Észak-Magyarország, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1988. március 19., szombat Értelmesen, szépen „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható”. Sokszor idézett vallomása ez Kosztolányi Dezsőnek, melyet nemzetünket, magyarsá- gunikat féltve, Intelmül szoktunk újra és újra elismételni. Mert ahogyan a nyelvi anyag, a szó. a kifejezés a lélek tükre és nem közlősszköz, mellyel ügyes-bajos dolgainkban győzködhetjük egymást vagy kérvényeket írhatunk, úgy anyanyelvűnk az önkifejezés lehetőségén túl az egész nép lelkének, észjárásának, műveltségének, történelmének, teremtő erejének és akaratának is foglalata. Szavainkban világunk, emberségünk és magyarságunk mélyére tekinthetünk, melyben korok rétegződnek egymásra, létűnt nemzedékek keze munkája és formáló lelke él. De valóban él? Napjainkban is él? Szívszorító élmény nyugodni nem hagyó emléke kerít hatalmába, ahogyan magyar nyelvünk szeretetére intő, ünnepi köszöntőbe illő mondatokat próbálok rendbeszedni. Az élményt színházban éltem át Spíró György Csirkefej című drámája láttán. Talán meghökkentő, hogy a Magyar nyelv hete kapcsán nekem egy olyan magyar dráma jár az eszemben, amelyik hazai színpadon eddig példátlan trágárságáradatot zúdít a nézőkre, ahol a töltelékszók és kötőszók közömbösségével használják a leg- mocskosabb kifejezéseket. Ha szokatlan is e tragédia idézése, mégis ideillő. Mert ez az apokaliptikus darab, ez a brutális hétköznapi történet egy olyan kaotikus világról ad hírt, amelyben megszűnik a létezés alapvető biztonságérzete, s a színpadon a végzetes egyensúlyzavar víziója jeflenik meg olyan világról, ahol a szereplők többségéből hiányoznak az értelmes gondolkodás és beszédkészség legelemibb feltételei, a gondolkodás ok-okozati rendszere riasztó gyakorisággal megzavarodik és a józan értelem szemszögéből indokolatlanok a tettek és irracionálisán alakulnak az emberi viszonyok. A tragédia üzenetének legfőbb hordozója Spírónál a nyelv. Egy romnyelv. Mondatforgácsokat, kifejezéstörmelékeket, zavaros szóhalmazokat buggyantanak ki a szereplők magukból nagy erőfeszítések árán. A dialógusok szaggatottak, töredezettek, befejezetlenek. A szereplőkből félbehagyott, darabos mozdulatokkal roppant erejű indulatok törnek fel, amelyek sehol sem lelnek törvényes utat és emberhez illő formát. A tragédia elementáris erővel figyel, meztet arra, hogy tudatunk és nyelvünk, lelkünk és nyelvünk, erkölcsünk és nyelvünk, emberségünk és nyelvünk — szétválasztó atatlanul egy. Spíró György barbárjai azt mulatják meg, hogy hová juthat az-^m- ber azon a sötét úton, amelyen haladva elfelejtődik a nyelv, a racionális gondolkodás. az emberhez méltó élet és az eszmények vezérelte létezés. A Spíró által elénk vetített vízióból, mint egy romlási folyamat elképzelt végkifejletéből visszakanyarodva most már Kosztolányi vallomásáig, elmondhatjuk, az a tény, hogy magyar anyanyelvűnkön mind kevesebben tudnak gondolkodni, írni és beszélni életünk egyik legnagyobb eseménye, mely társadalmi és nemzeti létünk legmélyén rejlő értékzavart jelez. Ami persze nem új jelenség. Ugyancsak Kosztolányi írja: „Másutt a nyelvet, amely által az emberek élnek és lélegeznek, ösztönszerűen védik. Nem ritkaság, hogy a francia lapok egy szóról vezércikkeznek, és hosszú hasábokon szisszennek fel, ha valamelyik politikusuk egy siető beszédben valami hebehurgya szerkezetet vagy ósdi szót használt. Nálunk a nyelvnek csak naiv, nemzeti kultusza volt, valaha régen, a nyelvújítás korában, amikor a megyéből ekhós szekéren jöttek föl a bizottsági tagok bejegyezni az új szókat. A XVIII. századbeli erdélyi memoárírók — a magyar stílus aranykorában — nemes, egyszerű, ízes magyarsággal tudtak még írni. Azóta csak a stílusunk dekadenciájáról adhatunk hírt. A magyar stílus elfakult. Egymás után cseperednek fel a nemzedékek, amelyek — megállapíthatjuk — egyre színtelenebből írnak, egyre fakóbb, sávosabb a stílusuk, egyre több magyar szót felejtenek”. Ez a Kosztolányi-pa- nasz 1913-ból való, s még csak a stílus elerőtlenedésén kesereg. Mai kesergéseink már az egyre nyilvánvalóbb nyelvi kifejezésképtelenséget róják fel önpusztító vétkünk gyanánt. A nyelvi romlás tünetei jelentkeznek közéletünk és magánéletünk valamennyi színterén, a tömegkommunikációban és a hivatalos fórumokon éppúgy, mint legmeg- hittebb, legszemélyesebb kapcsolatainkban. Akinek a munkája az, hogy értekezletek, tárgyalások sorozatát élje át nap mint nap és jeflentések, jegyzőkönyvek, újságcikkek kötegeit olvassa át, az talán még a magyar nyelv tanítóinál és művelőinél is jobban érzékeli nyelvünk állapotát. S mert az én munkám ilyen, azért bátorkodom ünnepi köszöntő helyett — felhasználva ezt a megtisztelő megszólalási lehetőséget — a gondokra irányítani • a figyelmet. A közéleti szövegeinkben veszedelmesen sok a „meg nem gondolt gondolat”, mely zava- rost érthetetlen mondatokban bukdácsol elő, hol a régről cipelt demagógiát, hol az újsütetű jelszavakat éltetve. Pedig Illyés még azt írta a magyar nyelvről,’ hogy az az egyszerűséget és világosságot kívánja természeténél fogva. Erőszakot vettünk nyelvünkön, hiszen manapság egyre ritkábban hallani világos gondolatokat kimondó, kertelés nélküli, hatásos beszédet, s azt is inkább az idősebb korosztálytól. Tokaj 70—80—90 éves öregjei még magabiztosan beszélik ezt a nyelvet, az iskolázatlanok is. Hozzájuk foghatóan szépen és figyelmet keltőén a képzett fiatalok közül is csak kevesen tudnak megszólalni. Régi tapasztalat, hogy a nyelvi kiszolgáltatottság egyet jelent a társadalmi kirekesztettséggel, hogy a társadalmi felemelkedés lehetetlen azok számára, akik nem birtokolják — már a korai gyermekkortól — magabiztosan a nyelvet; hogy a demokrácia elérhetetlen a nyelvi pallérozott- ság nélkül. Mindannyian őrizzük magunkban a minél szélesebb egyenlőséget és minél több igazságot szavatoló társadalom eszméjét. Ez a társadalom sokunk szemében tekintve: szocialista, akkor is, ha a szocialista társadalmak eddigi történetében a szervetlen fejlődés csillapíthatatlan görcseit éltük meg újra és újra. „A szabadság sétára indul és kézen fogva vezeti gyönyörű gyermekét, a rendet”. Minden kuszáltsága, szorongatott, sürgetett útkeresése, le-lelohadó lelkesedése ellenére bennem ez a szép, felemelő József Attila-i társadalomkép a szocializmus képe. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy közelebb kerüljünk a szabadság és a rend társadalmához. Az anyanyelv hetének 22. megyei előadás- sorozata kezdetén fontosnak tartottam, hogy ezekről a gyötrő gondokról beszéljek: nyelvi, lelki "és társadalmi emelkedésnek vagy süllyedésnek anról a széttéphetetlen egységéről, amelyre az elkövetkező* napokban és hetekben az előadók amúgy is figyelmeztetni fognak. (Elhangzott a Magyar nyelv hete megnyitóján Tokajban.) Aradi Mária „Vörös baka, ha bemegy a kávéházba.. ” A szájhagyomány (még) őrzi 1919 emlékét Nem lehetünk annyira elfoglaltak lázas termelőmunkánk közepette, hogy ne emlékezzünk népünk történelmi válaszútjaira. 1919. március 21-én kísérelte meg a magyar munkásosztály sorsának önigazgatását; az ellenerők erősebbek voltak. A saját népünkön belül polarizálódó történelemformáló erők, és a kapitalista rendszer internacionalista összefonódása a magyar proletariátus reményeit meghiúsították. A honvédő harcok lőporfüstje régen elpárolgott; alig akad már néhány vörös baka, aki a harcok emlékeire okítaná az utódokat. A kávéházak is kimentek a divatból. Március 21-e ma is van, és ezen a napon a tudat és az érzelem síkján szintézis megy végbe bennünk. Különösen annak a nemzedéknek a tagjaiban, akik egymásnak ellentmondó tájékoztatást, értékelést kaptak ugyanazon eseményről. Most, hogy ismét kerek évfordulóhoz közeledünk, az emlékezés módja, az esemény értékelésének megújuló kötelessége próbára teszi a tudat formálóit; történészeket, muzeológusokat, politikusokat, pedagógusokat. * A történelmi örökség a három tavasz ünnepének a programjait is meghatározza; szembesülünk vele közösségi szinten. Amit és ahogyan megünnepelünk, annyi kötődés vagy elidegenedés van bennünk egyénileg. Népünk sorsát saját példánkon igyekszünk megérteni. Gyermekkorom még a felszabadulás előtti évtizedekbe nyúlik vissza, nem véletlen tehát, hogy az akkor belém táplált tudattartalmat újból és újból analizálnom kéll. Feltűnik előttem nagybátyám alakja, aki Lenin-fiú- ként jutott el a szülőfalumba, és a tiszai harcok idején látogatta meg családunkat. Ez a rokoni látogatás néhány évig jóvátehetetlen bűnként rögzült a tudatba, és súlyosbította családunk priuszát. 1919 tavaszán a Tisza áradása veszélyeztette a falut. Ügy mondták, hogy a vörösök fúrták át a gátat, hogy a mi falunkat öntse el azár. Keresték a bűnbakot, és érzelmileg is szembefordítottak a mindig pusztulást hozó körösökkel. Folytatódott tudatunk manipulálása Kecskeméten is; a vörös „rémuralmat" megbosszuló Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály különítményeinek „hazafias tetteit” csakúgy láttatták velünk, mint a fenegyerekek tetteit, amelyekre szükség volt a konszolidáció érdekében. Mindezek ellenére, ha Or- govány vagy Helvécia homokos dűlőit tapostuk fapuskákkal felfegyverkezve, mindig megborzongtunk, ha a paraszti sorban élő informátoraink másképpen mondták el az eseményeket, mint ahogy azt a történelemkönyv elénk tárta. * A felszabadulás után Észak-Magyarország lett otthonom, és itt már felnőtt fejjel kezdtem kutatni 1919 emlékeit. Már 1959- ben összehozott a sors néhány veteránnal, akik nagyrészt akkor rendeződtek vissza a politikai életbe. A Tanácsköztársaság tisztség- viselői közül még néhá- •nyan élő szóval tudták közvetíteni számomra az eseményeket. Volt, aki a munkáshatalom idején a közellátás gondjait igyekezett enyhíteni, akadt jó néhány, aki a megoldatlan kommunális feladatokat, vagy a földkérdés megoldását tűzte zászlajára, némelyek pedig elégtételt vettek az elszenvedett sérelmek miatt; a nádasdi térmesteren, vagy az arlói jegyzőn torolták meg a méltánytalan bánásmódot. Akadtak olyanok is, akik a kocsmaajtó közelében lebzseltek, hogy elsőként áldozhassanak Bacchus oltáránál a szesztilalom feloldása után. Még többen akadtak, akik vöröskatonának álltak. Ezeknek a sorsa érdekelt leginkább, és őket keresve, kutatva jó szolgálatot tett számomra a veteránokról megjelent A tűz csiholói című kiadvány. Ez a kalauz elvezérelt az ismertekhez, de egyengette útjaimat azokhoz is, akik a névtelenség homályába burkolóztak. * Kezemben a forradalmi harcok színhelyének bédekkerével kutattam Kun Béla névtelen katonáit. Az 1969. évi jubileum váltott ki megkülönböztetett figyelmet, érdeklődést a Tanácsköztársaság katonái iránt. Majd egy évtizeden át kutattam a forradalmi és honvédő harcban betöltött szerepüket; ismeretlen fényképek kerültek elő, amelyek hűen tükrözték a történelmi tényeket. A forradalmi dalok megszólaltatása még hitelesebbé tette a kort. Ekkor találkoztam ilyen indítású dalokkal: „Kun Béla volt Magyarországon az első kommunista .. .”, „Vörös baka, ha bemegy a kávéházba... ”, „Rabja voltam ennek a világnak, Katonája lettem Kun Bélának ...” stb. Két alkalommal készítettünk dokumentumfilmet a forradalom ózd-vidéki eseményeiről a televízió segítségével. Utoljára 1978-ban a Dalőrzök címmel került bemutatásra a vöröskatonák politikai dalrepertoárja. Mór csak a filmszalag őrzi a múltnak ezt az emlékét. * Azóta eltelt egy évtized, és újra ránk köszönt a már szállóigévé minősült verssor: „Időben tőle egyre távolabb ... ”, de vajon lélekben közeledtünk-e hozzá, a magyar kommün eszmerendszeréhez?' Vagy az idő rostáján alig marad fönn néhány emlék? Meddő dolog volna hetven év múltával a szájhagyomány után kutatgatni, mert nagyon megkoptak az emlékek. Ezért most házi irattáramból emelek ki egy kö- teget. Ma már munkatársaim azok, akik tanítványaim voltak, és mint kisdiákok, 1968-ban nyomoztak a direktórium és a honvédő harc helyi eseményei után. Akkor számon tartották a nádasdi direktórium tagjait, többek között Zsigray Károlyt, Nyitray Kálmánt, Kóczián Bertalant. Feljegyezték a gyári munkástanács tagjainak visszaemlékezéseit, és a vöröskatonák beszámolóit. Mivel Borsodnádasdon fegyveres ütközetre is sor került, mivel a Vörös Hadsereg 39. dandárja itt futamította mega cseh intervenciós csapatokat 1919. május végén, számos tanítványom készített dolgozatot ezzel a címmel: Nagyszülőim visz- szaemlékezése a Vörös Hadsereg nádasdi harcára. Jó lenne felsorakoztatni ezeket a beszámolókat, de egy-két szemelvény is ízelítőt adhat az újra megélt történelem napjairól. Ipacs Imre 1969-ben, hetvenéves korában így okította unokáját: „A csehek főhadiszállása az állami iskolában volt. Innen indultak Eger felé, a szarvaskői harcokba, és ezt énekelték: ,Romaju moja meru, a cselák nazvaj veru, Cserveni kantár biriskou, Nyista Magyarország, Bozse moju!’ A csehek négyszázan voltak itt, Szarvaskőnél kapták az első tüzet, és ott kétszázan meghaltak. Onnan visszajöttek Nádasára, kimentek Benes-dűlőbe. A nádasdi vöröskatonák Dob- sináig zavarták őket; A vöröskatonáknak a románok elől el kellett bújdosni, mert ha elfogták őket, 50 botütést húztak a meztelen farukra”. Bakos Imre hatvanhat éves munkás Pallagi László tanulónak adott felvilágosítást: „Mikor bejöttek a csehek, azt énekelték: Nem is harcoltunk, mégis foglaltunk! Sírok felé mentek, hogy megütközzenek a vörösökkel, de két-három nap múlva mór jöttek is visz- sza, az egyik sapka, a másik puska nélkül. A toronyban is felállítottak egy géppuskát. Éppen lagzi volt a faluban, és a vőfélynek piros bokréta volt feltűzve a ruhájára. A. csehek megállították a lag- zis menetet, és levették a piros bokrétát a ruhájáról. A vörösök a lemezgyári templomtól lőtték a cseheket, amikor visszafoglalták Nádasdot. A csehek a kis- vonattal menekültek, a mozdonyvezetőt puskával kényszerítették, hogy vigye be őket Ózcira.” Jászai Mária a Löffler- házaspórt faggatta az események felől: „A csehek a telepen az Olvasóban voltak elszállásolva. Egy területet bekerítettek, ott volt az őrség. A géppuskát mindennap kii/ontat- ták a templom hegyére, és tüzelőállásiba helyezték. A csehek tolmácsa Vokum Ottokár volt, ő szerezte be az élelmet. A vörösök a telepen támadták meg a cseheket, és két cseh katona esett el a harcban. Az egyiket Sápárnak hívták. Az ütközet után elmenekültek, de a lőszert és a fegyvereket az iskola udvarán .hagyták. Az itt maradt lőszert föl akarták robbantani, a robbantózsinórt a kilincsre kötötték, hogy aki kinyitja az ajtót, az fel is robbantsa a muníciót. Krámer Antal vágta el a drótot a csehek menekülése utón. A Budapesti I. Hadosztály katonái vonultak be a faluba. Főleg Érsekújvárról és Pozsonyból jöttek. Nádasdon tizenketten álltak be a Vörös Hadseregbe, és harcoltak a Felvidéki hadjáratban.’’ * A Magyar Tanácsköztársaság történetének helyi eseményeit húsz évvel ezelőtt kutatták a volt tanítványok. Most felnőtt emberekként örökítik át az emlékeket, néhányan mint pedagógusok, a fiatalabb nemzedéknek. így nem mossa el az idő az emlékeket. Nemesik Pál
