Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-16 / 90. szám
1988. április 16., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Így van ez, ha megöregszik az ember. Semmi sem jó, semmi sem tetszik. Ha meleg van, az a baj, ha hideg, az a baj, ha orvosra van szüksége, azért morog. Uram „bocsa’”, még a vécére menés is tömény gondot okoz. Közben pedig — mindezekért — egy csupa morgás lesz az öregember. Túl a íent említetteken, még itt van ez a megbolydult világ, atom, hidrogénbomba, rakéták, űrháborúra ítélt jövendő, bruttósítás, rengeteg részvény, a politikusok hol megölelik egymást, hol acsarkodnak, lakáshiány, emelkedő árak, állami deficit, rohanás és tülekedés a „kemény” valutáért, hát tessék csak rendet teremteni abban azér- elmeszesedéses öreg agyban. Szerencsére nem minden totyogó vénembert késztet morgásra ez a kézzel-láb- bal, fegyverrel és korrupcióval cvikkolt, egymás ellen hadakozó emberiség. Merthogy a saját portánkon maradva — voltunk mi már sokkal rosszabb helyzetben is. Mert teszem azt, 1945 őszén már a gatyánkat is levetettük egy üveg olajért (flakon még nem volt), cukor helyett melaszt nyaltunk, s asszonyaink melasszal édesítették a görhöt, vagyis a máiét. Tudom, mindezt megírtuk tízezerszer, szerény magam is, miután ma, a hetven esztendő felé közeledvén, többet bolyongok a múltban, mint a jövőben. S hogy megint a régmúltat nyaggatom (bár a szerkesztők némelyike fintorog emiatt) annak oka van, mégpedig . . . Nemrég a megyei lapunkban sommás cikket olvastam az edelényi Coburg- kástélyról. Jó, tisztán megírt olvasmány arról, hogy első osztályú szállodává kívánják átalakítani — hajói emlékszem — nagyrészt svéd tőkével, egyrészt hazai támogatással. Azután lesz ott minden, ami szemszájnak ingere. Még betyártámadást is produkálnak az uraknak, hölgyeknek, külön lovaglási lehetőség, szóval nem rossz az ötlet, bár megvalósulna. Ránk fér a kemény valuta. Meg aztán miért álljon ott kihasználatlanul a hercegék volt kastélya. Csak romlik, málladozik, kár érte, bár talán most már mentegetik!... Apropó! A hercegék! Sokat beszéltünk róluk, valamikor 1945 őszén, méghozzá az edelényi kastélyukban. Bizony, akkor üresen tátongott a sok szoba, amelynek egyikébe az első emeleten, mi költöztünk be. Igen, beköltöztünk — persze hatósági engedéllyel — mi, két hétre ideküldött pártiskolások, akiket az MKP szervezeteinek vezetősége delegált eme megtisztelő feladatra. Edelény- ből és a környékbeli községekből jöttünk, úgy tíz- tizenkét ember, munkások, parasztok, vegyesen. Mindegyikünk kisebb-nagyobb batyuval, hátizsákkal érkezett, mert a járási pártbizottság megírta: önellátó lesz a megye első vidéki pártiskolája, tehát pokrócot (plédről még nem beszéltünk) lepedőt hozzanak a hallgatók, és természetesen minél több krumplit, hagymát, zsírt, szalonnát, babot, paprikát, sót, szóval saját részünkre ennivalót, mert saját magunknak kell főznünk, takarítanunk. Kenyeret nem fontos hozni, arról mindennap a járási pártbizottság gondoskodik. Jól emlékszem (érdekes, a régmúlt eseményekre jobban, mint a húsz évvel ezelőttiekre), amikor megkaptuk mi, szendrői kommunisták a járás ukázát, aznap este taggyűlésre jöttünk össze. Nem sokan, alig tizenöten vagy húszán lehettünk párttagok, lévén Szendrő igen erős kisgazdapárti. Ä mi tagságunk főként bányászokból tevődött össze, akiknek bizony, miután a bányászkodás szünetelt, nem tellett közadakozásra, hiszen fátjártunk vágni az erdőbe, hogy némi élelemhez jussunk. Hanem, azért mégis csak összejött a tagok élelmiszerfelajánlásából húsz kiló krumpli, két kiló szalonna, négy kiló hagyma, három kiló zsuzsibab, no meg ' egy pokróc. Másnap reggel a szendrői hentes vitt el a lovas szekerén Edelénybe. (Akkor még nem volt kész a Sajó-híd! Így vonat sem közlekedett!) Emlékszem, az első nap a rendezkedésünk napja lévén, elfoglaltuk az említett első emeleti üres szobát. A kastély mellől jókora mennyiségű szalmát hordtunk fel, leterítettük a hosszú fal mellett, rá a lepedőket, majd a pokrócokat. — Ezzel hát készen lennénk, elvtársak! — mondta a pártiskola vezetője, egy fiatal csepeli munkás, (hol lehet ma?), majd kiadta a további feladatokat: miután pór ajtónyira egy sparhelttal és különböző, a főzéshez használatos edényekkel felszerelt konyhát találtam, minden ennivalót oda raktározunk, ha jónak találják az elvtársak. A javaslatom: ne nézegessük, ki mit hozott, úgyis egy fazékban fogunk főzni. Ami pedig a tisztálkodást illeti, nekünk lesz a legnagyobb fürdőszobánk, itt folyik mellettünk a Bódva. — És hol lesz az iskola? — vetettük közbe. — A földszinten. Jó nagy terem, van benne egy hosz- szú asztal. Két jókora fapadot is találtam, ceruzátok, irkátok .van, elvtársak, hát kell ennél több? .. . Nekünk — akkor — nem kellett! Reggelente (bár már csípett az őszi szellő) derékig meztelenül leszaladtunk a Bódvához. Az akkor még kristálytiszta vizű folyó felett fehér, fátyolszerű pára imbolygott, a folyó medrében halak kergetőztek. Gyors mosakodás, azután irány a hálószoba! Mire rendbe tettük magunkat, az aznapi két szakács (mindennap mások főztek) már hozta is le a nagy fazék rántott levest, az iskolai terembe, mivel csak ott volt asztalunk és ülőalkalmatosságunk. Gyorsan ettünk, majd az ebédlő átalakult pártiskolává. A csepeli elv társ — ahogy emlékszem —, pompás előadó volt. Igyekezett minél érthetőbben, egyszerű szavakkal ismertetni a bolsevik párt történetét, a nagy októberi szocialista forradalmat. Azután a magyarországi feudális korszak következett, és mi nem jegyzeteltünk. Csak kérdeztünk, tudni akartunk mindenről, kisiskolás gyermekekké változtunk. A rendszerint paprikás krumpliból vagy paszujból álló ebéd után egy-két órácskára pihenőt kaptunk. Néhányan halásztunk. De nem ám mai, modern eszközökkel, hanem kis szü- tyc'kkel, ritka szövésű tarisznyákkal. És milyen sikeresen! (Dögivei volt akkor a hal a Bódvában.) Olykor hat-hét kilót is kifogtunk, persze, aznap degeszre tömtük halászlével a gyomrunkat. A délutáni előadások rendszerint lámpagyújtásig tartottak. (Petróleumlámpával, meg méccsel világítottunk!) A pisla fényecs-; kéknél pucoltuk a másnapi krumplit, szemeltük a babot, vagy szerencsés halászat esetén, beleztük a Halat. Amikor készek voltunk a másnapi ebédünk előkészítésével, természetesen lefeküdtünk szalmapokrócos ágyunkra. Am nem aludni! Ez volt a kötetlen beszélgetésünk ideje, ki-ki elmondta élete történetét, ha túl unalmas volt, néhányan hortyogásukkal fejezték ki nemtetszésüket. Hanem, amikor a pártiskolánk vezetője vitte a szót, bezzeg nem aludt el senki. Színesen, érdekfeszítően beszélt a magyar történelemről, a nagybirtokosok intim dolgairól, szokásairól, szegény embert nyúzó robotadóikról . • ■ — Ám gondoltátok volna - elvtársak, hogy valamikor ennek a kastélynak a vendégei lesztek? Igaz, nem baldachinos ágyban feküsz- tök, és nem homárt, lazacot, meg borban sült fácánt esztek, mégis nagy dolog ez, elvtársak — mondta a pártiskolánk vezetője. Hát, nem mondom, némelyikünk bizonyára szívesen kóstolta volna meg a homárt, a lazacot, a borban sült fácánt, avagy aludt volna baldachinos ágyban, mint az alul-felül szúrós fekhelyen. De hát akkor fiatalok voltunk, saz ablakon bekandikáló sárga telihold csupa lelkes, jövőben bízó arcokat láthatott... Messzire kalandoztam a múltban. Persze, ha nem jelenik meg a megyei lapunkban az a Coburg-kas- téllyal kapcsolatos, a sok kemény valutát ígérő írás. bizony, ez az emlékem megírat lan marad. Régen volt! Hadd porosodjon a múlt. A lényeg: ha minden tervszerűen bekövetkezik, ismét a régirégi fényében ragyog majd ez a történelmi műemlékünk, és talán még jó néhány milliomost is fogadhatunk abban a szép épületben. Hát ki gondolta volna? Mi, akkor ott, 1945 őszén, semmiképpen nem ... Holdi János Tavaszi zene Feledy Gyula rajza Rumen Balabanov: Tárlatvezetés Tegnap Petrov felhívott telefonon. — Te tudtad? — kérdezte. — Mi a csudát? — Megnyitották a nagy- közönség előtt Nikodimov elvtársat. Gyere azonnal.. . A szóban forgó Nikodimov jelentős személyiség. Első ízben tették lehetővé a nagy- közönség számára a látogatását. Nikodimov csak 14—16 óra között van nyitva. Addig aimíg sziesztázik. A fennmaradó időben fontos munkát végez, gyűléseken vesz részt. Beléptünk Nikodimovba. A tárlatvezető rögvest letátoo- rozott a bejáratnál, és felhívta a figyelmünket Nikodimov fogazatára. Az elülső fogaik harapásra, a hátsók rágásra szolgálnak, és mindent péppé tud zúzni. — Milyen kár — mondta a tárlatvezető —, hogy Nikodimov jelenleg pihen. Jó volna akkor meglátogatni, amikor éppen tanácskozik. Megláthatnák, miként mar bele az ellenfeleibe, és hogyan zúzza őket össze ... Lejjebb ereszkedtünk. Emésztőtraktusáhan tonnaszámra sodródott a papír: utasítások, kivonatok, jelentések. Legjobban azonban Nikodimov szíve ragadott meg bennünket. Hatalmas volt és áttetsző. — Nikodimov szíve sebez- hetetlen, semmi sem fog rajta! — magyarázta a tárlatvezető. Nikodimov szívét harmincnyolcféle normatív ügyirat alkotja ... Véget ért a tárlatvezetés. Tapasztalatokkal gazdagodva léptünk ki az utcára. — Azt beszélik — mondta Petrov —. hogy a napokban megnyitják Parusevet is. — Miféle Parusevet? — kérdeztem. — Talán csak nem Nikodimov főnökét? — De igen! Bolgárból fordította: Adamccz Kálmán Laboda Kálmán Fölnézve a „Nyesvereb” italbolt udvaráról Galambok szállnak a szirénára. Az egyikük fellebben . .. Ne legyen soha vadabb e táj: Sörömet kiöntve nem kell a mámor a pontos szó márványa után mormol bennem a vágy minden részeg perc nem-lét hát veszteség a galambok turbékolva fenn, s mi békében idelenn. időm szétspriccel mint a gyorsan markolt lé a tiszta lég a madárhang a napfény részege légy!
