Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-02 / 79. szám

MUNKÁSNMZEDÉKEK A szó, mintha kPjna manapság a divatból: hűség. Félreértés ne essékI Itt és most nem a N' hűségről esik szó, hanem föld és ember, gyár és em­ber hűségéről. KimeiVan e kifejezés szótárunkból: mostanság, amikor nem di­vat ragaszkodni ejaxon munkahelyhez, amikor az Alkotmány is azt mond­ja ki: mindenkinek a munkához (s nem a munkahelyhez) — nos, talán törzsgárdatagnak nena9y dicsőség lenni ezekben az években. Pedig hát... Régen szokás volt, f az aPÍ° szakmáját mívelte tovább, szokás volt, hogy a fiú az apja esztergapadját ll> örökölte. Szokás volt, megszokott volt a munkásdinasz­tia. Különösen a vdne^hen, bányákban, de máshol is... A munkásnemzedé­keknek rangja volt, l"? . Ragaszkodni valamihez, úgy, hogy a munkát be­csülettel, odaadóan1' ~ írásaink ilyen emberekről szólnak. Talán okulásként, példaként... O A hosszú falusi utca olyan békésen nyúlik el a hegy lábá­nál, mint a kövérre hízott macs­ka a tornác lépcsőjén, özvegy Jáger Józsefné háza inkább a fa­lu széléhez van közelebb. Kívül­ről éppúgy jellegtelen, mint a szomszédaié. Hajdan pirosló cserepei mostanra belefáradtak az idővel való folytonos küzde­lembe, akárcsak sárgás falai, amelyek aludni készülő őszi me­zőre emlékeztetnek. Üvegezett tornácán reggelre mindig hideg van. Meleg csak a konyha spar- heltjából sugárzik, ahol a haj­nali szürkületben már éledezik a tűz, s lassan forrásnak indul a teavíz. Jágerné Vali néni korán kel, korán fekszik. Reggel kien­gedi a tyúkokat, megeteti a ma­lacokat, elllátja a nyulakat. S most, hogy ébredezik a termé­szet, kezdi munkáját a kertben. Már kézbe fekszik a kapa, nyit­ni kell a szőlőt, vetni a mákot, ültetni a krumplit. Megélhetést neki. s a kilencvenhez közeledő anyósának a vasútig kinyúló majd’ egyholdas parasztgazdaság nyújt. Ebben kell megtermelni mindazt, amit maguknak, gyere­keinek szánt; s mindazt, amit ér­tékesíteni akar. Jut itt hely a répáknak, a karalábénak, a tök­nek, paradicsomnak, paprikának, dinnyének éppúgy, mint a mák­nak és uborkának. Míg ez utób­bit szerződés alapján az áfésznek adja, az előbbivel maga jár a piacra. Bár a mákot egyszer a fia vitte fel a Bosnyákra értéke­síteni. Igaz, ő olcsóbban adta, de egyszerre ott hagyta az év egész termését. Vali néni bizony nem paraszti munkára nevelte gyermekeit, de a sors gyakorta nem a szül rata szerint formálódik, érettségi után a helyi 1 ment dolgozni. Veje ott i1 s emellett hatalmas juhi van. Háromszáz anya eile* a napokban, s hamarosan 1 zik a birkanyírás ideje i* néni nem tud besegíteni taloknak munkával. Hí évéit taposva, saját gaí szívja erejét naponta. Ha egyáltalán, mert olyan * hogy még nyavalyái sem eltéríteni napi munkáját dig gyötri a derékfájás, s gas vérnyomás. Ám o! nemigen jut el, mert mondja, nincs erre ids szén hód a nyulakat viszi portra, hol meg a folyól lékezteti a mindennapos lásra. Főzni hétvégén fői aztán kitart az egész Minden szombat reggel elvágja három aprójószág nyakát. Egyet megtisztít magának, egyet a lá­nyának, egyet a fiának. Segíte­ni kell a gyerekeket — mondja. A fia a miskolci egyetemen végzett, mérnök lett, a menye irodista. De lám csak hazajöt­tek az emeletes ház fogságából. Itt építkeztek a szomszédban, csak egy kerítés és egy kapu vá­lasztja el a két portát egymás­tól. Eleinte virágokat, s füvet akartak a földből, mint mondják, csak afféle pihenőkertet. Aztán megigézte őket is a föld semmi­hez sem hasonlítható édes. tisz­ta szaga. S lám már ők is föld­művesek. Először csak szőlőt te­lepítettek, meg gyümölcsfákat ültettek. Aztán a konyhakertet hozták rendbe, s immár harma­dik éve uborkáznak. Az asszony­ka késő estig végzi dolgát a földben, aztán lefürdik, kezét pe­dig a hypóban áztatja. Körmét kilakkozza, és reggelre senki sem tudja az irodában, hogy meny­nyi munkát végez kint a sza­badban. Most meg úgy hírlik, nyulászkodni akarnak. Mint mondottam, Vali néni nem ilyen jövőt szánt a gyer­mekeknek, mégis a sors ekképpen alakulásával igen elégedett. Hiá­ba no, a vér nem válik vízzé. Aki szabadnak, földművelőnek született, az nem is tud már másként élni, csak a kék ég alatt, szabadságban, a föld szol­gálatában. S aki a földet hű­séggel szolgálja, azt a termő­föld királynője bőséggel jutal­mazza. Tudta ezt Vali néni min­den őse, s lám tudja minden utódja is. Még az unokák is, akik ilyenkor tavasztájt már ott csüngenek a diófán, hogy száz­száz gyermeki huncutság köze­pette lessék el a gazdálkodás ősi tudását... Balogh Andrea A melegüzemi munkahelynek is olyan jellegzetes szaga van, mint például a szénfejtésnek. A bányában a meleg levegővel ke­veredő szénpor, a kemencék mel­lett viszont a kenőanyagok és az izzó vasra csepegő víz „illa­ta” adja az ismerős szagot. A Borsodnádasdi Lemezgyár matuzsálemkorú berendezései ha­talmas robajjal dobálják ide-oda, nyújtják, formálják a lemezeket. Az egyik gép előtt zömök em­ber rángatja a fogantyúkat, „lab­dázva” a hét-nyolcszáz fokon iz­zó táblalemezekkel. — Hány fok lehet itt? — kér­dezem Storom István hengerész­től. — Most csak negyven — vála­szolja a szemét le nem véve a szikrázó táblákról. — Nyáron inkább ötven fölött, mint alatta. Mire elérjük a nyugdíjkort, tel­jesen kiaszalódunk — teszi még hozzá, s csak akkor nyújt kezet, amikor a hét milliméter vastag­ságúra hengerelt tábla csaknem fekete színűre hülye a gép vé­gén levő lemezhalom tetejére kerül. — Már belőlem is sok zsírt kiolvasztott ez a hengersor, pe­dig csak tizenhárom éve vagyok hengerész. Az apám több mint huszonöt évet dolgozott a me­legüzemben. " Nem tudom, hogy nekem lesz-e lehetőségem eny- nyit szolgálni. Már úgy értem — teszi gyorsan hozzá —, hogy a főnökség szerint bizonytalan a lemezgyártás jövője. A kemencéből újabb lemezbu­gát „halásznak” elő a hosszú vasfogókkal. Néhány ügyes moz­dulat, és a narancssárgán izzó. tégla alakú 'buga az előnyújtó hengerészek keze alá kerül. — Amikor tizenhét évesen, még 1964-ben a gyárba kerül­tem, nagy jövőt jósoltak a le­mezgyártásnak — mondja a zajt túlkiabálva Storom, állandóan figyelve a buga vékonyodását. — Kemencesegédként kezdtem, mint akkoriban a legtöbb új em­ber. Később lettem kötélhúzó, utána váltófelfogó, aztán felfogó, s csak egy idő után előnyújtó hengerész. Türelmesen vártam, amíg nyugdíjba ment egy hen­gerész, mert csak azután bíztak meg a gép kezelésével. Az utolsó szavakat már elha­darta. hogy teljesen az előnyújtó- ból érkező lemezre koncentrál­hasson. Rántás a karon, s a le­mez szikrát szórva soványodik a két henger között. Storom egy rudat vesz elő, amelynek a vé­gén kis kampó van. Ezt be­akasztja a lemez egyik végébe, a másik végét pedig a rúd krétá­val bejelölt részéhez méri. Bó­felfogó után csavarhajtó, s csak később lettem hengerész. — Segítséget jelentett, hogy az apja mellett dolgozhatott? — Sok mindent nem a saját bőrömön kellett megtanulni, mert az öreg megmutatta a legfonto­sabb fogásokat. Szólt, ha vala­mit rosszul csináltam, igazított a kezemen. Én is figyeltem a tár­sakat, így gyorsan beletanultam a szakmába. Azt viszont nem he­lyeselte, hogy hengerész lettem. Mostanában sokat elmondja, hogy a mai fejével ő is más szakmát választana. Én is meg­próbálom majd lebeszélni a két fiamat arról, hogy folytassák az örökséget. Alig keresünk többet nyolcezer forintnál, s az se biz­tos, hogy hengerészként megyek nyugdíjba. Olyan szakmát tanul­janak ki a fiaim, aminek van jövője. Egy alkalommal behoz­tam az idősebb fiamat, hogy néz­ze meg hol dolgozik az apja. Azt mondta, meleg van és nagy a zaj. Nekik ez már elég ok arra, hogy más munkát keressenek. — Azért van szépsége a hen­gerészmunkáinak is. — Régebben talán több volt, amikor kézzel formáltuk a va­sat. Most már nem az igazi. Apu is mindig ezt mondja. — Beszélhetnék az apjával? — Nem is tudom ... két hete műtötték, alig kel fel az ágy­ból, nincs jól az öreg. De azért mindennap megkérdi tőlem, ami­kor hazaérteim: jól ment-e, fiam? Fónagy István Fotó: F. L. lint, ismét egy rántás a és a lemez újabb „fogy után a gép végébe kerül. — Még ma is végig kel a szamárlétrát — törli fi zadó homlokát. — Olyan hogy bejön valaki a gyá* és hengerész lesz. Apám mindig arra figyelmeztetel becsüld meg magad, mert gigjártad a szamárlétrát 1 tos, hogy a hengerhez enf Még négy buga vékoi lemezzé, amikor elhangzót pihenő. Egy csendes if folytattuk a beszélgetést. — Ügy tudom, hogy a is hengerész. Az édesapj* tönzésére választották szakmát? — Apu nem akarta, hol talon ide kerüljek — tf nyakát, mellkasát Storo Ráérsz méig dolgozni, tanul dogatta, de én nem sí1' tanulni. Aputól tudtam, I még a fiatal melósok is resnek, ezért jöttem ide. mat én is lebeszélném * szakmáról, mert sokat ló gozni és keveset fizetne! az is természetes, hogy í* mindig azt szeretnék, ha f mekük többre vinné. A lók különben sem tolong* henger körül, mert könny1 kával jól akarnak keresi* re idősödik a csapat, nine* pótlás. A bátyámmal is sokat be­szélgetünk erről, 'hiszen ugyan­azt látja, mint én. Amikor ösz- szeülünk hárman, mindig azzal végződik a vita, hogy lemezre még sokáig Szükség lesz. Én is ebben reménykedem, hiszen csak harmincnyolc éves vagyok. Svájcisapkája alól ősz tin­csek kunkorodnak elő, s az arca is jóval öregebbnek látszik. — Látom, a hajain nézi. Anyu fajta vagyok, ő őszült meg leg­korábban a családban. Aputól a kitartást örököltem. Addig dol­gozott, amíg az egészsége meg nem sínylette. Nekem már nem­csak egészségemtől függ, hanem a főnökségtől is, hogy meddig leszek hengerész. Fél kettő elmúlt, fürödni in­dul Storom István. Az öltözőben kezet ráz a bátyjával, aki dél- utám folytatja, amit ő abbaha­gyott. Storom József fiatalabbnak néz ki öccsétől, pedig hat évvel idő­sebb nála. Megtermett, erőtől duzzadó alakján feszül a mun­karuha. Fekete, göndör hajában alig látni ősz hajszálat. — Az öcsémhez hasonlóan én is tizenhét éves voltam, amikor a gyárba kerültem. Abban a brigádban kezdtem el dolgozni, amelyikben apu volt. Először csapkenőnek osztottak be, aztán A hengersoron mór csők o hengerészszakma. A gépgyári lakatos gondolatai Rugjáii becsüljük meg az alkotó munkát fi íü flip !*ií mm I issssí^asfc Lakatos Sándor Nevére és szakmájára nézve egyaránt lakatos ül velem szemben a Diósgyő­ri Gépgyár pártszervezeté­nek helyiségében. Lakatos Sándor, a K—2 szerelde lakatos brigádvezetője. A falak, az ablakok mögül tompán mormol a gyár, néha megremeg alattunk a padozat. Mintha a föld szí­ve dobbant volna egyet... Riportalanyunk a szív­dobbanás őszinteségével sorolja szavait. Arról be­szél, mit éreznek, mit gon­dolnak ma munkatársai az ország, a világ soráról, éle­tük alakulásáról. Szinte a végletekig őszinte ember­rel találkozhattunk ezen a napon, 1988. március 29- én, a délelőtti gyárban. * — Húsz esztendeje, 1968- ban szabadultam fel. Az­óta a gépgyár adja szá­momra a munkát, a laka­tosszakmámból élek meg. Feleségem ugyancsak itt dolgozott az üzemben, ezen a helyen ismerkedtünk meg, majd házasság lett a kapcsolatunkból. Tizen­nyolc év után választott más munkahelyet, most a lyukói bányában gyors- és gépíró. Sem számára, sem számomra nem volt köny- nyű a váltás, hiszen' a gyárhoz mindkettőnket kö­zös emlékek fűztek. Ott jobban megtalálja a szá­mítását, a biztonságot, a szénre még hofeszú ideig szükség lesz. Én marad­tam, nem megyek, s en­A Bükk felől tavaszi il­latokat sodor a fel-fellob- banó szél. A párás leve­gőben is jól látszanak a pesti út fölötti szelíd domb szőlői, a hétvégi és borhá­zak, a pincék. Milyen szép lehet ez a táj ősszel, innen, Kistokaj felől nézve — jut eszembe. Szép lesz majd néhány hét múlva is, ha rügyét bontottak a fák, jobban vonzza a szemet, mint most, hogy minden szürkés-feketében úszik. A község utcái, barátságos házai között aztán hamar feloldódik a talán csak vélt szomorúság. Amikor pedig csaholni'kezd a ku­tya idősebb Gaál Andrásék Petőfi utcai háza előtt, a természet fölötti meditál- gatás átadja helyét a cso­dálkozásnak. Merthogy gondolatban valamiféle veteránt keres­tem, aki talán még botra is támaszkodik, hordozva vállain az idő, az átéltek súlyát. S íme, most itt áll előttem egy pirospozsgás arcú, jó ha hatvannak tet­sző, vidám ember, mun­kásruhában, munikáscc ba­kancsban, s nagy-nagy ör­vendezéssel, hogy vendég érkezett a házhoz. Pedig — tudom meg — most keit fel, hajnalig mulattak a lakodalomban, ezért alszik még élete párja is, noha másképp valósággal bűn lenne ez itt falun, ahol ap- íójószágot is el kell látni. — Nemrégen jöttünk a mulatságból — szabadko­zik Ilonka néni is, miköz­ben gombolgatja a ruhá­ját, igazgatja a haját. — De már úgyis felkeltem volna, mert megyünk el­mosogatni. Nekünk is se­gítettek, amikor a fiúnk esküvője volt. Igaz, voltak is vagy háromszázan, akadt munka bőven. Most vi­szont várhatnak rám, mert szeretem hallani, mit be­szél a férjem. Már az aranylakodalmunkra ké­szülünk, s még mindig nem untuk meg egymást — kacag a szeme, a szá­ja. —• Akkor még más volt a szerelem, az élet. mint most. Ha már megfogták nek is megvan az oka. Jó barátaim, társaim, isme­rőseim ragaszkodnak még a gépgyári levegőhöz, mi azt tartjuk: a közösségben rejlő erő, az azonos gon­dok elviselése, egymás örömeinek látványa te­remti az akaratot, ez ve­zet a kilábaláshoz. * — Miről beszélgetünk ma a gépek mellett, a tíz­órai szünetben, az öltö­zőkben, a folyosókon? Nem mondhatom, hogy rózsás a hangulatunk. Az infláció mindannyiunkat foglalkoz­tat, s különösen bántott bennünket a gyermekru­hák, a gyermekholmik árá­nak ilyen mértékű emelé­se. Persze látjuk azt is, hogy a kormány sem kö­zömbös gondjaink iránt, s a lehetőségekhez mérten mérsékelte bizonyos cik­kek árát. A mi családunk négytagú, két lánygyer­mekünk van. A nagyobbik néhány napja felvételizett a Kossuth Gimnázium és Óvónői Szakközépiskolába. Reméljük, sikeresen. A ki­sebbik még csak négyéves, óvodába jár. A mindenna­pi gondokat tehát azonnal érezzük, s be kell valla­nom, nagyon nehezen véd­jük ki. Ha lehet túlórá­zom, éjszakai műszakot vállalok, ám erre ritkán kerülhet sor. * — Vitathatatlan, a sta­bilizációs és kibontakozási program ugyanúgy szol­egymás kezét a párok, nem engedték el egykönnyen. Az „akkor” a háborús évek emlékeitől súlyos szó­vá nehezedik körülöttünk. Gaál András pedig még tá­volabbra néz vissza, ahogy élete egy-két állomását felvillantja. — Szegénycsaládba szü­lettem bele Bükkszentmihá- lyon, a mai Tiszavasvári- ban. Anyám grófi cseléd volt, apám molnár és gép­lakatos. Még jóformán jár­ni tanultam, amikor Ti- szadobra kerültem, ott ne­velkedtem. Vékonyka gye­rek voltam, ezért cipész­nek szántak. Beteg lettem, abba kellett hagynom a ta­nulást. Budapestre kerül­tem, 1940-ben onnan vo­nultam be tényleges kato­nai szolgálatra. Két év múlva a frontszolgálat kö­vetkezett. Megsebesültem, hazaengedtek. Az LKM-be mentem dolgozni, itt is­merkedtem meg Ilonkával. 1944. március 18-án esküd­tünk, s május 20-án már SAS-behívót kaptam, is­mét következett a front. Erdélyben újra megsebe­sültem, majd kalandos úton kerültem haza ősszel. Nem sokat kellett rá vár­nom, hogy november 19- én Kistokajban is megje­lenjenek a felszabadító szovjet katonák. Másnap született meg a fiam ... — Milyen boldogok vol­tunk! — sóhajt fel a kávé tálalása közben Ilonka né­ni. — Pedig, de görcsösen indult minden. De hát meg­szoktam én is a nehéz életet, kilencen voltunk testvérek! A munkától so­sem féltem, ma is szere­tek dolgozni. Egész éle­tünk a dolog volt, még nya­ralni sem voltunk egyszer sem. Talán csak a mesékben talál úgy egymásra két ember, mint a Tiszadobról gálja a gépgyáriak érde­két, mint az országét. Azo­nos a véleményünk, ha csak a fizikai munkáso­kon múlik végrehajtása, mi mindent megteszünk a sikerért. De eddig a prog­ramból csak a „bruttósí­tást” és az új adórendsze­reket ismerhettük meg. Ügy érezzük, a kibontako­zás gátja nem a fizikai munkás. A dolgozó ember, ha a szereléshez szükséges alapanyagok, alkatrészek időben megérkeznek, s a tervrajzok sem hiányoz­nak, nem ül ölbe tett kéz­zel. Egyszerűen más a mentalitása. Jobb dolgoz­ni, mint tétlenkedni. Eb­ből pedig már az követ­kezik, hogy meg kell te­remteni a feltételeket, rangján kell megbecsülni az alkotó mérnököket. De ne a beosztással járjon a Kistokajba került Gaál András, s az itt született Molnár Ilona. Anélkül, hogy biztatták volna egy­mást, mindketten 1945 ele­jén, amikor az ország tel­jes területe még fel sem szabadult, már beléptek a pártba. S attól kezdve mindketten mozgalmas éle­tet éltek. Ilonka néni tag­ja lett a színjátszó körnek, aktívája a nőmozgalomnak, de jól járt vele a terme­lőszövetkezet is. Később pedig a Miskolci Kertésze­ti Vállalathoz került, on­nan ment nyugdíjba, 1980- ban. S ha l^het, még színe­sebb idősebb Gaál András életútja. Már a felszaba­dulás évében a Miskolci Járási Pártbizottság tagja lett. Volt szabadságharcos titkár, SZIT-titkár, párttit­kár, a járási pártbizottság munkatársa, s hét évig községi tanácselnök is. És milyen az élet! Végül a Miskolci Vegyesipari Vál­lalattól ment nyugdíjba ő is. Nem beszélnek nehéz éveikről, noha érzem, ilye­nekben is volt részük. Csak, amikor 1956 kerül szóba, izzik fel a talán az­óta bennük lévő, velük élő düh a szemükben, s törnek ki magukból. Gaál András azonban leinti asszonyát: — Ami volt, az elmúlt — szól rá. — Beszéljünk inkább a máról. Kistokaj- ról mit tud? — néz rám kíváncsian. S amikor be­vallom, nem túl sokat, őszinte örömmel szól a községről. — Képzelje el, amikor a frontról vissza­jöttem, hétszázan sem él­tek a faluban, ma pedig 1300-an. Majdnem minden­ki a két diósgyőri nagy­üzembe jár be dolgozni. Sokat fejlődtünk az elmúlt időben. Kilencven új ház­helyet alakított ki a ta­vastag boríték, hanem a produktumot fizessék meg vele. Az eredményes piac­kutatást, a korszerűsítés gyakorlati, mérhető lépé­seit, a tevékeny, alkotó cselekvést. Mi most ezt várjuk. * — A gyárkapun kívül? A Diósgyőri Gépgyár se­gítségével — akkor éppen tíz éve dolgoztam az üzem­ben — a Komlóstetőn hoz­zájuthattunk egy társas­házi otthonhoz. Az életünk a munkában és a lakás­ban telik, a szórakozást a legtöbb esetben a televízió jelenti. Örömmel fogadtuk a miskolci televízió rend­szeres jelentkezését — a képernyőn jó volt látni a várost, ami az otthonun­kat jelenti... (udvardy) nács, s további húszról is szó van. Vezetékes ivóvi­zet kaptunk, bővítettük az iskolát, az óvodát, az orvo­si rendelőt. Tavalyelőtt még házasságkötő terem is épült, legyen több kedvük házasodni a fiataloknak. A jövőnek is élni kell, nemcsak a múltnak, az emlékeknek. — Most megépül az új iskola — szól közbe Ilonka néni. — Az lesz nagy ese­mény ősszel, ha azt átad­ják. Segített mindenki, aki tudott. Mi is két hónapi társadalmi munkát vállal­tunk. De gondolnak itt az idősekre is, most volt a napokban például az öre­gek találkozója. Mindketten ma is aktí­van kiveszik részüket a falu életéből, fejlesztésé­ből. Gaál András szerve­zőtitkár a helyi pártszer­vezetben, de a népfrontnál és a tanácsnál is segít. Kitüntetések — a Mun­kás-Paraszt Hatalomért Emlékérem, a Felszabadu­lási Emlékérem —, régi okmányok, családi fényké­pek kerülnek elő. Fiúkról, aki művezető a drótgyár­ban, s két lányukról, akik Szirmán, illetve Szombat­helyen élnek. Éppen utób­bihoz készül Ilonka néni, merthogy a lánya itt ta­nul jogot Miskolcon, s amikor időnként ide kell jönnie, a nagymama vi­gyáz a gyerekekre, a mesz- szi dunántúli városban. — Most építkeznek is — teszi hozzá, elkel ott a se­gítség. — Nagyon jó mun­kahelye van a MÁV-nál, szeretik, segítik őket. Elmenőben Gaál András büszkén mutatja a kertet, a szaladgáló baromfikat, majd a szőlősdombok felé int: — Van egy kis, négy­százöles szőlőm is. Most metszettük meg. Jól érzem ott magam, amikor dol­gozhatok benne. Látom onnan, fentről Kistokajt is. Ha erre nézek, megörül a szívem, hogy nem hiába küzdöttünk, éltünk. Nyikes Imre jovonek elm

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents