Észak-Magyarország, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-03 / 28. szám
1988. február 3., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Értékteremtő értelmiség írta: Dudla József, az MSZMP Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bizottságának első titkára O rszágunk belső erőforrásainak összetételét a közgazdászok úgy jellemzik, hogy ennek 15 százalékát a természeti adottságok (földrajzi helyzet, éghajlat, művelhető földek, ásványi kincsek), 40 százalékát a tőkejellegű erőforrások (állóeszközök, épületek, gépek), 45 százalékát pedig a szakképzett munkaerő (a szakmunkásoktól az akadémikusokig) alkotják. Ma a világpiac a termékekben elsősorban a „tudást” értékeli. Ezért a társadalmi-gazdasági kibontakozási programból fakadó stratégiánkban az emberi tényezőkben rejlő alkotó energiák teljes körű felszabadítására, az alkotóképesség minden területen megvalósuló kibontakozására kell törekedni. Ebben a folyamatban megkülönböztetett szerepe van az értelmiségnek. Eredményesebb közreműködésük érdekében kell vizsgálni helyzetük, élet- és munkakörülményeik alakulását, számba venni az alkotóképességük kibontakozását akadályozó tényezőket, s mindezek alapján saját feladatainkat. Megyénkben csaknem 800 ezer emberéi, az ország lakosságának 7,4 százaléka. Közülük — a statisztikai besorolás szerint — szellemi dolgozónak számítanak 160 ezren, az ország összes szellemi dolgozóinak 6,1 százaléka. E létszámon belül 33 ezren rendelkeznek felsőfokú iskolai végzettséggel, az országosan felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek 5,5 százaléka. A végzettség jellege szerint a 33 ezerből pedagógus 12 500, ipari 7500, egészségügyi 2500, köz- gazdasági 2000, jogi, államigazgatási jellegű 1450, mezőgazdasági 1350. Közülük háromezren már nyugdíjasok. A fenti adatokból kitűnik, hogy megyénkben a szellemi foglalkozásúak, s még inkább a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya kisebb a szükségesnél. Az eltérés még szembetűnőbb, ha a megyében levő termelőkapacitások és az itt rendelkezésre álló szellemiek viszonyát vizsgáljuk: termelőkapacitásaink az országosnak 10—11 százalékát teszik ki. A kívánatosnál alacsonyabb létszám mellett egyenetlen az értelmiségiek területi elhelyezkedése. Míg egyes városainkban koncentráltan élnek, alkotnak az értelmiségiek, addig számos kistelepülésünkön sem pedagógus, sem orvos nem lakik, nincs gyógyszerész. Községeinkben, városainkban is vannak betöltetlen, felsőfokú végzettséget igénylő állások, mégis szellemi, kulturális életünk lényegesen sokszínűbb és gazdagabb annál, mint ahogyan az az előítéletektől erősen terhes, s ezáltal torz országos köztudatban él. Gyakran kerekedik — és joggal — vita arról, ki is számít értelmiséginek. Elegendő-e ehhez a felsőfokú végzettség, vagy kell hozzá valami más is? Nálunk, hazánkban a történelmi körülmények, a hagyományok is alakították, pontosították e fogalom tartalmát. Megyénkben — gondoljunk például a sárospataki hagyományokra — különösen szemléletes és szép példáit lehet találni az értelmiségi létnek. Mi értelmiséginek azt tartjuk, aki magá- san képzett, és a társadalmi munkamegosztásban kvalifikált munkaterületen dolgozik, ismeretközvetítő, kultúrabővítő, közéleti szerepet is vállal magára. Másként fogalmazva: az értelmiségnek kettős funkciója van. Az egyik szakmai feladat. Ez a meglevő kulturális értékek megőrzése, továbbadása, az új — tudományos, művészeti, közéleti, a mindennapi élet egészére kiterjedő — értékek alkotása. A szakmai, hivatásszerű feladat azonban csak a második, a társadalmi rendeltetésű feladat ellátásával adja, teszi ki az értelmiségit. Ez abban foglalható össze, hogy az értelmiségnek lehetősége és egyúttal kötelessége a munkája közben szükségszerűen feltáruló különböző érdekeket világosan megfogalmazni, ezeket a nyilvánosság elé vinni, és a közös, társadalmi érdek megtalálásáért, megvalósulásáért aktív közéleti szereplést vállalni. Erre igen sokukban megvan az igény és a hajlandóság. Az értelmiség több mint egyharmada — 12 ezer fő — párttag. Amellett, hogy lehetőségük, feladatuk a politika alakításában, megvalósításában való részvétel, párttitkárként, vezetőségi tagként, propagandistaként is sokan dolgoznak. Nincs rá statisztikai adatom, de tudom: nagy számban találjuk meg az értelmiségieket a tanácstagok, a Hazafias Népfront testületéi, a szakszervezetek, a KISZ tisztségviselői között, a Munkásőrség, a Vöröskereszt, az MHSZ tagjai sorában. Természetesen a TIT-ben és az MTESZ-ben is. A korábban adott szervezeti keretek mellett Júj színterei is születtek, alakultak az értelmiség közéleti aktivitásának: erősödnek a baráti körök, komoly munka folyik a szaporodó, a testre szabott feladatokat egyre inkább megtaláló egyesületekben. Az erősödő társadalmi-gazdasági megújulási folyamatok — a szellemi tevékenység felértékelődésével — úgy érzem, abba az irányba hatnak, hogy az értelmiségi munka egyre megbecsültebb lesz megyénkben. Szűkebbé vált anyagi lehetőségeink között is hatékonyabb anyagi és erkölcsi erőket koncentrálunk a megye tudományos-kulturális-művészeti közintézményeinek és alkotóműhelyeinek fejlesztésére és menedzselésére. A közelmúltban megvalósult az egészségügyi főiskolai kar és az üzemgazdászokat képző főiskola létesítése. Bővül a Miskolc Városi Televízió adása. Létrejött az Észak-magyarországi Innovációs Centrum (Park). A megyei múzeum szervezeti keretei között irodalom- történeti osztály alakult. Elkészült és otthont, alkotóműhelyt biztosít az építőművészeknek a Kós-ház. Megépült a Megyei Vértranszfúziós Állomás, a Vasgyári Kórházban korszerű sebészeti tömb létesült. Átadták a Köjál új épületét, és megvalósul a Semmelweis Kórház rekonstrukciója. Kezdeményezzük egy műszaki-természettudományos művek megjelentetését végző hivatásos könyvkiadó létesítését Miskolcon. Szeretnénk humán jellegű felsőoktatási intézmény létesítését megvalósítani. Kezdeményeztük az MTESZ-székház létesítését, most szorgalmazzuk mielőbbi elkészítését. Tervek kovácsolódnak Miskolcon és Sárospatakon is konkrét elképzeléssé: képzőművészeti életünk rangos személyiségeinek állandó bemutatására. Tisztában vagyunk azonban azzal is, hogy a térségijén élő értelmiségiek életszemléletét, a szellemi-politikai folyamatokkal kapcsolatos véleményét elsősorban a munka- és a lakóhelyen megélt tapasztalatok alakítják. A megye politikai közéletében folyamatosan jelen van az értelmiség helyzetének vizsgáíása, alakítása. A teljesség igénye nélkül — testületeink foglalkoztak: az egészségmegőrzési megyei program keretében az egészségügyiekkel; az iskolai tehetséggondozás feladatai, a számítástechnikai megyei társadalmi program számbavételekor a pedagógusokkal; a művészekkel, a közoktatási és a közművelődési intézményekkel. Határozataink végrehajtásaként a területi, az üzemi pártszervek az ipari nagyüzemekben, a mezőgazdasági üzemekben dolgozó értelmiségiek helyzetét vizsgálták, s meghatározták tennivalóikat. Az elemzéseket, vitákat tettek követték. Az igényes értelmiségi feladatok megvalósítását korszerűsödő anyagi és szervezeti feltételek és főleg új szellemiség segíti. Megszaporodott a politikai, szakmapolitikai tájékoztatás érdekében szervezett, tartott aktívák, beszélgetések száma. Nincs olyan jelentős, a megye helyzetét, az értelmiség vagy egyes csoportjai tevékenységeit érintő kérdés, melyről ne kértük volna észrevételeiket, javaslataikat. Igaz, a lehetségestől szőkébb körből, s azt is látjuk, hogy ez a módszer még nem terjedt el megyeszerte. Mindezek ellenére megértjük és számolunk vele, hogy megyénkben az értelmiségiek — mérnökök, pedagógusok, orvosok, közgazdászok, könyvtárosok, muzeológusok, népművelők, papok, jogászok, művészek és mások — felelősségtudata, alkotókedve hullámzó. Ismerjük, átérezzük nehézségeiket, s lehetőségeink szerint — azon, ami rajtunk múlik — változtatni is akarunk. Milyen nagyobb feszültségeket, gondokat látunk? Mindenekelőtt a munka és az alkotás lehetőségeire gondolunk. Ez általában is nehezebb megyénkben, és ezen belül is nagy differenciák vannak. Tudjuk, hogy egy nehéz helyzetben levő ipari üzemben milyen feszültség lehet az egyén szakmai vágyai, törekvései, a vele szemben megfogalmazott társadalmi igények és az ezek megvalósításához rendelkezésre álló, pontosabban szólva hiányzó feltételek között. A jövőbe nézve, céltudatosan cselekedve, a feladatot okosan mérlegelve azonban ez is lehet többre sarkalló, sőt, lelkesítő. Nem fogadható el viszont semmilyen körülmények között az, ha az értelmiségi képzettségéhez, felkészültségéhez méltatlan feladatokat kap (széklábakat csinál, s azokat is a leghitványabb alakra, mint Az ember tragédiájában Michelangelo). Megértjük az emiatt háborgókat, s szövetségesek vagyunk abban, hogy ez megszűnjön. A másik nagy feszültség a jövedelem- viszonyokban van. Országos gond ez, és megoldása egész népgazdaságunk helyzetének alakulásától is függ. Jól tudjuk: a magyar gazdaság és főleg a műszaki fejlesztés meggyorsítása mindenekelőtt az értelmiségen, a tudományos kutatók, mérnökök, agráréi'telmiségiek teljesítményén múlik. A sikeres vállalatok példája mutatja, hogy az eredményekben nagy szerepe van a kvalifikált szakemberállomány megbecsülésének. Többet és sokszínűbben kell tennünk az értelmiség legkvalifikáltabb képviselőinek a megyéhez, és Mis- kolchoz való kötődéséért, a megújuló városépítéstől az igényes kulturális életen át, a tartalmas és felelős állampolgári tudatot biztosító közéletig. Szükséges anyagi elismerésükkel tehát nem szabad a majd növekvő nemzeti jövedelemre várni, hanem a vállalati teljesítményekkel összhangban kell megbecsülnünk őket. Erre ebben az esztendőben már a szabályozástól függetlenített, a korábbiaknál lényegesen kedvezményezet- tebb lehetőségek nyíltak. Ahol nem szólam az alkotó szellemű munka, hanem a gazdálkodás legfőbb hajtóereje, ott ennek a keresetekben való megjelenése előtt nincs áthághatatlan vagy csak mások rovására érvényesíthető akadálya. Egyik legfontosabb tennivalónk egy olyan gyakorlat mielőbbi kialakítása, amely bátran él ezzel. A költségvetésből finanszírozott jövedelmek növelése jobban a közös gyarapodáshoz kötött, de ott sem mondhatunk le a helyi lehetőségek bővítéséről és kihasználásáról. A harmadik terület, ahol feszültséget látunk: a munkahelyi légkör, a munkahelyi viszonyok, a munkahelyi közérzet. Ebben is nagyon nagy a szóródás. A napjainkban kiváltképpen szükséges konstruktív légkörű munkahelyi közösségek mellett léteznek olyanok is, amelyekben kifejezetten rossz a hangulat. Sajnos, leginkább ott, ahol egymás között dolgoznak az értelmiségiek. Iskolákra, kórházakra, egyetemi tanszékekre, kutatóintézetekre gondolok, ahol gyakran tapasztalható az úrhatnámság, egymás lebecsülése, és itt- ott rövidebb-hosszabb időre eluralkodnak a feudális viszonyok. Az új, konstruktív gondolatok megvalósulását az irigység, a szakmai féltékenység vagy éppen a bürokratikus hierarchia akadályozza. Emiatt — és sajnos, gyakran a legkiválóbbak — szárnyaszegetten. belefásulva beállnak a középmezőnybe, vagy — ami számunkra ugyancsak nagyon sajnálatos — más megyékben néznek munkahely után. Mi egyik megoldást sem tartjuk jónak. Valamennyiünk érdeke, hogy a megye szellemi arculata gazdagodjon. Minden megyei és helyi eszközt — a kevés pénzt, s még inkább az anyagiakat nem igénylő, de az értelmiség közérzetét jelentősen befolyásoló, meghatározó eszközt — igénybe kell vennünk annak érdekében, hogy a magasan kvalifikált szakemberek ittmaradjanak, vagy nagyobb számban jöjjenek hozzánk. A mi feladatunk az is, hogy ne legyen zsmi&is- mms t s .... o lyan vezető, aki akadályozza az egészséges ambícióval, konstruktív türelmetlenséggel, tenni akarással teli értelmiségieket. Persze, szólni kell a jelenség másik oldaláról is. A jelenleg előforduló gondok megváltoztatásához nem elég a központi akarat. Csakis a nyílt, szakmai viták segítenek, melyben az értelmiségi maga is mer küzdeni. Mit is várunk mi az értelmiségtől? Hogyan veheti ki részét hagyományos társadalmi szerepétől fakadóan napjaink feladatainak megoldásából? Legfontosabbnak tartjuk az alaphivatás, a munka igényes elvégzését. Vagyis a legalapvetőbb követelmény, hogy a pedagógus az iskolában, az orvos a rendelőben, a kórházban, a mérnök a tervezőasztalnál jól végezze a dolgát. A pártszervezetek partnerei minden kiváló értelmiséginek, s velük együttműködve szeretnénk, ha soraikban kevesebben lennének a középszerűséggel megbékülők. A másik követelmény az értékek átadása, gyarapítása, a hatékonyabb részvétel közös feladataink megoldásából. Eligazodni a változó feltételek, a gyorsan módosuló körülmények között, választ keresni, kérdésekre, akárcsak megközelítőleg is helyes válaszokat adni — mindezek nem egy szűk vezető réteg feladatai. A valóság szigorú faggatásában, fejlődésünk ellentmondásainak feltárásában, a továbblépésben, a feszültségek lehetséges feloldási alternatíváinak feltárásában me-v gyénkben hagyományosan nagy szerepük volt az „írástudóknak”. Ez a szerep nagyrészt ma is az értelmiségre vár, a jelenleginél egységesebb, nem izolált, hanem az egész társadalomra nyitott értelmiségre. Csak az összefogás, a helyi feladatok eredményes megoldásához szükséges konstruktív együttműködés a helyénvaló az orvos és a pedagógus, a mérnök és az agronómus, az idősebb és a fiatal értelmiségi között. Az értelmiségi legyen kiváló munkása szakterületének, de ismernie kell az „egészet” is. Az értelmiségi közéleti szereplésében sem engedheti meg magának a felszínesség, a felületesség kényelmes luxusát. Napjaink társadalmi, gazdasági kérdéseiről is ilyen igénnyel kell véleményt formálnia, terjesztenie. Itt is van gondunk. Több olyan fiatal került értelmiségi státuszba, aki az értelmiségi léttel történelmileg, tradicionálisan együtt járó felelősséget még nem ismeri. Példaképpé, mintává — Gárdonyit idézve: „lámpássá” — nem tud, nem is akar válni. Csak a külsőségeket, a látványt leste el rossz tanítómestereitől: a sznobságot, a „hivatalos” véleményeket eleve ellenérzésekkel, fenntartásokkal fogadó, ma kiváltképpen divatos szemléletet. Napjainkban nagy szükség van minden véleményre. Természetesnek tartjuk, hogy a megoldások a nézetek ütközése révén születnek. Csak attól azonban, hogy egy gondolat eltér a „hivatalos”, netán a párt, a kormány véleményétől, még nem biztos, hogy igaz, hogy helyes, legyen az bármennyire újszerű, meghökkentő, mellbevágó is. E viták eldöntésében csakis az lehet a politikai mérce, hogy melyik megoldás szolgálja a haladást, a társadalmi érdeket. Mindegy, hogy ki vagy mi a forrás, minden olyan gondolatot, amely ha el is tér az „éppen érvényben levőtől”, de a szocializmust szolgálja, felvállaljuk, és hasznosítjuk. Nagyon fontos az eltérő álláspontok ütköztetése, amelynek eredményeként akár mindegyik részigazság integrálódik a nagyobb egészben. Az értelmiség közérzete — a megfelelő anyagi ösztönzéssel együtt — ily módon válhat igazán alkotóvá. Az értelmiség közéleti tevékenységét akadályozza például a politikai gyakorlatunkban fellelhető formalizmus, bürokrácia, felszínesség, a lassú megújulás. Fellelhető ez a pártmozgalomban, a tanácsban, de a TIT, a Vöröskereszt — sorolhatnám tovább — tevékenységében is. Megnyilvánulásai éppen azokat az értelmiségieket riasztják leginkább, akik nagy felelősséggel foglalkoznak dolgainkkal. Ám a közéletben való részvétel akadályait vizsgálva csak félútig jutunk el, ha ennél a ténynél megállunk. Az értelmiségi köz- életiségénél többről van szó: az emberből magából fakadó igényről, vagy annak hiányáról. Ügy tűnik, az értelmiség egy része, s annak is elsősorban fiatalabb hada nem tisztázta magában ezt a követelmény- rendszert. Nem rendezte el önmagában, milyen sajátos szerepe van a társadalomban, s a társadalom sem támaszkodott rá. T isztában vagyunk politikai gyakorlatunk fogyatékosságaival is, s ezek felszámolásáért is dolgozunk. A magunk számára ma kiváltképpen időszerűnek tartom Leninnek a GOELRO-terv kidolgozásakor elmondott intelmeit: „Ha vezető intézményeink, vagyis a kommunista párt, a szovjet hatalom, a szakszervezetek nem érik el azt, hogy minden egyes szakemberre, aki lelkiismeretesen végzi munkáját, úgy vigyázzunk, mint a szemünk fényére, még ha eszmeileg teljesen távol áll is a kommunizmustól, akkor szó sem lehet semmi komoly sikerről a szocialista építés terén.” A Tüzeléstechnikai Kutató és Fejlesztő Vállalat műszerezési osztályán többek között egyedi műszerek és készülékek javításával, bemérésével foglalkoznak a szakemberek. Fojtán L. felvétele
