Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-16 / 90. szám
1988. április 16., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Munkát ________ é s otthont keresnek Az írás mottójául oz MSZMP KB titkárának, Szűrös Mátyásnak mondatát lehetne adni: „A magyarságukban sértett emberek ugyan ki máshoz fordulhatnának, mint a Magyar Népköztársasághoz." Reggel hét órakor a Diósgyőri Gépgyár kovácsüzemének nagykalapácsa már ütemesen veri a taktust, egyébként csendes még a környék. A gyárkapun kívül, a mnukaerő- gazdálkodási osztály épületének előterében féltucatnyi férfi ül, kicsit szkeptikus tekintettel, magukba roskadva. Nem beszélgetnek. Erdélyből érkezett magyarok. Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes, a hazánkban tartózkodó és letelepedni szándékozó külföldi állampolgárok ügyeinek intézésére alakult tárcaközi bizottság vezetője nyilatkozta a napokban: — Ebben az esztendőben, pontosan március 31-ig, ösz- szesen 1798-an kértek tartózkodási engedélyt a magyar hatóságoktól. Az országunkban lévők száma azonban ennél több. Bizottságunk fő feladata, hogy gondoskodjon azokról, akik határainkon belül szándékoznak élni, és már kértek ideiglenes tartózkodási engedélyt. Arra törekszünk, hogy valamennyien mielőbb munkához, vagyis állandó keresethez, megnyugtató körülmények közé jussanak . . . Állandó kereset, megnyugtató körülmények... Balabán Péter, a megyei tanács munkaügyi osztály- vezetője is e köré csoportosítja mondandóját: — A megyei és a miskolci tanácshoz ez idáig negyvenen fordultak munkavállalási engedélyért. Elsődleges feladatunk, hogy minél hamarabb munkába állítsuk őket.. . Bemutatkoznak az erdélyiek. A 25—35 év körüli férfiak szakmunkások, lakatosok, hegesztők, autószerelők. Mondják nevüket, s mikor megkérdem, leírhatom-e, egyenes a válasz: — Miért ne! Odahaza nem olvassák ezt a lapot. . . Ott valóban nem, de máshol igen ... Maradjunk inkább a névtelenség jótékony homályában, annál is inkább, mert valamennyien családjukat, feleségüket, gyermekeiket, szüleiket hagyták szülőföldjükön . . . — Mikor jöttek át? — Április ötödikén. Nekivágtunk a zöldhatái'- nak.. . Mentünk, amíg Nagykerekiben, a határőrőrsön nem találtuk magunkat. O. Antal és S. Sándor Nagyváradról indult, M. György Szatmárnémetiből. — Együtt dolgoztunk Nagyváradon egy gyárban — mondja O. A. — Csaknem az egész brigád átjött, úgy ahogy voltunk, munkaruhában .. . Űtlevelet nem kaptunk, anélkül indultunk. Vigyázni kellett nagyon ... Ök átértek, s a nagyke- reki őrsről rövid idő múlva Debrecenbe kerültek. * A cívisváros ezekben a napokban, hetekben az első megállója az erdélyi magyaroknak. Ideiglenesen itt * kapnak szállást, élelmet, ruhát és segélyt a letelepedni szándékozók, útjuk innen vezet tovább. Itt, Debrecenben nyitott egy „irodát” a Digép is. — Nekünk égetően szüksé- ségünk van szakmunkásokra, elsősorban forgácsolóikra, melegüzemi munkásokra — mondja a vállalat munka- erő-gazdálkodási osztályának csoportvezetője, Drotár József. — Akik Erdélyből jönnek, azok elsősorban szakmunkások, s mivel cél, hogy minél hamarabb munkát és szállást kapjanak — nos, itt és most érdekegyezésről van szó, főleg ez indokolta debreceni „letelepedésüket”. Ez idáig tucatnyi szakmunkás jött hozzánk ... És többsége egyedül, család nélkül... — Mire számítanak? A csend még súlyosabb. Érződik, sokszor átgondolták már a választ. — Nem tudjuk, mi lesz. Talán a Vöröskereszt segít. . . Mindenesetre az otthon maradtakat telefonon és levélben értesítettük arról, hogy hol vagyunk . . . Gál Zoltán mondata sokak számára megszívlelendő lehet: — Aki teheti, ne hagyja el családját — egyebet nem mondhatok. A közeljövőben ugyanis nem számíthatunk gyors családegyesítésre. Aki kéri, annak család- egyesítési szándékát a Magyar Vöröskereszt a Román Vöröskereszthez eljuttatja. Ebben reménykedik az orvosházaspár is. Most már a sátoraljaújhelyi kórházban dolgoznak. A férj a sebészeti osztályon, a feleség a szemészeten. Helyzetükről dr. Lakatos Zoltán igazgató-főorvos beszél: — Marosvásárhelyről jöttek, személyesen kerestek meg, hallottak arról, van szabad, betöltetlen státusz a kórházban. Ami számomra is megdöbbentő, kétéves gyermeküket a nagyszülőknél hagyták, azonban megmagyarázták, hogy ez Romániában sem lett volna másképp, ugyanis a házaspárt kettészakították volna, az ország egyik végében kellett volna dolgoznia a férjnek, a másik végében a feleségnek. A gyermek akkor is a nagyszülőknél lett volna ... Bíznak benne, utánuk jöhet a kicsi. Egyébként ők útlevéllel kerültek hozzánk, nem úgy, mint az a fül-orr- gégész doktornő, aki a legutolsó pillanatban tudta elhagyni Romániát a kisha- tármenti átlépőjével. ö Nagykárolyból érkezett.. . A házaspár a füzérradvá- nyi szanatórium területén lévő szolgálati lakásban lakik, a doktornőnek orvosnővér szállónkon biztosítottam helyet. A Borsodban munkát vállalók közül hatan diplomások (négy orvos, két mérnök), a többi szakmunkás. Az orvosok diplomamásolatukkal bizonyították: művelik szakmájukat. A Digépbe kerülők viszont — ahogy említették — munkaruhában érkeztek, zsebükben csak személyi okmányuk volt, más nem. Bene Zsuzsa, a miskolci tanács munkaügyi osztályának megbízott vezetője ezzel kapcsolatban a következőket mondja: — Bemondás alapján mindenkinek elfogadjuk szakképesítését. A munkahelyén úgyis kiderül. . . A Szatmárnémetiből jött M. Gy. egyedülálló, bár szülei otthon maradtak. — Nem volt könnyű elhatározás az indulás — magyarázza. — De magyarnak lenni mostanság Romániában igen nehéz. Bízunk .benne, lesz majd másképp, javul majd a helyzet, s visszatérhetünk szülőföldünkre ... összecseng ezzel a tárcaközi bizottság vezetőjének mondata: — Abban bízunk és azt tartjuk helyesnek, ha mindenki a szülőföldjén találja meg boldogulását. .. * Egyelőre azonban élni, dolgozni, boldogulni és reménykedni az idetelepülő magyar anyanyelvű román állampolgároknak hazánkban kell. Nemzetünk ügye — ahogy a kormány lapja is megfogalmazta — a letelepedők segítése. A nagyváradi O. A. mondja. Debrecenben, az egyháztól kaptak ötszáz forintot, és ruhát is. A Diósgyőri Gépgyár munkába állásukkor kétezer forint előleget fizet nekik, s ugyanolyan jogokat élveznek. mint bármelyik gépgyárista. — Az ÉÁÉV munkás- szállásán lakunk — magyarázzák a nagyváradiak —. jól érezzük magunkat, mindent megkapunk. A gyárból elkísértek bennünket a tanácsra is. segítenek mindenben, nem maradunk egyedül.. Lehet, ellentmondásos a kép: foglalkoztatási feszültségek vannak és félő. lesznek is Miskolcon, a megyében, az erdélyi magyarok pedig igen rövid idő alatt munkát kapnak nálunk. Félreértés ne essék! Valóban paradoxonnak tűnik a helyzet, de nem az! Borsodban egyszerre jelentkezik munkaerőfelesleg és -kínálat. Szakmunkásokból — főleg lakatosokból. forgácsolókból, melegüzemi munkásokból — hiány van. Az erdélyiek zöme pedig ilyen képesítésű. Miskolcon egyik napról a másikra több, mint ezer ember tudna munkába állni, a gazdálkodó egységek zömmel kvalifikált embereket keresnek. — A Digép — mondja Drotár József — egyik napról a másikra legalább félszáz esztergályost, maróst. köszörűst képes lenne elhelyezni. És hasonlóan van ezzel az ónodi Építő és Szolgáltató Kisszövetkezet, a BVM alsózsolcai gyára, a Miskolci Közúti Építő Vállalat, a kesznyéteni Szabadság Termelőszövetkezet. a MÁV, a Mérusz. a szénbányák — mind jelentkezett : szívesen fogadnak hozzánk települt magyar anyanyelvű román állampolgárokat. Illcsy Sándor A kitüntetés örömével * £jpjP Először április 1-jén találkoztam Takács Istvánnal. Alit a folyosón, kicsit talán távolabb a többiektől, akik szintén arra vártak, hogy átvegyék kitüntetésüket a megyei pártbizottság első titkárától, melyet jó munkájukért és - akik itt vehették át - jó társadalmi munkájukért kaptak. Másodszor munkahelyén, Alsózsolcán találkoztunk, az Építőipari Termelőeszköz-kereskedelmi Vállalat telepén, ekkor már nem sötét öltöny és fehér ing volt az öltözéke, hanem olajfoltos munkaruha, akkor szállt le a mozdonyról, a beteg kollégáját helyettesítette. Tehette, mozdonyvezetői vizsgával is rendelkezik. Takács István egész életében a két kezével kereste meg kenyerét. Eredeti szakmája szerint lakatos. De először a MÁV-nál helyezkedett el, újabb szakmát szerzett, mint nehézgépkezelő dolgozott 18 évig a miskolci igazgatóság területén. A pályaépítésnél használatos gépeket kezelte-ve- zette, de vágánygépkocsi-ve- zető is volt. Már ott is megbecsülték, kapott Kiváló Dolgozó kitüntetést is, mégis 18 évi szolgálat után úgy érezte, elég volt. Bejárta egész Észak-Ma- gyarországot, ott dolgozott, ahol éppen vágányt építettek. De ez azzal járt, hogy egy héten csak egyszer járhatott haza. Csobád a szülőfaluja, de Hernádkércsen él, s talán ez a vándorélet is hozzájárult, hogy a mai napig nem alapított családot. Átjött jelenlegi vállalatához darukezelőnek 1970- ben. Így most itt is 18 éve dolgozik már. Két évig volt darukezelő, aztán raktáros, majd vasútüzemvezető; lett. De mert elvégezte a szükséges iskolákat, mozdonyt is vezet, ha kell. A vállalat 1120 dolgozója közül 8 dolgozik a keze alatt, előfordul hát, hogy valakit helyettesíteni kell, s Takács István sose jön zavarba, ha kell mozdonyt, ha kell darut, vagy más gépet vezet. Ügy érzi, a munkáját honorálták a kitüntetéssel. Nagyon jólesett az egész, először nem is tudta felfogni a súlyát, mégsem akármi ez, a Munka Érdemrend ezüst fokozatát nem akárkiknek osztogatják. Aztán még jobban esett, hogy mikor bejött dolgozni, a kollégái mind gratuláltak, ölel- ték-csókolták. A vállalati központ igazgatója Pestről dísztáviratban gratulált. Jó érzés, ha szeretik, tisztelik, elismerik az embert. Arról is beszélni akar, hogy ’67-től párttag, ’73-tól pedig alapszervi titkár. Tíz évig volt a nagyközségi párt-vb tagja, és jelenleg is pártbizottsági tag Alsózsolcán. Hernádkércsen 23 éve tanácstag, sőt a tanács vb tagja, tanácselnökhelyettes. Már egy kicsit fárasztónak érzi a sok társadalmi munkát, a ciklus végén a tanácstagságról alighanem lemond. Ha már szóba került a sok társadalmi funkció, nem kerülhetjük ki, hogy ne kezdjünk „politizálni”. — A környező üzemekhez képest talán ennél a vállalatnál legjobb az átlagkereset — mondja Takács István. — Az emberek mégis főleg az áremelkedések után foglalkoznak inkább a politikával. Azt tartjuk, jobb, ha előre bejelentik, mert ha nem, még többet beszélnek róla az emberek. Egyébként nincs nálunk semmi probléma. Megérti a többség, hogy mi van az országban. 'A telepre új vezető került nemrégiben. Fiatal ember, sokat tanult az iskolában, szeretné az újat bevezetni. Segítünk neki. — A pártértekezlet anyagát megkaptuk. Tartunk is róla taggyűlést, várjuk nagyon, hogy mi lesz ott, csak’ helyre tesznek dolgokat, hiszen az biztos, hogy követtek el hibákat. Még a vállalatáról beszél, arról, hogy az építőipart látják el anyaggal. Afféle elosztóhely ez, az építőipari vállalatok ide adják le a rendelést, és ők szállítják az anyagot. Vasáruk, radiátor, lemez, szögacél, betonacél, gáz- és villanytűzhely, padlóburkoló, sok más egyéb eszköz található náluk. Nemcsak a megyébe, az egész országba szállítanak. (Így fordulhat elő az a furcsaság is, hogy a Dunaújvárosban gyártott 'acéltermék Alsózsolcára kerül, és innen viszik vissza például Székesfehérvárra, az ottani építővállalathoz a szükséges mennyiséget...) Most úgy remélik, meglesz az első negyedéves tervük, és nemcsak az áremelések miatt. Egyéni terveiről kissé tartózkodóan beszél. Hernádkércsen új házat épít, pontosabban a régi, százéves porta elejét lebontja, úgy épít újat a helyére. Még az idén belefog, s ki tudja, talán még a családalapításra is rászánja magát. Kimegyünk az udvarra, felszáll a mozdonyára, kikönyököl az ablakán, hogy így is készüljön róla egy felvétel. Még annyit mond el, hogy ezek most az öröm és büszkeség órái, napjai, de a kitüntetés sem változtat az életén: dolgozik úgy, tovább, ahogy eddig. (sz—i) F. L. felv. Régmúlt világ szelleme „ütött meg”, amikor egy jóbarátomnál vendégeskedve, az éj sötétjében botorkáltam a szoba előterében és belebotlottam (mint később kiderült) egy kuzupba. A parasztember, ha csak tehette, valaha mindent önmaga készített el a család részére: fából, bőrből, vagy mint azt a kuzupot — gyékényből. Tulajdonképpen ez adta az ötletet, hogy készítőjét megkeressem. így jutottam el a néhány száz lelket számláló kis faluba, megyénk legdélibb csücskében Tiszavalkra, Agócs Andrásnéhoz. Itt a Tisza II. víztározó közvetlc?i szomszédságában igen elterjedt ősi mesterség a gyékényfonás. Úgyhogy jut belőle Gödöllőre százával, de még a Dunántúlra is hordják a kenyértartót, a szakajtót, padlóvázát, tojástartót és a fent említett kuzupot. Ezt a kuzupot a parasztember általában ruhatárolásra használta. Ma már inkább a lakásokat díszíti. Készül akkora belőle, hogy egy gyerek is belefér, alakja pedig lehet hatalmas, tojásalakú, szögletes, készülhet tetejével, vagy anélkül. Mint készítője elmondta, ö maga szedi a gyékényt, hiszen ezt annak kell szedni, aki ért hozzá. Szeptemberben szedi folyóvagy állóvízből, hiszen itt mindkettőből van bőven. A lényeg az, hogy „férges" ne legyen, de mogyorógyékény, ami szép vékony levelű, mert a „bognározó”, az nem jó. Télen-nyáron dolgozik vendéglátónk is belőle, ha van megrendelés, ha nincs, egyetlen szempont az, hogy akkor dolgozik, amikor kedve van. De elmondta azt is, hogy bizony van, aki ebből él a faluban. Aztán, ha sok összegyűlt, nagy tételben elviszik tőle az ország minden részére. Apjától tanulta a fonást gyermekkorában, és az első szakajtót 8 forintért adta el. Aztán elmondta még, hogy a családban két lánya és egy fia van még otthon, de bizony ők már nem tudnak fonni. — Megtanítana-e valakit, ha kérné, és mennyi idő alatt? — kérdeztem tőle. — Szívesen megtanítanám, bárki legyen az, egyetlen nap alatt. Ha nem tudná ennyi idő alatt elsajátítani, hát elverném a kezét ... B. Sz. t.
