Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-23 / 96. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1988. április 23., szombat Á demokrácia archimedesi pontja Alig van nap mostanában, melyen ne kapnánk új és egyre torokszorí­tóbb híreket azokról az inzultusok­ról, melyek a magyar nemzetiségieket Romániában érik. Tudjuk jól, sokan jöttek át Magyarországra az elmúlt hónapokban, hogy itt telepedjenek le, itt jussanak munkához, kenyérhez, hogy végre ne érezzék magukat na­ponta megalázottnak, csak azért, mert magyarok. Az egész világ és benne egész Euró­pa története szolgál bőven olyan eseménnyel, mely a nemzetiségi kér­désből fakadó tragikus, véres össze­ütközések sorából állt össze. Csak napjainkra gondolva is, eszünkbe jut a spanyol—baszk, az angol—ír, az azerbajdzsáni nemzetiségi ellentét sok áldozatot követelő számos megnyilvá­nulása. Magyarország történetét lapozgat­va is találunk ilyen problémát eleget, évszázadokra visszamenőleg is. Bi­zony sokan állították, állítják, hogy másképp alakul az ország sorsa, ta­lán határaink is, ha eleink bölcsebb nemzetiségi politikát követnek. Ha­csak a '48-as törvényeket, a Deák— Eötvös-féle nemzetiségi törvényt sike­rül végigvinni, tartalmának érvényt szerezni, nagyobb békességben él­nénk ma is, itt, Közép-Európában. az ügy: az igazgatónak nincs népművelői képesíté­se. Igaz, jól csinálta a dolgát, rend van 'és nyu­galom a rendezvényeken, a nyelvet is beszéli, de hát a szabály ... Azóta ta­lán rendeződtek a dolgok mindenki megnyugtatására. Ha meg az anyagiaknál tartunk: a tájházat is a falu népe hozza rendbe, ahogy ravatalozó is úgy lett, hogy a lakosság vet­te az építési anyagot, s fel is építették. A 600 fo­rintos tehót fizeti minden­ki, az is, aki még nyögi a vízbevezetés részleteit. A iKossuth utcán (hogy is hívhatnák Rátkán. más­képp a főutcát) úgy épí­tették a járdát, hogy a tanács megvette az anya­got, és mindenki maga csi­nálta a háza előtti sza­kaszt. Két év alatt 3500 folyóméter járda épült így. A tájházon kívül még egy épületet vett a tanács, ebben van az idősek 'klub­ja. Huszonötén járnak ide, rájuk és a szociális étkez­tetést igénybe vevőkre az óvodában főznek. Még egy tervükről beszélnek. Az időközben tornateremmel is bővített iskolába szeret­nék bevezetni a közpon­ti fűtést. Ehhez kevés a pénzük, jól jönne a me­gyei támogatás, bár biz­tos vagyok benne, jövő télen már radiátor ontja á meleget a rátkai isko­lában. Ebben az esztendőben országos kongresszust tart minden nemzetiség, így a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége is. A rátkaiak képviselői elmondják majd, hogy leg­fontosabb céljukat, a nyelv- oktatás bevezetését elér­ték. Addig elkészül a táj­ház is, a népi hagyomány őrzésének újabb bázisa. Beszélgetőtársaim: Birk Ignácné iskolaigazgató, Bá­nyai Kálmán községi párt­titkár, igazgatóhelyettes, Béring Istvánná tanácsel­nök és más tanácstagok arra kértek, hogy a hábo­rú után történtekről ne kérdezzek senkit, ne sza­kítsam fel a sebeket. A művelődési ház ügyében se írjak semmit, nehogy a megyénél megharagudja­nak. Mert nincsen semmi baj, de az öregek még mindig félnek ... A század elején jelent meg Jászi Oszkár könyve: A nemzeti államok kiala­kulása és a nemzetiségi kérdés címmel (1986-ban jelent meg újra). Lelkes kritikájában Ady Endre így írt a könyvről: „Meg­találta nemzetiségi kérdé­sünkben ... a demokrácia archimedesi pontját...” Ne higgyük, hogy már nincs semmi dolgunk a demok­ráciával ... Szatmári Lajos Fojtán László felvételei 11 nemzetiségi kérdésről (is) Rátkán A tsz műanyagüzeme alig néhány embernek ad munkát Sokan mondják, „köny- nyű” a magyaroknak Tri­anon után másokat böl­csességre buzdítani. Való­ban, az ország területével megfogyatkozott a nemze­tiségek száma is határain­kon belül, mégsem hi­szem, hogy könnyebb itt okos politikát folytatni. Nem véletlen, hogy éppen a legutóbbi országgyűlés fogadta el egy budapesti képviselő javaslatát arról, szerkesszünk, hozzunk új nemzetiségi törvényt. Mert — ezek szerint — még nálunk is van javítani va­ló a törvényen. Ennek az esztendőnek a végén valamennyi nálunk élő nemzetiség szövetsége kongresszuson összegzi az elmúlt évek tapasztalatait, határozza meg a jövő fel­adatait. E két tény kész­tetett arra, hogy utána­járjak, szétnézzek miná- lunk, legalább Borsodban, milyen ma nemzetiséginek lenni Magyarországon? Először Rátkára mentem, ebbe az ízig-vérig nemze­tiségi — fekete-erdei sváb — községbe, (ahol éppen bősz indulatokat kavart a művelődési ház és vezető­je körötti vita. írhatnék Rátkáról olyan egyszerű faluriportot, ami­lyet a megye bármelyik községéről írunk, hiszen a tanácson, az iskolában készségesen szolgáltak az adatokkal. Pontosan tu­dom, hogy a tervciklus­ban milyen eredmények­kel büszkélkedhetnek (s ez itt nem szólam, tényleg büszkék lehetnek, még egy településen sem jártam, ahol annyira a magáénak érzi a nép a közöst is, mint itt.) Mégsem erről akarok írni, pedig nem lenne tanulság nélkül va­ló, hogyan is kell például a tehót kezelni, közmun­kára, összefogásra buzdí­tani. Hogy ne rontsak ele­fántként a porcelánboltba, a történelemmel kezdtem nagy balgán. Nem gondol­va arra, hogy épp így tép­hetem fel a sebeket. Mert elmondták ugyan, hogyan települtek eleik több mint kétszáz éve Rátkára, ho­gyan jött negyven család 1754-ben, majd még negy­ven 1784-ben, hogyan ala­pítottak falut, gyarapítot­ták a szorgalmas földmű­velés, állattenyésztés jutal­maként önálló egyházköz­séget. építettek 1805-től templomot, majd a század végén iskolát, melyet 1911- ben négy tantermesre bő­vítettek, annyira nem volt eseményekben bővelkedő ez a kétszáz év, hogy ha­mar ne jussunk el ,a má­sodik világháborúig. Bodolai László Rátkára nősült annak idején. Az ő konyhájukban még megvan a régi be­rendezés. A tűzhelyen a sajtár csak dísz, a faluban nincs egyetlen szarvasmarha sem ... Egy másik terep a nem­zetiségi tudat ápolásához a művelődési ház és (majd, ha sikerül tataroz­ni) a tájház. Ez utóbbiról egyelőre nincs mit mon­dani' igencsak a huszon­negyedik órában határoz­ták el létrehozását. Alig van már porta, ahol úgy van berendezve szoba, vagy konyha, ahogy eleik használták. A művelődési ház annál fontosabb, nem­csak mert tényleg a mű­velődést szolgálja, főleg persze az ifjúságét, hanem mert az összes fontos ren­dezvényt itt tartják. Mindenesetre családon­ként ezer forinttal járul­tak hozzá felújításához, itt rendezik a lakodalma­kat is, ebben az évben, ha jól emlékszem, már ti­zenkettőt jelentettek be. Ha pedig fizettek érte, úgy akarják, a ház vezető­je is legyen közülük való. Már utaltam rá az elején, hogy indulatokat kavart Hiába vallotta magát a község a szabadságharc alatt már magyarnak, hi­ába erősítették ezt meg az 1924-es népszámlálásnál, a világháború után el kellett szenvedniük mindazt, amit a többi hazai sváb közös­ségnek. Az atrocitások nem a németekkel harcban ál­ló szovjet csapatok részé­ről érték őket, hanem a magyaroktól. Hiába bizo­nyították, hogy volksbun- dista nem élt köztük, jöt­tek a kitelepítések. Töb- büket elhurcolták, s mi­kor végül hazatértek a fogságból az életbenmara- dottak;, s az évek múlá­sával csillapodott az indu­lat, végképp úgy döntöt­tek, hogy „magyarok lesz­nek”. Itt talán kihagyhatunk egy-két évtizedet. |A köz­ség csendben fejlődött^ s mert lakói mindig szorgal­mas emberek voltak, gya­rapodott is. A történelmi tapasztalat arra ösztökélte őket, hogy keveredjenek, vegyesházasságok mégis inkább az utóbbi időkben köttetnek. Nem tiszta sváb falu már ez, mondják a helybeliek, falun belül kevés az új házasság, még­is, talán aki magyar ide­költözik, asszimilálódik a szokásokhoz. Jómódú, dol­gos a nép, de nem szíve­sen keveredik — vegyes­házasságot köt talán, de a tsz nem fuzionál másik­kal, úgy tartják: nem sze­retnek másokra dolgozni. Ezért van az is, hogy (hal­kan mondják) a cigányok nem tudnak a faluban megtelepedni. Vendéget szívesen fo­gadnak mégis, nemcsak a küszöbig engedig az ide­gent. A vendég pedig azt látja, hogy talán egy csa­lád sincs a faluban, ame­lyik ne tartana gépkocsit,, A modern vonalú maszek presszó mögött látszik a még csak kívülről megújult tájház épülete A község szélén épült új házak jelentik a reményt; Rátka nem jut a pusztuló falvak sorsára kevés az is, amelyik nem a saját házában él. Lé­lekszámúk 1200 — s ma­napság megyénkben ritka az ilyen település —, eb­ből 424 az általános isko­lás korú gyermek! De — bár többen születnek, mint ahányan meghalnak — mégis csökken a számuk, egyre több az elköltöző. Az ok nem meglepő: nincs elég munka a faluban, a munkaképes korú lakosság kétharmada ingázó. A tsz igyekszik több munkaal­kalmat teremteni, a tanács nagyon olcsón kínálja az építési telkeket, csakhogy maradásra bírja az embe­reket, úgy tűnik, kevés sikerrel. A ragaszkodás, a meg­tartóerő egyik forrása le­het éppen az újjáéledő nemzetiségi tudat. A nyolc tantermesre bővített isko­lában a 7—8. osztályosok fakultatív német órákon vesznek részt, s a TIT is rendez nyelvtanfolyamokat. A tanárnő most „szakoso­dik” (kiegészítő szakként veszi fel a németet), de az óvónők már Sopronban végzik a képzőt, , hogy kétnyelvű legyen a fog­lalkozás. A legfontosabb pedig: 1987 szeptemberé­től az első osztályosok is tanulnak németet. Igaz, a tanító néni el­sősorban a „nemzetiségi svábot” beszéli, s ezt nem mindig értik meg az anya- országbeliek, de azon a fokon, ami ott kell, jól tud tanítani. Az óvodai nagycsoport és az elsősök már a tantervbe épített oktatás keretében tanul­nak, a terv, az álom per­sze majd a kétnyelvű ok­tatás bevezetése, hogy egy­szer olyan közismereti tárgyakat, mint a történe­lem, földrajz is, németül taníthassanak.

Next

/
Thumbnails
Contents