Észak-Magyarország, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-13 / 113. szám
1988. május 13., péntek ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Esett az cső a minap, amikor Tokajban jártunk. Az Alföld (Tárcái) felöl közelítettük meg a várost, helyesebben oldalról. Mert, aki szemből (mondjuk Nyíregyháza felől) érkezik (volt erre is alkalmam debreceni egyetemistaként), az már messziről látja a HEGYET, amely uralja a tájat. Most azonban oldalról gurultunk be a Hegy alá, amely morózusan ködpárába burkolódzott, mintha rosszkedvc lenne. Titokzatosan, egykedvűen ült a város fölött, s csak délután — amikor már haza indultunk — nézegette magát a két folyó tükrében. Szándékosan választottam ezt az inkább őszt, mintsem a májusi verőfényt idéző képet Tokajról, mert ma ez fejezi ki talán a legjobban a város hangulatát. A kép nem tragikus, de komor. Könnyedén mondhatnám, hogy mindig is az volt. Felidézhetném olvasmányélményeimet, a történelmieket és a szociográfiaiakat (Lázár István, Moldova György, vagy az ünnepi könyvhéten megjelenő Taar Ferenc munkáját), a sok-sok újságcikket, tanulmányt, de most nem nekem kell vizsgáznom Tokajból. A tudósító, az újságíró csak pillanatképet adhat, vagy ha úgy tetszik, helyzetjelentést. Mégsem véletlen, hogy Tokajról szólván, rögtön a történelem „viharos évszázadai” jutnak eszünkbe, a balsors és a heroikus küzdelem a megmaradásért, a nemzeti méltóságért. Közhely, de nincs jobb: ezek a hegyek, házak itt a történelem leheletétől terhesek vagy éppen fényesek, attól függően, hogy milyen aspektusból nézzük őket. Adva van egy Hegy, mit Hegy, egy egész hegykoszorú, hegyvidék, amely nemcsak a Himnuszunkban szerepel, de a bédekkerekben is, s amelyért mit nem adnának a hollandok vagy a skandinávok! Ennek a Hegynek a levőért mindenkor arannyal fizettek, cárok, Királyok küldték el messze földről embereiket, hogy a borok királya asztalukra kerüljön. Sokan meg is gazdagodtak ebből a kereskedelemből. Most mégis mintha átok ülne a városon: kopott, szegényes, elhagyott. A kívülálló nem érti, hogy a város miért nem sáfárkodik jobban kincseivel, adottságaival. A kérdés azonban kiterjeszthető, megfogalmazható úgy is, hogy mi, az ország, miért nem vesszük (bölcsebben) birtokba ezeket a lehetőségeket? * Két értelmiségivel: a város párttitkárával: Aradi Máriával és a múzeum igazgatójával, dr. Bencsik Jánossal beszélgettem ezekről a gondokról. Nem egyszerre, mégis — amint az alább kiderül — sok dolgot egyformán látnak, értékelnek. Bizonyos szempontból azonos, hasonló a helyzetük is. Egyikük sem bennszülött tokaji. Bencsik János alföldi ember, Aradi Mária Miskolcról utazik ki mindennap a munkahelyére. És mégis — ez már a genius loci, a hely szellemének a hatása — mindketten szenvedélyes tokajiakká váltak, azaz türelmetlenül mozdítani szeretnének a történelmébe süppedt, a körülményei szorításában vergődő városon. Érdekes módon (nem beszéltek össze!) megegyezik a véleményük a városról. Elismerően szólnak a lokálpatrióta öntudatról, mái*- már rátartiságról, amely (hogy Kossuth nevezetes beszédjére utaljak) mindig lelkes a megajánlásokban, de kevésbé fürge a tettekben, a kivitelezésben. Mintha —erről még lesz szó — megroppant volna valahol ez az öntudat, sokszor kimerül önemésztő belharcokban, légvárépítésben, egymásra mutogatásban. Energiák feszülnek és ütköznek falakba, hogy elfásulva, lankadtan hulljanak vissza az álmodozásba vagy éppen átkozódás- ba. Mert ez is kuruc hagyomány, a „patyolat a kuruc” hetykesége, kivagyisága, a „nekünk mindig Mohács kellett” kesergése. Nem hiszem, Aradi Mária párttitkár hogy ez csupán tokaji sajátosság lenne, s éppen ezért igazságtalanság az energia- potenciálhiányos, a hátrányos helyzetű régió tulajdonságait csupán Tokajban fölfedezni. Hivatkozhatnék a nagytudású (és szorgalmú) szociográfusokra, akik (Bizony kihíva a megbírált térség haragját is) megírták „a” hegyaljai borvidék leromlásának okait, történetét, hibákét, sőt bűnökét is. De visszafordíthatatlan, megállíthatatlan ez a folyamat? Aradi Mária optimista. Ezért is vállalta el a párttitkárságot egy olyan történelmi pillanatban, amikor a város és a vezetése patthelyzetbe jutott. Ez a patthelyzet éppen a fent vázolt körülmények miatt alakult ki. Az erodált vidékek (egyik) sajátossága, hogy egy idő után arra sem képesek, hogy ki-, fölnevelje a vezetésre képes értelmiségét. Ilyenkor „kívülről” hoznak kádert, aki „tiszta lappal” indulhat. Tokaj párttitkárát csaknem két évtizede ismerem. Energikus, érdeklődő, intelligens, törékeny, csinos asszony. Annak idején mindenki csodálkozott, amikor elvállalta ezt a feladatot. Tudta, hogy mit vállal? Igen, tudta és tudja. Itt el kell árulnom valamit. Alkalmam volt elolvasni azt a szakdolgozatot (az ELTE szociológiai szakán most fejezi be a tanulmányait), amelyet éppen Tokajról írt. Ha folyóirat-szerkesztő lennék, vissza se adtam volna, közlésre javasolnám. Így csak reménykedhetünk, hogy egyszer publikálja mások, mindannyiunk okulására. Miért tartom -briliánsnak ezt a dolgozatot? Mert a szociológia, vagy ha úgy tetszik, a mikrorealizmus eszközeivel, azaz alaposan, ugyanakkor koncepciózusán, nagyvonalúan térképezi föl, elemzi a város történelmi, jelen állapotát és távlatait. Ha nem lenne patetikus, akkor azt mondanám, hogy boldog lehet az a város, amelynek a (az egyik) vezetője ilyen igényességgel kívánja megismerni működési terepét. A tudomány objektív módszerei kegyetlennek tűnnek, ugyanakkor a helyükre is teszik a szubjektív indulatokat, amelyek bizony, jócskán fölkavarják mostanában is (lásd a Magyar Nemzetben hetek óta dúló vitát) a város kedélyvilágát. Aradi Mária (a dolgozatában is, de tisztségéből fakadó, valamint magánkíváncsiságból is) összegyűjtötte a városról az elmúlt évtizedekben írott cikkeket. A maguk nemében nagyon is érdekesek, izgalmasak, Tokajon is túlmutató tanulságokat kínálnak ezek az írások. Tokajról mindenki egyfajta eufórikus állapotban, hangon ír (mint ahogyan tettem én is — veszem észre magam — a bevezetőben). A kiindulási pont Kölcsey, a történelem, a csodálatos táj, hogy minden cikk a lehetőségekről (azok elmulasztásáról) szólván oda csúcsosodjon ki, hogy Tokaj igenis nemzeti ügy, tenni kell érte valamit. Mintha egymás dolgozatát kopíroz- nák le újságíró kollégáim, pedig aligha olvasták a másmás időben íródott cikkeket. Aradi Mária azonban nem áll meg itt. a rácsodálkozás- nál, a tények regisztrálásánál. Mindig is cselekvő embernek ismertem, dinamikusnak, célratörőnek, de most mintha elkedvetlenedett volna kicsit. Nem érti ezt a krízist, ami kialakult a város vezetésében, s — joggal — félti a város amúgy is törékeny jó (?) hírnevét ettől a (sajtó)-csetepatétól. Ügy véli, hogy az energiákat, szándékokat végre az értelmes cselekvésre kellene fordítani. Tervekről beszél, lehetőségekről, amelyek — a kis lépések taktikájával — fokról fokra felemelhetik a várost. (Itt kell megjegyezni, hogy a város az elmúlt száz év alatt fokozatosan sorvad. Kimutathatóan csökken a lakossága. Elöregszik, mert — munkaalkalom híján — elvándorol a munkaképes fiatalság). Melyek lehetnének azok az emeltyűk, amelyek lendítenének Tokajon? Tavaly óta Tokaj „a bor városa”. Ez már önmagában is vonzaná az idegenforgalmat. Elmesélte, hogy egy előkelő vendég mindenáron Tokajt akarta látni. Elvitték ilyen-olyan pincékbe, megkínálták a hegy levével is, de ő ragaszkodott Dr. Bencsik János, a múieum igazgatója ahhoz, hogy a névadó városban ihasson tokajit. Kis propagandával, jobb lehetőségekkel egész Európából jönnének ide. Ha lenne szálloda, megfelelő közművesítés, orvosi ellátás, egyszóval infrastruktúra. Ezt azonban nem tudja megteremteni a város önerejéből. Ipar kellene, ha más nem, hát az, ami már volt Tokajban (konyakgyár például). Tokaj valaha regionális központ (járási székhely) volt. Ma mintha megfordult volna: a környék foglya. Mindenért a túlterhelt Szerencsre kell utazni (orvoshoz, hivatalba, vásárolni). * Ez lenne a jelen, a kirajzolódó jövő, amiről még keveset tudunk. Aki Tokaj múltjára, dicsőségére kíváncsi, az látogasson el a múzeumába! Ottjártunkkor legalább öt iskolás csoport zsibongott — többnyire alföldi városokból. Ne higgyük ám, hogy csak az eső miatt! Negyvenezren fordulnak meg évente a hajdani görög kereskedő házából átalakított múzeumban. Mielőtt eljöttünk, maga a múzeum igazgatója, Bencsik János vezetett végig. Már maga az épület is megérdemli a figyelmet. A Szaszarát család építette a 18. században, barokk stílusban. A falakat freskók díszítették (ezek sajnos már nem láthatók), maga az alaprajz, a hajdani berendezés (ez is elveszett) a szolid jómódra utalnak. A borkereskedelem jól jövedelmező mesterség volt Tokaj - Hegyalján. A görög családok sajátos balkáni kultúrát hoztak magukkal, amely jól beilleszkedett a paraszt-polgár Tokaj hajdan pezsgő szellemi életébe. Mert Tokaj mindenkor nyitott város volt — tudom meg Tokaj tudós kutatójától, aki maga is „bevándorló”, az Alföldről jött ide. (Előzőleg a gyulai múzeum igazgatója volt.) Az ö segítségével fejtjük meg, hogy mit is jelent a, „tokaji- ság”, a kisvárosi mentalitás. A történelmi gyökerek mélyre nyúlnak — valamilyen szinten mindig is volt itt szőlőművelés — ám éppen ez a történelem sokszor megci- bálta, nem egyszer le is tiporta a várost. A hanyatlás lényegében a 18. században kezdődik, amikor elveszíti lengyel borpiacát, s betetőzi a filoxéra-vész a múlt század végén. A szőlőművelés a szántóföldinél magasabb mezőgazdasági kultúrát jelent, szabad parasztot, polgárt feltételez. A táj mindig benépesül a katasztrófák után, ezért sok itt a „bevándorló”. A hely szelleme azonban hamar asszimilál, azaz a betelepülők sokszor lelkesebb tokajiakká válnak, mint az őslakók. Mi sem bizonyít ja ezt jobban, mint a múzeum. Mintegy háromezer tárgyat és tízezer fotót őriznek és dolgoznak föl. A törzsanyag két lelkes lokálpatrióta: Béres Béla plébános és Papp Miklós (mindketten nyugdíjasok) tudatos, sok évtizedes munkáját, áldozatkészségét dicséri. Béres Béla főleg egyházművészeti tárgyakat gyűjtött (1952-től). A legértékesebb a. száznál több ikon (ezek a görög kultúra dokumentumai), de sok könyvritkaság is található a múzeumban. A másik gyűjtemény (Papp Miklósé) történelmi és néprajzi jellegű. A múzeum alatt présház is van, helyben tanulmányozható a borfeldolgozás minden fázisa. Bencsik János annak is tekinti a múzeumot: szellemi műhelynek, amely nem maradhat ki a város közéletéből sem. Vezeti a honismereti kört, amely fel kívánja dolgozni a hegyaljai mezővárosok történetét. Őszre terveznek egy tanácskozást, amelynek Tokaj lesz a házigazdája. Már nyomdára (azaz pénzre) vár a Tokaji Krónika. A honismereti kör (18 tagja van, tanárok, mezőgazdászok és más értelmiségiek) egyik szellemi motorja a város szellemi életének, azaz méltó folytatója a Zilahi Társaságnak. Valaki szellemesen azt mondta egyszer, hogy Tokaj (és minden kisváros) „észimportra” szorult, szorul, mert a saját fiait elereszti. Ez a kijelentés azonban így túlságosan sommás. Tokaj — hála a Béres Béláknak, Papp Miklósoknak, Bencsik Jánosoknak — tudatában van értékeinek, gyarapítja azokat, féltő gonddal vigyáz rájuk. Már csak ezért is érdemes a turistának bekukkantani a múzeumba, mielőtt a pincékbe alászáll, hogy „harapjon” a hegy levéből... Horpácsi Sándor Fotó: L. J. Küldötteink a pártértekezletre Tóth József, tardonai kisvállalkozó: „A munka ért-ékét- helyre kell állíhani" Kisvállalkozót, egy hatfős gazdasági munkaközösség vezetőjét választott titkárának tavaly a 21 fős pártszervezet Tardonán. A tagság nyugdíjas bányászokból és pedagógusokból áll. E két réteg, valamint a kisiparosság gondját-ba- ját ismeri legjobban Tóth József. — Mi nem csak taggyűléseken találkozunk, hanem nap mint nap, hiszen itt élünk, szoros közelségben egymással. A pedagógusok energiáját az oktatásügyben tapasztalható kapkodás emészti fel, idős bányászainknak pedig, akik 30—40 évet dolgoztak a föld alatt már-már megélhetési gondjaik vannak; azoknak, akik korábban mentek nyugdíjba. A kisiparosok, itt a mi környékünkön is egyre-másra visszaadják az iparjogosítványukat, minkét kisvállalkozókat 20 százalék különadó sújt. Nagyon magas, nem tudunk versenyben maradni az állami és szövetkezeti iparral. Ennek az lesz a következménye, hogy romlik a szolgáltatás színvonala és felerősödik a kontártevékenység. Elmondja, hogy Tardonán is megélénkült a politikai érdeklődés, az emberek nem nagyon értik, miért került ilyen súlyos helyzetbe a magyar gazdaság. — Itt nyitott és nagyon szorgalmas, sokat dolgozó emberek élnek. Mi nem vártunk soha segítséget felülről, hanem megcsináltuk magunknak, amire vágytunk. Létrejött a táj- ház a Jókai emlékszobával, megépítettünk magunknak négy és fél kilométer utat, hogy közel kerüljünk a munkaadó Kazincbarcikához. Most olyan dologra^ készülünk, amelyet nem mindenütt néznek majd szívesen: kiválunk a közös tanácsból, mert úgy gondoljuk, ha önálló tanácsunk lesz, jobban fejlődhet a község. Üdülőfaluvá szeretnénk fejleszteni Tardo- nát. Kérdések özönével halmozzák el Tóth Józsefet az emberek, amióta tudják, küldött lesz az országos pártértekezleten. Kérdésekkel és véleményekkel. — Bizakodó a hangulat, én magam is optimista vagyok. Hiszen látjuk már a hibáinkat, látjuk, mit kell másképp, jobban csinálni. Mindenekelőtt helyre kell állítani a munka értékét, hiszen minden javunk a munkából származik. Sokkal következetesebben kell végrehajtanunk, amit elhatároztunk. Perspektíva kell a kisembernek, a munkásnak, ha értelmes és, belátható a cél, még a lustább, hanyagabb is szárnyakat kap, ezt mi látjuk a községi társadalmi munkák során. Engem lelkesít, hogy részt vehetek az országos pártértekezlet munkájában, ismétlem, optimista vagyok. L. Gy. Szegények orvosa volt Találkozás a névadó özvegyével Negyvenkét szocialista brigád van a megyei kórházban. A Gyermekegészségügyi Központ fül-, orr-, gégeosztályának szocialista brigádja 15 éve vette fel dr. Jahn Ferenc nevét. A kommunista mártír orvos életművét tablókon állították ki, a kórház kultúrtermében. Tegnap délben a szocialista brigád találkozott a névadó özvegyével, Jahn Annával. A rövid kis ünnepségen dr. Bar- bócz Erzsébet, a brigád vezetője köszöntötte a vendégeket, majd Harmati Sándor Jahn Ferenc barátja mondott emlékbeszédet. „A szegények orvosa” polgári családból származott, medikus korában ismerkedett meg a marxizmussal, a munkásmozgalommal. Végzett orvosként Kispestre került. Az akkor még kisváros (nem tartozott Budapesthez), tovább mélyítette ismereteit a kor egészségügyi viszonyairól. Az akkor induló falukutató mozgalom hatására kezdett városszociológiával foglalkozni. Cikkei, tanulmányai jelentek meg baloldali lapokban, tevékenyen bekapcsolódott az illegális mozgalomba. Emiatt többször bebörtönözték, 1944- ben, Dachauban halt meg. A nevét Viselő szocialista brigád, miközben megtekintette a kiállítást, elbeszélgetett a mártír özvegyével.