Észak-Magyarország, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-04 / 54. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1988. március 4., péntek A műemlék épületek, templomok építészeti helyreállítása során restaurálásra szoruló szobrok, festmények, berendezési tárgyak az Országos Műemléki Felügyelőség műtermeibe kerülnek, ahol szakavatott mesterek „varázsolják” újjá műkincseiket. Képünkön: Kovács Jenőné faszobrász a cserhátsurányi római katolikus templom Szent Simon szobrán feltárja az eredeti festékréteget. II ifliszterekril - még egyszer Lapunk 1988. február 20-i számában megjelent kétoldalas összeállításomra, amely a Miniszterek Borsodból, Abaújból, Zemplénből címet viselte, több olvasónk is reagált levélben és telefonon. Az elismerő szavakért ezúttal is köszönetét mondok, ugyanakkor úgy vélem, részletesen is válaszolnom kell mindazoknak, akik úgy gondolták, hogy a lista korántsem volt teljes, s példaként újabb miniszterek vagy annak tudott személyek neveit sorolták fel. Említett összeállításomban csupán arra vállalkoztam, hogy az 1950-ben összevonással kialakult területi egység Borsod-Abaúj-Zemp- lén „jogelőd” vármegyéiben született vagy meghalt minisztereket ismertetem. A jogelőd megyéken Abaúj, Borsod, Zemplén és, bár külön nem írtam le — egyik kedves olvasónk, dr. Hódy Imréné ezért meg is rótt — Gömör, Torna vármegyéket értem, de nem teljes történelmi egészükben, hanem csak a mai Magyarországhoz tartozó területeket. Tehát például a zempléni Tőketerebesen született Andrássy Gyula, vagy a kassai Puky Endre ezért nem került bele az összeállításba. Olvasóink által konkrétan is hiányolt nevek viszont azért maradtak ki ebből az arcképcsarnokból, mert az illető vagy nem volt miniszter, vagy azért, mert ugyan a miniszter címet viselte, sőt megyénkhez is több szállal kötődött, de nem a születés vagy a halálozás helyét illetően, márpedig összeállításunk ezen életrajzi adatok alapján készült. Mindenesetre most lássuk a levélíróink által hiányolt neveket. Fejti György. Az MSZMP Központi Bizottsága titkára, aki korábban a Borsod-Aba- új-Zemplén Megyei Pártbizottság első titkára, illetve azt megelőzően a KISZ KB első titkára volt, ugyan megyénkben, Sátoraljaújhelyen született, de ez ideig miniszteri funkciót nem töltött be. Dr. Münnich Ferenc. Harcolt a spanyol polgárháborúban, majd a felszabadulás után volt belügyminiszter, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyettese, később a Minisztertanács elnöke is, s nagyon sok szállal kötődött Tokajhoz, ám 1886. november 18-án a Fejér megyei Seregélyesen született és 1967. november 29-én Budapesten halt meg. Németh Miklós. Ar. MSZMP közelmúltban megválasztott titkára valóban monoki születésű, de — akárcsak Fejti György — miniszter még nem volt. Prieszol József. Nos, ő sokáig volt borsodi, 1946—48 között az ózdi kommunista pártszervezet, majd a Borsod megyei pártvezetőség titkára volt. Az 1956-os ellenforradalom leverése után újra Borsodban tevékenykedik, az MSZMP ózdi pártszervezője, majd a megyei pártbizottság első titkára 1962-ig. Akkor került fel a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumba, ahol 1965 március 21-én bekövetkezett haláláig miniszterhelyettes. Tehát miniszter nem volt. Egyébként is 1906. szeptember 13-án nem megyénkben, hanem Budapesten született és 1965-ben ugyancsak a fővárosban halt meg. Az ötödik hiányolt „miniszter” gróf Serényi Béla. Nos ő valóban volt miniszter, hisz 1910. január 17-től 1913. június 10-ig a második Khuen-Héderváry és a Lukács László vezette kormányok földművelésügyi minisztere, majd 1917. június 15-től 1918. január 25-ig az Esterházy Móric vezette kormány, és a harmadik Wekerle-kormány kereskedelemügyi minisztere. Az utóbbi kormányban 1918. február 11-től 1918. október 31-ig földművelésügyi miniszter is volt. Ö ezer szállal kapcsolódott Putnokhoz, az egykori Gömörhöz. Serényfalva, az egykori Máié az ő családjuk nevét viseli. Putnokon egykoron szobra is állt. Ám gróf Serényi Béla 1866. június 16-án Pesten született, s 1919. október 14-én úgyszintén az ország székesfővárosában hunyt el. Hajdú Imre A „vasutas-festő” monográfiája „...Verje lantos lantját: Hadd halljuk, Füleinket vigasztaljuk Mesterségét magasztaljuk.” (Eszterházy Pál) A Kecskés EgvöHes hanpersenve Február 29-én este a Református Egyházkerületi Székház dísztermében L. Kecskés András és együttese mutatkozott be óriási sikerrel a miskolci közönségnek. Műsorukon Mátyás király és a Jagellók udvarának muzsikája szerepelt. Az együttes tagjai: L. Kecskés András (lant, ír hárfa, koboz, klasszikus török tambur), Vágó József (cink, clari- no). Arató László (harsona, basszusflöte), Tóth István (blockflőték, furulya, Hornpipe), Szabó István (lant), Kálmán Péter (gamba, ütő), Paistiinszky Krisztina (ütőhangszerek), Mártha Judit (ének); valamint Szabó András színművész (vers és próza), akinek széles körű irodalmi és történelmi tárgy- ismeretet mutató, ízléses válogatása szervesen illeszkedett az elénk tárt zenei kaleidoszkópba. A narrátor szerepében fellépő Tóth Sándor frappáns helyzet- és művészetelemző, gondolatfejlesztő, mobilizáló eszmefuttatásai mindannyiumk- hoz szóltak. L. Kecskés András tanulmányait a Bécsi Zeneakadémián (Karl Scheit) és a salzburgi Moaarteumban Nicolaus Harnoncourtnál végezte. Együttesét 27 éve alakította. Példátlan sokoldalúságukat mutatja, hogy 75-féle műsorösszeállításuk van. Miskolci programjaikon február 26-án Lillafüreden és 27-én az Egyetemvárosban farsangi énekeket és táncokat mutattak be. 28-án Mária-énekeket szólaltattak meg a Mindszenti templomban, 29-én délután a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár nagytermében diákhangverseny következett, este pedig a református székház dísztermében léptek föl. A lélekemelő irodalmi betétek jelentőségét méltatni nem ennek a cikknek a feladata. Azt azonban el kell mondanom, hogy Szabó András érzelmektől és tiszta szenvedélyektől átfűtött „elöljáró beszédei” szélesre tárták a művészi befogadás kapuit. A föltehetően Mátyás király megválasztásakor is fölhangzó magyar tánc a hozzákapcsolt Allelujával misztikus hangulatot teremtett. A kritikus is stílus és egyéniség különös kapcsolódásának hatása alá került. Lebilincselve hallgattam Thuz Osvát Antifonáléjából a „Dies est laetitiae” és a „Procedentem” kezdetű an- tifonákat. A Janus Panno- niusról szóló históriás ének után, melyet az eszéki néphagyomány őrzött meg számunkra, - „hallani” lehetett a csendet. Mi lehetett a megdöbbenés oka? Meggyőződésem, hogy csodálatos anyanyelvűnk utánozhatatlan íze. Mennyi költészet, báj, hallatlan képgazdagság! A nemzeti nyelv e korai teljes diadalát éltük át kései utódokként. A nyelvét, melyet mindenki értett a paraszttól a főurakig, és mely éppen ezért haitalmas történeti köztudatot is nevelt. A latin nyelvű darabok előadásában pedig a tolmácsolás meghittsége ragadott meg. A feszültséget végre — paradox helyzet! — a fekete seregről szóló cseh tánc és a rákövetkező török katonainduló harcias jellege oldotta föl (eddig tapsolni sem „mertünk”!). A koncert felejthetetlen pillanatai közül is kiemelésre kívánkozik — a lantművek mellett — Mártha Judit énekes-művészi teljesítménye. Kristálytisztán csengő hang, nagyszerű formálás és tökéletesen érthető szövegmondás jellemzi. A hangjával mindent ki tud fejezni. Az élmény hatásfokát emelte a diszkrét és plasztikus hangszerkíséret, mely a legeirej tettebb részletekben is precízen volt kidolgozva. Nagyon tetszett az első részből a török virág- ének, de még jobban élveztem a műsor második felében fölhangzó Willaert-mű- vet és a sokáig első nemzeti himnuszként számon tartott „Angyaloknak Nagyságos Asszonya” kezdetű Má- ria-éneket, melyet Vásárhelyi András szerzett. A XV. században egyre fokozódott a| finomabb zenei instrumentumok terjedése. Népszerűbbé vált elsősorban a lantzene. Hatására a magyar középkori szerelmi költészet dús hajtásai egyesültek a reneszánsz udvari költészettel, mely páratlanul szép irodalom kialakulásához vezetett. A híres lantvirtuózok mellett ezt a hangszert királyi sarjak is művelték, elég, ha csak Nagy Lajos király lányára, Mária királynőre gondolunk. A lantosok száma, éppúgy, mint az orgonistáké, feltűnően megszaporodott. Hányán lehettek? Nem tudjuk. De tény, hogy csak Krakkóban 2300 diák tanult ebben az évszázadban, a Bécsben, Prágában, Bolognában, Padovában és Rómában tanulókról nem is szólva. Hány lehetett közülük zenében jól képzett diák? Csak következtetésekre szorítkozhatunk (Sándior-co- dex; Szálkái prímás sárospataki zenei jegyzetei). A színvonalat illetően azonban tény, hogy később sem Bakfark Bálintnak, sem a pozsonyi Neusiedler fivéreknek nem kellett félniök a külfölddel való megmérettetéstől. Pietro Bono utódai ma is megteremnek magyar földön, ennek bizonysága az együttes két kiemelkedő kvalitású lantosa: L. Kecskés András és Szabó István. Mindkettőjük játékában tisztán lehetett követni a szólamok haladását. A mo- modikus — de a fugatoszerű részletek is áttörtén szólaltak meg. Művészetük a legautentikusabb, amit e „műfajban” valaha is hallottam, önfeledten gyönyörködtem olyan alkotásokban, mint Thomas Stoltzer Lanthármasa és Heinrich Finck: „Ich wird erlöst” című kompozíciója. Véleményem szerint továbbfejlődésük kritériuma, hogy fantáziájukat mennyire tudják fejleszteni és gazdagítani improvizatív irányban. A hangzás szépségét fokozták a sikeres fúvósállások, a gamba stílusos kezelése, valamint a mai fül számára egzotikusnak tűnő ütőhangszerek. „A jelent és a jövőt csak a múlt mély átélésével le- hét igazán alakítani” — írta egyik tanulmányában Kardos Tibor. A múltat pedig olyan szeretettel kell föltárni, ahogy ezt a Kecskés Együttes tette. Martonvásár a külföld szemében már Beethoven nevéhez kapcsolódik. Fertőd az Eszterházy- ak zene- és műpártolásáról híres, és Haydn-muzsikától hangos. Ugyanígy a magyar múlt mélyrétegeiből is válhat az „európai hagyomány kútja”. Csak rajtunk múlik. A Kecskés Együttes három ráadást adott: Szenei Molnár Aibent egy zsoltárát, Balassi Bálint egyik szerelmes énekét és egy XVI. századi Hajdútáncot játszottak el igen hatásosan. Gergely Péter Huszonegy éve már, hogy örökre eltávozott közülünk, s hogy jellegzetes szálfa alakja hiányzik a miskolci utcáról, ahol mindig lassú léptekkel sétált, kezében nagy mappát tartva, vagy nemritkán összehajtogatott festőállványt. Ficzere László festőművész ötvenkét éves korában, amikor a lassú művészi beérés után még inkább kiteljesedhetett volna, elhunyt. Ránk, az utókorra több száz művet hagyott. Nagyon jól ismertem Ficzere Lászlót. Látásból még diákkoromból, amikor ő vasutas volt, mégpedig a vasutasszakma „legelőkelőbb” foglalkozását űzte. Mozdony- vezető volt. Mozdonyvezető, és a művészetek rajongója, aki ifjabb korában zenélt is, majd teljes érdeklődésével a képzőművészet felé fordult, hogy aztán a felszabadulás adta lehetőségekkel élve, de eredeti hivatását véglegesen el nem hagyva, ebben a művészeti ágban képezze magát, autodidaktamódon, bontsa ki tehetségét. Újságíróként igen sokszor találkoztam vele. Sokszor ültem a műtermében, interjúkat, riportokat készítettem vele, ott voltam :a fővárosi kiállításain is, úgy éreztem, közelről ismerem. Tudtam, hogy amikor mint mozdonyvezető gyorsvonatot vezetett föl Miskolcról Budapestre, a visszafordulásig adódó üres órákat múzeumok, képtárak tanulmányozásával töltötte mindig. Tudtam, hogy a mozdonyról le- szállva, mint a MÁV Igazgatóság mozdony-menetirá- nyítója, nagyon nehéz forduló-beosztásban dolgozott, s minden szabad idejét önmaga tehetsége művelésének és az alkotásnak szentelte. Szűk hatesztendőnyi időszak adódott csak élete végén, amikor szinte kizárólag csak a képzőművészetnek élhetett. Örülök, hogy életének egyik szerény krónikása lehettem. Érthető, talán ezek után, hogy megkülönböztetett érdeklődéssel vettem kézbe a Herman Ottó Múzeum kiadásában megjelenő Borsodi Kismonográfiák sorozat új kötetét, amelyet Goda Gert- rúd írt, a címe és témája, pedig: Ficzere László 1910— 1967. A kismonográfia Miskolc Megyei Város Tanácsa és a Miskolci MÁV Igazgatóság támogatásával készült, szakmai lektora Bodnár Éva és Végvári Lajos volt. E két tudós művészettörténész lektori közreműködése bizonyítja Goda Gertrúd munkájának hitelét. Említettem, hogy Ficzere László élete, életútja jó ismerőjének tarthatom magam. Goda Gertrúd munkája viszont abban segített, hogy a művészre vonatkozó, meglehetősen szétszórt ismereteimet rendszerezve láthassam, alaposan kiegészíthessem. Ficzere Lászlónak, vagy ahogy hajdan emlegették, a „vasutas-fes- tő”-nek életútja és művészi fejlődése olyan elemzésben áll előttem e kötetben, amelyben a szerző szinte minden egyes művet, amit Ficzere alkotott, úgy mutat be, mint a teremtés idejére eső fejlődési szakasznak jellemzőit hordozó darabot. Goda Gertrúd egy rövid bevezető méltatás után, bemutatja Ficzerét születésétől kezdve odáig, amíg a festészettel, illetve képző- művészettel kezdett ismerkedni, elemzi, milyen hatások érték, milyen környezetben élt és dolgozott, egyáltalán, milyen volt a pályakezdésnek nevezhető időszaka, majd 1950—1962 közé teszi a kibontakozás éveit. Itt is műről műre haladva mutatja be Ficzere útkeresésének, kifejezési formáinak keresését mindaddig, amíg eljutott a geometrikus formákban való ábrázoláshoz, és amellett sok-sok szakmai vita ellenére is kitartott, biztosítva magának ezzel egy sajátos kifejezési módot, egy olyan művészi nyelvet, amely környezetében megkülönböztette minden más művésztől, alkotótól, s amelyben a maga monumentális műveiben csakúgy, mint a tenyérnyi alkotásaiban megtalálta az önkifejezés lehetőségeit. Részletesen szól az ötvenes évek témáiról, a későbbi érdeklődés irányulásairól, és arról az utolsó időszakról, amély- ben Ficzere végre kiteljesedhetett, és sajnálatosan gyorsan le is zárult alkotói útja, élete. A kötet szerzője roppant nagy szorgalommal gyűjtötte össze a Ficzefére vonatkozó szakmai feljegyzéseket, publikációkat, - a kortárs művészek véleményét, a hírlapi cikkeket, s természetesen tanulmányozta Ficzere elérhető műveit, hogy mindezek összességének ismeretéből rajzolhassa fel a miskolci munkásemberből lett megbecsült festőművész portréját. Több mint két évtized telt el Ficzere halála óta. Olyan generációk nőttek fel, amelyek nem ismerik munkásságát. Pedig kár lenne tudatunkból kifelejteni ezt a nagyon jellegzetes és markáns művészi életművet. Goda Gertrúd kismonográfiája hihetőleg ismét ráirányítja a figyelmet Ficzere Lászlóra. (benedek) Az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság ELADJA, vagy BÉRBE ADJA az Alsózsolca, Herman Ottó 1. sz. alatti, 1384 négyzetméter területű, 389 négyzetméter beépitettségű (műhely + raktárak) BEKERÍTETT TELEPÉT Ipari áram, víz van Irányár: 2 200 000 Ft Felvilágosítást ad: Nagy Lajos, Miskolc, Vörösmarty 77. Telefon: 18-441/117 MH 139 627 Műkincsek újjászületése
