Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-22 / 95. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1988. április 22., péntek Mátrafüreden Nagy Sándor, a SZOT Mátrai Üdülő Igazgatóságának nyugdíjas fűtője és barátai több száz órás munkával bükkfából székely kaput faragtak szabadidejükben. A családi ház előtt felállított díszes kapu az egyre nagyobb idegenforgalmat lebonyolító üdülőhely egyik új látványossága. (MTI-fotó) Uiangok a Budapesti tavaszi Fesztiválról Fii Zoltán kiállítása Fábri Zoltán, Kossuth-dí- jas, kiváló művész festményeiből nyílt kiállítás tegnap, április 21-én Sárospatakon, a Művelődés Háza galériájában. Fábri 21 filmet készített — neve elsősorban innen, erről ismert — s viszonylag kevesen tudják róla, hogy ifjú korában nemcsak vonzódott a képzőművészethez, de sikeresen felvételizett is a Képzőművészeti Főiskolára. Az első szerelemtől elcsábította a színház, a film, de az elmúlt öt évben újból megkísértette az olajfesték szaga. „Festek, rajzolok, dolgozom.” — írja önvallomásában. Munkájának eredményével ismerkedhetnek most meg az érdeklődők a sárospataki tárlaton, amely május 15-ig tart nyitva. De nemcsak a műveket ismerhetik meg azok, akik kíváncsiak rá. Pénteken, április 22-én, este 7 órakor kávéházi beszélgetésre várják a Művelődés Házában az érdeklődőket. Fábri Zoltán kérdező beszélgetőtársa Vukovich László lesz. Irodalmi esi" Eddig úgy adódott, hogy erre a nemes rendezvénysorozatra mindig csak a befejező napokon tudtam elmenni. Ezentúl már tudatosan szervezem úgy a szabadidőmet, hogy a fesztivál utolsó napjainak műsorát látogassam. Mert a szervezők jól tudják, a lankadó érdeklődést csakis nívós rendezvényekkel lehet ellensúlyozni. * Felüdülés volt Lehár köny- nyed zenéje — a Víg özvegy és egy egészen más atmoszférát teremtő zongoraest, melyet az Angliában élő Fu Csöng produkált. Sokszor elgondolkodom azon, miért nem lehetnek az ilyen lelkek állandóan közöttünk. Hogy egyetlen szó nélkül, kimért mosollyal milyen hangulatot varázsol közénk, amikor még egyetlen billentyűt sem üt meg a zongorán. Azért drukkoltam, hogy a Chopin-művek közül nehogy eljátssza a g-moll balladát, mert tudom, igen nagy megpróbáltatásnak tenne ki engem. Mert ha ezt hallom, mindjárt Váci néhány sora ad okot, hogy minden keserűségem jusson eszembe: „ ... hogy sírás rázzon, mint szél a virágot, kézlegyintésed elég...” * Szerencsére van példa az önfegyelemre is. Fellegi Ádárn Billentyűs sztori műsorában Antal Imre rá a példa. Az estét betöltő közvetlenségben csodáltam, azt az ötletszerű segítséget, amit magára szabott. Ismerve sorsát, elképzeltem, mit érezhetett, amikor lapozott Fellegi Ádámnak. És mégis rezzenéstelen arccal segítette a művész sikerét. Ebben pedig ő a művész. És persze a tőle megszokott nagyvonalúsággal, hallatlan ügyszeretettel hozza be Sólyom Nagy Sándort, hogy gyönyörű hangját kiérezzük a legpajkosabb kis jelenetből is. Így kaptunk ízelítőt ezen az este a spinét hangjaiból, a csembalóból, vagy a zongorát már nem is zongoraként megszólaltató formabontó irányzatokból. Mert elmondta Fellegi Ádám, hogy már olyan művészek is vannak, akik a zongorahúron — mint egy hárfán — játszanak, de vannak, akik könyökkel, alkarral ütik a billentyűket (és be is mutatta ezeket). Jó sztori volt! * Az utolsó napra maradt egy délelőtti komoly zenei koncert az Operaházban, Szól a szív címmel. Megdöbbentő élmény volt számomra, hogy ezt a vakokért szervezett jótékonysági műsort igen sok rokkant, mozgássérült tisztelte meg, sokan szervezett közösségekkel jöttek el, hogy segítsenek, hiszen a befolyt összegből drága műszereket vesznek a rászorulóknak. Az előadók szívből játszottak. Valóban a szív szólt neves zongoraművészünk, Jandó Jenő műsorában, a Budapesti Vonószenekar és az Állami Balett Intézet tánckara előadásában. Külföldi művészek közül a tizenegy éves Williem Rahbari aratott osztatlan sikert trombitaszólójával. Méltó volt a Tavaszi Fesztivál Budapesthez, fővárosunknak rangot ad, hiszen évről évre több a külföldi látogató — a művészetet értő-szerető közönség. B. Sz. L. Kazincbarcikán, a 105. Számú Lékai János Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskolában rendezik meg a Magyarország az én hazám című műveltségi vetélkedő országos döntőjét. Az Országos Pedagógiai Intézet, a Tudományos IsmeretterTavaly, augusztus 20-án, a Népművészet Ifjú Mestere pályázat díjainak átadásán két mezőkövesdi alkotó nyerte el az értékes címet. Papné Vámos Margit hímzésein, és Kovács Szabolcs festett bútorain a matyó népművészet' jellegzetes formavilága él. Papné Vámos Margit 25 évesen érte el élete eddigi legnagyobb szakmai sikerét. Előtte mindössze egy hímzőnek sikerült Kisjankó Bori hazájában e címet elérni. Különböző kiállításokon, pályázatokon, sportnyelven szólva, mindig dobogós volt. A Népi Iparművészeti Tanács által tartott zsűrizésről legutóbb egymaga több „A”- kategóriásnak minősített termékkel térhetett haza, mint a többiek együttvéve. Margit a mezőkövesdi Matyó Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben dolgozik. Hivatalos beosztása dokumentációkezelő. Nem veti föl a pénz. Nemrég végzett el egy NIT szervezésében zajló tanfolyamot, ahol hazánk és a környező országok szőtteskultúrájával ismerkedett. Minél többet szeretne tudni, tanulni. Szabadidejében szakkönyvéket olvas, s készül az Iparművészeti Főiskolára. Természetesen változatlanul tervezi és készíti gyönyörű hímzéseit. Szeretné megszerezni a Népi Iparművész címet. Ehhez, mint mondja, eredményei már megvannak, ám sok múlik ez ügyben környezetén. Kovács Szabolcs otthon dolgozik, nincsenek közvetlen főnökei. A rajzszakos tanár az utolsó pillanatban lette cím büszke birtokosa. Bár szülei is népművészek, édesapja remekmívű bútorai Kulcsár Imre színművész irodalmi estjét rendezi meg a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár április 25-én, délután ötórai kezdettel. Az esten Élhettem volna gyönyörűen címmel Ladányi Mihály verseiből hallhatnak összeállítást az érdeklődők. Bevezetőt mond Borbély Sándor irodalomtörténész, a Móra Könyvkiadó igazgatója. jesztő Társulat és a Turista Magazin által meghirdetett vetélkedő ünnepélyes megnyitására szombaton délelőtt fél 9-kor kerül sor. A vetélkedő kétfordulós, az eredményhirdetés vasárnap lesz. A résztvevők Aggtelekkel is megismerkednek. bejárták a világot, édesanyja neves tojásfestő, ő csak hosszas unszolás után, 34 évesen kezdett el bútorfestéssel foglalkozni. A szülői vér nem vált vízzé, Kovács Szabolcs röpke egy év alatt sikert sikerre halmozott. Bármilyen pályázaton indult, díj nélkül még nem tért haza. Olyan rangos elismeréseket tudhat magáénak, mint az I. országos népi bútorműves pályázat második helyezése, és a 8. országos népművészeti kiállítás fődíja, a Gránátalma. Nevére méltán figyelt fel a szakma. Közben mintegy mellékesen, több városban, kivéve Mezőkövesdet kiállítást rendezett festményeiből, grafikáiból. — Sokáig csak a rajztanításnak éltem, bár időm nagyobb részét ma már a bútorfestésnek szentelem, a tanítás ma is fontos számomra. Rajzórákon igyekszem a gyerekekkel megismertetni az ősi matyó motívumokat, a régi mezőkövesdi életet, megszerettetni a népművészetet, hogy ne csak egy drága tornacipő vagy egy bárgyú diszkószám legyen szemükben érték. Szeretném megéreztetni velük az alkotás, a kétkezi munka örömét. Én hamar ráéreztem erre szüleim mellett. Apámmal az asztalosmunkát ma is együtt végezzük. Lakásom használaton kívüli garázsában festem a szekrényeket, asztalokat, székeket, tékákat, ládákat. A mai népművészet nem lehet öncélú, nem lehet egyszerű másolás. A cél az, hogy olyan termékek szülessenek, amik ma is praktikusan használhatók, ugyanakkor megőrzik a régi motívum- kincset. M. Kiss Csaba Nincsenek ma mecénásnk? V isszasírom a régi világot. De mielőtt bárki gyanús szemmel figyelné soraimat, rögtön hozzáteszem: abból is a gazdag mecénásokat, akik saját vagyonukból támogatták az alulról jövő kezdeményezéseket. Akik felkarolták a pályakezdő művészeket, akik - ha valahol tehetséget fedeztek fel, akkor anyagi támogatással siettek a kibontakozás megsegítésére. Minap a Ki mit tud? megyei döntőjén jártam, ahol csodálkozva figyeltem, meny. nyi tehetséges fiotal él szőkébb hazánkban. Vonnak, akik valamelyik művelődési ház égisze alatt bontogatják szárnyaikat, de a többség csak a saját örömére, o saját erejéből tevékenykedik. Az alkotó emberekre többek között az jellemző, hogy szeretnék alkotásaikat közönség elé vinni. A művelődési házak művészeti csoportjainak erre nyilván több esélyük van, persze „kultúránk szentélyeinek" anyagi helyzetét ismerve, ez az előny egyre kisebb lesz. De mi tesz a többséggel? Tatán ez volt az utolsó alkalom, hogy a nézők elé állhatták produkcióikkal? Nemrég egyik színész ismerősöm azt mondta; „Sok a tehetséges fiatal, de kevesen kapják meg azokat a jó szerepeket, amelyek tehetségük kibontakoztatásához elengedhetetlenek. S így tíz év múlva az egyenlő alapokról indulók már igen távol kerülnek egymástól." S milyen „szereposztás" vár a mostani Ki mit tud?-osokroí Vétek veszni hagyni a legkisebb tehetséget is... Ekkor villant be a mecénások gondolata. Mert nehéz gazdasági helyzetű országunkban akad néhány jó gazdasági helyzetben lévő állampolgár -, s lehet, hogy hiányos tájékozottságom az oka -, de egy kezemen meg tudnám számolni, közülük hányon áldoztak vagyonukból a hazának. Pedig ők már nogyon sokat kaptak tőle ... Czoborczy Bence Magyarország az én hazám értekék őrzői Több gondolat bánt engemet... Lehet, hogy én vagyok a nagyon tájékozatlan, de az az érzésem néha, hogy nálunk igen könnyen dobálózunk címekkel, rangokkal, beosztások jól hangzó megnevezésével, s mintha jóval több lenne az igazgató, meg a főtanácsos, aztán a doktori címet még a hálóingére is ráhímeztető, bár a gyakorlatban a doktorátusa mögött lévő tudományágat egyáltalán nem hasznosító (állam)polgár, mint amennyi szükséges. Szaporodnak a vállalkozások, vállalatok, kisszövetkezetek, ilyen-olyan társulások, és ezek lehet, hogy gazdaságilag indokolt folyamatok, — már tudniillik az, hogy nagy intézményekből, szervezetekből több kicsi lesz, — de mindegyik újabb kisszervezetnek az élére kell egy vezérkar, és máris ki lehet nevezni igazgatót, igazgatóhelyettest, elnököt, elnök- helyettest, vagy esetleg ezeket meg lehet választatni, aztán lehet osztogatni főosztályvezetői címeket, meg ilyesmiket, az állami szerveknél oda lehet adni a tanácsosi, meg főtanácsosi címet, akiből nem tudnak mit csinálni, annak a szaktanácsadói címet adják, és így tovább. Helyenként már megszületnek a Pál utcai fiúk mai utódai, azaz olyan szervezetek, ahol parancsnok, meg alparancsnok és borzasztó sok tiszt van, csak éppen a hadsereg gyenge, adott esetben egyetlen kis Nemecsekből áll, akinek csak azért nem írják csupa kisbetűvel a nevét, nehogy megsértődjön, s akkor kinek dirigál a sok-sok főnök, ki végzi el manuálisan is a munkát. De félre a rosszmájúsággal, valóban sok az igazgató, meg a hasonállású. A különböző frissen létrejött kisebb szervek élére kinevezett ember éppúgy igazgató, mint egy nagy kombinát vezetője, titkárnőn keresztül lehet bejutni hozzá, ha lehet, titkárnővel telefonáltat rá a társintézményekre, egyáltalán elhiszi, hogy az igazgatói cím valami nagyhatalmú vezetőhöz 'teszi hasonlatossá. Természetesen nem azért mondom ezt el, mintha irigyelném a címet, vagy lebecsülném azokat, akik ilyen munkakörökben dolgoznak. De nagyon sok az igazgató, és ha egészen jelentéktelen szervek, intézmények élén is ilyen rangú valaki áll, devalválódik ez a cím, akárcsak a többi, amelyeket az előbb már említettem, és hovatovább, hogy az érdemileg nagyobb intézmények vezetőinél meg már nem lesz elég a vezérigazgatói cím, vagy a főigazgató, ki kell találni valami szupercímet. És ha már cím adódik, a kis helyeken, akkor azzal jár nemcsak az elegáns iroda és titkárnő, hanem kiemelt' fizetés és valamiféle hatalom is, s kell még egy ember, aki a tényleges munkát elvégzi. Aztán előbb-utóbb mindenféle urizálási szándékok is előbukkannak. A felszabadulást követő időkben közszájon forgó vicc volt, hogy a frissen kiemelt, magas beosztásba került munkásember felesége állítólag azt mondta, a férje rangja után, ha nem jött volna ez a rendszer, méltóságos asszony lenne. Ez hajdan vicc volt, ma, amikor tele vagyunk főtanácsosokkal, újra fölbukkan, — s talán már nemcsak viccként — az a gondolat sokakban, hogy a főtanácsosi rang mellé régen méltóságos cím járt. És mintha á kelleténél többen úgy viselkednének manapság, mint hajdan ez irigyelt cím birtokosai, vagy bitorlói. S ez áll nemcsak főtanácsosokra, hanem különböző igazgatókra, elnökökre, egyéb túltermelt rangokra ... * Különböző munkahelyeken, itt-ott, s elég sokfelé idegeskedések tapasztalhatóak. Elsősorban nem a fizikai dolgozók körében. Mert, ugye, racionalizálnak felsőbb szerveknél, a felettes lépcsőfokon álló igazgatásban szükségtelenné válik néhány munkakör, és annak betöltője. A jól bevált recept szerint esetleg áthelyezik valamelyik alárendelt szervhez, vállalathoz, minélfogva ott lesz létszámfölösleg, onnan kell valakit elhelyezni, elbocsátani, eltanácsolni, szóval eltüntetni. Nem kis gond ez a vállalati vezetőknek, különösen ha nemcsak így kapnak embereket, hanem ugyanakkor az általuk vezetett intézmény még létszámcsökkentésre is kötelezett. Főhet a fejük, mit csináljanak. Ilyenkor számba veszik, hogy kiket lehet esetleg nélkülözni. Kiderül, hogy Ipszilon teljesen használhatatlan, de egy korábbi hasonló akció során, vagy tíz évvel, ezelőtt a felettes szervtől lapátolták hozzájuk, szíves ajánlással, mivelhogy alig várták, miként szabaduljanak meg tőle; itt viszont azóta is a „felsőbb helyről jött ember” rangját élvezi, hiszen nem lehet tudni, milyen kapcsolatai vannak ma is előző helyén, kivel jár össze, milyen híreket hord be, tehát jó lesz vele vigyázni, őt ne bántsuk. Ott van a másik is, aki szintén mellőzhető lenne, de őt hajdan Iksz elvtárs ajánlotta. Igaz, Iksz elvtárs már nincs a helyén, nem is tudni pontosan, hol van és mit csinál, de nem tudni, milyen messzire ér el a keze. Egyébként is az ő pro- tezsáltja nem sok vizet zavar. Nem dolgozik, ennélfogva nem is ront el semmit. Legjobb békén hagyni. A harmadik, aki számba jöhet, viszont kitűnő cimbora. Mindig ő az, aki veszít ultizáskor, ha a főnökkel játszik. Biztos helye van mindaddig, amíg a főnökök nem változnak. Fő hát a vezetők feje, s egyre fogy azoknak a sora, akik számításba jöhetnek. Aztán persze minden helyen van egy-két olyan ember, akiket nem protezsál senki, akik nem rokonai senkinek, nem kártyapartnerei, nem szeretői, értik is a dolgukat, s el is végzik. Sőt, még két másikét is, akik viszont kártyapartnerek, protezsáltak, vagy szeretők. Adott esetben egy személyben megtestesítik mindet. Ezeket a névteleneket esetleg el lehetne engedni, de azt belátja a vállalatvezetés is, ha ők nem lesznek, ki fogja elvégezni a munkát. Így előáll a pillanatnyi patthelyzet... S hogy ez a gondolat miért bánt engem? Csak azért, mert érzésem szerint nem egyetlen munkahelyen adódnak napjainkban ilyenfajta gondok ... (benedek)