Észak-Magyarország, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-12 / 9. szám

1988. január 12., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 A párttitkár magányossága Múltkoriban az egyik párttitkár ismerősöm han­gosan méltatlankodott: mindent neki kell csinál­ni, a vezetőségi tagok pe­dig csak asszisztálnak. S ami megragadta a figyel­memet, hogy azt is meg­említette: gyakran magá­nyosnak érzi magát, bár rengeteg a tennivalója, és sok emberrel tart intenzív munkakapcsolatot. Beszél­getésünk során arra is fény derült, valójában nem is szívesen adná ki kezé­ből a munkát, szereti, ha lehetőleg saját elgondolá­sa szerint történnek a dol­gok. Mindebből arra tud­tam következtetni, hogy elmagányosodásának tény­leges ol<át nem a vezető­ségi tagok passzivitásában, hanem inkább a vezető kollektíva tagjaival szem­beni bizalmatlanságában érdemes keresni. Az említett probléma nem elszigetelt jelenség, hiszen sokunk ismerőse a lótó-futó párttitkár, aki szinte élvezi a nagy leter­heltséget, imád szerepelni, de közben állandóan pa­naszkodik a körülmények­re, a munka alól magukat kivonó társaira. E közvetlen élmények arra késztettek, hogy to­vábbgondoljam az ilyen jellegű magárahagyatottság más válfajait is, melyek talán nem ennyire egyér­telműek, mint az előbb jelzett esel. Sajátos magá­nyosság akkor is létrejön, ha a párttitkár tájékozó­dásban és feldolgozásban nem tart lépést a politi­kai folyamatokkal. Ám a tapasztalatok szerint az .sem jó, ha a titkár a tö­rekvésekben és célokban tartósan a kollektíva elé szalad, s közben a meg nem érett világmegváltó szerepét vállalja magára. Érdek. Ez is gyakran le­het az elárvulás kóroko­zója. Például, ha helyileg két fő érdekáram van, de á párttitkár egy kreált harmadikat próbál érvé­nyesíteni. Így persze mind­két érdeket képviselő cso­port ellene fordul, kon­szenzus abban lesz, hogy milyen elvetélt javaslat a titkáré. Ám az sem sze­rencsés, ha valaki afféle bölcs bíróként beáll a két érdek közé. Ennek olyan következményei lehetnek, mint amilyeneket az utób­bi időben jól lehetett ér­zékelni a labdarúgó-mér­kőzéseken. A magányosságnak van egy felemás formája is, nevezetesen, mikor a tit­kár a pántlagok között megbecsülésnek örvend, vi­szont a pártonkívüli dol­gozók körében már kevés­bé. E helyzetnek rendsze­rint az a legfőbb oka, hogy a pártszervezet mun­kája rejtve marad a kol­lektíva előtt. Az elfedés oka rendszerint nem a tit­kolódzás, hanem az, hogy a pártszervezetnek a he­lyileg lényeges kérdések­ben nincs önálló monda­nivalója, kezdeményezése. Bár a szervezeti élet rend­szeres, a taggyűlések lát­szólag aktívak, a tagság zöme dolgozik, ám ezek többnyire önmozgásoknak, pótcselekvéseknek bizo­nyulnak. Ennek tipikus hatása az, hogy a környe­zet a párttitkárt rendes embernek tartja, ugyanak­kor problémáikkal mások­hoz fordulnak. Sajátos eset a párttit­kár kritikátlan lehorgomy- zása a munkahelyi vezető mellett, teljes azonosulása annak szándékaival, gya­korlati lépéseivel. Itt job­bára nem arról van, szó, hogy ne legyen jó együtt­működés a párttitkár és a gazdasági vezető között, hanem arról, hogy mind­két fél saját feladatának megfelelően nyilvánuljon meg és képviselje a párt- szervezet álláspontját. Ha a titkár csak a vezető visszhangja, ha képtelen szuverén módon vitatkoz­ni, netán a dolgozók igaz­ságérzete mellé állni, ak­kor ezzel elsáncolhatja magát a közösségtől, ben­ne a párttagoktól is. Mit lehet tenni az ilyen jellegű elszigetelődés el­len? A legfontosabb sza­bálynak a formalitások nélküli kollektivitást kell tekinteni. Mondhatnánk az okosság egyéni, a bölcses­ség kollektív kategória. A kettő közötti különbség abban van, hogy a böl­csességben benne van a realitásérzék, a megvaló­síthatóság, az okosságban nem feltétlenül. Ezért fon­tos, hogy kollektivitás ne csak a testületi üléseken érvényesüljön, hanem a mindennapokban is. A fo­lyamatos kollektivitás elő­nyei összehasonlíthatatla­nul nagyobbak, mint eset­leges hátrányai. A közös gondolkodás eredménye­ként a pártszervezet azok­kal a kérdésekkel foglal­kozik, amelyekkel a köz­vetlen környezet. Így a pártszervezet és a pánt- titkár sem lesz magányos. B. P. A Miskolci Vendéglátó Vál­lalat munkásgyűlésén az idén Zurek Györgynét, a számvi­teli osztály vezetőjét válasz­tották az év emberének. A döntéssel az osztályvezetőnő évtizedes munkáját, felké­szültségét, emberi tulajdon­ságait ismerték el, ám az eredményt mindenképpen mo­tiválta, hogy 1987 a vállalat életében a számok esztende­je volt. összeadtak és kivon­tak a vállalati központban, szoroztak és osztottak az ét­termekben, és szinte megál­lás nélkül számollak a fel­szolgálók, pultosok. A fejek­ben kimondva, kimondatla­nul, jóformán minden pilla­natban ott ágaskodott a kér­dés: sikerül-e eredményesen, veszteség nélkül zárni az esztendőt? A miskolci ven­déglátósok ugyanis jól emlé­keztek az 1987-es munkás- gyűlésre, ahol elhangzott, hogy a vállalat csak úgy ké­pes talpon maradni, ha dol­gozóinak tíz százalékát, azaz minden tizedik embert elbo­csátanak. A szorongásra okot adó ki­jelentést az elmúlt év elején dr. Sugár János, a vállalat igazgatója tette. Akkor nyil­ván megfelelő oka volt a bo­rúlátásra, ugyanúgy, mint az idén az optimizmusra. A már majdnem véglegesnek tekint­hető adatok szerint a Mis­kolci Vendéglátó árbevétele az elmúlt esztendőben 7,(1 százalékkal nőtt! Az emelke­dés nemcsak az ái'ak növe­kedéséből származott, ha­nem a forgalom bővüléséből is. A presszók, -az italboltok sem zártak rossz évet, de kétségtelen tény, hogy a na­gyobb tömegű vendégkört el­sősorban a meleg ételek gyors kiszolgálására berendezkedett egységek vonzották. Érzékel­tetésül csupán egyetlen adat. A belváros szívében találha­tó Ínyenc büfé, a maga pár­szor tíz négyzetméterével, el­avult eszközeivel körülbelül 28 millió forintot forgalma­zott, s ez az összeg a leg­magasabb a vállalat összes egysége között. Tegyük hoz­zá, a Miskolci Vendéglátóé a Tokaj-kombinát, s az ő tu­lajdonuk, a Diófa étterem. Mind a két helyen még csak a veszteségek kiküszöbölése, csökkentése lehetett a cél. Az elmúlt év tehát fénye­sen bizonyította, mit vár ma a közönség a vendéglátóktól. Mindenképpen szükség van még több olyan vendéglátó- helyre, ahol ízlésünknek meg­felelően, elérhető áron, gyor­san és pontosan kiszolgálnak bennünket. Nincs pénzünk és időnk a többfogásos, dús ét­termi ebédekre, vacsorákra, és sovány pénztárcánkat még az avasi pincesor exkluzív borozóiban sem nyitjuk már ki szívesen. A vállalat szerencsére nem kényszerült a drasztikus esz­köz, az elbocsátás alkalmazá­sára. Év közben csak fegyel­mi okok miatt mondtak fel néhány embernek. Az ered­mények között az igazgató ezt a tényt ugyanolyan fon­tosnak minősítette, mint azt, hogy a vállalat a tavalyi évei majdnem 43 millió fo­rintos eredménnyel, azaz nye­reséggel zárta. Mi rejtek az eredményeik hátterében? Minden bizony­nyal arról van szó, hogy az 1650 fős vállalat dolgozói fel­mérték és megértették a szo­rongatott helyzet diktálta tennivalókat. Ne,m váltak fa­talistává, azaz nem helyez­kedtek a minden mindegy álláspontjaira. Sőt, ha sze­rény mértékben is, de fejlesz­tettek. újjáalakított régi egységeket nyitottak meg. A pálmát a Rácz Kávéház vi­szi el, amely tapasztalataink szerint valóban színvonalas szórakozóhely. A pesszimista jóslatoik ellenére nem kocs- másodott el, s törzsközönsé­ge nem a belváros lumpen elemeiből, hanem a csendes tűnődésekre, beszélgetésekre vágyókból verbuválódik. Ugyancsak tavaly nyitotta ki ajtaját a sok-sok évvel ez­előtt bezárt Express étterem. A munkásgyűlésen dicsére­tet kapott még a Hági ét­terem, a Park Motel kollek­tívája, a K,isvadász közössé­ge, s külön figyelmet érdem­lőnek minősítették a Stadi­on étterem cukrászüzemének munkáját. Az átlagosnál gyengébb minősítést kapott viszont a Diófa étterem, az Otthon, valamint a tapolcai strand önkiszolgáló étterme. Mi várható ebben az esz­tendőben? A válasz egyet­len mondatban összefoglal­ható: a vendéglátó vállala­tok a korábbinál Is .nagyobb harcol folytatnak a vendégek megnyeréséért. Ami nem baj, ha a konkurenciaharc tisztességes eszközökkel fo­lyik, s a vendég nem kárát, hanem előnyét látja. ,,Minden egységünkben el kell érnünk — fogalmazódott meg, hogy a vendégek otthonosan érez­zék magukat nálunk,” Eme gondolat jegyében folytatódik a Miskolci Ven­déglátó idei munkája, s azok szellemében dolgoznák a fej­lesztéseken. A Tanácsház té­ri tejboltot korábban bezár­ták. a helyiséget a Bóbita vendéglátólánc első miskolci egységének rendezik be és üzemeltetik majd. A Győri kapuban új presszót nyitnak, amelyet a szépen hangzó Ibolya névre kereszteltek. A vállalat előrehaladott tár­gyalásokat folytat az Avas komplexum hasznosításáról. Ezenkívül tervezik a va­gyonjegy kibocsátását, amely­nek segítségével bizonyos tekére tehetnek szert, s fo­kozhatják dolgozóik kötődését a vállalathoz. Lehetőség van az egyéni teljesítmények ki­bontakoztatásába és elisme­résére is. Ez utóbbira a vál­lalat mesterszakácsa. Kandik Ferenc is példa, aki tavaly részt vett a bázeli gasztro­nómiai világversenyen, s tagja volt az ezüstérmes csa­patnak. Tarcsi Lajos miskolci # kőfaragó mestert meg­előzte a híre. Mint a megyeszékhely szépítéséért, gazdagításáért sokat fáradó, és talán még többet áldozó martintelepi társadalmi mun­kásról ugyanis - a dicséret hangján - sok jó szót hal­lottam, olvastam. Aztán úgy hozta a vélet­len (vagy talán nem is a vé­letlen?), hogy magam is sze­mélyes kapcsolatba, ismeret­ségbe kerültem a lokálpatrió­ta mesterrel. No, nem mint újságíró, hanem mint volt martintelepi „öregdiák”. Tör­tént, hogy múlt év elején töb­ben elhatároztuk: 1961-ben végzett általános iskolai osz­tályunk 26 éves iskolai talál­kozója alkalmából emlékpar­kot létesitve ezüsthársfákat ültetünk azóta elhunyt taná­raink emlékére. A hét fa mel­lé azonban kellett valami azo­nosító jel is. Ekkor gondol­tam — éppen a sok önzetlen társadalmi munkájának olvas­tán - Tarcsi Lajosra. Nos, nem csalódtam benne, illetve fogalmazhatok úgy is: a róla korábban hallott, ol­vasott állítások nem túloz­tak. Lajos bácsi az első szó­ra, kérésre vállalta, hogy valamennyi fához készít egy emlékkövet, benne gránitlap­pal, amibe vésve ott olvas­ható volt tanáraink neve. S mindezt teszi — illetve mi­vel ez már tavaly május óta kedves emlék —, tette ha­gyományaihoz híven, önzet­lenül, társadalmi munkában. Mindezzel a személyes emlékkel vele kapcsolatban azért hozakodom elő, mert kezembe került 1987-ben Miskolc városban végzett társadalmi munkáiról készí­tett kimutatás. S lám a mar­tintelepi pedagógus emlék­park emlékkövei csupán egy tétel a sok között! Bizony­ságul íme a lista néhány részlete: Radnóti Miklós em­léktáblájának elkészítése és felszerelése; a Hámán Kató Leánykollégium udvarán lé­A városért — vő diszkót felújítása; a Föl­des Gimnázium előtti szökő­kút felújítása; a Tanácsház téri dísz ivókút négynjrelvű feliratozása; a Szemere Ber­talan szobor alkotója nevé­nek felvésése a szobor posz- tamentjére; a munkásmoz­galmi emlékmű melletti út­törő emléknek felújítása, s hadd ne soroljam tovább. Csupán a tavaly végzett munkáinak tiszta értéke meghaladja az 50 ezer fo­rintot, S ez így megy mai- évek óta. Hisz’ sokan tud­ják, ő készítette a Tanácsház téri és Avas-déli dísz ivó­kutat, a Pattantyús Ábra­hám Géza emlékművet, a KMP miskolci emlékművet, illetve a MÓKÁN Komité Dózsa György úti emlék­szobrát. S ő készített 36 ut­cai névjegytáblát az illető utcák névadójáról. Sok ré­gebbit pedig felújított, mi­ként az elmúlt tizenkét év­ben 8 köztéri szobrot is. Miért teszi? — ezt kérdez­tem tőle én is. A válasz ré­széről a lehető legtermésze­tesebb. Mert szereti ezt a várost. Mert életeleme a jobbító, a szebbítő szándék, akarat. Ment valami belső erő állandóan hajtja, tenni kell valamit. Valami jót. A városért, a lakóterületekért, az ittlakókért. Ö ezt tudja tenni. Köszönet érte? Nem pa­naszkodik, a város vezetése sok területen kimutatta, hogy nagyra értékeli munkáját, ám számára a legnagyobb köszönet, elismerés az len­ne, ha az általa készített műtárgyak óvásában, védé­sében, jobban, hatékonyab­ban összefognának az em­berek. Mert — mint mondja némi keserűséggel — alko­tásra képtelen, de rombo­lásra mindig kész szemé­lyekből soknak biztosít lak­helyet ez a város. — Mi, társadalmi munká­sok egyszerű emberek va­gyunk, de a mi türelmünk is véges. Szeretnénk, ha sző­kébb lakóterületünk éppúgy, mint az egész város tiszta, rendezett, kulturált volna. Szeretnénk, ha az emberek ápolnák a település műem­lékeit, műértékeit. Ahogy nekünk jólesett kapni elő­deinktől haladó hagyományt, sok tárgyi, művészi értéket, gondolom a jövő generációi is jogosan számítanak majd arra, hogy ez a folyamat, tradíció folytatódik. Épp ezért egy szerény társadalmi munkás óhaja mi más le­hetne: amit kaptunk, azt óv­juk, védjük, sőt ha lehet, to­vább gazdagítsuk, tovább gyarapítsuk. (ha) Közlekedési törvény készül Régi papírok aranyfedezete Előkészítés, kidolgozás alatt áll az új közlekedési törvény, ami­re feltétlenül szükségünk lesz ahhoz, hogy a rendeletek, szabá­lyok értelmezésében, a műszaki előírások erdejében minden ér­deklődő és érdekelt az eddiginél is pontosabban, könnyebben eligazodhasson. Mire is kell nekünk az új közlekedési törvény? Sejthető, hogy annak döntő passzusai nem különbözhetnek majd a tárgykör­ben meghatározó fontosságú szabályokat lefektető kongresszu­sok nemzetközi rendjétől. A nemzetközi normák tartását kötele­zővé teszi számunkra egyfelől a mind jelentősebb idegenforga­lom is, másrészt az igazodás rugalmassága jellemezte már év­tizedek óta a hazai közlekedés szabályozását. Keretek és alapok változ­tatása nem is várható, an­nál inkább a már bevált, megszokott, elfogadott köz­lekedési szabályok deklará­lására számíthatunk, no meg néhány számunkra fontos részletnek a hazai viszo­nyokhoz való igazítására. A törvény előkészítéséhez igen sok szakember véleményét igyekeznek megismerni és nem utolsósorban számít a közlekedők véleménye is. Ez utóbbi azonban olyan tarka és nehezen áttekinthető ké­pet mutat, mint amilyennek napjainkban a figyelmes já­rókelő, vagy autós látja közlekedésünk egészét. Bizonyára eléggé ismert, hogy az utóbbi tíz évben többször történtek változta­tások közlekedésünk műsza­ki és forgalmi szabályozá­sában, ám a kiegészítő is­mereteket ígérő tanfolya­mok látogatottsága meglehe­tősen gyér volt. A legszél­sőségesebb ellenkezőket idé­zem: „miért tanuljam én az új KRESZ-t, amikor már a régit is elfelejtettem?” Egy gyorsteszt alighanem meggyőzné az elhangzottak igazáról azt a kétkedőt is, aki az ilyen megnyilatkozá­sokat túlzónak, tréfásnak minősítené. Félő, hogy még ennél is lehangolóbb a hely­zet. Ennek ellenére hiába minden erőfeszítés a TIT. a Vöröskereszt, az MKBT ré­széről, kevesek érzik úgy, hogv ismereteikre ugyan­csak ráférne némi felfrissí­tés. Hogy mindezt mire le­het alapozni? Arra, hogy az egyes balesetek, ütközé­sek kapcsán derül ki: né­mely járművezetők igen­csak híján vannak a sza­bályok ismeretének. Mi köze mindennek az új, készülő közlekedési sza­bályok rendszerezéséhez, az új közlekedési törvényhez? Az eddigi viták során töb­ben is kinyilvánították vé­leményüket: miszerint meg­engedhetetlen, hogy amíg a szállító-fuvarozó vállalatok gépkocsivezetői évente rend­szeres képzésben vesznek részt (aki a szigorú vizsgá­kon nem felel meg, elbú­csúzhat a vezetéstől), addig az úgynevezett „úrvezetők” harminc-negyven éves jogo­sítvánnyal nyugodtan közle­kedhetnek. (A meghatáro­zott, időnkénti felmérésre nemcsak miattuk lenne ége­tően szükség.) Azok, akik amellett vok­solnának, hogy az egyszer nagy nehezen megszerzett jogosítványuk aranyfedeze­te felől többé senki se ér­deklődjék — amíg tekerni tudják kezükkel a volánt és rossz látás, gyenge ref­lexek, súlyos betegségek miatt végleg el nem tiltják őket a gépjárművezetéstől —, ezután is nyugodtan el­hatnak. Ami a tervezetből ismert, nem áll fönn annak a veszélye, hogy a vállala­ti gépjárművezetőkhöz ha­sonlóan újra meg újra meg kellene izzadni az egyszer már megszerzett vezetői en­gedély megtartásáért. Az eddig megismertek alapján legalábbis csak a tehetetlen öregkor, vagy mondjuk a tettenért ittas vezetés üthe­ti el vezetésre jogosító ok­mányától az autóst. Szóba került, hogy legfeljebb azok­nak a képzését kellene szor­galmazni, valamilyen kere­tek közé fogni, akik több­ször is balesétet okoztak már. Vizsgáról akkor sem lenne szó, csak képzésről, továbbképzés­ről. Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez a „behívás1' He­lyettesítené netán a felelősségre vonást is, hadd mondjuk ki vé­leményünket: a kellő szigorral mérlegelt balesetokozás — külö­nösen ha az bizonyítottan többször is összefüggésbe hozható a szabályok laza ismeretével — nyugodtan magával hozhatná a kötelező újravizsgáztatást is. A változások iránt érzéketleneket, a kényelemszeretet miatt lemaradókat nem kellene féltenünk. In­kább ők drukkoljanak a vizsgabizottság előtt, mint a velük együtt közlekedők, illetve a gyalogosok. Az új közlekedési törvény így szolgálná igazán a szabályokra ügyelő, a változásokkal lépést tartó többség érdekét. (udvardy) Nagy József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents