyire mozgósít, mozgósítható. Szólni kell itt az értelmiségről, mint modellértékű, értékeket közvetítő rétegről is. Itt arra a szerepére utalok, amely egyszerre inspiráló, befogadó (megértő) és átadó. Ha úgy tetszik, a^. szellemi arisztokráciára, amely pl. olvassa a kortárs irodalmat, hallgatja a kortárs zenét, figyelemmel kíséri a színház, a képzőművészet törekvéseit. Nem l’art pour l’art, azaz öncélúan, hanem azért, hogy ismereteit, ízlését, világlátását — már csak a példa erejével is — tovább sugározza, átadja. Hogy miért kell ilyen hosz- szú bevezető egy rövidke tanulmány recenzálásához? Azért, mert (mint néhai magyartanár is) szomorúsággal, s nem kis aggodalommal olvastam Tőkéczki Ilona: Mit olvasnak a miskolci egyetemisták? című dolgozatát. A felmérés része egy két éve végzett időmérlegvizsgálatnak. Ezek a vizsgálatok soha nem annyira az eredményeik miatt izgalmasak, mint inkább a részletek miatt. Mert, ha azt mondom, hogy a mai (miskolci) egyetemisták — leendő értelmiségiek! — keveset olvasnak, alig mondtam valamit. Világjelenség, hogy a könyv, az olvasás szerepe visszaszorulóban van. Mindenki „időhiányon” panaszkodik, még az egyetemista is. „Kifogás” mindig van. Az első éveseknek be kell illeszkedni, a végzősök meg a diplomamunkával bíbelődnek. Kár is erre szót vesztegetni. Sokkal izgalmasabb az a kérdés, hogy azt a kevés olvasásra szánt időt mivel is töltik? Nos, a rangsor, amely a kérdőívekből összeáll, több, mint elgondolkodtató. Különösen az, ha figyelembe vesszük azt is, hogy egyetemünkön jogászok, tehát humán szakosok is vannak, összegezve azt mondhatjuk, hogy fiataljaink amikor könyvet vesznek a kezükbe, a kellemesség érzetét keresik. Adódhat ez a fordulatos cselekményből (krimi, kalandregény, bestseller), vagy az enyhe politikai „pikantériából” (lásd Berkesi, Szilvási, Moldova, Végh Antal), vagy a melodráma felé hajló szerelmi történetekből (Bronté, Merle). Nem feladatom most ezeket a szerzőket minősíteni (sajnálatos viszont, hogy a kritika is hallgat róluk!), elvégre jogos a kikapcsolódás igénye is. Az ember nem mindig konyakot iszik, ha szomjas (nem az alkoholistákra gondolok), kell a Coca-Cola, a szódavíz, a málnaszörp is. A felsorolt lista azonban több szempontból is hiányérzetet kelt. Az irodalomnak nemcsak gyönyörködtető szerepe van, nemcsak a kellemesség érzetét kívánja szolgálni, hanem az önismeretét, a valósággal való szembesülését, az ember nembeli lényegének (lásd Lukács György) tudatosítását, a sors felismerését— és vállalásáét is. Hogy ezt mennyire szolgálja mondjuk Végh Antal botrány ízű „sikerkönyve” a Gyógyítöat- 'ían-ja, Nemere István sci-fi- je, vagy éppen Rejtő Jenő, azon nincs mit töprengeni. Erősen behatároltnak — kimondom durván — szűknek érzem ezt az érdeklődést, amelyből éppen az hiányzik, ami a mindenkori (?) ifjúság varázsa: a mohó élet- és tudásvágy, a felkészülés a majdani feladatokra. Sportszerűtlennek, tudálékosnak is tartom, hogy most holmi „ellenlistát” adjak az ajánlott olvasmányokról. Elég csak belelapozni az idei könyvhét címlistájára, amely (noha minden évben szidjuk) bőséges és sokoldalú szellemi kosztot kínál Ágh Istvántól Várkonyi Nándorig. Nosztalgia lenne, az öregedés kezdete? Kicsit sajnálom is ezeket a fiatalokat, akik ilyen vitaminszegény szellemi kosztra fogják magukat. Mert nem igaz!, hogy „nincs idő olvasni”. Még nem tudják, hogy soha többé nem lesznek olyan szabadok, mint az egyetemen, soha ennyi idejük nem lesz arra, hogy válogatva, sokat és sokfélét olvassanak! Mint ahogy azt sem tudják, hogy abból a szellemi-érzelmi munícióból kell majd gazdálkodniuk, amit itt és most gyűjtenek be. Nagyon nem mindegy, hogy a holnap Berend Ivánjai, Fazola Henrikjei, Bánki Donátjai, Deák Ferencei mivel lépnek ki ama kollégiumi falak közül... H. S. Több gondolat bánt engemet... Az utcanevekkel mindig van vallami baj. Legalábbis azokkal, amelyek politikusokra, vitatott történelmi személyekre, hadvezérekre emlékeztetnek. Néhány évtizeddel ezelőtt imagam is háromszor kellett, hogy bejelentkezzek egy lakásba anélkül, hogy költöztem volna, mert többször megváltoztatták az utca nevét. Azért is örülök, hogy imost egy múllt századi költő nevét viselő utcában dákom... Arról jutott ez ismét az eszembe, hogy a múlt szombaton hiallgaittám a rádióban a 168 óra című műsort, amelyben többek között arról volt szó, hogy az egyik dél-'alföldi nagyközségben, ha jól emlékszem, Mezőhegyesen, az egyik utcát napjainkban is Sztálin útnak hívják, és amikor a riporter azt kezdte firtatni, vajon nem zavarja-e a lakókat az elnevezés, hát bizony az tűnt ki, hogy harmincöt esztendővel a névadó halála után, sok egyéb gondjuk adódik, meg örömük is, de a megkérdezettek többségét nem is foglalkoztatta eddig ez a kérdés. Am a riportert nem volt könnyű dolog lerázni, mindenféle érveket hozott fel Sztálin ellen, kifaggatta riportalanyait történelmi, meg párttörténeti ismereteikből, és csak ró akarta venni őket, hogy tiltakozzanak utcájuk neve ellen. De azok még ma'kacsabfoak voltak, mint ,a névadó, és nem tiltakoztak. A riporter erre szokatlan fordulattal azt kérdezte, vajon, ha az utcájukat Horthy Miklósról nevezték volna el, és ma ,is úgy hívnák, vajon mit szólnának hozzá. A riportalany, talán több is, azt fejtegette, persze kevéssé rámenősen, mint a riporter, hogy Horthy gazságait a magyar nép ellen .követte el, tehát az más, mert azt közvetlenül éreztük. Mire a riporter a gaztett internacionalizmusáról mondott valamit, én meg közben belelapoztam az éppen akkor érkezett egyik pesti lapba, amely kritikai értékelést adott, .más lapokhoz hasonlóan, a budapesti Radnóti Miklós Színpadon bemutatott Andrássy út .60. c. színműről, bőségesen kifejtve, hogy ott, ebben a házban miket követett el az egykori Államvédelmi Hatáság. E jegyzetnek nem feladata, az említett hatóság munkájának bárminő érintése, de annak megjegyzése ide tartozik, hogy amikor az emlegetett házban e hatóság „nehéz ideje” volt, nem Andrássy útnak, hanem Sztálin útnak hívták e sugárutak Andrássy út korában — korábban! — a nyilasok Hűségháza elnevezésű rém- séges intézménye működött ez épületben. Erről most nem esik szó... Ezekkel az utcanevekkel mindig valami baj van... * Alig van olyan map, .hogy ne olvasnám, rádióban televízióban ne látnám, hallanám, hogy gazdaságunk fellendítésének egyik igen fontos, egyre fontosabb valutatermelő ágazata az idegenforgalom. Biztosan így van... Ugyancsak nap mint nap olvassuk, meg a rádióban és a televízióban halljuk és látjuk, hogy növekszik ám nálunk a garázdaság, a kisabb-nagyobb bűnözés, az autófeltörések .és autólopások száma, nyaralók feltörése és kifosztása, üdülővendégek elleni agresszió és bűncselekmény, kisebb és nagyobb egyaránt napirenden van-. A közterületek, parkok rongálása, az azokban való .súlyos kártevés nem ritka jelenség. Az eredetileg csendes sétákra rendelt parkok alkonyat után általában elnéptelenednek, mert a szerelmespárok helyét másfajta együttesek veszik át. Prózaibban és rövidebben fogalmazva, e területeken nem áll erős lábakon a közbiztonság. És romlik. Ennek nap mint nap hírét vehetjük. Márpedig a hivatalos hírközlő szervek ilyen híreket alaptalanul nem adnak ki. Ha pedig az idegenforgalom egyik fontos valutabevételi forrásunk, attól .elválaszthatatlan lenne a .szilárd közbiztonság, mert a külföldi a behozott valutáját magyar értékekre, benne szórakozásra, egyebekre váltva kívánja elkölteni, nem pedig ismeretlen esti erőszakos járókelőknek átadni, s hozzá még esetleg némi inzultust is kiállni. De ha őt magát nem is éri inzultus, látja azt a környezetében. Látja a feldúlt parkot, a feltört butikot, a ledöntött szobrot. S nem érzi a biztonságot. S nem ide jön legközelebb a valutáját költeni. S ennék hírét is Viszi... * Az állampolgár védelme az állami szervekkel szemben. Ezt a címet lehetne adni annak az elképzelt ösz- szeállításnak, amelyet a különböző televíziós, rádiós magazinok, nyomtatott sajtóbeli panaszrovatok eseteiből lehetne összeszerkeszteni. Ugyanis Magyarországon megszámlálhatatlanul sok jogszabály létezik, törvényitől a falusi tanács végrehajtó bizottságának határozatáig, az államhatalommá nőtt vállalkozó szervek egyoldalú előírásaiig, meg a csoda tudja, meddig. Mostanában többször lehet találkozni olyan panasz- szal, hogy ismeretlen emberek egyszerűen .bejelentkeznek egy kiválasztott lakásba, egy családhoz, vagy egy magányos személyhez anélkül, hogy az illető tudna róla, s ott vannak nyilvántartva. Tehetik, mert mióta a lakónyilvántartó könyv vezetése megszűnt, a bejelentőlapot egyszerűen ki kéll tölteni, bevinni a tanácshoz, és kész. A lakástulajdonos, vagy főbérlő meg kínlódhat, mert az illetőt nála keresi a rendőrség, az adóhatóság, a végrehajtó, az elcsábított leányzó, meg a közeg, aki a börtönbe elő szeretné vezetni. Megy panaszra az illetékes tanácsi hatásághoz a lakástulajdonos, az meg úgy nyilatkozik, hogy a főbérlő érdeke megkeresni az illetőt és rábírni a kijelentkezésre. Hogy ő soha nem hallott róla, az a tanácsot nem zavarja. De az ismeretlen állítólagos ottlakásának ódiumát a főbérlő kell hogy viselje. A fennálló rendelkezések szerint ez így jogszerű. Hogy a jogszerű ez esetben nem ésszerű, az más kérdés, mert okkal kérdezető, így mi az értelme a bejelentkezésnek. Ez egy példa, ami „az állampolgár Védelme az állami szerveikkel szemben” címszó alá besorakoztatható a már régen ott lévő kisajátítási ügyek, államigazgatási körben akadó tévedések következményei, vagy akár az utólagos szerződési módosítások mellé. De sajnos, még aligha van vége a sornak. .. (benedek)
